Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - December
Gazda József

Hamvaiba hulló tűz – 1989 (A Székelyföld történetéből)

Fények az éjszakában

 

1987…1988… 1989…

A sötétség sötétség volt. Igazi sötétség. Olyan sötét, amit áttörni is alig lehetett.

Rettenetes helyzetben voltunk, annyira féltünk anyukával, ki sem mertünk mozdulni a kapun, nehogy valakinek bajt csináljunk. Már menegettem, bementem a szomszédba, mi van a faluban. Vajon nem mondanak-e valamit arról, ami velem  történt. Hogy kijött a szekuritáte, s elvittek Szentgyörgyre a milíciára, ’88 október 31-én, a reformáció napján. Betegesen féltem már a végén. Ha megláttam egy milicistát, már azt hittem, hogy engem figyel, engem lefog, és elvisznek újra. De most már végleg. (BEE , 1)

A Ceauşescu-rendszer vég-évei voltak ezek. De ki tudta akkor? Tudtuk, hogy alagútban vagyunk, azt is tudtuk, hogy az alagútnak egyszer vége lesz. De akkor azt éreztük, hogy ott a sötétségben csak zakatol velünk a vonat. Zakatol, zakatol, zakatol... Fény? Semmi! Minden este órákig villany nélkül voltunk. Szakaszosan és mindig-mindig vették el az áramot. Kezdetben csak úgy, aztán – mert rend a lelke mindennek – bevezették azt is, hogy tudtuk: Itt öttől hétig, ott hattól nyolcig, amott héttől kilencig, kilenctől tizenegyig. Mintha szimbolikus lett volna ez az állapot. A román történelem legfényesebb korszakának mondta a géniusz ezt az időszakot, és a fény sötétség formájában jelentkezett. Hosszú sorok álltak a benzinkútnál, mindenkinél egy-két literes petróleumos üveg. Előkerültek a több évtizede szegre akasztott petróleumlámpák, értékes márka lett a lámpaüveg, akinek eltört, fél vagyont adott volna egy másikért. Visszavágtuk az egykor elszenesedett végű mécseseket, s sorba-álltunk a  petróleumért. És ugyanúgy hosszú sorok álltak mindenütt mindenért, bármiért. S csak reméltek, reménykedtek a hátha-csodában az emberek. És égtek, vagy inkább csak pislákoltak a gyertyák vagy petróleumlámpák fényei. Az utcákon nem volt közvilágítás, és mégis viszonylag biztonság volt, mert a terrorállam kordában tartott mindenkit. Csak a  tolvajoknak, a jellem-gyenge embereknek nem kellett ólálkodniuk. Ők irányították az országot, ők voltak a tévedhetetlen Párt tisztikara, fegyveres, rendfenntartó hada.

 

Az ellenállás csírái

 

A terrorállam semmi szervezett ellenállást nem tett lehetővé. S akik mint egyének bátorságot vettek, szembe kellett nézniük a hatalom könyörtelen és jól megszervezett gépezetével. Szerencsés helyzet volt, ha ezt annak lehet venni, hogy a szocialista tábor „disszidensét” megjátszó Ceauşescu-diktatúra kifele a törvényesség látszatát akarta kelteni. Ezért nem voltak tömeges kivégzések – mint ahogy erre okot adó tömeges akciók sem voltak jóformán soha –, s egy ideig megelégedett azzal, hogy igyekezett feltűnés nélkül végezni a „dolgát”, s ha tehette, mindenkit „egyéni elbánásban” részesített. De azért a börtönök tele voltak  „hazaárulókkal”.

Alapjában minden magyar hazaáruló volt. Vagy legalábbis azok a magyarok, akik magyarnak érezték magukat, s ha lopva is, meg akarták tartani a magyarságukat. Mert a Párt, a midneható, mindent tudó és látó Párt véleménye más volt. És tovarăşul  Nicolae Ceauşescu  véleménye is más volt. Ez Románia, itt holnaptól mindenkinek románnak kell lennie. S aki ezt nem akarja, az veszélyes irredenta, nacionalista, horthysta és fasiszta. Fascist, horthist, iredent si naţionalist. Ez a szócsukorék akkortájt együtt járt, ezek a szavak együvé tartoztak, és ezeket mindig-mindig ránk, a mi igazainkra vonatkoztatták. 

Magyar szervezetet akartunk létrehozni, s magyar autonómiát akartunk. Többen voltunk, minket hármunkat, Búzás Lászlót, Bíró Katalint és engem 1982 novemberében tartóztattak le államellenes összeesküvés vádjával. De nemcsak minket, többeket tartóztattak le ekkortájt.  (BE, 2)

Valóban nagy bűn volt megvallani a magyarságodat. Azt, hogy magyar vagy. In România! S az autonómiáról ne is beszéljünk. Sajnos, még ma sem! Băsescu is megmondta: Niciodată (Sohasem!) De akkor még hol volt Băsescu? A kereskedelmi flottát kormányozta! Ugyanazzal a demokratikus elvrendszerrel, mint ma az országot.

Hetvenkétszer voltam kihallgatva. Kétszer megpróbáltak kocsival elütni, a bolondok házába beutalni. Mikor rájöttem, hogy most valóban az életem veszélyben tud lenni, akkor írtam meg a levelet. Hosszú elvtárs. Maga írt a nemzetközi szerveknek? Mondom: igen, ezredes úr. Aszongya: Kiknek? Mondom az Amnesty Internationalnak, az amerikai Kongresszusnak, a Berni konferenciának, és a két – magyar és román –  Szabad Európa rádiónak, meg az Organizaţia pentru Europa Libertăţii román egyesületnek. Azoknak is, hogy több irányban tájékoztassak!… Cum aţi trimis scrisorile?(Hogyan küldte el a leveleket?) Mondom: egyértelmű ezredes úr, megkerülve a román hivatalos postát. Annak a szolgálatát. Igen? Tudja, hogy ez mivel jár, Hosszú elvtárs? Tudom, ezredes úr, ez járhat szabadság-jogvesztéssel, attól függ, hogy mit koholnak ki. Mert egyetlenegy törvénycikk nincs, ami büntetné az információt. Vagy pedig a nemzetközi szervekkel való kapcsolatba lépést. Tehát attól függ, hogy mit koholnak ki. Na nem, azt mondja, ez 5000-15.000 lej büntetés. Mondom: semmi kifogásom, ezredes úr. Ha lehetséges a három gyerek szájából elrabolni a 22.000 lejt el nem elérő évi alapfizetésemet, semmi kifogásom. Kérem!

Hosszú elvtárs, maga volt megverve? Nem, ezredes Úr, de nincs semmi biztonságom arra, hogy nem leszek. Mondom, Lupşa úr itt van jelen, ismerje be, hányszor voltam megfenyítve halállal is, indirekt. Uraim, a halál sem fog megrendíteni, a halál sem fog meghátráltatni, kész vagyok, fel vagyok készülve testileg, lelkileg, pszichológiailag, mindenképpen. Tudom, tudatában vagyok annak, hogy mit vállaltam, és vállalom.

Hosszú elvtárs. Apropo a levele. Tudja, hogy a levelét meg tudjuk hamisítani. Scrisoarea Dvs. poate fi retractat. Mondom, ezredes úr, képtelenség lesz, nem tudják meghamisítani. Hogy-hogy? Úgy, hogy olyképpen volt befejezve, hogy ne lehessen meghamisítani. Anume. Például. A levelem következőképpen fejeződik be. Ennek a levélnek a tartalma egyszer s mindenkorra érvényes, bármilyen levél érkezne utólag, ami a tartalmának a meghamisítását, megmásítását célozná, azt nullának, érvénytelennek nyilvánítom. Ami azt jelentené, hogy a szekuritáté csikarta ki tőlem. Erőszakkal vagy az én nevemben írta. Aláírás. (HI, 5)

Akkor padlástól pincéig, tyúkpajtáig végigkutattak mindent. A szekrény háta mögött mi van? A padló alatt mi van? Sosem szedtük fel a padlót, nem tudjuk. Az ajtó mögött mi van? Meg voltam ijedve, tudtam, valami nagy dolgot akarnak, meg voltam győződve, nem hagynak itthon. Mikor elvégezték, mentem utánuk. Nem vittek el. Itthon maradhattam. Másnap reggel mikor vittem Bibikét az óvodába, az utcán összeestem, s olyan súlyosan megütöttem magamat, hogy nem tudtam felkelni. Bibike visszafutott. „Kérjük meg Manci nénit, vigyen el az óvodába”. Valahogy bevánszorogtam, alig-alig tudtam menni. Orvost kellett hívni, nem mertük megmondani annak sem, hogy  valójában mi történt velem. (BEE, 1)

És ez így ment, folyt az üldözés is, de a társadalom, az emberek nagy többsége az üldözöttekkel szolidarizált.

Meglátogatott István bátyám, s vele s egy barátjával elmentünk Tőkés Lászlóhoz, s tőle kijövet az egyetemre. Én közben sandítottam hátra, s követett két fiatalember. Nem abból az utcából, ahonnan mi indultunk, hanem vagy két utcával odábbról bukkantak fel. Csodálkoztam, s eszembe sem jutott, hogy ezek rádión át kapcsolatban lehetnek egymással. Nahát onnan mentünk az egyetemre, s az egyetemről kijöttünk, bementünk egy sörözőbe, s kicsi idő után láttam, hogy leül egy asztalhoz egy nyakkendős alak, s nemsokára megjelent egy rendőr, leigazoltatta a szomszéd asztalnál levőket, aztán jött hozzánk, leírt minden adatot, és elment. Amikor mi leadtuk a korsókat, a szomszéd asztaltól az a nyakkendős alak is, akihez még közben kettő csatlakozott, azok is rögtön felálltak az asztaltól, pedig még félig volt a söröskorsójuk. Mi, ahogy kiléptünk a sörözőből, rögtön elszaladtunk, tehát mikor azok kijöttek, nekünk már hűlt helyünk volt. Aztán az első igazi ütés az volt, amikor október elején közölték velem, hogy áthelyeztek a munkahelyemről a lugosi részlegre. Én nagyon törekedtem arra – Lászlótól véve a példát – hogy nyíltan történjen minden. Tehát munkatársaimnak, főnökeimnek, mindenkinek beszámoltam arról, hogy mi történt, miért gyanítom, hogy üldöznek engem, hogy próbálják nehezíteni az életemet. És ez be is vált, mert olyan közmegbecsülést éreztettek mind a főnökök, mind a munkatársaim, úgy éreztem, hogy mind szolidarizálnak velem. Ahogy Lugosra érkeztem, tudtam, hogy ott dolgozik egy mester, aki még első éves koromban főnököm volt Temeváron. Azzal mentünk jelentkezni a mérnökhöz. Az  megkérdezte, hogy miért helyeztek engem oda. Azt gondolhatta, bizonyára valami szakmai okból. Erre felállt az asztaltól egy mindaddig csendben jelenlevő valaki, aki anélkül, hogy én tudtam volna, kicsoda, egy nagy védő beszédet lenyomott mellettem. Én ismerem ezt az embert – mondta –, kitűnő szakember, rendkívül szorgalmas, ügyes, jóérzésű gyerek, politikai okokból üldözik, ezért helyezték Lugosra, én kezeskedem érte, hogy nem fog csalódni benne a mérnök úr. Ilyen szinten én annyira meg voltam lepődve, hogy nem is tudtam megszólalni. Erre kísérőm, nae Vasile is belekezdett, és nem győzték egymást felüllicitálni a dicséretemben. Végül már mentegetőznöm kellett, hogy azért nem vagyok annyira kiváló. (GÁ, 1)

Mi politikaiak Enyeden voltunk. Románok és magyarok vegyesen. A részarányunk körülbelül annyi volt, mint a kinti lakosság részaránya. Ugyanazt a 10%-ot tettük ki ott is. Nemcsak bennünket üldözött a rendszer.(BE, 2)

Ekkortájt keletkezett az a mondás, hogy háromféle ember van Romániában: olyan, aki már volt börtönben, olyan aki most van ott, és olyan, aki ezután lesz! És a viszonyok?

Mi olyan időszakban voltunk börtönben, amikor kint is nagy bajok voltak. Kenyeret jegyre adtak, az ember ha nem tudott élelemhez jutni, nem evett, a villanyt elvették. Ha kint nem volt semmi, mi volt egy börtönben. Nagyanyám Csapószegen a disznóit jobban tartotta. Nem volt fűtés, állandóan cementen lenni, agyonzsúfoltan. Most kínlódom azzal, hogy nem tudok menni. Minden kijön az évek múltával. Azt tapasztalom, minden visszaüt. (BE, 2)

 

Hagyjael az országot!

 

A hírnevére adó és büszke ország nem tűrte a hírnevének a megtépázóit. Aki viszonylag ismeretlen volt és nem tartotta számon a világ, az véletlenül kieshetett az ötödik emeleti lakása ablakán, elüthette az úton valami, vagy – ugyancsak véletlenül – halva találhatták a Kolozsvár melletti Hója, vagy a Temesvár melletti nem is tudom milyen nevű erdőben, esetleg felakasztva a sepsiszentgyörgyi Őrkő egy erdőszéli fájára. Vagy különböző okokból, hazaárulás, homoszexualitás, hatósági szervek elleni erőszak, ette a rabok keserű kenyerét.   Aki viszont ismert volt, s felfigyeltek volna a halálára, esetleg jogtalan meghurcolására az idegen „hírforrások”, azokat kiutasították az országból. Mert ugye, ama „jó hírnév”. Románia jó hírneve... S a hős vezér ugyancsak „kiváló” hírneve…

Jól van, Hosszú elvtárs, szabad. Menjen. De nem durváskodott. Eljöttem. Hát  mindenki, mert  az utcán tartóztattak le, mindenki csak nézett. Mindegy. Ez volt február 12-én, és júliusban értesítettek, de már azelőtt papíron meg volt minden csinálva, hogy nincs honpolgárságunk. És az egész családommal illegálisan tartózkodunk Romániában, a Román állam nem felelős az életemért, és megszűnt minden polgári jogom, gyereknek iskola, a családnak lakás, munkahely, minden. A lakás az az államé volt, azt elvették, mikor a honpolgárságunkat elvették, és a munkahelyünk is megszűnt, a gyerekeket is az  iskolából kitették. Egy évig állampolgárság nélkül éltünk Romániában, a hatóságok szerint illegálisan. Tehát elértünk végre nagy nehezen a segesvái állomásra, attól félt mindenki, hogy valami balesetet fog a szekuritáté megkísérelni, traktort húznak előnkbe vagy valamit, ez a Fábián Gyula is tartott attól, dacára annak, hogy ő elég jó viszonyban volt a szekuritátéval. Érdekes módon eljött és elvitt. Egy kicsit tartottunk mi is, hogy pontosan ő jön el, sófalvi ember volt, buszsofőr. Végülis mindegy volt, nem történt hála Istennek semmi, sikerült végül felülnünk a vonatra. Már több éjszakai nem alvás után nagyon meg voltunk gyötörve, nagyon tönkre voltunk menve. Végre elértük a határt, az öcsém, sógornőm, s a feleségem unokatestvére kíséretében. Ottan ők leszálltak, ugye, le kellett szálljanak, s mi átmentünk a határon. Ahogy átértünk, azonnal megjelent a szekuritáté. Jött egy alak, köszönt. Hosszú! A nevemen szólítva, s kérdi tőlem, hogy nem ismerem? Mondom nem ismerem, mert nincs honnan ismerjem. Hát az állítása az volt, hogy alkalmi utasa voltam, és meséltem neki a bányászsztrájkról.(HI, 5)

Emigráltam, illetve dehogy emigráltam, kiraktak. Nem én akartam elmenni, kiutasítottak az országból mind a hármunkat. (BE, 2)

S aki elment, az sem tudhatta, nem megy-e a bérgyilkos is utána, hogy ott kint tüntessék el.

Hazaérkeztem, ledőltem a kanapéra, s csengetnek... Hát mikor az ajtóhoz megyek, két civil. Az FBI. Azt mondja, ezt s ezt az embert ismerem? Igen. Itt aludt az éjjel nálad? Igen. Azt mondja, feljöhetünk? Persze. Bemutatkoztak, leigazolták magukat, az FBI. Azt mondja, le van tartóztatva, a papnak bevallott mindent. Valaki idehozta. És azért volt küldve, hogy téged öljön meg. Befogadtad a házadba, te már lehetnél halott is, azt mondja. Hát mondom, az apjával, anyjával együtt gyerekeskedtünk. S az anyjával egy osztályba jártunk. Pap Manci. Hát mondom, hogy dobtam volna ki. Hát nincs senkije itt. Azt mondja, le van tartóztatva. Majd:  hol a bőröndje? Ott van. Olyan számos lakatja volt. Leadott számot, mindent, kinyitották a bőröndjét, ott volt a lista, meg mit tudom, milyen papírok, amit összeszedtek, s elvittek.(HI, 5)

 

Brassói ébredés

 

Már erősen bele volt kövülve a lelkekbe a reménytelenség, amikor jött Brassó 1987 november 15-éje. Az első tömeges lázadás a rendszer ellen. S ha lappangva is, ahír terjedt, szétfutott, s mint reménység-szikra, bevilágított a lelkekbe.

Volt egy választás itt, s én a férjemmel mentem fel gyereklátogatóba. Nem engedtek fel az utcán. Felkerültünk a Zárda elé, a Fellegvár alatt mentünk, hogy el tudjunk menni a porondra. Az  utcán fújta a szél a választási cédulákat. Taposta a nép. Mondták, hogy megtámadták az emberek a pártszékházat.(GII, 6)

Kijöttünk a gyárból, s itt jöttünk, jöttünk. Az úton csatlakoztak hozzánk az emberek, nőtt a tömeg! Ahogy a pártszékházhoz értünk, kértük, hogy jöjjön valaki, hogy beszéljünk velük. S nem akart kijönni senki. S akkor mük bémentünk hezzik. Volt hátul is egy ajtajuk nekik, ők azon elfutottak, s mi nem találtunk bent senkit. S akkor megtörtént, hogy ott a tömeg kezdett törni, zúzni. Az ablakokon dobálták ki a narancsokat, csokoládékat, nagy szalámirudakat. Én leszakítottam egy nagy zászlót, s avval men­tem. Jöttek a tűzoltók, odaküldték őket, de nem avatkoztak bele. S akkor fél óra, óra alatt jöttek a szekusok. Jöttek... Engemet nem fogtak meg akkor, elfuttam. Ők futtak utánam, de átszöktem vagy két kertet, bementem egy templomba, ott kerülgettem, s kifuttam megint, s nem tudtak megfogni. Bementem megint a gyárba. A főnököm azt mondta, meghalsz, ezek most megölnek... Volt nekem egy barátom, hozzá mentem. Megkérdezett az apja s anyja, mondtam, jaj, jőnek a policok... Nem volt, amit csináljak, nem volt már, ahova meneküljek... Bezártak itt Brassóban, itt ültünk egy éjjel. Több verést kaptunk. Kézzel, lábbal, s engem még egy szögletes széklábbal is ütöttek. Aztán reggel kivették az egé­szet, a lábunkra bilincset tettek, a másikat a csuklónkra. Bévittek egy kocsiba, nem tudtuk, hova megyünk. Egyik mondta, visznek Jilávára, s ott megölnek. Mikor ezt mondta, sírtam vagy félórát. Meg es gondolkoztam, hogy ezek megkérdeznek-e vajon, hogy mi az utolsó kívánságom? Azt gondoltam, azt fogom mondani, hogy még egyszer szeretném látni a szüleimet, s a barátomat... A tárgyaláson volt egy ügyész, amelyik mind azt mondta, öljenek meg, nincs amit keressünk az életben, mert nem vagyunk emberek! (CsJ, 6)

Mert hát ugye, aki ezt a minden idők legemberségesebb rendszerét támadja, az nem is ember. És hogy voltak, akik akkor, ott a székházból kidobáltak révén láttak először narancsot, csokoládét? De hát ezek addig mind a reakciósok, a burzsujok táplálékai voltak, s annál nagyobb volt a felfedezés, hogy nahát! A reakciósok táplálékai, íme, eljutnak a párt hűséges éllovasainak, a tévedhetetlenek osztagainak az éléskamráiba is.

Volt ottan  nekik egy élelmezési központjuk, s mindent kidobáltak onnan. Akkor momentán akik ott voltak, azokat körülfogták, a többieket nem engedték arrafelé.(GII, 6)

A szemek hát – ha lassan, kezdetben hályogosan is, de – nyíltak. Nyíltak a szemek, s a hatalom sem mert azt tenni, amit tenni szeretett volna. Brassó lázadóit végülis szétszórták, otthonuktól messzire – mint megbélyegzett megbízhatatlanokat – áthelyezték, de a legtöbbjüket bírósági úton felelősségre vonni esetleg csak ál-vádakkal merték. 

Volt egy személyes ismerősünk, kiutasították a városból. Moreniban volt kényszermunkára. Hat hónapra volt elítélve, ami abból állt, megszűnik brassói állampolgár lenni. Úgy fogadták Moreniben, mint egy huligánt. S mint egy gyilkossal, úgy bántak vele. Be volt véve az öregnek a dumája. Felforgató elem! A magyarokat amúgy is úgy nézték, mint rebelliseket, irredentákat (GMA, 6).

Aki tudott, ebből is olvashatott. Érik a gyümölcs! Az alagút egyszer csak végéhez érkezhet, s kezdenek beszűrődni, beszüremleni a fények! Ám a hatalom keze ott volt a nyakakon.

Tudtam, hogy veszély fenyeget, bármikor leüthetnek vagy elüthet egy autó. Még az egyszerű, proli munkatársaim is ezt ajánlották, s ilyesmikre hívták fel a figyelmemet, hogy amikor ingázom – mert úgymond ekkor már „vállalati érdekből” a Temesvártól több mint 50 kilométerre levő Lugoson dolgoztam – középen üljek csak, és mindig tele fülkében, mert „kieshetem” a vonatból. S hogy ne szálljak fel olyan trolibuszra, amelyiknek a lépcsőjén kell fityegnem, „mert az nagyon veszélyes”, ez meglepett, s ugyanakkor örömmel is eltöltött. Hogy az egyszerű emberek is ennyire világosan látják és tudják a rendszernek a veszélyességét, a terrornak a hatalmát. És nyilván, nagyon jólesett ez a szolidaritás. Amúgyis ekkor már ott volt a tarisznyámban a gumikalapács, amit már egy idő óta mindig magammal hordtam. De nemcsak én! (GÁ, 1)

Igen. A más „veszélyes huligánok” is titokban számítottak arra, hogy bármi történhet. Főleg „véletlenül”. Kiki próbálta menteni, vagy megvédeni az egyetlen életét. Úgy, ahogy – sokszor naiv elképzeléssel – tehette vagy tehetni vélte.   

Egyszer a templomból kijövet egy ismeretlen férfiú megfenyegetett, hogy amennyiben el merem hagyni a falut, vagy karácsonykor olyasmit prédikálok, ami „államellenes”, úgy fogok járni, arra a sorsra jutok, mint amelyre jutott a nagykapusi teológus kollégám, Kiss Lukács István, akit a szekuritáté emberei barbár módon megkínoztak. (BM, 6)

Hogy hány szekus volt a rendőrségnél, a katonaságnál, a vállalatoknál, nem tudom, van-e valaki, aki tudja. (HP, 8)

Azt is rebesgettük, hogy minden két-három emberre jut egy besúgó. Ott voltak, be voltak épülve a szerencsétlen, megfélemlítéssel beszervezett informátorok, akiknek a „munkája nélkül” nehezen tudott volna működni ez a „tökéletesre” hangolt gépezet. Mert hogy is bízhattak volna meg a hatalmas „lent”-ben, a rendszer pillérében, a dolgozó népben, melyet úgymond ők képviseltek, mint hatalom. Iszonyatosan féltek a csúcson levők, rettegtek ők is, ezért kellett őrizni még a hajuk szálát is.

Ez a rendszer tudatosan megszervezte jó előre azt, hogy hogyan öli meg a népet, ha a nép lázadni próbál. (EL, 8)

Féltek és résen is voltak mindig, mindenütt.

Istentisztelet után a villamosmegállóban három jólöltözött nyakkendős körülvett és leigazoltattak. Én is kértem az ő igazolványukat, de nem voltak hajlandók megmutatni. Betuszkoltak egy kocsiba, amelyik ott állt az egyik utca végében. Pont ahogy a templomból kijön az ember, ott. Akkor bevittek a szekura, s ilyeneket kérdeztek: hogy fér össze a vallás az egyetemmel, meg hogy fizikát hallgatok a Tudományegyetemen? Ezt tudták ők is. Bevittek a szekura, beültettek egy terembe, jó félórát ültem, vacogtam, féltem és fáztam is, de nem történt semmi. Akkor bejött egy pasas, s azt mondta, azelőtt való nap betörtek nem tudom milyen lakásba, s meg tudnám-e mondani, hol voltam abban az időben? Mondtam, egész nap otthon ültem. Tanúkat kért erre, majd elengedett.(GÁ, 1)

A folyamat – erről az oldalról és arról is – beindult hát. És jött a varázslatos év, 1989.  Egymás után dőltek meg a helyi hatalmak Kelet-Németországban, Lengyelországban, Magyarországon. Létezik, hogy függönyt vonjanak körénk? Az agyamban mind 1848 példája járt. Párizs után jött Bécs, Bécs után Budapest... S az is ott motoszkált az emberben, hogy  Budapest után nem jött Iaşi és Bukarest. Vagy ha jött, soványka volt, gyenge volt, erőtlen volt. A puliszka nem robban – mondták, mondtuk keserűséggel. És – amint rövidesen kiderült – robbant mégis. De a szikrát előbb fel kellett lobbantani. Ki kellett csiholni.

 

Temesvár…

 

December 15..., 16..., 17..., 18..., 19..., 20..., 21-e. Mentünk befele a legsötétebb éjszaka felé.

És ebben a sötétségben kezdődött el a magára-eszmélés, a lelkek ébredése. Mintha Petőfi szava szólt volna az évszázados messzeségből: „Lángra kap a szikra, Vigyázzatok a házaitokra!”.

Igen. A szikra. És a láng, a tűz! De szikra nélkül láng sincs és tűz sincs. Nos, a szikra Temesváron pattant ki és gyulladt fel. Később ködösített, következetesen ködösített és már az emlékezet határán belül átírt mindent, vagy más oldalról közelítve: semmit nem vallott be, semmit nem tisztázott a román történelemírás. Nyolcvankilenc hazugságburokban van még mindig, s ismerve a román történetírás örök érdek-orientáltságát, a tárgyilagosságnak még az árnyékától is óvakodó mivoltát, feltehetőleg az utókor is igen keveset fog megtudni 1989 igazi történéseiről, a román történelemnek erről az igen fontos és sok szempontból dicsőségesnek is mondható korszakáról. Mintha nem is lett volna szikra, nem is lettek volna annak csiholói, és nem is lett volna Temesvár. Ott egy elszánt magyar közösség, és nem is lett volna a bátrak bátra, Tőkés László. Ennek az egészében megfélemlített és szégyenletesen behálózott, vezetése és sok-sok papja révén igen alacsony erkölcsi szintre nyomorított-süllyesztett erdélyi magyar református egyháznak ez az elnémításra kijelölt, és elnémítani, megtorpantani mégsem tudott lelkésze.

Ezt a megfélemlített, már-már magát vesztett közösséget nevelni, ébresztgetni majd felébreszteni, erkölcsileg tisztítani kellett. Bátorrá kellett tenni, mondhatjuk így is: hős elszántságúvá, hőssé kellett tenni!

Mi tulajdonképpen nem vagyunk reformátusok, katolikusok vagyunk. Mikor Tőkés László körül kezdődött ez a huzavona, s egy-két hónappal azelőtt, hogy ez a forradalom elkezdődött, kezdtünk járni rendszeresen a templomba. Minden vasárnap. Most már nem vallásról volt szó, hanem a magyarság összetartásáról. Egy ügyről. Nem hagyhattuk egyedül. (CsA, 9)

A forradalom csak úgy kezdődhetett el, hogy Tőkés László meg tudta sokszorozni, át tudta lelkesíteni, maga mellé tudta állítani naggyá, lelkileg naggyá, igazzá tett közösségét.

Annyit mondtam, gyerekek, mindegy ha megölnek, haljunk meg, de akik utánunk jönnek, éljenek. Mert ez nem volt más, csak egy vegetáció. És most azt is tudom mondani, hogy nem volt élet. (SSzZs, 6)

Az igehirdetéseken zsúfolásig tele volt a templom, s még az előcsarnokban, a sajátos épület lépcsőházában is egymáson csüngtek az emberek. Hívek vagy nem hívek, de egytől egyig követők! A hetek, a napok teltek. S csiholta a példaadás a lelkeket, s hozták a szelek a Nagy Időt. A Bátorság születésének nagy idejét. Románia történelmének nagy idejét. Amikor az emberek, először a lelkész piciny gyülekezetének a tagjai, köztük számos székelyföldi is,  majd az ő példájukon felbuzdulva románok és magyarok, Temesvár egész népe egyszer csak elkezdett nem félni!

Pár nappal előbb, december tizedikén, vasárnap a református templomban fültanúja voltam annak – s szemtanúja is – amikor László kihirdette a gyülekezetnek, hogy 15-én pénteken valószínűleg ki fogják lakoltatni, s aki szemtanúja akar lenni ennek az igazságtalan karhatalmi lépésnek, jöjjön el a templom elé. (GÁ, 1)

No, aztán eljött az a bizonyos december 15-e. S megtörtént az, amiről – ismerve a helyzetet, ismerve a rendszer vaskezét – még álmodni sem mert senki.   

Úgy rendeztem, hogy 14-én éjjel dolgozzam, s pénteken reggel szabad legyek, s ott tudjak lenni. Mikor 9 óra tájt jöttünk, kisebb csoportok már összegyűltek. Hárman-négyen, aztán öten-hatan. Aztán beszélgettünk. Baptisták is voltak, magyar baptisták sokan, aztán magyar katolikusok. Még mindig úgy tűnt, hogy nagyon kevesen vagyunk ahhoz képest. Húszan lehettünk, huszonöten, akik ott beszélgettünk egymással. Korántsem azért indultunk el, hogy a hatóságokkal verekedjünk, vagy hogy szembeszálljunk az erőszakkal, mert azt nem is lehetett volna, hanem hogy – amint László mondta – szemtanúi lehessünk az igazságtalan cselekedetnek. Aztán úgy tíz fele Tőkés László kinyitotta az ablakot, s intett, hogy menjünk oda. Odaszaladtunk. S hogy kezdtünk odasza­ladni, hirtelen nem tudom, honnan, de voltak az utca másik ol­dalán is kisebb csoportok, odaszaladtak ők is. Többnyire idősebb nők voltak, fiatalabbak vagy négyen-öten voltunk, férfiak. És akkor az első szava az volt, hogy nem adta át a leltárt, az egyháznak a leltárát, ahogy azt előző nap, csütörtö­kön a magyar tévé közölte. Azt mondta, nem történt vele különö­sebb semmi, és úgy reméli, hogy nem is fog történni. Mondták a nők, akik jobban ismerték, hogy nem mennek innen el. Ő azt vála­szolta, mindenki úgy tesz, ahogy gondolja. De maradjanak csend­ben, és ne hangoskodjanak. A hívek erősködtek – erre már több református összegyűlt –, hogy nem mennek innen el, és nem hagyják el őt, nem hagyják egyedül. És hát kérdezték, hogy mire lenne szüksége. Élelemre lenne szüksége? Élelme az van, legfeljebb egy kis tej és friss kenyér kellene. Erre mindjárt odaugrott egy fiatal lány, az apjánál volt két üveg tej, hát nem érte föl, én adtam föl az ablakon a tejet. Mert nem lehetett bemenni a kapun, ott rendőrök voltak. Én visszahúzódtam, akik jobban ismerték, azok beszélgettek vele. Már kezdett gyűlni a tömeg, eléggé for­galmas az út arrafelé, villamos-csomópont van, megálltak már a románok is, kérdezősködtek, hogy mi van itt, mi történik. Elmond­tuk, és ők csodálkoztak, s rögtön biztosítottak, hogy az ügy mellé állnak ők is. (CsA, 9)

Így kezdett formálódni egy gyönyörűen csodálatos egység, Dunának és Oltnak, Temesnek és Begának, a szolga népek Bábelének csak a nagy pillanatokban – és fájó, hogy olyan ritkán és olyan rövid időre – született egysége.

Este, ahogy mentem a villamossal hazafelé, hát látom, hogy ott tömeg van. Haza a csomagokkal; még pisilni sem volt időm, vissza. Találkoztam még három fiatal magyarral, s együtt indultunk. Fél 12-re értünk oda. És olyan 120 főnyi gyülekezet volt. Gyertyák égtek, és vitatkoztak az emberek... A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, sejtettem, hogy itt filmeznek. Sima, a rendőrfőnök utasította a „fiúkat”, hogy egy félórán belül még ha itt lesz valaki, „közbelépünk”… aztán éjfél után öt-tíz perccel látom, a tömeg kezd kitódulni az utcából. A civil szekusok láncban voltak, nem erőszakosan, de nagyon határozottan kitaszították a tömeget oda, ahol a villamos jár. Többen kiabáltak: fejezzétek be, patkány disznók! Egy fiú, emlékszem, az egyik kezében cigaretta volt, húsz éven aluli fiú szembeszállt velük. Visszalökdöste az egyik szekust. Mire hárman támadtak rá. S azt kiabálták neki: te mit keresel itt? Mi bajod velük? Mit akarsz az ő templomukkal? Az övék vagy? Tehát kvázi: román létedre mit keresel itt? (MaZ, 8)

Hogy mit kerestek? Keresték, mint hajdan Diogenész, az igazságot. A hajdan, az immár jó két és félezer évvel ezelőtt meggyújtott lámpa fénye végre elért, elpislákolt ide, a XX. század utolsóelőtti évtizedének a végére. El ide, az általános sötétségnek is egyik legsötétebb pontjára, Ceauşescu Romániájába. Ebbe az álmos, szegény országba. S a kezdetben még csak a papot védő békés tömeg kezdett radikalizálódni.

Másnap már nem Tőkés Lászlóért tüntetett a nép, hanem skandálta. „Le a diktatúrával! Le Ceauşescuval! Le a szekuritátéval!” Majd estefele: „Szabad választásokat akarunk!” – s ez a mosolygós hangulat kezdett kétségbeeséssé átalakulni.(GÁ, 1)

A tömeg már elindult be a városba, a néptanácshoz, a pártházhoz, a diákközpontba. Ott már ordibáltak az emberek. Nemsokára feltűnt a hídon egy nagy osztag rohamrendőr. Közben megjött egy vízágyús autó, az levadította a tömeget. Annyira levadította, hogy senki nem futott el, s mindenki közelebb nyomult a rohamrendőrökhöz. Láttam egy srácot a mechanikáról, nem tudom pontosan a nevét, az egy szál magában nekitámadott a 150 rohamrendőrnek bottal a kezében. (TG, 5)

És forrott a hangulat, a lángok szétcsaptak mindenfelé.

Katonaszállító kocsik érkeztek. Láttam egy olyan képet, ami nagyon megborzasztott. Egy olyan pillanatban, amikor a rendőrség uralta a terepet ott az utcán, egy fiatalember, nem tudom, hogyan, a rendőrség kezébe került. Hatan mentek rá, s hatan ütötték a gumibotjukkal, amíg össze nem rogyott az illető, aztán a földön rugódták, majd felrakták egy dubába, s elvitték. (GÁ, 1)

És a börtönök rohamosan teltek. Ám a tenger, mely már feltámadott, végighömpölygött előbb a városon, aztán szétcsaptak a hullámai szerte az országban.

Valami fantasztikus szellem kapta el a tömeget, mindenki levadult. Én is, aki tényleg teljesen békés ember vagyok, miután a kezembe nyomtak egy lécet, én is pont úgy rohantam, és mindenki! Ott mind egyet akartunk, senki nem tette ezt hazafiságból, senki nem tette ezt azért, hogy verje a mellét, hogy milyen nagy román vagy milyen nagy magyar. Mindenki csak azt akarta, hogy emberül éljen! S egyet akart: le a diktatúrával! És szabadságot kért. (TG, 5)

Ez az utcai harc, ez borzalmas volt, mert visszhan­goznak a hangok, s megsokszorozza a hangoknak az erejét a bezártság. Valami iszonyatos volt! És itt nehézfegyverek is lőt­tek, golyószóró, géppuska, a tankokból is. (CseGy, 3)

Kétéves volt a legfiatalabb halott, akit láttam, s hetven a legidősebb. Olyan borzasztó volt, olyan borzasztó. Minden tele volt vérrel, mind tele voltunk fájdalommal, félelemmel, s szántuk a szenvedőket. (PMM, 9)

 

Futótűz…

 

Kezdetben az országban mindenfele csend. A hatalom a tőle megszokott módon igyekezett a sötétséget megőrizni, a homályt fenntartani. De csak amíg tudta.

Ha jól emlékszem 19-e hétfő volt. Én delegációban voltam Bukarestben. A kollégám, akivel voltam, nyugdíjhoz közel álló bácsika volt. És ketten voltunk, mert át kellett adjunk valami gépeket, az omologálást, a helybehagyást és a prototípust elvittük oda, a zérós szériát elvittük oda, ami 10 db-ból állott, s azt kellett üzembe helyezzük. És akkor mikor az üzembe helyezés megtörtént, helybenhagyták ezeket a gépeket, vasárnap este volt, este későn, 9-10 órakor fejeztük be az átadást, s akkor mentünk fel az irodába. Az igazgatónő egy nagyon kicsi nagysága volt, besztercei származású hölgy, egy nagyon kicsi magyar asszony, a férje bukaresti román volt. Megkínált bennünket egy-egy pohár pálinkával, s azt mondta: Uraim, tudják mit mondok? Vegyék magukat és minél hamarébb pucoljanak haza. Halvány fogalmam se volt nekem, hogy miért mondja azt, pucoljanak haza. Valószínű, ők tudták, mi még nem tudtunk semmit. (FM, 5)

Csak a szemfülesebbek hallották, azok is a Szabad Európa egy-egy elröppentett híréből, hogy Temesvár... Temesvár... De hogy mi van Temesváron, alig-alig tudtuk. Pedig ott már 17-én zengett a föld és zengett az ég... Az éjszaka folyamán Tőkés Lászlót és védelmezőit elhurcolták, de a tüzet, a tüzet megállítani már nem lehetett.

Már voltak, akik azt suttogták: vége a rezsimnek! Mások: ezek inkább megölnek tizenötezer embert, úgysem lesz vége! (HP, 6)

És a kipattant szikrát mégsem lehetett bura alá rejteni. Áttörte a bura falát, s belevilágított az országos éjszakába, s áradt, szétterjedt mindenfelé. És lobbantak a lángok! Lobbantak már 21-én Aradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Brassóban, Nagyszebenben, Bukarestben.

Kolozsváron a színész Călin Nemeş volt, aki elindította az egészet. Ott, a főtéren. Az tetszett nekem, ahogy kiállt, s mondta: gyertek, harcoljunk a rendszer ellen! Akkor nagyon kevesen mentek oda hozzá. Ő tudta, hogy jön a katonaság. És lehet, hogy meg fog halni. Sokáig azt hittük, hogy meg is halt, mert láttuk hogy meglőtték. És mondta is: én meg fogok halni, s ti szégyellni fogjátok magatokat. Hogy ti nem jöttetek ide mellém. (BSzM, 6)

Kilencen meghaltak ott. (SSzZs, 6)

Ott, a Szent Mihály templommal átellenben, a főtér sarkánál. A rendszer szolgálatosai  vezéreltek, akárcsak Temesváron, a sortűz dördült könyörtelenül. Ám a szikra mégis terjedt.

A forradalom napján kellett mennem Brassóba a nyugdíjamért. Égtek a villanyok, mikor megjött az autóbusz, odajöttek az ismerősök, kisasszony ne menjek Brassóba. Egy ember: ne tessék menni Brassóba, tessék leszállni. Akkor sem értettem, s csak akkor értettem meg, amikor beértem Brassóig, akkor láttam, miről van van szó. Fújtak a gyárak, szóltak a harangok. A Steagul Roşu felől ez óriási tömeg hömpölygött az úton, ahol kellett mennem. Taxit akartam fogadni, hogy vigyen el az állomásig, hogy vigyen haza. Itthon kifizetjük. Taxit akartam fogadni, hogy átvigyen a vasútállomásra, tudjak hazajönni. De nem lehetett  kapni, minden le volt állva, gyalog mentem át a vasútállomásra. Vonat megy-e Szentgyörgy felé? A hetedik vágányon be van állva egy vonat. De nem tudják, elindul-e. Elmentem, felültem. Ott az emberek ültek, vették a keresztet, s hallgatott mindenki. Kb. 2 óra múlva megindult, megérkeztem Szentgyörgyre. Ott már minden le volt állva, nem lehetett semmit kapni. Bementem, szerezzenek valamit, küldjenek haza. Nem tudtam elmenni a központig, a tömeg vonult, a rendőrség megállított, alig tudtam visszamenni az állomásra. Postakocsi indul-e. Vigyenek el. Nem, mert... Végül felvettek, én ott ültem, ültem, sírdogáltam. Ne sírjon, ne féljen (BEE, 1)

Annyit tudtam, hogy egy volt kolléganőmet, egy kémikust, akiről úgy hallatszott, hogy bedolgozott a főnöknőnek,már első este meglőtték. Egy növendékem apjának a lábát lőtték meg. (GII, 6)

És átterjedt a láng – még dec. 21-én, a diktátor menekülése előtt – Marosvásárhelyre is.

Tőkés Lászlóval szolidarizálni akartam mindenképpen, s úgy éreztem, hogy akkor tehetetlenek vagyunk minden szempontból, azzal valamilyenképpen lelkileg egy egységet kellett volna szőni. Tulajdonképpen az történt, hogy a városból a morajlás fölfele indult a főtér fele. Úgy éreztem, nekem meg kell szólalnom. Ez nem bátorság, s nem önmutogatás volt, hanem belülről egy hang engem arra mozgatott, hogy szólaljak meg. És mikor láttam, hogy az emberek elindultak, a központi plébániának kiálltam az ablakába, reverendában, s volt egy karmelita csupasz keresztem, s akkor az emberekhez beszéltem arról, hogy a változás mit jelent, ezt elmondtam kb. egy olyan 30 percben magyarul is és románul is. A Színészeti Főiskolákról diákok kerültek oda, s akkor Ceauşescu képeket gyújtottak meg, a lángok azok fölcsaptak egész az ablakig. S onnan indult el, kerekedett ki. Az az érzésem, nem csak tömeghisztéria volt, hanem teljes mozgalmi érintettség, amiből osztán elindultak és elkezdtek tisztogatni – idézőjelben – itt is, ott is, de attrocitás semmi nem jött ki belőle, mindaddig amíg a rendőrség be nem vetette az úgynevezett fegyvereseit, akik a tömegbe lőttek. Ez olyan jó két és fél óra után történt meg, amikor pontosan egy nyárádremetei származású, a Bolyai Farkas középiskolában tanító fiatal matematika tanárt lőttek le, Hegyi Lajost. A fegyveresek, a katonák. Olyan éjféli fél tizenkettő felé volt. Az eseményekben annyira benne voltam, az időt nem tudtam követni.(KM, 4)

S miközben a történelem felgyorsult ütemben kezdett száguldani, az emberek élték a maguk életét.

Pontosan aznap mentünk Ákosfalvára. Disznóvágni. Ott aludtunk disznóvágás után, s másnap mikor jöttünk, már vége volt mindennek. Mondták, akik otthon voltak, a szomszédok, hogy hallottak szaladó embereket, akik menekültek, utána jöttek a szekusok. Voltak, akiket meglőttek, a rádiónak is dolgozott egy lány, nem mert orvoshoz menni, de mindenki nagyon félt. Az volt, hogy ott volt a román szomszédunk, vele jó kapcsolatban voltunk, mikor na, találkoztam vele, mintha egy nagy megkönnyebbülés esett volna le, hogy na hála, vége lett. Mindenki hallgatott vele. De mikor a veszély elmúlt, fellélegeztek az emberek...(BJD, 1)

A Székelyföld városainak, falvainak többségébe is elért a forradalom fénye, lángja. Ahogy hallotta, látta az ország népe, hogy mi történt Temesváron, Bukarestben, és ahogy 22-én Ceauşescuékkal felszállt a számukramenekülést nem hozó gép, mindenütt felgyorsultak az események. De hogy mi lesz, nem tudta senki.  

Én valóságos eufóriában voltam. Azelőtt kézírásban kézről kézre járt a versem. A diktatúra közhelyei, ez volt a címe. Ezt 88-89 felé írtam, s odaadtam pár barátomnak, aztán másolták, s tovább terjesztették. Előbb-utóbb biztosan elkaptak volna. Na, s azt a verset sokan ismerték, engem felraktak egy Trabant tetejére, ott a főtéren, 22-én délután, valaki a kezembe nyomta egy kézzel írott változatát, s azt fel kellett olvasnom akkor. Elég nagy tömeg vitt a vállán a Fehér Házba. Az első napok eufórikusak voltak, akkor engem éjjel kiküldtek az első szabad Hargita Népét megcsinálni. Ennyi volt. Utána mindennap gyűlés, tüntetés… (FI, 2)

Itthon a családi körben bekapcsoltuk a televíziót, s én egy adott pillanatban felugrottam a kerékpárra, be a város központjába, ott láttam, az emberek kezdenek gyülekezni, ott a kórházból jöttek az alkalmazottak, mentem, gyülekeznek, gyülekeznek, hát én is ott voltam, a kerékpárt félre, s vagy három-négyszáz ember összegyűlt ott a szekuritáté elé, s akkor egy illető kijött onnan, s kezdett valamit mondani románul. Annyira ordítottak az emberek, hogy nem hallottuk a beszédét. Akkor ott kőből kirakott oszlopok vannak a szekuritáté előtt, felálltam az egyik oszlopra, az emberek felé fordultam, mondtam magyarul is, románul is, hallgassuk meg mit akar ez a szekuritáté parancsnok mondani. Azt mondja: Uraim, legyenek nyugodtak, szépen menjenek haza, menjenek munkába, ne féljenek, mi nem lövünk az emberek közé. Akkor erre fel, hogy mondta ezt a mondókáját, egy illető fegyverrel a kezében kijött, és akart a nép közé lőni. Akkor egy másik kéz így vállon megfogta, s szépen berántotta az illetőt. Akkor a nép elszabadult, s utánuk! Be a szekuritátéra, ablakokat bevertek! Akkor én gondoltam, nem keveredek bele, én már egyszer benne voltam, fogtam a kerékpáromat, s szépen hazajöttem. Aztán hallottam, hogy dosziékat kidobáltak, ablakokat bevertek, azok pedig elszaladtak, az egyik szekusnak a kocsija ott volt, miszlikbe törték, s hogyha megfogják az illetőket... Állítólag a szekuritáté és a törvényszék – kb háromszáz méterre vannak egymástól – a föld alatt van egy titkos folyosó s azon keresztül mentek el. (OP, 2)

Udvarhelyen igazi forradalmi  hangulat volt, és itt teljesen kifutott az ellenőrzés alól az elindult folyamat, amit valóban nem tudtak a helyi hatóságok kézben tartani. Udvarhelyszéken 6 embert lincselt meg a forradalmi hangulat, Coman Dumitrut a szeku főnököt, egy épületben voltak a rendőrséggel, a tömeg ahogy távozni próbált, elkapta, meglincselték, betették a kórházba, nem tudtak segíteni rajta. Akkor egy másik, Székely Gábor nevű rendőrt, birkózó is volt, a rendőrségen dolgozott, félaktív rendőr, megpróbálta egy másik rendőr kocsiját megmenteni, több kocsit felgyújtottak, ez országos birkózó lévén úgy érezte, kemény ember, a tömeggel szembeállt, s halálra verték a törvényszék előtt. Szintén halálra vertek egy oroszhegyi és egy zetelaki rendőrt. Két román nemzetiségű kiskirályt, akik basáskodók voltak, a nép haragját kivívták, halálra verték őket is. Keresztúron egy másik rendőrt szintén halálra vertek. Itt amikor a nép összegyűlt, kirámolta az akkori pártházat, ahol most van a polgármesteri hivatal, ott a párt első titkárárnak az éléskamráját, eldugott élelmek voltak, feltankolva az italokból is. Az elsőtitkárt kivitték a balkonra, s jól megegyengették, még szalámival is ütlegelték, eléggé komikus volt a helyzet, ki is akarták lógatni a balkonról, végül nem tették ezt, egy kicsit emberségből megkegyelmeztek neki, aki  kimenekült, az épület hátsó lépcsőjén, leereszkedtek pár aktivistával, s elmenekültek az épületből. Anyakönyvi kivonatokat, fontos aktákat is kivittek, Ceauşescu könyvekkel együtt meggyújtottak. Akkor felvonult a tömeg a rendőrség és szekuritáté épülete elé. Ki gyújtotta fel ezt az épületet? Akik bent voltak? Ellenállást nem fejtettek ki, eltorlaszolták magukat, s egyszerre csak lángra kapott az épület. Hogy ők gyújtották-e meg, nem derült ki utólag sem. Ők azt mondják, a tömeg, a lakosság: ők, hogy eltüntessenek aktákat. A rendőrség-épület égett. Csináltak fényképet. Telefonálgatott egy Beuşan nevű rendőrparancsnok, beszéljek a tömeghez, mert veszélyben vannak. Rámászott a tömeg a rendőrség épületére. Kiküldték a tűzoltóautót, hogy eloltsák. A tömeg annyira fel volt háborodva, annyira olyan állapotban volt, még azt a 16 tonnás kocsit is, amikor odaérkezett, megállították, megpróbálták felborítani. A  tűzoltók visszatértek, nem engedték közel őket, addig égett, ami éghető volt, minden leégett. Égtek rajta ablakok, tetőzet, egy ilyen csonkká alakult át. Senki, ahogy menekültek s jöttek ki, mint a patkányok, akit elkaptak, jól megverték, annyira, amennyire bűnös volt. Egy Fekete István nevű, a szomszédban lakott, holtnak tetette magát, mint az állatmesékben, mikor abbahagyta a tömeg, felugrott, átugrott egy kerítésen, úgy menekült meg. Akiket elkaptak, ellátták a bajukat. Itt, Székelyudvarhelyen. (IB, 3)

És a láng szinte futótűzzé válva terjedt, lobbant fel itt és ott, majd mindenütt.

Összegyűlt a tömeg, hatalmas sorokban érkeztek a textilgyár felől. Rengeteg bámész nézte az út két oldaláról a tömeget, ahogy az skandálja a jelszavakat. Hívták a bámészokat, álljanak be ők is! Egy ideig nem, aztán mikor odaért a menet eleje a Pártszékház elé, s elfoglalták a helyüket a katonaautók közelében, akkor már ők is odaálltak. Kiabáltak, még mielőtt megtörtént volna a nagy esemény, hogy Ceauşescu lekerüljön, kiabálta a tömeg – a katonákhoz egészen közel voltunk, kiabáltunk nekik –, hogy tegyék le a puskát, szálljanak le a kocsikból, vegyék le a sapkájukat. S akkor a hangosbemondón is bekiáltotta valaki, hogy az a katona, aki úgy érzi, hogy a néppel tart, vegye le a sapkáját. S akkor volt egyetlenegy katona, egyetlenegy a 450-500-ból, aki kiállt a sorból, levetette a sapkáját és felakasztotta valamire,  s falfehéren állt ott egyedül. A többi nem, senki nem merte követni! (FKK, 1)

Kérte a hangosbemondó, hogy ne lőjenek a tömegre, ne ismétlődjék meg Temesvár! (BS, 1)

Sepsiszentgyörgyön ha akkor, azokban a forró pillanatokban a lövés, a tömeg megtámadása  el is maradt, lövések s áldozatok azért voltak, de már „a cél érdekében”, hogy az álharc, a senki elleni harc valaki, valakik elleni harcnak hasson, és a győzelem, az Iliescu és köre általi győzelem diadal-ízt kapjon. A Székelyföldet – hála a nagyok meggondolásának – ebből a játszmából eléggé kihagyták. A „nagy csetepaték” Bukarestben, Brassóban, Nagyszebenben, Aradon történtek. S már „piacosan”

Az állomás mellett lakik az unokatestvérem, kis magánházban a tömbházak között, gondoltam, ott csendesebb lesz, jobb, ha kivonulok hozzá aludni… Poharazgattunk 11 óráig, olyan békés volt a csend, akkor villanyt oltottunk, s lefeküdtünk. Alig telt el 10-15 perc, géppisztolysorozat. Egész éjjel olyan lövöldözés volt, hogy na! A kertben, a ház körül ha nem volt ezer golyó... Másnap kisült, 14-15 éves kölykök voltak a műanyaggyár tetején, géppisztolyokkal, s ők, mert valaki lőtt feléjük, azért tüzeltek. Következő éjjel elkapták ott a műanyaggyár szekusát, állítólag valami papírokat akart elvinni az irodájából. (BZs, 1)

Nehéz dolga lehetett a szekuritáténak, egyszerre két oldalt kellett képviselnie. A régit és az újat.   

Decemberben mi már 21-én Molotov-koktéllal a rendőrkocsikat dobigáltuk. Másnap dolgozni mentünk, a felbőszült tömeg meggyújtotta a rendőrkocsit, belelökte a Békény patakba, ami a várost látja el ivóvízzel. A csillagot a barátommal ketten borítottuk le. Most a helyén Szent Miklós szobor van. Elszöktek a rendőrök, mint a patkányok, úgy elfutottak. A rendőrséget égették, s minden papírt. Tönkretette a rendőrség épületét a felbőszült tömeg. Hajdó plébános nyugtatta meg a népet, a templom körül összegyűltünk, nem fértünk be. Le volt tiltva a harangozás. A forradalom előtt nem szabadott harangozni, hogy a rendőrök elszaladtak, a harangok egyfolytában szóltak. (FL, 4)

A tömeg bosszúja. A kihallgatásokon annyira egyformán vallott mindenki, senkit nem tudtak egyénileg felelősségre vonni. Oroszhegyen igen, Keresztúron is igen... (IB, 3)

Jöttek a terroristák, éjszaka őrködtünk. (FI, 2)

Az új hatalom képviselői – mert 22-én megjelent Bukarestben az új hatalom Iliescu személyében, illetve vezényletével – dobta be a terrorista jelszót. „Terroristák” – akikben az áldozat felismerte saját gyárának munkásőreit – lőtték nyomorékká az egyik sepsiszentgyörgyi munkást. Másokat halomra gyilkoltak! Ők a terroristák, akikről akkor senki sem tudta, hogy kik, s a friss hatalom úgy terjesztette, úgy ijesztgette velük a népet, hogy ők Ceauşescu védelmezői.

Voltak a városnak valami első világháborús puskái, menjünk Bereckbe golyókért. Én is mentem a háromtagú különítménnyel. Azt mondták ott, egyenruhás katonaemberek, hogy Ojtoz felől közeledik egy páncélozott hadosztály, terroristák, és siessünk haza, mert háború lesz. Erre egy golyót betöltöttem a nálam levő fegyverbe. De milyen  fejmosást kaptam ezért a helyi munkásőr-prancsnoktól, Gergely elvtárstól! Hogy így meg úgy, hogy merészeltem! Hát mire készülünk, mondom, háborúra vagy cirkuszra? (GyS, 1)

A szekuritáténak osztatott le a feladat, „terroristának” is lenni, és terror ellenes alakulatnak is lenni. Ha nagyon ügyes és tehetséges volt valaki, egyszerre „szolgálhatott” mindkét oldalon.Feladatokat kellett teljesítenie a régi oldalon is, de részesednie kellett az új diadalából is. Mindez csak következtetés, melyet a történtekből vonhat/vonhatott le az egykori „szemfüles” szemlélődő. Annyi bizonyos, egyetlen terroristát sem állítottak törvényszék elé. Egyetlen ún. terrorista sem nyerte el „méltó büntetését”. És az új rend „harcosainak” sem sérült hajuk szála. Pedig legalább hétszáz embert, szinte kizárólag ártatlanokat, járókelőket, dolgukat  végezni menőket, bevásárolni akarókat gyilkoltak le válogatás nélkül, vagy erről, vagy arról a „kiosztott”, illetve „leosztott” oldalról. Ám mindvégig voltak, akik forradalmat vívtak. Mit sem tudva arról, hogy a forradalom már csírájában ellopatott. Akkor még senki sem tudta, honnan is tudtuk volna, hogy Ceauşescut elárulta a saját szekuritátéja, tehát a „terroristákat” már ugyanazok irányítják, akik az egész „operett-forradalom” adott felvonásának az eseményeit megszervezték. És micsoda árat kellett fizetnie ezért a látszatért az ország népének! S a román  kultúrának is! Felgyújtották-felgyújtatták a Nemzeti Könyvtárat, s vele történelmi jelentőségű kéziratokat, pótolhatatlan értékeket semmisítettek meg. Csak azért, hogy a világközvetítés annál pompásabb legyen.   

Még 89-ben kimentünk a Gyilkostóhoz, a piros csillagot ledöntöttük az Oltárkő tetejéről …  (FL, 4)

Saját kocsimmal ingáztam. Értesültünk na, hogy mi van, aztán befejeződött a munka hamarabb, s jöttünk haza. S akkor láttuk, hogy a falun is mi történt, huszonkettedike volt. Égették a fegyvereket a rendőrség előtt... Volt, aki felment a háztetőre, s a cserepeket hányta le a rendőrség épületéről. S mondtam, hogy mi van? Kíváncsiak voltak a gyerekek. Elmentünk 40-50 méter távolságra, s akkor hazamentünk. Nem foglalkoztam semmi ilyen dologgal.  Feleségem ott volt a néptanácsnál, s ő többet tud mondani. Az anyakönyveket elégették…(BLbM, 4)

Csak annyi vót, hogy a primárt – gyetot kontra vótak met erősen tartotta a pártidságot – elhajtották serényen onnat a szfáttól. Nekiálltak, egy csokor férfiú, éfiúság innen, bémen­tek egy nagy csokron, hogy fogják meg. Nekiálltak egy jó csokran, hogy fogják meg az embert, kiszalasztották, s elfutott, s többet visszafelé nem jött oda a primaria felé. (BBJ, 7)

Három nap egyfolytában, éjjel-nappal folyt a harc. Nem lehetett kimenni az utcára. Pénteken éjjel az egyik szomszéd nő, akinek az ablakai az utcára néztek, telefonált le hozzám, mert nálunk ment a televízió s égett az éjjeli lámpa. A szomszéd nő telefonál le hozzánk, a villanyokat kapcsoljuk ki, mert a mi utcánkban szaladnak le a terroristák. Nagyon  közel hallatszottak a lövések. Nagy világ volt, a kapu alatt valakik beszaladtak a kapu alá, s onnan  lőttek. A szomszédok szerint megpróbálták kinyitani a kaput, de nem tudták, s onnan az udvarunkról lőttek le egy embert. A velünk szemben levő oldalon aznap éjjel ment haza. Felmásztak ezek a padlásra a mi udvarunkon, és onnan lőttek. És két kapuval lennebb egy férfi volt meglőve bent a házban…(LRR, 6)

Nem félek. Mondtam: örömemben. Hazaérkeztem. Nem tudom elmondani, abban a pillanatban megszűnt az az iszonyatos félelem, miben addig éltem. Itt volt egy szomszédasszony. Kiáltottam anyukának: Éljen Tőkés László. Jaj, kisasszony, ezek a huligánok mit csináltak. Többet nem mozdultam el a rádió mellől, aggódtam, hogy milyen oldalra billen a dolog.(BEE, 1)

 

A helyzet „stabilizálása”

 

Mindenütt alakították az új hatalom „felülről diktált”, irányított sejtjeit, melyet Nemzeti Megmentési Frontnak neveztek. Akárcsak mint avolt szocialista tábor más országaiban is. Vajon mit mentettek? Mit kellett menteniük? Átmenteniük? Ma már tudjuk: a hatalmat. De akiket odaállítottak rendfenntartónak, nem biztos, hogy tudták, sőt: biztos, hogy nem tudták, milyen „rend” védelmezői. Mert a balek nép sohasem tudja, hogy miként fognak kijátszani vele.

Nálunk is megalakult a Mentési Front. Ilyen csoport volt alakulva, annyira éleződött, voltak olyan emberek, akik 89 előtt úgy viselkedtek, hogy haragudtak rájuk. S akkor maguk a faluban élő emberek próbálták felgyújtani az istállóját vagy betörték az ablakát. Ilyen megnyilvánulások voltak. S akkor alakultak…Ez csak ahogy az az ember azelőtt viselkedett. Ő a rosszidulatával váltotta ki az embereknek a haragját. Magyarok voltak. Olyan spontán jött ellenük. Gőgösebben viselkedtek, s a tömeggel tudni kell viselkedni. Ezek lekezeltek mindenkit, úgy érezték, hogy ők vannak csak. A tömeg látta, hogy szabad gyújtogatni, s akkor ilyen ablakbeveréssel, épület felgyújtásával próbálkoztak. Akkor alakítottak az emberek csoportot. Két-három ember mindig járőrözött, hogy ennek tudják elejét venni, hogy ne fokozódjék ez az ellentét. Két-három ilyen gyújtogatás volt, több nem. Mindenkinek, akik a tanácsnál dolgoztunk, féltünk, hogy ránk is haragudnak, de ilyen nem volt, csak aki nem úgy viselkedett azelőtt, hívta ki az emberek haragját.(BLbM, 4)

 

Magyar ébredés

 

Nyolcvankilenc decembere szinte reménytelen helyzetben találta Erdély, és azon belül a Székelyföld magyarságát. Nem volt rádióadásunk, televízió-adásunk. Nem voltak intézményeink. Semmi, semmi. Ahol „négy-öt magyar összehajol”-t, könyörtelenül rájuk csapott a hatalom keze. Még a baráti-családi beszélgetéseken is ott voltak a szolgálatos fülek. Ha másképp ez nem volt lehetséges vagy könnyűszerrel megoldható, illetve itt is, ott is, mindenütt, telefonokba beépített, rejtve-lopva beszerelt lehallgatók formájában. Már arról beszéltünk, mikor és miként fogják megszerkeszteni a gondolatolvasó masinákat. Romjaiban hevert oktatásunk. Alig voltak már elidegenített iskoláinkban osztályaink is. S ahol (még) voltak, sokfelé már nem magyarok és nem magyarul tanították gyermekeinket. Magyarul nem tudó tanerőkkel foglaltatták el a megüresedett vagy megürített katedrákat, tanári-tanítói-óvónői állásokat. Megtörni őket, beolvasztani őket! – volt a jelszó. „A kisebbségek intézményes felszámolása”, az ország homogenizálása volt az elfogadott és alkalmazás alatt álló irányelv. Mint mikor letörik a madárnak a szárnyát! Már nem tudtunk repülni, és mint mikor betömik a madárnak a torkát, már nem tudtunk énekelni. „De vajh tudunk-e énekelni még?” Így voltunk, ezek voltunk. Tetszhalottak, vagy már majdnem teljesen halottak voltunk. Vegetált a nemzet, a lefejezett. Még Isten igéjét is sok helyütt besúgóvá züllesztett, híveik feljelentését feladatul kapott, megsanyargatott lelkű lelkészek hirdették. Akiket állandó irányítása alatt tartott a szekuritáté, annak a „kultusz” irányításával megbízott ügynök-hada.

Ama bizonytalan napokon otthonaikból eltűntek a szekusok. Ők is féltek a nép haragjától. S hol találtak biztos védhelyet? A sepsiszentgyörgyi esperesi hivatal rejtekhelyein. Csáky Évike. Ő volt a titkárnő sokáig, akkor is, amikor volt a változás. Évike benn volt az irodában, az Olt utcában délelőtt, s délután meghalt, s másnap el is temették. Ez nekem mindig egy óriási gyanú volt…(IS, 1)

S ebben az elapátlanodott, elanyátlanodott, majdnem teljesen reménytelen helyzetben, mikor már az utcákon, a tereken, a forradalom hevületében elvégeztük mi is a feladatunkat, eszmélni kellett. Cselekedni kellett. És hittük, hogy cselekedhetünk, és hogy cselekednünk is kell. S alakítottuk a magyar szervezeteket széltében-hosszában.        

Huszonharmadikán este megalakítottuk a Magyar Demokrata Fórumot. Megcsináltuk  anélkül, hogy Bukarestből kaptunk volna erre bármi bátorítást. Sajnos nem készült jegyzőkönyv. Én akkor még este felolvastam egy tízen nem tudom hány pontos kiáltványszerűséget. Az is, sajnos, elveszett, kézzel volt írva. A Párt felszámolása, munkásgárdák, többpártrendszer, autonómia meg ilyenek. Mondom, ezt tudom én pontosan,  időrendi sorrendben.(FI, 2)

Kovásznán karácsony első napján alakítottuk meg a „Magyar Dolgozók Demokrata Fórumát”. Nem voltunk sokan, hiszen az országban még szóltak a fegyverek, a nagyhangúak majd akkor csatlakoztak, amikor már a Domokos Géza irányította RMDSZ-t kellett létrehozni.” (GyS, 1)

Erősen, erősen jó volt, valósággal mindenkinek lelke meg volt nyúgodva, meg volt könnyebbülve, hogy most már nem lesz semmi nézetelt­érés, de ugye, hogy mégis nem lehetett. A magyar zászló ki volt téve, s ez erősen megható volt, mert az ember jóformán nem is látott azóta ilyent, hogy a magyar idő eltőtt... De hamarosan már megint szorulni kezdett a légkör... (BáÁ, 3)

Amikor a templomban az orgonista rákezdett a himnuszra, hát ugye, a férfiak, nők álltak, mint a cövek, mint a bálvány, folyt a könny az arcukon, s megrendülten énekelt a gyülekezet. (SZ, 1)

A közösség önkéntes szolgálatosai mindenütt bekapcsolódtak az RMDSZ szervező munkájába. S ha fel is tűnt egyeseknek, hogy ugyanazok tolakodnak, szerveznek, szerepelnek, akik eddig is ugyanezt tették, csak akkor a Román Kommunisták Pártja nevében. Ám legtöbben elhessegették maguktól a gyanakvásnak a gondolatát is. Inkább azt próbáltuk hinni, hogy végre megszületett az annyit várt és annyira óhajtott magunkraeszmélés, egység.

Nagyon benne voltam azokban a dolgokban. Én voltam az első szabad titkár, a polgármesteri hivatal kiürült. Minden gyanús volt. Eleve az, hogy olyan ismerős fickók ültek benn, akik nagybátyámnál a házkutatást tartották, ott volt a szekusból szobafestővé lett fickó. Sok mindenben gyanús volt. Nagyon gyanús volt, itt is volt belügyes osztag, s ők rögtön szerepet kaptak. Elkezdve a városvédelemtől mindent ők „vettek” át. Mondták, hogy vannak terroristák. Hogy most 40-et hoznak Marosfőre. Pontosan megszerkesztett színjáték volt énszerintem. Nagyon pontosan megszerkesztett. A párttól nem távol álló emberek vették át az irányítást. Mind olyan személyek voltak az első helyeken, azok aztán tolakodtak. Nem az úgynevezett ellenállók közül került ki egyikük sem. Hogy én odakerültem, az is roppant gyanús lehet. Egy gyárban dolgoztam, jöttem fel munkából, menjél, kell szólj a tömeghez. Kellett szólni, nyugtatni őket. Olyanokat kérdeztek, a pártbüféből hiányzó dolgokkal mi lett? Ilyenszerű dolgok.(BGy, 4)

Ez úgy kezdődött, egyszer csak felhívták a figyelmemet, hogy mi megy a tévében, láttam TL-t, megdöbbentett, megdöbbentett az egész, nem az, hogy megfogalmazzuk a szembeállást, hanem valaki kiáll. Azt mondtam, vagy túl naiv, vagy más történik. Nagyon gyorsan beindultak az események. Éreztük a levegőben a szagát annak, hogy valami készül. Már a német folyamat megtörtént. Budapesten valóságos szabadságot ünnepeltünk. Azért mindenképpen megdöbbentettek az események, főleg az, hogy véres volt. És az a sebesség, amivel minden lezajlott. Az a gyorsaság. Még ma sem tudom megfejteni, mintha valaki hajtotta volna az egészet. Ma is vannak kétes dolgok számomra, ami titkosszolgálati adat, nem lehet megfejteni. Utána az öröm, ami eluralkodott rajtunk. Összeültünk Búzás Lászlóval és Szőcs Gézával, arról kezdtünk tanakodni, mi a teendő. Ott maradunk vagy hazajövünk. Ha most nem akarunk hazajönni, miért harcoltunk. Mi nem lehetünk az erdélyi magyarság szószólói, külföldön. Nekünk haza kell jönni. És akkor megkezdtük a formai lépéseket, jöttünk vissza megváltani a világot. Együtt telepedtünk vissza. Szőcs Gézával együtt mentünk a parlamentbe. (BE, 2)

Én is szerveztem az RMDSZ-t. 90 elején szerveztük. Toltam a babakocsit, vittem a gyermeket a kenguruban, szedtem a tagdíjat a környező utcákban. Mikor voltak az első választások, én a gyermekkel mindenhova elmentem, s megmagyaráztam a magyar embereknek, a tulipánra kell szavazni, kell vigyázni, nehogy a kereten kívül essék. A volt férjemmel a frissen műtötteket hordoztuk a kocsinkkal. Annyira próbáltuk, hogy minden magyar ember szavazata számít, s annyira szerettünk volna változtatni a helyzeten. (BII, 5)

Naivak voltunk? Vagy csak jóhiszeműek? Vagy jóhiszeműségünk vitt el a naivitásba. Hittük, hogy újra magyarok lehetünk. S be jó volt hinni, a hittől, a hitben megerősödni. 

Szilveszter előtti napon kellett menjek Kőrispatakra, egy gyermeket kellett kereszteljek. Még két cigány bejött, mikor mentem be, látom hogy ki van téve a polgármesteri hivatalra a magyar zászló, a rendőrséghez s a polgármesteri hivatalhoz. Bemegyek, s kérdem a polgármestert: Te Géza, hát mi van? Azt mondja: Ti még nem tettétek ki? Igaz, kerestelek telefonon, nem kaptalak el. Veszem a telefont, s telefonálok ide ki Énlakára, Demeter Árpád volt a telefonnál, a traktorista. Kérdem, van ott ülőalkalma­tosság? Mondom, akkor legyen szíves, üljön le. Jól van, tiszteletes úr, leültem. Mondom: Árpád, megkérem szépen, hogy elmegy Gálffy Misihez, elmennek közösen Lenkéhez az üzletbe, s keresnek, ha van piros, fehér s zöld zászlóanyag, s megcsinálják a magyar zászlót. Érti, hogy mit mondtam? Nem. Tessék még egyszer elmondani. Elmondtam háromszor, s mikor harmadikszor is elmond­tam, a telefont úgy hagyta, s szaladt. Szaladt Gálffyékhoz, s mire jöttem haza Kőrispatakból, a zászló meg volt csinálva, s kitettük, akkor volt az első szabad szilveszterünk, mikor az énlaki falusi pap felmehetett a színpadra, s a régi hagyományt megőrizve köszöntötte az új évet, búcsúztatta az azt megelőzően az óévet. Itt három hónapon keresztül a kultúrotthonra ki volt téve a piros-fehér-zöld zászló. Váraljáról lejöttek öregasszonyok, megállottak a kultú­rotthon mellett a piros-fehér-zöld zászló alatt, és sírtak... Valami fantasztikus volt.(DaL, 3)

S azokban a forró napokban arra is kellett gondolni: Jaj, az iskoláink! Diákok és tanárok ültek a folyosókon, sztrájkoltak: Önálló intézményt akarunk! Önálló oktatást akarunk! Újjáalakult osztályokat akarunk a román tagozatokról visszatérő magyar tanulók számára. Akkor már csak szemkiszúrásból voltak magyar osztályaink. És most tömegesen tértek vissza.

Vegyes oktatás volt. Annak a különválasztásáért ment a küzdelem. Szinte egyedül maradt ebben Garda Dezső. S Dézsi jön be a képbe. Nem értett egyet, hogy különválasszák az iskolákat. Ezért van ma is ugyanabban az épületben a román iskola, habár más néven…Nem nagyon vegyülünk…Nem az lett, amit akartak. Rengeteget küzdött Dezső. Ő volt az egyedüli alak, aki úgy gondolkozott, ahogy a józan eszűek gondolkoznak.(BGy, 4)

Akkor a Mikó szétválott, a Mikes külön alakult. Mi ott ketten-hárman voltunk, Tulit Cila meg én, mi voltunk a tanfelügyelőségen... Az első napokban váltak külön ezek.(FM, 1)

Amiket felajánlottak nekünk, hogy átmenjünk, nem voltak megfelelőek iskolának. Mondtam, vigyék el a másik szekciót. Felajánlottak egy óvodát, hogy költözzünk át. Olyan kicsi termek voltak, hogy oda nem lehetett.(GII, 6)

Baka Matyi volt a főkovász. Hogy tanítóképző legyen, azt hogy magyar tagozat legyen. Ő tanár volt, utána igazgató lett. Mind vegyesek voltak 89 előtt. Nem ment simán, csak viszonylag. A Gábor Áronba egyedül oda került a román tagozat, nincs is több román középiskola Kézdin. Magyar lett a Nagy Mózes és a tanítóképző. Ez tiszta magyar lett. A gyárnegyedben az úgynevezett csavargyári Iskola most a Gábor Áron Líceum, ott van most is román tagozat, áttették oda a januári napokban. Január elején tanfelügyelő lettem, Vásárhelyen én irányítottam az egészet. (FM, 1)

És már ekkor szerte az országban mindenütt fellépett az ellen-erő is. Mintha tudtuk volna: ahol sikerül megakadályozni az azonnali cselekvést, ott marad minden a régiben. Mert az új hatalom központi célja ez lett. Csírájában elfojtani a folyamatot. A magyar ébredésnek, nemzetünk magáraeszmélésének, magáratalálásának folyamatát. S ezen belül: az önálló magyar oktatásért vívott harcot. Ahol léptek, azonnal léptek, csak ott sikerülhetett az önálló magyar iskolák visszaállítása. Ahol győzött az országos propaganda: tanév közben ne változtassunk, majd a tanév végén, ott minden a régiben maradt. 

Akartak külön épületet a román iskolának. Nem tetszett nekik az az iskola, összetörték a berendezést, a román tanárok nem hagyták. Hogy ők külön iskolában legyenek, visszamentek a Salamon Ernő iskolába...(BgE, 4)

Ahogy fellélegeztünk, már februárban kezdtek támadni minket. Mi egy gyűlésen felhoztuk, hogy minden tantárgyat magyarul kellene tanítani, mert megvan rá a lehetőség. Akkor már a biológiát,  földrajzot, történelmet románul tanították. Rendezzük át, ne szűnjön meg senkinek a katedrája. Jóhiszeműen mondtuk ezt. A nagy bukk, a visszavágás szülői értekezleten történt. Meghívtak mindenkit, akik ott tanítottak. Előre megszervezett valami kellett, hogy legyen.  Erre számítottak, a tanfelügyelőséget is kihívták. Nyílt szülői értekezlet volt, ott volt Căşuneanu is. Mint szülő, pedig az ő gyermeke már nem járt ott. Hogy Béla veri a gyermekeket, hangzott a vád. A román kollégák hallgattak. Bejöttek a szülők is, s volt olyan egyszerű vajnafalvi román ember, aki amikor rájött, hogy miről van szó, felállt, s elment.(SzEE, 2)

Korán bekeményített az új hatalom. Meg kellett akadályozni, szárnyát kellett szegni a magyar feltámadásnak. Nehogy – Isten őrizz – „szeparatizálódni” akarjon a magyarság. Önkormányzatiságot, autonómiát is akarjon, vagy merjen akarni! Megmaradni is merjen akarni. Felemelt fővel élni is merjen akarni! Nehogy saját hazájának érezze ezt a földet! Ébredjen fel végre, ébredjen rá végre, hogy ez Románia, és nem Székelyföld!  

A sztrájk Napról napra változott, hol az udvarra vonult ki a tanári kar a diákokkal együtt, hol ülő sztrájk formájában is az iskola lépcsőjén. A cél ez volt: a magyar iskolának a visszaállítása. A román iskola különválasztása. A Papiuból a magyar osztályokat hozzák át a Bolyaiba, a román osztályok kerüljenek oda. Úgy emlékszem, volt ellenlépés a román diákoktól is... Voltak ellenlépések... Valamelyik nap az iskola udvarán ugyanúgy összegyűltek, s kiabáltak... Szélmalomharccá vált a harcunk. Nem lehetett semmi, az lett a vége. Lezárult az egész egyféleképpen.(TS, 5)

Éreztük, hogy manipuláció, de nem tudtuk pontosan, miről is van szó. Nem értettük. Sándor  rögtön hevesen belevetette magát a magyarság okatásügyének a sűrűjébe.Nem értettük, miért lehet Kolozsváron a Brassai magyar iskola, a Bolyai nem lehet. Vajon miért lehet magyar iskolát indítani Temesváron is, s ugye Kolozsváron is, Vásárhelyen nem lehet. Tudtuk, a Vatra Românească megszerveződött, de azt akkor még nem tudtuk, ez lesz az a harcos testület, akiket Iliescuék jól meglovagolnak. (TSzM, 5)

És azt sem tudták akkor még, hogy Marosvásárhely már kiszemelt hely, kijelölt hely Románia „jövő arculatának” a kialakításában.

S nekem az illúzióim gyorsan, elég hamar szétfoszlottak.(FI, 2)

 

ADATKÖZLŐK:

A névjegyek utáni számok tájegységet jelentenek: (1) Háromszék, (2) Csíkszék, (3) Udvarhelyszék, (4) Gyergyószék, (5) Marosszék, (6) Erdély többi része, (7) Moldva

A három nagybetűs nevek nőt, a két nagybetűsek férfit jelölnek

 

BáÁ (3) Bálint Árpád, 1919, Énlaka 

BBJ (7) Balán Bori a Jánosé, 1945, Kákova

BE (2) Borbély Ernő, 1951, Csíkszereda

BEE (1) Bereczky Edit, 1936, Zágon

BgE (4) Burján Gáll Emil, 1947, Gyergyószentmiklós

BGy (4) Bajna György, 1947, Gyergyószentmiklós

BII (5) Bernád Ilona, 1963, Erdőszentgyörgy, Marosvásárhelyen él

BJD (1) Bocz Judit, 1949, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhelyen él

BLbM (4) Bariczné Laczkó Benedek Magdolna, 1953, Gyergyóalfalu

BM (6) Bódis Miklós, 1969, Kőrösfő

BS (1) Bálint Samu, 1968, Sepsiszentgyörgy,

BSzM (6) B. Szatmári Melinda, 1967, Kolozsvár 

BZs (1) Benedek Zsolt, 1953, Kovászna, Sepsiszentgyörgyön él

CsJ (6) Csomós József, 1968, Brassó 

CseGy (3) Cseresnyés Gyula, 1931, Alsósófalva, Temesváron élt

DaL (3) Dancs Lajos, 1948, Énlaka,

FeI (2) Ferenczes István, 1945, Csíkpálfalva, Csíkszeredában él

FeM (1) Fekete Miklós, 1946, Kézdivásárhely

FKK (1) Ferenczy Katalin, 1968, Sepsiszentgyörgy

FL (4) Futák László 1957, Gyergyószentmiklós

FM (5) Fülöp Márton, 1949, Marosvásárhely

GÁ (1) Gazda Árpád, 1966, Kovászna, Temesváron él

GII (6) Gál Irén, 1939, Brassó

GMA (6) Geréb Sándorné Magyari Anikó, 1968, Brassó 

GyS (1) Gyila Sándor, 1953, Kovászna

HI (5) Hosszú István, 1945, Szováta

HP(6) Hajnal Péter, 1946, Nagyvárad

IB (1) Incze Bélla, 1941, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhelyen él

IS (1) Incze Sándor, 1933, Szárazajta Incze Sándor, Szárazajtán él

KM (4) Köllő Miklós, 1961, Gyergyócsomafalva, Marosvásárhelyen él

LRR (6) Lőrincz Réka, 1970, Brassó  

OP (2) Orbán Péter, 1937, Csomortán, Csíkszeredában él

SZ (1) Sz. (nevét nem kívánta nyilvánosságra hozni), 1936, Kézdivásárhely

SzEE (2) Szabó Etelka, 1945, Gyimesközéplok, Kovásznán él

SSzZs (6) S. Szémán Zsuzsa, 1944, Kolozsvár 

TS (4) Tonk Sándor, 1974, Marosvásárhely

TSzM (6) Tonkné Szabó Márta, 1950, Kolozsvár, Marosvásárhelyen él




.: tartalomjegyzék