Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - December
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpák

Aki boldog lehetett volna…

 

Kamasz- és ifjúkorom kedvenc költői közé tartozott ez a tragikus sorsú, a verseit nem csak író, de egész lényével élő, szomorú tekintetű költő: Szőcs Kálmán. Utolsó, már posztumusz kötete, a Töklámpás[1] pedig ma is egyik legszeretettebb verseskönyvem. Versei, verssorai több mint húsz évvel ezelőttről is bennem zengnek; bármikor kapásból tudnék idézni izzó ritmusú költeményeiből, amelyekből olyanfajta egyedüllét, magányosság, kamaszos megmutatkozási vágy és hit árad, hogy ahányszor beugrik egy-egy verse, verssora, mindannyiszor végigfutkos a hideg a hátamon. Egyedül volt, azt mondják, mert nem tudott lenni mással. Lehet, nem is akart közel engedni magához másokat. Nem tudom, nem ismertem. Bár nagyon-nagyon szerettem volna megismerni a költőt a maga hús-vér valójában is. Az is lehet, hogy nem sok köszönet, öröm lett volna benne. Sem sörözés, sem barátság, sem amolyan jó, igazi, férfiak közötti beszélgetés. Azt is mondják, hogy a botrányok embere volt, de – teszem hozzá én – szép, borzongató versek szerzője is. Annyi sérelem, annyi bántás, annyi sértettség, sebzettség árad ebből a költőből, hogy az az érzésünk, hogy szinte lehetetlen ennyi terhet egy embernek nyakába venni és egyedül elviselni. Fanatikus költő volt, aki hitt a vers, a versei igazában. A versírás – gondolom –, nem csak egyfajta kibeszélés, hanem terápiás tevékenység is volt számára. Öngyógyításában eljutott addig a pontig, hogy önmagát, az embert is – a lelkében dúló hullámzások közepette/hatására – sikerült végképp megsemmisítenie. A nagy bálvány, József Attila sorsának szinte hű követője. A harmincas évei elején tesz pontot az életére, mintha csak ebben is mestere sorsát akarná lemásolni. Pedig ekkoriban jut el az igazi, szőcs kálmáni hanghoz; olyan versek kerülnek ki a tolla alól, amelyek az érett, kiteljesedett költő döbbenetesen hiteles, őszinte és megszenvedett alkotásai. Bár nála az őszinteséggel soha, azelőtt sem volt baj. Tudott valamit a versről, arról a versről, amit az olvasó egészen a magáénak érezhet, és úgy olvassa költőt, ahogy a verset olvasni szerették még valamikor. Az ilyen verset, a megrázóan szép versek egész sorát tőle. Annyi lemondás és annyi fájdalom, annyi keserűség árad pedig ezekből, és mégis, bennük van a nagy adag hit abban, hogy a költő a versek, a költészet által tenni tud valamit azért, hogy jobb legyen ez a világ, és jobbak, másak legyenek benne az emberek. Olyan furcsán hangzik ez most, ma, szinte harminc évvel a halála után. De az ő esetében ez igaz volt. Bizonyság rá a költészete; és az élete, amelyet a benne egymásnak feszülő viharok és ellentétek, az átélt poklok poklainak hatására saját maga pipált ki az élők sorából. Vannak költők, akik megelőzik saját korukat, belecsöppennek egy olyan világba, amely nem érti, nem értheti őket. Szőcs Kálmán, ha mondható ez így, nem megelőzte a saját korát, hanem a számára valahol rendeltetett életidő után született. Nem előfutára volt, hanem utóvédje. A front mögött folytatta le harcát, egy képzeletbeli csatatéren. Élt kevéssel több, mint harminc évet. Pontosan harmincegyet. És – talán – boldog költő volt – ahogy ő mondja a Világosodik című versében – mert boldog költő az, aki boldog lehetett volna. (Fekete Vince)

 

A fejedelem[2]

 

Az is érdekes pikantériája kis világunknak, hogy egy normális romániai ember ma sokkal többet tud Japán sógonátus-kori történelméről, mint a fanarióta korszakról.

Pedig ez is volt ennyire színes és véres, az kétségtelen. Ami a hatalmi játszmákat, intrikákat illeti, úgy aztán pláne kispályás volt mindenki a világon a hajdani Román Fejedelemség vásárolt uradalmi tisztségeinek megőrzési praktikáival szemben.

Külön finomság erről Eugen Barbu tollából olvasni, aki aztán igazán nem vádolható román-ellenességgel, miért is lenne? Végül is összefér a kemény, radikális nacionalizmus is az önkritikával, gondoljunk csak Szolzsenyicinre vagy Milorad Pavicra. Lényeg, ami lényeg: A fejedelem című regény, ha az átlagolvasó leküzdi szerzett ellenérzését a szerző iránt, szinte kötelező olvasmány kellene legyen minden romániai és romániai magyar (!) olvasó számára.

Románoknak azért, hogy lássák, ez is a bölcső része, sőt, meghatározó része. (Erdélyi) magyaroknak azért, hogy lássák, miféle bölcsőbe helyezték őket, ha eddig nem ismerték volna fel a keleti politikai boszorkánykonyha benső rendtartását.

A fejedelem mint könyv – világirodalmi remekmű, ezt azonnal leszögezem. (Nem vita kérdése, és nem csak egyéni vélemény.) Akkor is, ha kissé elhamarkodta a szerző, akkor is, ha kevesen értik, akkor is, ha belterjes. De éppen ezért is, mert erről szól, erről a lázas, gyors, kevesek számára érthető világról. A vajúdó balkáni-kelet-európai világról, amely török-görög-orosz-szláv-zsidó-és-istentudjamilyen masszából román hatalmi világot szült. Balesetszerűen ugyan… és hogy milyen áron?

Ezért is kell elolvasni ezt a könyvet.

Alkímia, szerelem, homoszexualitás, korrupció, megrontás, kegyetlenség, elhivatottság, szépség, dekadencia, szabadosság, pogányság és kereszténység: mind együtt, egy hihetetlenül valószerű és valószínű lombikban. Ez a Román Fejedelemség a fanarióták idején. A mairól most nem mondunk semmit.

Egy nyugat-európai alkimista műveli és korrumpálja a fejedelmet és az országot a könyben, majd meghal vélt célja érdekében: hogy ismét elölről kezdődjön minden.

A máról ismét nem mondunk semmit.

Bizánc és Róma, gótika és román kor, kelet és nyugat, reneszánsz és megkövült paternalizmus egymásnak feszülése. Nem lesz hepiend, éppen ezért a máról ismét nem mondunk semmit.

Eugen Barbu sem mond semmit erről ebben a könyvben. A végét összecsapja, de csapnivalóan, látszik, sietős volt, érezte, nagyot alkotott, de akkorát, hogy már nem bírta kivárni tető alá hozni, hirtelenjében csinált lapos tetőt egy bazilikára.

És, amit ő sem tudhatott, ettől csak még hitelesebb az egész. Olyan, mint mi. Olyan, mint ez az egész, Hamvas Béla által is megidézett kelet-európai kigőzölgéses mocsár. A befejezetlen zsenialitás. A megrontott szentség. A Román Fejedelemség.

Befejezetlen.

Ismeretlen szerző mai aranyköpését idézi fel ez a könyv: „A múltunk sz.r. A jelenünk még sz.rabb. Még szerencse hogy nincs jövőnk.

Ha más értelme nem nagyon is volt, de ez a könyv már megérte, hogy ismerem ezt a világot. (György Attila)

 

„Nem hamis hang” (?)

 

Szép lassan össze se lehet számolni, hány eposz, novella, regény, visszaemlékezés íródott a különféle „átmeneti” korszakokról – azt hiszem, korántsem véletlenül: hiszen ha még a „hosszú béke” éveiben is lépten-nyomon az derül ki, hogy „az emberfaj sárkányfog-vetemény”, mennyivel igazabb ez a megállapítás a bizonytalanság éveire, amikor senki nem tudja, kinek kell szót fogadni, ki képviseli a törvényes hatalmat, pengővel kell-e fizetni, vagy lejjel stb. (Legújabb irodalmi példaként Spiró György Tavaszi Tárlat című, az 1956-os forradalmat követő bizonytalankodásról szóló regénye említhető, de aki megélte a romániai ’89-es fordulat éveit, az a saját bőrén is tapasztalhatta, hogy miről van szó.)

Aki a II. világháborút követő erdélyi közéletre/hétköznapokra kíváncsi, feltételenül olvassa el Katona Szabó István A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia. 1944–1948) című visszaemlékezését[3]. A kézdivásárhelyi születésű író jelzett időszakban egyetemista volt és a Világosság című MNSZ-napilap újságíró-tanonca, illetve a frissen létrehozott Bolyai Egyetem mellett szerveződő Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója, sőt, egy darabig az MNSZ „miniparlamentjében”, a Százas Intézőbizottságban is szóhoz jutott. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy visszaemlékezésében minden, az erdélyi magyarságot akkoriban érdeklő kérdés szóba kerül: az erdélyi magyarokat hátrányosan érintő földreform-törvény éppúgy, mint az állampolgársági törvény stb. Katona Szabó megélte az „Észak-Erdélyi Köztársaság” idilli három hónapját (amikor Sztálin marsall – I. Mihály román királyt zsarolva – kiutasította a román közigazgatást Erdélyből), de ott volt Kolozsváron 1945. március elején is, amikor Gróza Péter (frissen kinevezett miniszterelnökként) bevonult Észak-Erdélybe. Lássuk, mit ír ezügyben Katona Szabó: „A tömeggyűlést valóságos népünnepély zárta, ahol a román parasztok tobzódó örömmel táncoltak. (...) A népviseletbe öltözött magyar falusiak ünnepélyes csendben, hangtalanul és rendezett sorokban vonultak el az emelvény előtt. (...) A szerkesztőségben [a Világosság szerkesztőségében – LLL] komor csend fogadott. Balogh Edgár beszaladt izgatottan, szétnézett, hogy mindenki ott van-e, csak Jékelyt nem látta. Később, mikor kérdőre vonta ezért, Zsoli (így hívtuk magunk között) azzal vágta ki magát, hogy még az élettől is elment a kedve ezen a nevezetes napon” (I. köt., 139–140. o.). És hogy nem csak Jékely Zoltán volt „kedvetlen” abban az időben, azt a Móricz Zsigmond Kollégium egyik szociológiai felmérése is bizonyította: „megdöbbentő volt az a helyzetkép, melyet a vidékről és az ottani hangulatról készült beszámolók tartalmaztak: reménytelenség, kiúttalanság, kivándorlási törekvések, állandó összeütközések a román és magyar lakosság között, csodavárás, teljes passzivitás, begubózás, csendőrök sorozatos önkényeskedése” stb. (I. köt., 450. o.). Jelzem, mindez a párizsi béketárgyalások előtti korszakra vonatkozik. Ami azután következett, az kész katasztrófa. Katona Szabó nagy érdeme, hogy őszintén, magát sem kímélve ír ezekről a kényes kérdésekről. „Még ma, negyven év múltán is átsüt a szövegen annak a kornak bizakodó reménységgel teli pátosza. Nem hamis hang volt ez, tényleg meg voltunk győződve arról, hogy széles társadalmi összefogással meg tudjuk oldani évszázados kérdéseinket” – kommentálja Katona Szabó egyik korabeli kiáltványát sokkal okosabban, a ’80-as évek közepén. Balogh Edgár Férfimunka című, szánalmas önmentegetőzéséhez képest tényleg nem hamis Katona Szabó hangja. De ha valaki (például) Márton Áron ’45-ös, ’46-os beszédeit is elolvassa, bizony ezt a „nem hamis hang”-ot is kevésnek fogja találni... (Lövétei Lázár László)

 

Vallomások a kényszerről

 

Nehéz vagy szinte lehetetlen Gazda József legújabb könyvét[4] higgadtan, a kívülálló szemével olvasni. A lapokat forgatva Erdély, hangsúlyosabban a Székelyföld XX. századi történelme idéződik fel újfent. Annak a századnak a történelme, amely az eddigi századok közül talán leginkább próbára tett embereket, közösségeket. A történelem örökös tárgya, a nép megszólal e könyvben, alannyá lép elő.

A sorozatosan tragikus történelmi események megközelítése az egyes emberek szemszögéből történik. Arról van szó, hogy a különböző egyének hogyan idézik fel, hogyan emlékeznek az általuk átélt, megszenvedett eseményekre, mi maradt meg számukra abból, mit tartanak fontosnak belőle. Az emlékezet, mint szűrő, egyénenként változik, így a különböző személyek által felelevenített, elmesélt történetek nemcsak arra jók, hogy adalékkal szolgáljanak egyes történelmi események megismeréséhez, hanem a mesélő személy egyéniségét is visszatükrözik. Az adatközlők nyelvi fordulatai, az alkalmi kiszólások, summás megjegyzések sokszor tömörségükben is sokatmondóbbak, lényegretörőbbek minden tudós történelmi elemzés konzekvenciájánál.

A megpecsételt végaz egyes emberek visszaemlékezésein keresztül körbejárja az erdélyi magyarság múlt századi történelmének minden fontosabb fájó pontját. Ha egyetlen szóban kellene összegeznünk ennek a kornak a lényegét, azt, ami az elmúlt évtizedekben az itt élőkkel történt, talán a kényszer szó lenne erre a legtalálóbb.Kényszerből kellett menniük a férfiaknak a világháborúkba, és kényszerből kellett éveket eltölteniük hadifogságban. Kényszer volt elfogadni a nagyhatalmak döntéseit a háborúk után, és az itt élő magyarságnak mindennél fájóbb kényszer volt a korlátozás, amely anyanyelvének szabad használatát érintette. A közhivatalokból a románul nem beszélők eltávolítása és a magyar nyelvű iskolák számának drasztikus csökkentése volt az eszköz ehhez a kényszerhelyzethez.

És az állapotok nem javultak a második világháború után sem. A történelem újra és újra belerondított az emberek és közösségek életébe. Az új rendszer önjelölt, „népboldogító” hályogkovácsai láttak hozzá, hogy boldogítsák a népet, ha kell, kényszerrel is. A hatalom

mindig készen állt, hogy „jótékonyan”, akarata ellenére is átsegítse a népet, e vonakodó idős hölgyet, a zebrán. Az államosítás, az erőszakos szocialista szövetkezetesítés, a kuláklisták és a beszolgáltatások, az erőltetett szocialista iparosítás és az ezzel járó kényszerű „ingázó” életmód  különösen bomlasztóan hatott a székely közösségeknek már évszázadok óta kialakult és jól működő önszerveződési életformájára. A megpróbáltatások közepette is tartásos magyar papok és szerzetesek bebörtönzése, a Bolyai Egyetem beolvasztása a román Babeş Egyetembe, a magyar nyelvű elemi és középiskolák elsorvasztása mind ennek a kényszernek ellene mondó, tiltakozó szavát hallatni akaró magyar értelmiség kiiktatását célozta.

Külön-külön az egyes adatközlők visszaemlékezései csak egy-egy szeletét nyújtják ennek a megszenvedett múltnak. De együtt, kötetbe gyűjtve, mintegy felerősítik egymást, és az erdélyi magyarság közelmúltjának, történelmi megpróbáltatásainak enciklopédiájává állnak össze. A sok eltérő színű kövecskéből döbbenetes hatású mozaik jön létre.

Az elmúlt években a Székelyföld folyóirat oldalain már olvasható volt a kötet írásainak jórésze. Összegyűjtve könyvbe, minden erdélyi magyar könyvespolcán ott lenne a helye.      Hisz szüleink, nagyszüleink, dédszüleink élete szól hozzánk belőle. (Molnár Vilmos)



[1]Szőcs Kálmán: Töklámpás. Bukarest, 1974, Kriterion Könyvkiadó.

[2]Eugen Barbu: A fejedelem. Bukarest, 1984, Kriterion Könyvkiadó. (Fordította: Veress Zoltán.)

[3]Budapest, 1990, Magvető Könyvkiadó.

[4]Gazda József: A megpecsételt vég. Kilencven év Erdély földjén. Budapest, 2010, Hét Krajcár Kiadó.




.: tartalomjegyzék