Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - December
György Attila beszélgetése Hozó Leventével

"Itthonról haza"

Kevés ember van Csíkországban, aki nem szereti a hokit. A jégkorong errefele több, mint sport: van benne valami a székelyek bizonyítási vágyából, szinte „nemzeti hobby”, a jégkoronghoz itt éppen úgy hozzátartozik a nemzeti büszkeség, mint a pályához a jég.

A hokikedvelők közül pedig bizonyára alig van, aki ne ismerné és szeretné Hozó Leventét, „A Kapitányt”. Hozó Levente nyolc éven át volt a csíkszeredai Sportklub (ma HSC Csíkszereda) csapatkapitánya és meghatarázó egyénisége. Idei visszavonulásáig ő maradt minden idők legsikeresebb csíki hokistája, hét romániai országos bajnoki címet és hat Románia-kupát mondhat magáénak, és akkor még szó sem esett a MOL-ligában (korábban Pannónia-kupa) elért sikereiről...

 

*

 

– „Édesanyám, kedvesanyám, csak az a kérésem, / Hokibotot, hokibotot csináltasson nékem…” Aligha van hokimeccs Csíkszeredában, ahol ne énekelnék el ezt a nemhivatalos „indulót”… Neked mikor adtak először hokibotot a kezedbe? Hogyan kezdődött a pályafutásod?

–Hokibotot először akkor vettem a kezembe, amikor iskolába mentem… de korcsolyázni már azelőtt korcsolyáztam. Édesapám vitt le először a jégpályára, és mellette szerettem meg a hokit. De mint utólag kiderült, már nagyapámék és nagyanyámék is gyakran jártak Szentkirályról Szeredába hokimeccset nézni, tehát a családi környezet eleve megvolt… Sokat beszéltek Gál Sándorról, Antal Elődről, akkor ők voltak a példaképek, a hősök, úgy mondták, még a hokipálya előtti két fémszobor is róluk készült…

– Kik azok, akiknek úgy érzed, a legtöbb hálával tartozol? Kik voltak a példaképeid? Kedvenc csapattársak? Kedvenc „ellenfelek”?

–Először nyilvánvalóan a szüleimnek tartozom hálával, hogy megszerettették velem a sportot, és mellém álltak… pedig abban az időben nehéz volt a szerelést beszerezni, korcsolyát vásárolni. Mivel nagy gyerek voltam, voltak időszakok, hogy kisebb korcsolyával kellett edzésre járjak, mert nem volt más! Ma is előttem van, amikor édesapám és keresztapám a lábszárvédőmet cserélték ki, ami abból állt, hogy egy vödörből alakították ki a térdvédő részét, és ezt elég gyakran ki kellett cserélni… Mondta is keresztanyám, remélem, meghálálod majd egyszer ezt a rengeteg varrást-formálást…

Első edzőm gyerekkoromba Janovits Endre volt. Vele kezdődött minden. Nagyon kedves ember volt, szerette a gyermekeket. Tény, hogy időnként ezért el-elcsattant egy-egy pofon, ha közben bántottam a csapattársaim valamelyikét (nagyobbacska, erősebb gyermek voltam…), de ilyenkor mindig megérdemeltem. Ha az iskolából telefonáltak, hogy baj van a tanulással a sport miatt, mindig azt mondta: majd edzésen megbüntetem… de ez többnyire csak ennyiben maradt.

Kedvenc csapattársak? Jó kérdés… Én úgy gondolom, mindenkivel jóban voltam, persze, a közel harminc év alatt akadtak olyanok is, akikkel kevésbé jöttem ki. De általában véve jó volt a viszony.

Név szerint említeném a csapattársak közül például Adorján Józsefet, akivel rendszerint egy szobában voltunk, és gyerekkorunkban óriási rivalizálás volt közöttünk a jégen, hogy most ki üt több gólt… de felnőtt korban már nem volt gond az ilyesmivel. Gergely Attilával mindig verekedtünk, pedig 1–8. osztályban padtársak voltunk… De érdemes megemlítenem Csíki Gábort, Kovács Lászlót, Kósa Endrét, Nagy Attilát a kezdeti időszakból… aztán jöttek az idősebb társak a felnőtt csapatnál: Láday András… Dezső István… majd később Papp Szabi, akit a „fiamnak” hívtak, engem pedig „az apjának”… Elekes Leventét, akit „mesternek” becéztünk, mai napig az egyik legjobb csíki neveltetésű csatárnak tartom. Nagyon jó viszonyban voltam Szőcs Szabolccsal, „Zsiráffal”, nyugodt, őszinte ember… Moldován Ervinnel hét évig játszottunk egy sorban, és rengeteget örömet szereztünk együtt a csapatnak, a szurkolóknak.

Ami az ellenfeleket illeti: nekem nyilván mindenki az volt, aki meg akart verni. A legnagyobb ellenfél értelemszerűen a bukaresti Steaua volt, mert ott már nemcsak sportról volt szó, hanem hatalmas adag politikai töltet is volt benne. Imádtam, amikor megvertük őket, és ezt a szó szoros értelmében is lehet érteni, ha csak úgy adódott a helyzet!

– „Azt mondja a kapitány, / Hozó Levi kapitány, / ki a legjobb jégkorongba igazán...” – kezdődött éveken át a szurkolótábor egyik kedvenc rigmusa… Nem lehetett könnyű feladat összetartani, kordában tartani egy (csíki) hokicsapatot, mégis, tudomásom szerint, feltétel nélkül elfogadott, tisztelt a mindenkori csapat és a szurkolók. Mi volt ennek a titka?

– Igen, ez a szurkolói ének nagyon jólesett mindig… Az összetartás kulcsa pedig a normális megbeszélés volt. Ha valami nem ment, külön-külön is leültünk, megbeszéltük. És hogy hallgattak rám, és meg is csinálták a kellő dolgokat, az talán az őszinteségemnek volt köszönhető. Nálam nem volt „hátha” és „lehet”, nálam valami vagy igen volt, vagy nem. Ezért persze többször is megütöttem a bokámat, konfliktusaim alakultak ki a vezetőséggel azokban az időszakokban, amikor az ígéreteket nem teljesítették. Például amikor megígértem a csapatnak, hogy a sorok rendeződnek – aztán mégsem úgy történt, ezért az utolsó évben le is mondtam a C betűről, mert nagy teher volt rajtam, hogy bár megígértem, és szavamat adtam a csapatnak, nem teljesült a kérésük.

– „Dinte pentru dinte, / Hozó preşedinte!” (Szó szerinti fordításban: „Fogat fogért, / Hozót elnöknek!”). Azok közé a játékosok közé tartozol, akik nem voltak túl kíméletesek az ellenfélhez. Persze, ez a jégkorongban szinte alapkövetelmény… Ugyanakkor a magánéletben kedves, közlékeny, barátságos emberként ismernek. Hogyan oldódott fel ez az ellentét benned?

– Igen, hát volt egy időszak, amikor kicsit agresszív voltam… fiatalabb voltam és erősebb, ugye. Sokat verekedtem, de azért legtöbbször úgy kezdődött, hogy visszaütöttem… Sosem tudtam lenyelni, ha kaptam, és akkoriban „olyan világ volt”, meg a közönség is igényelte a bunyót. Nem kegyelmeztem én senkinek… Volt pár ellenfél, aki nagyon megbánta, de azért ahogy vége volt a meccsnek, el volt felejtve minden, a konfliktus a jégen maradt.

Ami a magánéletet illeti… hát itt talán a barátnőmet kellene megkérdezni (nevet). De hát egyértelmű, hogy más ember vagyok itthon, és a pályán megint más, ez két külön dolog.

– Enyhe gonoszkodás: mi jut eszedbe a vilmoskörtéről? Társasági ember vagy, egyszer azt mondta valaki, Hozót nemcsak ismerik és szeretik, de majdnem mindenki koccintott is vele…

–Valami azt súgja, nem a gyümölcsfára gondolsz, hanem a palackozottra… Hát, igen, volt egy idő, amikor be-betévedtünk a „Tilosba”, és ott jó pár emberrel (többek között veled is, ugye!) – meg-megkóstoltuk rendesen a páleszt, és jókat beszélgettünk, nemcsak a sportról, hanem politikáról, mindenről… A végére rendszerint nagyon megokosodtunk! J

– Éveken keresztül megtagadtad a román válogatottban való részvételt. Mesélj erről, kérlek. Mi volt ennek az oka? Legutóbb viszont elfogadtad a keretbe való meghívást… Mi történt közben?

–Pontosan tíz évig nem vettem részt a keretben. Olyan volt a romániai jégkorong-vezetőség, hogy nem mondtak igazat, és én ezt rettenetesen meguntam. Az a válogatott akkor nem is a hokiról szólt, hanem az üzletről. Mindenki ment, végezte a saját üzletét, a hoki kevésbé volt fontos. Aztán érkezett most egy új edző, hallottam róla, hogy jó szakember, és gondoltam, megnézem magamnak, veszítenivalóm úgy sincsen, ha már eldöntöttem, hogy klubjátékosként visszavonulok.

– Úgy tudom, azon kevés élsportoló közé tartozol, akiben nagyon erős a nemzeti öntudat, hangsúlyosan székelynek, magyarnak vallod magad…

–Hát, az biztos, hogy tényleg székely vagyok, mert erősen „nagyfejű” természetem van, és nehezen felejtek! De a viccet félretéve: nézd, nemzeti öntudat nélkül élni nem lehet. Én legalábbis nem tudok.

– A mázsányi ellenfelek és jégi „gladiátorküzdelmek” után visszavonulásod óta kisgyerekeket edzel a Sportklub utánpótlása számára. Nem tűnik könnyű váltásnak… Hozóból, a Kapitányból edző bácsi?

–Nem volt nehéz, mert annál maradtam, amit szeretek… A gyerekekkel nagyon szívesen dolgozok, mert őszinték, és igazat mondanak. Nagyon szeretem őket. Remélem, tíz-tizenegy év múlva majd több olyan jó játékos is kikerül közülük, akik még jobb eredményeket érnek majd el, mint én!

– Milyennek látod a székely jégkorong jövőjét?

–Az a tapasztalatom, hogy az utánpótlásra eddig alig figyeltek oda. A gyerekek képzése is hiányos. Tizennyolc évesen felkerülnek a nagyobb csapatokba, és alig lehet játszatni őket, mert nem nagyon tudják az alapszabályokat sem… Kevesen tudnak „feljutni” a korosztályból, a felnőtt csapatoknál pedig  elegendő jó játékos híján nincsen konkurencia, versengés… Ezért külföldieket hoznak, pedig ha itt, Csíkszeredában, nem lehet azt elérni, hogy hazaiakkal játsszunk, akkor hol?! Ezek az idegen játékosok általában tényleg jobbak, mint az itthoniak – de nem sokkal! A nagy pénzeket viszont elviszik, és az itthoniaknak marad jó esetben a fele… És ez, sajnos, régóta így van, mivel nincs elegendő utánpótlás, gyerek, akiket be lehetne építeni a nagy csapatba. De őszintén remélem, ez csak megoldódik előbb-utóbb, és akkor még büszkébbek lehetünk a csapatunkra és a városunkra. Rengeteg munkát igényel, de edzőtársaimmal együtt mindannyian azon vagyunk, hogy minél több tehetséges gyereket „termeljünk ki” a csapatnak.

– Azon (ismét) kevesek egyike voltál, aki maradéktalanul hűséges, lojális maradt szülővárosa csapatához, teljes pályafutásod a Sportklub színeiben történt… Pedig bizonyára rengeteg megkeresést, ajánlatot kaptál más kluboktól is.  Mégis maradtál… miért?

– Hát igen… Azt hiszem, már csak én vagyok, aki nem ment el sehova, de lassan jönnek már a fiatalok, akiknek majd, remélem, nem kell azon gondolkozzanak, hogy elmenjenek-e az érvényesülés miatt. Én azért nem mentem el, mert számomra otthon csak egy van… Voltak persze felkéréseim, de engem igazából soha nem érdekeltek. Maradtam, mert szerettem az itthoni környezetet, a csapatot, a szurkolókat, és a Városra is büszke voltam… Karrierem során az egyik legfontosabb és legnagyobb büszkeséget okozó kitüntetésnek a 2008-ban kapott csíkszeredai Pro Urbe-díjat tartom!

– Elképzelhető, hogy évek múlva talán egyszer majd a felnőtt Sportklub élén láthatunk edzőként, szakmai irányítóként? Vannak ilyen terveid?

–Egyelőre rengeteg tanulnivalóm van. Edzőként az első lépcsőfokon állok, hosszú még az út. De persze, remélem, hogy egyszer majd odakerülhetek én is. Jelenleg van itt munka elég, úgyhogy ezen nem is gondolkodom. De ha egyszer majd felkérnek, bizonyosan nem utasítom majd vissza. Sok időn keresztül második otthonom volt a csapat… Szívesen jönnék itthonról haza!




.: tartalomjegyzék