Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Január
Bogdán László

Versek

'

VASZILIJ BOGDANOV: VERSEK AZ ÖTVENES ÉVEKBŐL

 

SZENT DEMETER OROSZLÁNJAI

 

Vlagyimirben, a Szent Demeter katedrális falát

1195-ben és 1196-ban oroszlánokkal díszítették

a nagyralátó faragómesterek, talán Dániel próféta

kínszenvedéseire gondolva, talán azokra a fenevadakra,

akik közé, a pogány Romában, a császár parancsára

bedobálták keresztény testvéreiket. A dolog pikantériája,

hogy a bölcs, öreg, tapasztalt mesterek egyáltalán nem

láttak még oroszlánt. Hol is láttak volna Oroszországban,

a véráztatta tizenkettedik század végén?!

Ezért azután ezek a kőből faragott domborművek

inkább idétlen, torz, szerencsétlen kutyákra hasonlítanak,

vagy inkább mamut sakálokra. Egyébként

sakálokat sem láthattak, hol is láthattak volna?

Kutyákat igen, de bölcsen úgy gondolták:

az oroszlánokat mégsem mintázhatják kutyákról,

ezért is lettek ezek a kutyaoroszlánok olyan borjú formájúak,

hatalmas farokkal. Egyik-másiknak szája is tátva,

a napfényben megvillannak fogaik. Álmomban

ezek az idétlen kőoroszlánok leszállottak

a Szent Demeter katedrális faláról és méltóan

templomuk szentjének felettébb harcias szelleméhez,

csapatban indultak el az utcákon, fölfedezni

a változó orosz világot. Én is ott szobroztam

az egyik sikátorban, talán Lénára vártam,

amikor észevettek. Egyszerre fordult felém kőfejük,

felizzott sárga szemükben a gyűlölet,

csikorogni kezdtek kőfogaik, és amire, észhez térve,

esztelenül rohanni kezdtem, már közvetlenül

ott csattogott kőtalpuk a nyomomban.

És nem volt ébredés. Sztálin közömbösen

bámult ránk a plakátokról. Nem segített

a tengerészek nagy barátja, elcsúsztam

egy alattomosan terjengő olajfolton, a vlagyimiri

Annuska ejthette el szatyrát az olajosüvegekkel,

s már nem volt időm feltápászkodni,

fölém magasodott a legelső kőoroszlán,

csattogtak mohától zöldes kőfogai. Féltem.

 

*A különös vers 1955 karácsonya után íródhatott. „Léna nagymama emlékezése szerint karácsonykor látogattak el két napra Vlagyimirbe, hogy újra láthassák az Uszpenszkij székesegyházban Rubljov ikonjait, amelyek – több verse tanúsága szerint is – mély hatást tettek nagyapára. Időről időre ellátogatott tehát Vlagyimirbe, hogy újra megcsodálhassa őket. Ekkor láthatták újra a Szent Demeter katedrálist is, a vers a konkrét élményből, a kőoroszlánokból indul ki, és borzongató vízióvá fejlődik.”– Tatjána Bogdanova

 

AZ IDŐ ÚTVESZTŐJE

 

1.AZ ÜLDÖZÖTT

 

Ott álltam megint, napsütötte téren,

Vlagyimirben, egy elsüllyedő télen.

A Szent Demeter katedrálist néztem,

fogvacogtató, kápráztató fényben.

Megmozdulnak-e a kőoroszlánok?

Bizarr valóra válnak-e rémálmok?

Ki vagyok én, hogy szabadon kószálok

elmúlt időkben, s néha meg-megállok

szívemnek tetsző helyeken? Didergek.

Hát mégse múlik a tékozló élet?

Egyetlen kusza, burjánzó idézet?

De vége lehet! Talán ettől félek?

Talán attól, hogy nem találok vissza?

Lépteimet a napfény majd felissza.

 

2. NINCS ARIADNÉ…

.

Nincs Ariadné. Tehát fonál sincsen.

Tévelyeghetek. Szörnyű útvesztőmben

sem maradhatok tétlen, észrevétlen.

Semmi meg nem ment. Hacsak nem az Isten.

Most megmozdulnak a kőoroszlánok.

Mint rémálmomban, helyükről leszállnak.

Máris előttem a petrovszki árok,

mélyén melynek vér, hólé elszivárog.

Belezuhanok. Nem menthet meg semmi.

És a farkasok, akiket meglőttem,

felmagasodnak fölöttem a fényben.

Nem lesz erőm felállni, tovább menni.

Labirintusom bikája is itt van.

Toporzékol egy homályos sarokban.

 

3. A REJTŐZKÖDŐ

 

Minden, mindenki itt tolong, csak Léna

késik valahol. Lehet, hogy a Néva

partján kódorog, Asztorral, ki néma.

És nem biztos, hogy megérkeznek még ma.

Mert nem tudhatják, hol is keressenek.

Rímek rejtenek, kerge idézetek,

szibériai démonok, igricek,

almáskertekben bujkáló istenek.

Valahol álombeli tengerparton

kóválygok, mindjárt lábon is elalszom,

s rémálmaimban meg nem találhatnak.

Bús, tükörbéli, unt, utált arcmásom,

ha nem veszi meg, homokba elásom,

s árnyékom adom el majd Belzebubnak.

 

4. REJTETT ZUGAINK

 

De megjön Léna, és együtt bolyongunk

tovább a méla, áttetsző időben,

átpréselődve elfelejtett résen,

felragyog régi, bűvös rejtekhelyünk.

Egy sikátorban, két ház között rejlik,

cellányi fészek, nap is ritkán süt be,

éppen elférünk egymáson gyér fűben.

Itt biztosan nem találhat ránk senki.

A miénk e kis világítóudvar.

Amikor elmész, nézz vissza haraggal.

Én ott fekszem még és cigarettázok.

Visszatérsz mindig, mellém heveredve,

mohón gyújtasz rá szűrős Cameledre.

„Gyere! Mire vársz? Mióta rád várok.”

 

5. AMIKOR TEMPLOMOKBAN ÖLELKEZTÜNK…

 

Rejtett zugaink Párizsban is vannak. 

Homályos sarok a Notre-Dame-ban.

Mohón ölellek és halálra váltan,

remegve csókolsz. „Senkinek nem adlak” –

suttogod. Halljuk a hívők énekét,

víg, másvilágot bűbájoló zenét.

Mi történt volna, ha egyszer elkapnak?

Minden bizonnyal megköveztek volna.

Nem lepleztek le. A vitézi torna

Vlagyimirben is tovább folytatódott.

Rubljov szentjei mosolyogva nézték

táruló tested templomát, igézték.

Derekam köré fonódott a combod.

 

6. A SZÖKÉS

 

De volt, amikor nem lehettél velem.

A kágébés kihallgató szobákban,

amikor vegzált, kínozott az állam

balga pribékje. De megúsztam, hiszen

a távolból is belém szuggeráltad,

mindent tagadni kell! Nem ismerni be

semmikor, semmit! Csupán szép mese,

hogy mindent tudnak! Mindent hogy tudnának?

Sejthetik, hogy kilépünk életünkből,

ukmukfukk, hipp, hopp, mint ócska cipőből?

Holnap utánunk hiába kutatnak.

Szibéria! Démonok igazgatják

sorsunk! De ezt ők honnan is tudhatnák?

Megmaradhatunk szabadon – szabadnak.

 

*A hat szonettből álló, s 1956 telén születő ciklus az előző vers folytatásaként is fölfogható. „Az ötvenes évek elején nagyapám, érthető okokból, meglehetősen kevés verset írt, annál többet fordított. Ezzel a ciklussal kezdődik el – az 1939 és 1946 között Szibériában íródó, emlékező verseinek folytatásaként – győzedelmes ifjúkorának felidézése; párizsi emlékei egyre erőteljesebben törnek fel s kívánkoznak versbe. A hatodik darab viszont arra is választ ad, hogy miért is vállalták 1939 nyarán az önkéntes szibériai száműzetést, s miért töltötték életük talán legszebb hét esztendejét, egy manysi törzzsel vándorolva, a tajgában.” – Tatjána Bogdanova

 

HAJNAL

Lénának

 

Hajnali roham. Lánccsörgés. Tükörből

tör ki ismeretlen lovascsapat.

Félálom. Hajad. Idegen utca.

Neonglóriák hullanak.

 

Hajnal széthulló részletei égnek.

A hullás sem hősies. Meglódul minden.

Már virrad tested. Sisakforgók

lobognak mindent lebíró fényben.

 

Melled dobaja. Harangszó tétováz.

Tűnnek a lovasok. Elolvadnak.

Elárvult lovaik csatakosan

tükörnek vágtatnak, virradatnak.

 

* „Az előző ciklus ismeretében ez a megkapó szerelmes vers, amely szintén 1956 telén íródott, nem is érdemel különösebb magyarázatot. Annyi bizonyos, hogy ezekben a hulló esztendőkben nagyapám nem is gondolhatott komolyan arra, hogy verseit akár le is közölhetik, ezért semmilyen elváráshoz nem kellett írás közben alkalmazkodnia. Nem véletlenül, ezekkel a versekkel kezdődik el költészete újabb fordulata s l955-56-ban kezd el megint rendszeresen dolgozni, megteremteni a sajátos, s az orosz költészetben különös biografikus kötészetét.” – Tatjána Bogdanova

'


.: tartalomjegyzék