Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - November
2019 - Október
2019 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Május
Pieldner Judit

Szonettek kertje

Markó Béla: Tulajdonképpen minden*

 

Nehéz eldönteni, mi az igazi kihívás: rést ütni az irodalom falán, és átbújni rajta, senki által nem ismert titkos, nyirkos zegzugokban kószálni, vagy felülni a fal jól látható, biztonságos, napsütötte tetejére és abból merítkezni, ami tengerként öleli körül a falat, csak éppen bele kell lógatni a lábat a trópusok vizébe. Úgy tűnik, ez utóbbi mellett dönt Markó Béla legújabb szonettkötetének beszélője, aki – korrigáljunk kissé a képen – nem a fal tetejére, hanem a kertbe ül ki vagy a kertre néző ablakban szövi versek fonadékává gondolatait. Mégis, a kertről írni talán nagyobb merészség, mint valami meglepően újat hozni az irodalomba, hiszen „tulajdonképpen minden”, egész kultúránk a kert szimbolikus tartalmain keresztül nyer értelmet, azokból táplálkozik. A kertet megszólítani, rávenni, hogy lerázza a rárakódott jelentésrétegeket és csupaszon, készen álljon arra, hogy „meglepően új” téma kerekedjen belőle, csakis míves, értő módon lehet. Erre tesz kísérletet a szonettnapló, amelyben 2009 júliusától 2010 februárjáig pörögnek a percek, napok, évszakok, amely a nyár derekától télutóig kíséri figyelemmel a kert moccanásait, papírra vetülő árnyainak vonulását.

Markó Béla gondolati lírájában a kert egy mindennap újraíródó történet színhelye, visszatérő hősökkel (mint például a tücskök), de újabb és újabb epizódokkal. Nemcsak az évszakok változása írja át a kert arculatát, hanem gyakorlatilag minden egyes kitekintés, odafordulás. Minden olvasási kísérletben újabb jelentésrétegeket, képek és reflexiók egész sorozatát kínálja a természet könyve, akár ugyanazon az oldalon, ugyanazon sorban. A kert a világegyetem kozmikus rendjének lenyomata, „szilványi föld, napok, // holdak, bolygók, cirpelő göncölök” (Kering az égi kép); a kert a mikrovilág apró történéseire való rácsodálkozás színtere, a természet darabkáiban tükröződő végtelen megnyilvánulása.

Továbbá, a kert a kapcsolatok, analógiák felismerésének helye – és itt akár egyfajta Baudelaire-es posztszimbolista hagyománykövetésről beszélhetünk –, az égi kert „élő, romló másolata” (Kering az égi kép), de létezik még alant, negatív lenyomatként, egy másik kert is: „A kert alatt egy másik kert virágzik / sötéten, nedvesen és hidegen” (Örök tücskök zenélnek); ebben a megsejtett-vélt vertikalitásban próbálják tetten érni a versek a láthatóban megmutatkozó láthatatlant, az érzékelhetőben a minden érzéken túlit, a konkrétban az elvontat, a pillanatnyiban az egyetemest.

A kert dinamikus erők, egymásnak feszülő, feloldást nem ismerő ellentétpárok színtere: a találkozásé és a szétválásé, az illeszkedésé és a széthullásé, a tomboló vitalitásé és a halk enyészeté, a kinté és a benté, sötétedésé és a sugárzásé, az emlékezésé és a felejtésé, a teljességé és a hiányé. Maga az örök változás, amely éppúgy megismételhetetlen, mint ama bizonyos hérakleitoszi folyó: „Ugyanabba a kertbe soha többé / nem léphetsz be (...)” (Megint). Természetesen nem hiányzik a bibliai konnotáció, a Gecsemáné kertjére való utalás, a krisztusi szenvedéstörténet szerepeinek újragondolása sem (lásd például a Szikrázás vagy a Puzzle című verseket). Ezekből a jelentésrétegekből töltekezik a kert motívuma, de ugyanakkor jelentésnélküliségében, a puszta léte által generált eldöntetlenségeiben is olvasható: „minden mindennel összekapcsolódott, / minden mindent jelentett, s nem jelentett / semmit, csak rángatta a szél a kertet, / birkóztak, de nem váltak szét a dolgok” (Egyetlen szerkezetben).

Zsánerképek, csendéletek, akvarellek – valós utazások margóján (a kertből kimozdulva az antik mítoszok hőseit felidéző görög tengerpart, valamint az európai kultúra turista-zarándokhelyeinek – Trevi-kút, Stefanskirche – képei tünedeznek fel a versekben) egy belső utazás tájképeit, stációit rajzolja meg a kötet. Mondhatnánk akár, hogy alkalmi költészetet művel Markó Béla, hiszen mindig valamely helyszínhez és időponthoz kapcsolódó megélt élmény szüli a verset, aprólékos gonddal kiszínezett, életközeli, realisztikus képekkel találkozunk a szonettekben; az alkalom azonban minden esetben pusztán ürügyként, a reflexió, az elvonatkoztatás, az önértelmezés kiindulópontjául szolgál.

A természet ritmusára íródó versekben kibomló élményvilághoz domesztikus értékek – család, társ, találkozás, kócos gyermekfej, hóemberkészítés – kapcsolódnak, az antikvitás távoli csöndjéből a huszonegyedik század forgatagába átemelve a horatiusi nemes egyszerűség és boldog megelégedettség eszményeit: „Van három almafánk, két szilvafánk / két körténk, két meggyünk és egy cseresznyénk, / van két szép jázminunk, egy rózsafánk, / egy zöld napernyőnk, és nagyon szeretnénk // néhány ribizlit és egy kiskutyát, / ennyi elférne még ebben a kertben” (Késő délután Annával). Az identitást nem a – személyes, időbeli, térbeli – határok megvonása, hanem éppen az azokon való átjárások teremtik. Az énnek és a legközelebbi társnak az önazonossága kapcsolatként értelmeződik: „találkozás // vagyok csupán”; „csak kapcsolat közöttünk, ennyi vagy”, mondják a Találkozás című vers sorai. A természettel érzett kommúnió, az epifánia pillanataiban felszámolódik az idő, múlt és jelen egyidejűvé válik: „s én lebegek, lemerülök a fényes, // torlódó évmilliókba” (Délután az Égei-tengeren); elmosódnak az én és a világ közötti vélt határok, belső és külső felcserélődik: „a lelkem csak egy tücsök lent a földben, / hatalmas testem szétfújja a szél, / s gyér könnyem nagy pelyhekben visszatér” (Szétáramlik).

A természet közelsége azonban nem mindig árasztja a kiegyensúlyozott harmónia hűvösét. A kert kivezet egy másik térbe, a töprengések, a nyugtalanító felismerések terébe; a természet szövedékében hasad fel az a rés, amelyen át az enyészet babonából bizonysággá válik: „kívül még ép, bent lassan szétrohad, / s rémülten figyeli saját zúgását // a szilvafa, mert kint még csupa nyár, / de bent a madár ide-oda jár, / s hallja az ágak csontváz-ropogását” (Bent a mindenség).

Ahhoz, hogy egy vers szonetté váljék, nem elég pusztán a kellő számban előállítani és a választott rímképlet szerint csoportosítani a sorokat. Markó Béla számára a szonett nem puszta öntőforma, amely bármikor kiadja a vers alakját; inkább egy helyet jelöl, ahol a szavak leválnak a köznapi használatról és új alakzatokba rendezik az énnek a világhoz – és önmagához – való viszonyát is.

Hogyan viszonyul egymáshoz a vers és a kert? Kettejük kapcsolatáról a Kerti ars poetica című szonett számol be játékosan-önironikusan: „Én is hozott anyagból dolgozom, / mint régebb nálunk a legtöbb szabó, / a kertet reggel végigkutatom, / hogy összegyűlne egy versrevaló”. Ami izzásban tartja ezeket a szonetteket, az a „hozott anyag” írásjelekké, szavakká, trópusokká való átlényegítésének, a pragmatikusból az esztétikaiba való átfordítás, az írás misztériumának színrevitele.

Mind a kert, mint a szonett a rend, a fegyelem, egyáltalán, a teremtés, a megformáltság képzetköréhez kapcsolódik. Mind a kert, mind a szonett ígér egy „másik helyet”, ahol lenni érdemes. Mindkettőben jelen van a forma megszelídítésének, a keretek közé feszített szabadságnak a szaga, ellenállhatatlan csábítása. A kötet mottójaként választott versszak a szonettformával kialakított viszonyt „héja-nászként”, szilaj szerető meghódításaként jeleníti meg: „Maga alá gyűr, aláz s lelkesül, / aztán már ismét én vagyok felül, / sikoltok boldogan: szeret, szeret! / S bosszúsan összezárul a szonett.” Az a mód azonban, ahogyan újra és újra ugyanazon mérték szerint, de mégis előzmény nélküli egyszeriségükben születnek a szövegek, a választott formához fűződő beteljesült, a folytatás ígéretét hordozó szerelemről tanúskodik.



*Csíkszereda, 2010, Bookart Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék