Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Május
Pécsi Györgyi

Olvasópróbák - kezdőknek és újrakezdőknek

TÉREY JÁNOS: PROTOKOLL– regény versekben –

 

Persze, hogy olvasóként nem érdekel a mi mindennapi, hétköznapi valóságunk, ez a kisstílű kismagyar élet, ezek a középszerű sorsok, ezek az önkeservükben dagonyázó rosszkedvű, sokkudarcú emberek. Untatnak. De az irodalom, a költészet valahogy mégis csak beszéljen erről is, szembesítsen, késztessen önvizsgálatra (ha már katarziszra eleve nem), vagy csak úgy. Térey János Protokollja semmi stilizáció, maga a valóság, az életszerűség; történet is, szerelem is, közélet is, politika is. Gondoltuk, Petőfi, Puskin meghalt, oda a 19. század, elbeszélő költemény föl már soha nem támad. Gondoltuk, az irodalom nem más, mint nyelvi megelőzöttség, nyelvi univerzum, aztán jön Térey és egy elegáns mozdulattal földönti ezt a lassan-lassan nyugvópontra jutó szép kicsi teóriácskát a Paulusszal, és azóta is egyre-másra döntögeti. Most épp a Protokollal. Az alcím szerint nem versesregény, hanem regény versekben (mégpedig Anyegin-strófában), majd négyszáz oldalon. Önmagában is tiszteletreméltó (mégsem csak zéró kis-magánérzés lenyomva, unalmas tízpercben, ’szabad’ formában), hatalmas munka, virtuóz a technika, nem billeg, nem erőltetett, könnyed, ki hitte volna, vonzóbb olvasni, mint egy jó lendülettel megírt prózát. Persze, tetőtől-talpig ironikus a Protokoll: a műfaj, a történet, a karakterek. A műfaj tizenkilencedik századi, puskini, itt is van főhős, ha nem is hős, csak amolyan középszerű, semmilyen figura (Mátrai Ágoston ifjú külügyminisztériumi protokollfőnök), itt is van valami szerelemféle, mondjuk szerelemnek nem éppen, pár nő, akikkel valamilyen viszony fölmerül, megvalósul, és társadalmi háttér, a magyarországi társadalom közép-felső rétegének – művész-, protokoll-, meg menedzservállalkozóinak – a világa. Zárt világ, belterjes, unalmas, mint a fölhúzott óra, trendi módon jár, működik minden, éppen csak értelme, célja nincsen semminek, és hiányzik a magára mutató, világszervező értékrend. Mátrai Ágostonnak nyílegyenes a karrierje, elegánsan simulékony, ahogy a diplomáciai bonyodalmak közt ellavírozgat, sármos, up-to-day figura, pénze is van, egzisztenciája stb., éppen csak azt nem tudja, mit kezdjen magával. A karekterek nagyjából ismerősek az Asztalizenéből, Mátrai Jeremiásra (Térey 2009-es színpadi műve) is emlékeztet, de amannak cinizmusát itt a Semmi egészen kiszorítja. Jó olvasni a Protokollt, olvastatja magát… valameddig. Meddig is? Talán a kétharmadáig? És utána? Nem tudom, utána miért lankadt a figyelmem: hogy túlírta-e a könyvet Térey János, vagy direkt akart nyomasztani, kellemetlenkedni: hogy lám, nyájas olvasó, azért is olvasni fogod tovább, csábítgatlak profi lélekvezetőként, és jössz utánam, holott tudod, semmi nem fog történni, pláne nem megtörténni, hogy a zárás már egészen hervasztó legyen. Mátrai fölfele bukik, külszolgálatba küldik, s ő ekként: „…»Mint partitúra a zenét, szabályzat / Irányít, és én alkalmazkodom, / Amíg csak egyetlen okot találok, / Mely mozgásban tart idelent a földön.« // Hazamegy, gyors zuhany után lefekszik. / Fél perc után álomba szenderül, nem / Mint szokott, órák múlva, összetörten. / Mély, intenzív és zavartalan alvás, / Minthogyha soha többé nem akarna / A kövér párnák közül szabadulni.” Tehát ez a semmi ember, a főhős nem elbukik, hanem a társadalmi nehézkedési erő odébb sodorja, katarzisz nincs, mert nincs erkölcsi tét és mérték, csődhelyzet van meg válsághelyzet, s ami ebből a hervasztó világból a műalkotás beltartalmát képezheti, az nem több, mint egy részletező leltár. Leltár az anti-hősről és leltár a középszerbe belerohasztó társadalomról, a ’valóságról’. És persze irónia alá vonva a közéleti, elkötelezett költői szerep, meg a valóságábrázoló írói habitus is (nemcsak a műfaj, meg a hősök). Kétségtelen, Térey inspiratív és provokatív, azt hiszem, a középnemzedék leginspiratívabb alkotója. Nagy dilemma viszont, hogyha áll a szellem a világban – mint ahogy szerintem lassan két évtizede áll, vagyis nem mozdul valami felé – egy-két szegény íródeák azzal, hogy szembesít az egy helyben toporgással, rákésztethet-e bármire is? (Budapest, 2010, Magvető Kiadó)

 

GRECSÓ KRISZTIÁN: MELLETTEM ELFÉRSZ

 

Gercsótól vártunk valamit. A Pletykaanyu óta bizonyosan. Ott már majdnem hozta. De még a 2008-as Tánciskola sem volt az.  Kitűnő részletek, jó koncepció, de voltak benne mesterkélt, modoros részek, amolyan up-to-day megfelelni akarással. És most itt a legújabb: Mellettem elférsz – nem a legdögösebb cím, leíró, visszafogott, megengedő. És mégis: ez a regény teljesen rendben van. Nem „nagyregény”, már hogy mindenáron Nobel-díjra vetődne, vagy hogy bele lenne kombinálva up-to-day minden modern prózapoétika, meg „folytatható hagyomány”, megfelelő „újszerű” megoldásokkal, meg virtuális valóság meg referencialitás. Egyszerűen jó regény, nagyon jó regény. Jó olvasni – olvastatja magát, érdekes, vonzó és nagyon emberi. A harmincas éveiben járó, vidéki születésű hivatalnok főhős – narrátor – Budapesten él, éppen válságban van, barátnője elhagyta, enyhe kis depresszió, nem találja a helyét, se pap, se lélekkufár nem segít, ám váratlanul családi titokba botlik, megpróbálja fölfejteni a szálakat, szépen, lassan, egyik titokról a másik után lebben föl a fátyol, nem is titokról, bizonyos elhallgatott kényelmetlen életsorsokról, sors-részekről, hogy aztán a regény végére együtt lássuk a nem túlságosan kiterjedt család négy generációját. Középpontban Jusztika nagymama (1919–2009), a szelíd mátriárka –, nem kapitánykodik a családon, nem cselédje a családnak, inkább óvatos, tapintatos gályása. Persze, kirajzolódik egy huszadik századi családmodell, viszont nem a történelem, a nagy események a fontosak, sőt egyáltalán nem fontosak, bár zavaróak, mint a II. világháborús fogság, vagy a mi ezredvégünk még mindig kényszerítő urbanizációja, amelyik a narrátort a fővárosba tereli. Inkább az emberi viszonyrendszer, amely történetesen egy család fel- és lemenőin rajzolódik ki, és a regény végére megfogalmazott tanulság, hogy sorsunk, alkatunk, személyiségünk valamiképpen ok- és törvényszerű folytatása valaminek… a felmenőink bennünk folytatódnak, az ő reflexeik megismétlődnek bennünk, ugyanazokat a hibákat és erényeket követjük el, mint amazok. De mégsem ilyen egyszerűen determinált a sors, mert minden élet különbözik a másiktól, és amennyire nyomasztó ráismerni az átörökített gesztusokra, annyira megnyugtató is. De nem is ilyen egyrészt-másrészt igazság vagy okoskodás a Mellettem elférsz regény, hanem… A narrátor rossz hangulatában hirtelen érzékeny lesz valamire, ami mellett korábban süketen elment: hogy nem múlt nélküli élet az övé, fölmenői, rokonsága, „szülőföldje” van, akikről, amiről alig tudott valamit, mert nem volt fontos, és amit tudott, az is nyomasztóan sok volt. És most, hogy kinyomozza, kibogarássza múltját, most kezdi nemcsak a családját megismerni, de most kezd rácsodálkozni az életre, hogy az élet mennyire sokkomponensű, nyüzsgő organizmus, hogy mennyire elférnek, megférnek egymás mellett a nagyon különböző karakterek, hogy ez a sokféle összetartozó emberhalmaz néha nagyon különböző, néha meg nagyon egyforma módon éli a maga életét és emberi kapcsolatait. Grecsó hősei nem hősök, nem különcök, nem is típusok: hétköznapiak, mindennapiak, de egyszeriek! A regény egyik nagy írói bravúrja egy homoszexuális szerelem történetének, egy szerzetesnek készülő katolikus és egy zsidó fiú, majd férfi nehezen induló, ám holtig tartó kapcsolatának, illetve a környezet (család, alföldi nagy falu) reagálásának az elmesélése. Grecsó elegánsan túllép a neoliberális sematizmuson, nem demonstratív, nem provokatív, ahogyan mesél, meggyőz, hogy előfordul ilyen szerelem is, de szerelem ez is, és nem hívja tetemre a környezetet, mert nem lelkesedik érte, de azt a megrendültséget és szomorúságot, amely a szülőkben munkál, mély emberi empátiával jeleníti meg. Nyilván fogják Grecsó prózapoétikáját, időkezelését, alakteremtő készségét, kompozíciós virtuozitását elemezni, rendjén van, profi munka. De talán főleg azért jó regény – a technikán túl – a Mellettem elférsz, mert az elejétől a végéig megszenvedett a történet, a mese. (Hogy van-e valóságos alapja vagy köze a regénybeli narrátornak az íróhoz, a mi szempontból érdektelen.) (Budapest, 2010, Magvető Kiadó)

 

NAGY KOPPÁNY ZSOLT: AMELYBEN EKLER ÁGOSTRA – emlékezünk –

 

Szinte letehetetlen olvasmány (csak a főszöveg vége felé lankad a figyelem), könnyed, játékos, derűs, ironikus; jó a ritmusa, arányosan kisebb szövegegységekre – vallomásfélékre – szétbombázva a negyedszáz oldalas könyv, a vallomásfélék („emlékezünk”-ök) össze is függnek meg nem is, dinamikus, élő (élőnyelvszerűen vagány) a nyelv, nincs körülményeskedés, nincsenek körmönfont mondatok, a szöveg csípőből jön és talál. Prózapoétikailag formabontó (színpadias állóképekre bontott, emlékezést imitáló locsi-fecsi vallomások sora). A kurta-fura alcím kódját az elbeszélő adott helyen föltöri, és föltör sok egyéb, szövegbe rejtett kódot is. Például a névválasztást, azt, hogy mi köze a regénybeli narrátornak, Nagy Koppány Tömzsinek az Arról, hogy milyen nehéz, meg a Jozefát úr, avagy a regénykedés, meg a Nagyapám tudott repülni című kötetek szerzőjéhez, hogy miért nem ír szabályos, összefüggő „rendes” regényt a szerző „húsz év múlva”-i írói énje. Mert: „Minket, drága uram, a történetek történetszerűsége nem érdekel. Van belőle millió, és már mindent megírtak előttünk. Ugye nem gondolja komolyan, hogy a Biblia, Boccaccio vagy Hollywood után maradt még el nem mesélt történet, és lehet újat mondani az irodalomban? (…) minket az irodalom lényege, a játék érdekel: a szövegek egymásra rakása, kölcsönhatása, és új jelentéssel való gazdagítása. Ezért úgy terveztük, és úgy is lett, hogy ez a könyv a mi játszóterünk lesz: azt teszünk benne, amit akarunk, hiszen – döbbentünk rá sokadszor – korlátlan urai vagyunk az eseményeknek.” A „regényt” szervező esemény tehát komoly is, meg nem is: a nyitó jelenetben a giccstermelővé deklasszált nagyreményű festőművészt, Ekler Ágostot elgázolja egy kisteherautó, a továbbiakban a narrátor színe előtt rá emlékezik szűkebb személyi és tárgyi környezete. A feleség, a prosti-szerető, a vén kujon nagybácsi, a dörzsölt képügynök főnök, a rivális festőtárs, a hagyatékot kezelő ügyvéd, „valamint különböző tárgyak, amelyekkel Ekler Ágost élete során kapcsolatba került”, és még egy igazi, mennybéli angyal is, aki a legtöbbet tudhatná az elgázoltról. A szereplők sok mindenről sok mindent elmesélnek, elkotyognak – éppen csak szegény megboldogult Ekler Ágostról nem tudunk meg jóformán semmit, mert valójában senki nem képes emlékezni, senki nem képes a másikra figyelni, mindenki önkörébe van bezárulva, és egészen jól elvan a maga beszűkült világában. Én, Én, Én – mondja mindenki (a gázoló sofőr kivételével), az én történetem, az én életem – helyben vagyunk, ez a mi szuperegósított korunk, a helyszín Magyarország, a hősök (no, nem! szereplők!) finoman ironikus, karikaturisztikusra vett típusok, és finoman ironikus, karikaturisztikusra vett társadalomkép, valóságkép. Ráismerünk, igen, ilyen kicsinyes, stupid a világunk, a mi mindennapi életünk kész bohózat. Ha nem emlékeztetne a szerző mindegyre, hogy „hiszen csak játék”, ne vegyük komolyan, egészen nekibúsulhatnánk. Így viszont jót mulatunk és szórakozunk – egészen a kötet végére illesztett Függelékig. Amelyben a szerző a maga Erdélyből való áttelepedésének valóságos gyötrelmét meséli el – torokszorító keserűséggel és szépséges líraisággal. A könyv utolsó, legfontosabb kódja itt lesz feltörve: az országváltással az elbeszélő identitása is megváltozott: „Erdélyinek már, pestinek még nem vagyok jó. Nem is leszek, nevetséges ez a város, ez az ország.” – Stimmel, Nagy Koppány pontos. Milos Forman első, Amerikában forgatott fergeteges vígjátékáról, az Elszakadásról mondják, hogy minden részletében helyén való a film, cáfolhatatlanul olyan Amerika, amilyennek Forman látja és láttatja, de van benne valami finom törés: Forman optikája azt mutatja meg, hogy milyennek látja egy európai Amerikát, az amerikaiakat. Ha nem volna a Függelék, kicsit könnyed, kicsit felszínes virtuóz regény lenne az Ekler, de a Függelék ellensúlyt képez, és kiegyensúlyozza a regény… mijét is? A tulajdonképpeni regény világából nem a mélység hiányzik, hanem a „mögé látás”, a megjelenített világ belülről való látása, a stupidságában is tagolt emberi sorsok árnyaltságának finom érzékeltetése. Az Ekler főszövege – ahogyan egy erdélyi látja a kismagyart. Nem hátrány, nem előny, helyzet, írói pozíció. És nem kevésbé izgalmas, provokatív és inspiratív – ekként. (Budapest, 2010, Magvető Kiadó)

 

MÓRICZ ZSIGMOND NAPLÓK 1924–1925

 

De mégis úgy van, hiába hogy a kortársakat vadássza az olvasó, a régi nagy bölények időről-időre erősebben vonzzák magukhoz. Most például Móricz. Móricz hol elsüllyesztve, hol nagyon is kirakatba tolva. Hány Móricz-képünk is volt az író halála után? Révai elvtárs (kultuszminiszter) 1952-ben mint „a magyar demokratikus kultúra nagy klasszikusát, a demokratikus átalakulás egyik legjelentősebb előkészítőjét”, a szegényparasztsággal összeforrott nagy realistát ünnepel(tet)te az író halálának tizedik évfordulóján. Nem ennyire süketen, de közel valami ilyesfélét tanultam annak idején én is. Aztán a realizmus el lett temetve, Móricz pláne jól elföldelve, megdöngölve – ideológiailag gyanús, szemlélete nem helyes, leült Gömbössel reggelizni (mit mondott, hogyan, nem érdekes), prózája nem modern, nagysága, korszerűsége nem mérhető Prousthoz, Joyce-hoz. Aztán telik-múlik az idő, kiderül, hogy Móricz tényleg nagy, nem gondoltuk volna, hogy ekkora nagy, de még mekkora nagy, és kezdjük elfogadni, hogy tényleg zseni. Mint Mozart, Ady, József Attila, Csokonai. Költő jobban megengedheti magának, hogy eleressze a benne tomboló zseniszellemet. Prózaírónak kínkeserv – a próza vasfegyelem, kulimunka. Móricz embernek is nagyétvágyú, de számára is előbbre való a mű az életnél – ezért hát sebesen él, mindent meg akar élni, hogy írhasson, mert a belső feszültséget csak a munka, az alkotás enyhítheti; föláldozza hát önmagát, környezetét, mindenkit, hogy a parancsoló sárkányt csillapíthassa, és ír, hogy… stb., mókuskerék, nincs kiszállás. Móricz nem írt szabályos naplót, hanem sebtiben ezt-azt vagy éppen mindent följegyzett, mi történt vele, mit látott, hallott, gondolt, álmodott, veszkölődött, aztán a következő pillanatban – intim magánleveleinek részleteit is – beleöntötte az éppen kéznél levő – elbeszélés, regény, dráma – formába. Naplóiból, jegyzeteiből lánya, Móricz Virág összeállított egy bájos, nagybajszos, szegényemberbarátja Móricz-kötetet, olyat, amilyen Révai elvtársnak tetszett. Most Cséve Anna közreadta Móricz 1924–25-ben írt naplóit cenzúrázatlanul, korrekt filológusként terjedelmes és aprólékos jegyzeteléssel (600 oldalas naplókhoz 200 oldalas függelék, jegyzetek, mutatók). Nagyon nem tetszene Révai elvtársnak. De nem mindenki kortársnak tetszik ma sem. Mert miről is szólnak ezek a naplóknak nevezett följegyzések? 1924 –25-ben Móricz életének, írói pályájának súlyos válságát éli, a feszültségek hirtelen összetorlódnak. Egyrészt írói pályája csúcsára ér, a Nyugat folyóirat ünnepli, de úgy érzi, nem tud többet írni, másrészt magánéletében súlyos tragédia éri, felesége, Holics Janka öngyilkosságot követ el; de nemcsak tragikusan, disszonánsan is zárul ekként a házasság: már színen van Simonyi Mária, Janka halála után másfél hónapra megkéri a kezét, öt hónap múlva kiábrándulását jelzi, s föltűnik Magos Olga. Hihetelen érzékenységgel, szenvedélyes láva-érzelemzuhataggal éli meg a kapcsolatok természetét/történetét, és mindenből, örömből, fájdalomból, kudarcból, csalódásból, dühből, elejtett félmondatokból (nincs magánszféra, nota bene! hitvesi ágy szentsége) – mű épül. Móricznak alkotó társ kellett, Janka kontrollálta írásait, és szenvedte el, hogy írás és szerelem, írás és magánélet, egészen az intim részletekig, egymásba gabalyodik. Ki szenvedett jobban: az elsősorban a saját nehéz természetétől szenvedő Móricz, vagy Janka, vagy bárki más, aki az író erőterébe került, akit aztán az – szinte kényszeresen – beépített a maga Dévavárába? Dilemmás könyv a Móricz-naplók, egy hiperérzékeny nagy szellem kínlódásának, küszködésének az emberi, írói dokumentuma, a zseni természetrajza. Majd százesztendős szövegek – de élő(bbe)k, mintha ma íródtak volna. ( Budapest, 2010, Noran Kiadó 2004)




.: tartalomjegyzék