Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Május
Oláh Sándor

"...a legteljesebb búcsúvétel"

Füzi László: Világok határán. Ikerkönyv[1]

Füzi László könyve egy olyan történeti folyamat szubjektív megélésének dokumentuma, amely ma még eleven, emlékekben, élményekben élő múltunk, de rövidesen – mondjuk, ötven év múlva – már csak steril történelmünk lesz. A könyv úgy személyes dokumentuma a saját élettörténet egy szakaszának, hogy a szerző magán- és családtörténetét beleágyazza a szélesebb társadalmi, kulturális változási folyamatba, amelynek részese és megfigyelője volt. Mondanivalóját az időbeli keretek és motivációk felvázolásával indítja: „Ebben a könyvben gyermekkorom világát írtam le, arra törekedve, hogy a történteket úgy mutassam be, ahogyan azokat valamikor megéltem. Mindezt azért tettem, mert nyilvánvaló, hogy az a nem teljesen két évtizednyi időszak, amelyik az ötvenes évek közepétől a hetvenes évek közepéig tartott, nem csupán az én gyermekkorommal esett egybe, hanem a hagyományos magyar falu átalakulásának–szétesésének–modernizációjának utolsó szakaszát is jelentette, s így mindenképpen számos sajátos vonással bír.” (10.)

Füzi Lászlóa paraszti kultúra elsüllyedésének, végleges felszámolódásának, és az ezzel egyidőben kialakuló és párhuzamosan létező világok határvidékein, a személyes sorsokban történteknek, a személyközi viszonyokban, kapcsolatokban megtestesülő kulturális találkozásoknak és viszonyrendszereknek – társadalomtörténeti, történeti-szociológiai, történeti-pszichológiai szempontú – rekonstrukcióját nyújtja az olvasóknak. Akik lehetnek többé-kevésbé érintett befogadói a könyvnek. Ha például más országban, más földrajzi-társadalmi térben, eltérő családi, társadalmi háttérrel indult egy elképzelt olvasó, de ugyanabban a történeti korban nevelődve és „futva” idáig az életpályáját, részben megközelítve az értelmiségi életformát, e társadalmi úton tapasztalt elszakadási, kilépési feszültségek, konfliktusok annyira hasonlóak lehetnek a szerzőéhez, hogy a könyv lebilincselő, önmagát, élethelyzetei jobb megértését segítő olvasmánya lehet. (A recenzens bevallja, hogy itt a saját olvasatáról, érintettségéről beszél.)

Füzi Lászlókönyve hiteles személyes dokumentum, ezért könnyen meglehet, hogy évtizedek múlva az említett kor emberének mindennapi életére, gondolkodásmódjára, a XX. század második felének tektonikus társadalmi mozgásaira, ezek megélt tapasztalatára kíváncsi társadalomkutatóknak már értékes forrásmunka, ritka történeti dokumentum lesz.[2] Ritka dokumentum, mert ilyen önsors-vallató, személyes szinten ennek a korszaknak az egyéni belső küzdelmeiről szerény ismereteink szerint még – legalábbis nálunkfelé, Erdélyben – eddig nem beszéltek az életformaváltó nemzedékekből.

A szerző nem elégedett meg a saját életformaváltás szubjektív történetének csak a személyes emlékezetére alapozott elbeszélésével. Az életpálya alakulásának belső történetét kibontva, főleg e folyamat kontextusának felrajzolásában, emlékezete tényszerűségének ellenőrzésére – adott esetben korrekciójára –, a megélt tapasztalatok és az akkori külső világ (a hatalmi, politikai rendszer) közötti viszonynak a felidézésére többféle forrást használt. Történeti kútfőket, folyóiratcikkeket, más tollforgatók, emlékező kortárs személyek írásait és fényképeket szembesített saját emlékezetével: „A könyvben a múlt világát felidéző szöveg beszélget a történések-jelenségek mai értelmezésével, és a kép a szöveggel”. (11.) E két látószög, a külső és belső perspektíva párhuzamosságából „ikerkönyv” született. E szerkezeti kettősség és szemléleti sajátosság annak az örök társadalmi elrendeződésnek szimbólumaként is értelmezhető, hogy ugyanabban a történeti korszakban, ugyanabban a társadalmi térben, párhuzamosan egymás mellett elkülönülő életvilágok léteznek: „A külön világok említése a valóban egymás mellett élő világok létéből következik”. (67.) Hogy milyen ez az egymás mellett létezés a „világok határán”, mennyire terheli feszültségekkel, konfliktusokkal az egymás közvetlen környezetében élő feleket, soktényezős, a különböző történeti korok sajátosságaitól, társadalmi normáktól, szereptartalmaktól, a személyes habitusok különbözőségeitől egyaránt függő viszony. 

Az alaphelyzet (ma még) sokunknak ismerős tapasztalat: a múlt század közepétől a kelet-európai államokban a gyors társadalmi helyváltoztatás milliók – választott vagy kényszerű – sorsa volt. A termelési formák, tulajdoni viszonyok erőszakos átalakítása, az iparosítás, városiasodás, társadalmi osztályok, csoportok diszkriminálása vagy felszámolása nagy tömegeket mozdított ki a zömében falusi, családi, közösségi, lokális világokból és indított el a szülők, nagyszülők világában, életgyakorlatában addig ismeretlen életpályákon. Más keretek, szokások, értékek mentén szerveződő idegen világokba. A kilépésnek, az elszakadásnak az egyén szintjén azonban ára volt, társadalmi méretekben megfizetett ára. Történeti-szociológiai vizsgálat tárgya lehetne például, hogy a földműves falusi családokból városra, ipari munkahelyekre, építőipari telepekre kerülő fiatalok közül sokaknak miért siklott félre az élete, hányan nem leltékmeg nyugalmukat, menekültek alkoholba, agresszivitásba.[3]Vagy maradtak örök ingázók két világ között, az elhagyott és a megközelített csoportok határai, pontosabban szabályai, elvárásai között botladozva, sem itt, sem ott nem lelveigazi belső otthonra. Az életformaváltás e múlt századi klasszikus esetéről (parasztból munkás) mondja a szociológus, hogy „akár önként választja az ember, akár kényszerűségből teszi, a parasztból munkássá válás a legnagyobb erőfeszítések és a legnagyobb megpróbáltatások egyike”.[4] A fizikai környezetet, társadalmi miliőt, foglalkozást váltó egyének tulajdonképpen kultúrát cseréltek.

Füzi László könyvében arról beszél, hogy nem volt feszültségmentes egy más keretek között zajló, más léptékű életformaváltás sem: a falusi környezetben, évszázadok alatt kikristályosodott értékek szerint élő nagyszülői háttérből induló, állami alkalmazott és idénymunkás szülők hogyan tudtak a családból kilépni, elszakadni a társadalmi és természeti tér megnyugtató ismerősségétől, otthonosságától, és hogyan tudtak más, idegen terekben, az előző nemzedékek tapasztalatában, életgyakorlatában ismeretlen, új életformát kimunkálni. Elindulni és megállapodni az értelmiségi pályán.

Terek, helyszínek, viszonyok

Füzi László magántörténete az ország északnyugati sarkában kezdődött, ahol „Nyugatot és Keletet, benne a mi kistájunkat jól őrzött határ választotta el egymástól”. (18.) A gyermekkor színhelyei Sopron vonzáskörzetében lévő falvak: Gyalóka, Lövő, Fertőszentmiklós, Petőháza, meghatározó a két utóbbi, mert „papírok szerint mi Fertőszentmiklóson éltük életünket, valójában azonban Petőházán… A két falu két külön világ volt. Szentmiklós volt a nagyobb, lakói alapvetően földművelésből éltek… Petőházán gyár volt, cukorgyár, a gyárnak külön hivatalnokrétege volt.” (22–23.) Egyik falu hagyományos, másik modernizálódó, különböző társadalmi csoportokkal, intézményekkel, azonban a gyermekkori alapélmény: „Valójában idegenek voltunk mindkét helyen”. (24.)  Füzi László a nagyszülők elsüllyedő világáról, a szülők és saját múltjáról legtöbbet emlékezete alapján beszél. Milyen eszköz az egyéni emlékezet a saját múlt vagy az említett, hatalmas társadalmi és kulturális átalakulási folyamat felidézésében, megismerésében? Ma már általánosan elfogadott álláspont, hogy az egyéni és közösségi emlékezet teljes mértékben konstruálás, a múlt kimunkálásának eszköze, mentális konstrukció. A múltat úgy látjuk, ahogy a jelen horizontjából feltárul, „a múlt éppen olyan, amilyennek a mából visszatekintve mutatja magát”.[5] Füzi többször is ellenőrzi saját emlékezetének tárgyszerűségét, korrekciókat tesz, ahol erre szükség van, mégis hiányérzete támad, ezért egészíti ki jegyzetekkel, dokumentumrészletekkel – azaz mások konstrukcióival –, fényképekkel az emlékezéseit. Illúzió volna tehát azt gondolnunk, hogy múltunkat felidézhetjük úgy, ahogy volt. Illetve úgy, ahogy akkor megéltük: csak közelítéseink lehetnek. Emlékezet-töredékek élnek bennük, és töredékeket idézhetünk föl az egykor volt eleven valóság sokszínűségéből, ahogy a szerző is mondja: „A történet, amit itt, ezekben a töredékekben próbálok felidézni, a hatvanas-hetvenes években játszódott”. (117.)

Úgy a közösségi, mint az egyéni emlékezetnek szüksége van a helyekre. Az emlékezés a lakott térben gyökerezik, mondja Jan Assmann kultúrhistorikus: „Amit a ház jelent a család számára, azt jelenti a falu és a völgy a földművesi, a város a polgári, a hazai tájék pedig a honfitársi közösségek számára: ezek az emlékezés térbeli keretei… A tér kelléke az Én-t övező, hozzá tartozó dologi világ is, saját fizikai környezete, mely az emberhez támaszként és önmaga hordozójaként tartozik.”[6]  Füzi László kijelöli, berendezi az emlékezés támpontjait, konkrét kereteit: a földrajzi tér, a helyek hordozzák az emlékeket. Sajátos adottság a mindennapi létezés az országok közötti határsávban, a falu otthonos, a város idegen terei, a vasút, a sportpályák, a ház, a könyvtár, az egykori jelenlét megannyi, a kilépést, elszakadást is előkészítő helyszíne.

A világok hierarchikus elrendezettsége

„A világ születésünk előtt is létezett, mégpedig szervezett világként;mások –  elődeink – tapasztalásának és értelmezésének eredményeként.”[7] Amikor ezt a világot birtokba vettük, elsajátítottuk az ebben a társadalmi-emberi, természeti környezetben már kimunkált tudáshalmazt, értelmezési kereteket. A szerzőnek – és sok milliónyi életformaváltó, falun született nemzedéktársának – a világ elrendezettségeinek elsődleges megismerésében meghatározó volt a falu társadalmában érvényes norma, szemlélet, erkölcs és minden itt, ebben a környezetben érvényes világértelmezési eljárás megtapasztalása: „…gyermekkoromban számomra a falu törvényei szerint rendeződött el a világ, s a falu fordította át a világ törvényeit a magam életére. A falun keresztül láttam mindent...” (34.)

Azt a tudást, ismeretet, amit ebben az elsődleges világunkban megszereztünk, a további életünkben vonatkoztatási keretként használjuk: „Azt, hogy ismerem az embereket, máig, s nem azokat, akiket otthon megismertem, hanem azokat is, akik szerte a világban élnek, a falunak köszönhetem. Annak a falunak, ahol felnőttem, úgy, ahogyan más a tanyának vagy a városnak köszönheti a maga valóságismeretét”– mondja a szerző. (34.) Ez a tudás, azok az értelem-összefüggések, amelyekkel ebben az elsődleges világban tájékozódni és boldogulni lehetett, nem privát, személyes, hanem eleve közösségi tudás volt. Olyan, közösen kialakított tapasztalások lerakódása, amelyek érvényessége – ott, abban a környezetben – hosszú idő alatt bebizonyosodott. „Az a világ alatti világ, amelyikben éltem, alapvetően közösségi volt. Közösen dolgoztunk, közös családi céljaink voltak, a család, a nagycsalád gondjait megbeszéltük. Az egyén ebben a világban mintha nem létezett volna.” (119–120.) Füzi arról beszél, hogy a problémák akkor kezdődtek, amikor az így elrendezett világba kívülről idegen elemek hatoltak be: a politikai erőszak, a téesz, a gyár, az új intézményvilág.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                   A falun kívüli társadalmi terekben más világok léteztek, amelyek lehettek agresszívek, hidegek, elzárkózóak, ahogy megmutatkoztak erőszakos beavatkozásaikkal, vagy egyszerűen csak intézményekben, hivatalokban megtestesülő nyomasztó jelenlétükkel ott voltak a saját világ határán. Már a szülők, a felnevelő család „egy erősen hierarchizált társadalom részeként létezett, ezért menedéket jelentett. Volt a lent és a fönt, mi erősen lent voltunk.” (46.) A másik, fenti világból érkezőkkel már nem természetes, nem kiegyensúlyozott a kommunikáció, a személyközi viszonyokba már belopakodott az idegenség: „Figyeltem a tanult, felülre került rokonaimat, a lent maradtakkal ők is csak valamikori közös dolgaikról beszélgettek, a maguk új életéről egyetlen szót sem szóltak.” (46.) Az időszakos átjárásokat egyik világból a másikba feszültségek, konfliktusok kísérték, míg a fentről érkezők hallgathattak saját világuk dolgairól, a lentről fölfele kilépőknek nehezebb dolguk volt: „…a két társadalom, kettő, vagy több… nem egymás mellett létezett, hanem egymás fölött, vagy alatt, ahonnét nézzük. Akkor úgy éreztem, s így gondolom ezt most is, hogy mi a másik világ, a városi vagy polgári világ, a modernizálódó világ alatt éltünk.” (69.) Az átjárások feszültségeit az okozta, hogy az elsődleges világból hozott tudáskészlet nem illeszkedett a megközelített világokban érvényes szabályokhoz, vagy ha igen a belopakodó idegenség miatt azt se lehetett pontosan érezni: „Ha valahogyan találkoztunk ezzel az újabb világgal, hangsúlyosan igyekeztünk megfelelni neki, az idegenségünket lepleztük ezzel. Valamit mindig megmagyaráztunk, a kérdésekre a kelleténél hosszabban válaszoltunk, s feszengve álltunk minden hivatalos ügy intézésénél.” (69.) Sokan vagyunk, akik a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben ezzel a habitussal kopogtattunk egy másik világ kapuján, és valószínűleg nagyjából ennyien, akik évtizedekig úgy éreztük, hogy „Annak, aki a paraszti-falusi világba beleszületett, a hatvanas-hetvenes években még mindig nem volt természetes átjárása a másik világba. Minden, ami a lenti fölött volt, úrinak látszott, minden, ami a fönti alatt, parasztinak.” (66.)

Ennek a kettőségnek a megtapasztalása nem a szerző nemzedékével kezdődött. A világok közötti átjárások terhe az életből kifele tartó nagyszülőket még nem, de e kettősséget megélő szülőket már nyomasztotta. Ők „folyamatosan két világban éltek, két világ törvényeinek igyekeztek megfelelni, ezzel abban a régiben való otthonosságukat elveszítették. Nem a folyamatos munka tette őket tönkre, hanem az, hogy a folyamatos munka mellett egy másik világ törvényeit kellett megismerniük.” (100.) A változó, átalakuló társadalmi térben, a formálódó új szabályok és viszonyok között, a világok között az eltérő magatartások, hitek, viselkedési normák, gondolkodásmódok és világnézetek konfliktusai állandósultak. A szerző érzelmi azonosulása szülők nemzedékének sorsával természetes: „Leginkább az bánt, érezniük kellett, a világ alatt élnek” – vallja a szerző. (101.) Megállásra, visszatérésre, a megbomlott rend helyreállítására nem volt esély, a változási folyamat megállíthatatlan volt. A két világ érintkezési pontjain, a találkozási felületeken „nem lehetett nem észrevenni a nemzedékek közötti ütközéseket sem. A tisztán földműves élet lassan szembekerült a gyári munkások életével, a fiatalok vágya az idősebb nemzedék akaratával.” (52.)

Mennyiben volt elégséges felhajtó erő a fiatalok vágya a kilépéshez, az elszakadáshoz a falutól?  Füzi László tapasztalata szerint akkor, ott, a kilépés vágya még kevés lett volna a más világokba érkezéshez. A szerző és nemzedéktársai külön útjának hátszelet adott a korhangulat, segítette a társadalmi miliőben elfogadott, követett mobilitás-eszmény: a szülők gondolkodásmódjában a tanulással, iskoláztatással kiemelkedés akart, támogatott életvezetési elv és gyakorlat volt. Mennyiben volt önálló, mennyiben volt szabad az ember a hatvanas-hetvenes évek társadalmi miliőjében, amikor úgy látszott, hogy elődei nemzedékének életútjához, életgyakorlatához viszonyítva új, más, egyéni utat választ? A szerzőnek sem akkor, amikor az életformaváltás eleven valóság volt, sem utólag nem voltak hamis illúziói. Korlátozott volt a szabadság, behatárolt, szűkös az egyéni döntések tere: nem a radikális újat, jobbat, más minőséget akarás volt az egyéni sorsfordulók motivációja (hiába szólt a hivatalos ideológiában az acélos akaratú, határozott, céltudatos új emberről a propaganda): „A változás-sor a mi életünkben nem a magunk akaratából ment végbe, noha ösztöneinkben ott volt az akarat is, az akarat és az ösztön mögött viszont megint csak a kor mozgása húzódott meg… Vágya az előző nemzedéknek is volt, mi már a lehetőségeinket követtük.” (67.)

A végleges kilépés utólagos értelmezéséből megérezzük, megértjük, milyen volt az a korszak, az a társadalmi légkör, amely a személyes sorsfordulók akkori feltételeit jelentette, milyen összefüggések voltak a személyes sors egyedisége, sajátossága és a társadalmi rendszer egésze között.  „Elszakadásom attól a tértől és attól a világtól nem az egyedüli és nem is választott elszakadás volt, csak azt tettük, én is, azok is, akik az enyémhez hasonló utat jártak be, amit az idő rendelt számunkra, az idő mozgásával és kényszereivel nem tudtunk, talán nem is akartunk szembefordulni.” (166.) És amikor megerősödött a külön akarat, megvalósult a külön egyéni út – és társadalmi méretekben megvalósultak az új kulturális gyakorlatok –, kialakultak, akár nemzedékeken belül is, a világokat elválasztó határok: „Az egyik generáció hiába figyelte a másikat, hiába volt ott a természetes szeretet, a kor mozgása mégis elszakította egymástól ezeket a nemzedékeket”. (68.) Megszakadt a térbeli és időbeli közösség, átalakultak a kapcsolatok, megváltoztak a viszonyok. A szerző az elszakadás, a „kiszakadás gyötrelmei”-ről beszél, mert „elszakadás volt ez, elszakadás a családtól, s elszakadás a természettől, hiszen abban a világban mindent a természet határozott meg. Ez az elszakadás nem is mehetett volna végbe feszültségek, ütközések nélkül.” (145.)

Az elszakadásnak a jelenig ható ára: a hiány. A régi világ „természettől eredően nyílt” személyközi viszonyainak a hiánya – amikor az emberek azt mondták, amit gondoltak, amikor csak a munkával szerzett javaknak volt becsülete –, a rendnek, az otthonosságnak, a vélt vagy valós nyugalomnak, a tisztaságnak, átláthatóságnak, magabiztosságnak, a saját tér otthonosságának, a játék közösségteremtő erejének a hiánya. E hiányok miatt nem lehet ma sem szakszerű tárgyilagossággal, érzelemmentesen beszélni erről a világról: „Az itt és ott kettőssége végigkíséri életünket, ebből a közegből nem ismerek senkit, akiben, legyen akárhol, ne sajogna vissza a régi világ hiánya”. (66.) Csak fájlalni lehet, hogy az értékrend, a világértelmezések, az életről való gondolkodás és a valóság annyi más vonatkozásában „a mai és a régi világ közt nem teremtődött kapcsolat”. (49.) Az elhagyott világot, annak emberi társadalmi viszonyait azonban nem idealizálja a szerző, látja a régi világ társadalmi formáinak az egyénre nehezedő súlyát is: „Az egyén ebben a világban a világ felé fordított arcával létezett, a saját belső világával nem. Nem tudom, minden nyíltság ellenére sem tudom, mennyire volt őszinte az egyén világ felé mutatott arca. Ideje, helye sem volt önmagában élni.” (119–120.)  A közösségiség szigorú társadalmi kontrollt is jelentett: „nem lehetett könnyű úgy élni, hogy mindenki figyelt mindenkit”. (105.) Vajon látjuk-e eléggé annak a régi világnak a belső konfliktusait, feszültségeit, a külvilág, az adóbehajtó, katonát követelő, törvényekkel ide behatoló állam kényszereit? Milyen volt a döntési szabadságuk, ha úgy tetszik: a fentebb említett nyugalmuk a régi világ embereinek a körülvevő külső kényszerek között? Idáig hátratekintve már a történelem fogja átvenni múltunktól a szót. 

Füzi László könyve hiteles „társadalomtörténeti beszéd”, saját múltjához való személyes viszonyának elbeszélésével vette a „legteljesebb búcsút” régi világától, a maga helyét keresve a széles sodrású társadalmi, kulturális folyamatban, amelynek részese és megfigyelője volt. A megélt tapasztalatok hiteles dokumentumát ismerhettük meg, amelynek szélesebb perspektívába helyezhető társadalmi érvényességéhez, e társadalmi helyváltoztatás tapasztalatának –társadalomtörténészeket izgató – reprezentativitásához, nem fér kétség.

Személyes síkon el kell fogadnunk a kesernyés valóságot: az életformaváltó, kilépő, régi világuktól elszakadó, öregedő embereknek el kell viselniük, hogy átadhatatlan élményeket, tapasztalatokat, hiányérzeteket hordoznak magukban, amelyek eltűnnek azokkal együtt, akik megélték: „Így, belső feszültségektől terhelten lépnek át az emberek az egyik korszakból a másikba”. (141.)



[1] Pozsony, 2010, Kalligram.

[2] Gondolunk itt arra a történészi szemléletmódra és érzékenységre, amely a mindennapi életet és annak szereplőit, az átlagemberek tárgyi világát és mentális univerzumát helyezte érdeklődése fókuszába.A sokféle egyéni gyakorlat, az egyének társadalmi tapasztalatai, annak horizontjai, a múltbeli cselekvők világának felfedezése kerültek a kutatás homlokterébe: a múlt megmagyarázása helyett a múlt megértése vált fontossá.

 

[3]Említsünk meg itt egy hozzánk közelebbi példát: falun felnőtt, városra szakadt idős emberekkel készített életút-interjúinkból tudjuk, hogy az ötvenes évek második felében az iparosodó Brassóba (az akkori Sztálinvárosba) beáramló székelyföldi fiatal férfiak között gyakori volt az alkoholizmus és rendszeresek voltak a vasárnapi verekedések (pl. a csíki és a Homoród menti fiatalok között).

[4] Kemény István: Velük nevelkedett a gép. Magyar munkások a hetvenes évek elején. Budapest, 1990, VITA, 11.

[5]Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 2000, Napvilág Kiadó, 134.

[6]Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, 1999, Atlantisz Könyvkiadó, 39.

[7] Alfred Schütz: A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése. In: A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest, 1984, Gondolat, 182–183.




.: tartalomjegyzék