Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Május
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

A MCENSZKI JÁRÁS LADY MACBETHJE*

 

„Én sem leszek boldog ebben az életben. Ha olyan valakit szerettem volna, aki nem áll rangban fölöttem, akkor még elégedett lehetnék. De hogyan szeressük egymást?” Ezt a mondatot akár Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének Gönczi Dénese is mondhatta volna Amerikába indulása előtt, azon az utolsó estén, de nem ő, hanem Nyikolaj Leszkov orosz író több mint százötven évvel ezelőtt született kisregényének csábítója, a fiatal, jóképű, daliás termetű kereskedősegéd, Szergej Filippics jelenti ki a ház úrnőjének, Katyerina Lvovnának a kertben, egy holdfényben fürdő, fehér szirmait hullató almafa alatt.

Katyerina Lvovna Izmajlova ugyanis, aki „nem volt valami nagy szépség”, de „kellemes külsejű, csinos nő”, szegény lányként ment hozzá Borisz Tyimofejevics Izmajlov jómódú kereskedőhöz, akit azonban nem szeretett, akihez nem vonzódott. A koros férj húszévi előző házasság és az első feleség halála után abban a reményben kérte meg a szegény fiatal lány kezét, hogy lehet majd végre gyereke, akire aztán örökíthetné kereskedői nevét és vagyonát. Sivár élete volt az asszonykának az ura házában, egyrészt mivel ötévi házasság után sem született még utód, és úgy bántak vele, mintha bűnt követett volna el férje, apósa és a kereskedői nemzetség ellen az állítólagos meddőségével, másrészt meg majd megőrült a közismert orosz betegségtől, a „nagy orosz unalomtól”, ami miatt arrafelé „örömmel akasztja fel magát az ember”. És nem volt elég a barátságtalan, mogorva férj, a rettenetes unalom, a gyermektelenség, de még a rideg és szigorú kereskedőnépség is kinézte soraiból a szenvedélyes természetű, az egyszerűséget és szabadságot kedvelő fiatalasszonyt.

Aztán a hatodik esztendő tavaszán nagy változás történik, amikor – szinte mintegy jelképesen – átszakad az Izmajlov-malom gátja, Katyerina Lvovna pedig sanyargató unalmában lesétál a munkások közé, ahol megismerkedik az ifjú Szergejjel, aki alig egy hónapja szolgál még csak náluk, s előző helyéről az ura épp azért kergette el, mert szerelembe esett az úrnőjével. Nem jó ómen. Mert innen már csak pár lépés van addig, hogy még aznap bekopogjon új úrnője ajtaján egy könyv kölcsönzésének ürügyével, de pechjére, mert a Szentek élete című munkán kívül egyetlen más olvasnivaló sem található a házban; de hogy szemernyi kétség se férjen a hölgy kultúrálatlanságához, hiába a már-már elviselhetetlen unalom, mert ő maga sem olvas, jelenti ki majdhogynem öntudatosan a meglepett kisvárosi kereskedőné. Aznap már egymás karjában találják magukat, s amikor nem sokkal később a holdfényben fürdő kertben az almafa virágszirmainak hullását élvezve beszélgetnek, természetesen a férj távollétében, az úrnő már túl van az első akadályon, mert egy kis gombakészítménnyel átsegítette a túlvilágra idős, alkalmatlankodó apósát. Aztán a férj következik, immár együttes erővel, majd a semmiből felbukkanó örököstárs, a kiskorú unokaöcs, amit aztán a gyanút fogó település lakói – in flagranti – fednek fel, és innen már mindkettejüknek nyílegyenes út vezet Szibériába. A kényszermunkás csoportban aztán, ahogy ez lenni szokott, Szergej pártol el egykori nagy szerelmétől, Katyerina Lvovnától, hogy végül – a csalódásba beleőrülve – az egykori úrnő a szintén fegyenc vetélytársnőjét a Volgán lebegő kompról magával rántva, mindkettejük életét feláldozza közös szerelmükért.

Nem a társadalom által megtorolatlanul maradt bűnösség az, mint Szendy Ilka esetében, ami a hősnő vesztét okozza, nem a lelkiismeret felőrlő munkája végzi el a magáét, és rántja elkerülhetetlenül a végzetébe, bár áldozatainak látomásai kísértik őt is, hanem az óriási, fékezhetetlen szenvedélye az, ami emésztő tüzével megsemmisíti. Az olvasónak pedig az az érzése, hogy ez a nagyregény-téma eléggé kifejtetlenül, csak a fordulatos sztorira koncentrálva, sok helyütt motiválatlanul, el nem varrt szálakkal, elnagyolva egy alig ötven oldalas elbeszélésbe, kisregénybe szorult. És hogy szűknek érzi magának ezt a kényelmetlen gúnyát. (Fekete Vince)

 

HAGAKURE

Most, amikor a világ szeme éppen Japán felé fordul, ahol a japán emberek ismét példát mutatnak kitartásból, hősiességből és önfeláldozásból, különösen jó ilyen könyveket olvasni, mint Jamamoto Cunetomo Hagakure** című kézikönyve.

Nem könnyű olvasmány, ezt eleve leszögezem. Néha kegyetlen, néha idegesítő a magunkfajta nyugati embernek, és majdnem mindig idegen: de mégiscsak megtudhatunk valamit ezeknek az embereknek a lelki tájairól, és az elektronikus kütyük és a hentai képregények mellett ez is legalább annyira a japán belső világ része.

Olyannyira, hogy ezt a könyvet a mai napig nem illik emlegetni Japánban – na persze, ezt azért társasági köre válogatja –, és gyakorlatilag félig-meddig betiltott irodalomnak minősül. A könyvet elolvasva kezdjük is érteni, miért, na nem azért, mert ez a szamuráj-erkölcskódex annyira elvetemült lenne: hanem mert a világ bolondult meg ennyire cél, irány és lojalitás nélkül.

A második világháború utolsó szakaszában a legendássá válott kamikazékat ebből a könyvből készítették fel a végső, önkéntes, halálos áldozatra. „Rájöttem, hogy a Bushidó a halálban gyökerezik” – szokták idézni egyik leghíresebb mondatát a könyvnek, és valóban, felületes olvasatra ez a könyv tényleg arról szól, hogyan kell értelmesen, célszerűen, hasznosan meghalni.

Nyilván, ennél fogva benne van az is, hogyan kellene értelmesen, célszerűen, hasznosan élni.

A könyv az ezerhétszázas évek elején született, az éppen átváltozó Japán vajúdási korszakában: szerzője, Jamamoto Cunetomo, zen szerzetes létére semmivel sem viselte jobban az új világot az új szabályokkal, mint mi valamennyien. Inkább a harcos bölcseletbe menekült, a Bushidó és a szamuráj erkölcsök helyes(nek tartott) értelmezésébe.

Ezt természetesen mívesen, szépen, nyugodtan, méltósággal, ahogyan az egy szamurájhoz illik, aki számára nem is az a lényeges, a halálos csapást adja vagy kapja, hanem sokkal inkább a csapás esztétikája.

Rengeteg vér és rengeteg kegyetlenség van ebben a könyvben. Majdnem annyi, mint bármelyik nyugati erkölcsprédikációban abban a korból. Csak őszintébb talán, és kategorikusan szebb. Emberibb is, mert azért megjegyzi néha, hogy például csata előtt a szamurájnak nem árt pirosítót kenni az arcára, mert hiúság is van a világon.

Csak kuriózumként említem, hogy a filmtörténet egyik legszebb filmjében, a Jim Jarmusch által rendezett Ghost Dogban (Szellemkutya), éppen a Hagakure passzusai fogják keretbe és fűzik egésszé a filmet.

Mindenképpen, aki ezt a könyvet elolvassa, sokkal jobban és mélyebben megérti, miért is ítélte magát halálra ötven ember Fukusimában, hogy élete árán próbálja megmenteni az atomsugárzástól honfitársait.

Tisztelet nekük és hódolat. A fukusimai ötveneknek, a japán népnek és Jamamoto Cunetomónak. Nem mindig kell, és nem muszáj föltétlen, mindenkor szeretni őket: de a tisztelet és főhajtás feltétel nélkül kijár számukra. (György Attila)

 

MEGHITT PERCEK A HULLADÉMONNAL***

 

Ahogy a demokrácia szülőföldje Görögország, úgy a meséké India. Perzsa majd arab, héber és latin közvetítéssel Európában is számtalan változata terjedt el a hindu meséknek, gazdagítva és megtermékenyítve a világ mesekészletét. Meghökkentő, hogy milyen sok gyerekkorunkból jól ismert mesének lelhető fel az előképe India ősi népmeséi között. Az európai és indiai meséket összevetve részleteiben azért észlelhetők különbségek. Európában a népmesék hőse sokszor az egyszerű szántóvető egyetlen vagy legkisebb fia. Indiában ritkán főhőse egy mesének a szántóvető. Helyette a városi kereskedő, az iparos, a pap vagy a király kapja ezt a szerepet. És nem azért, mert a földművelőt lenézték volna. Hanem – érdekes módon – a hinduknál a négy fő kaszt (papok, nemesek, kereskedők-kézművesek valamint szolgák) között nincs is olyan, amelyik kimondottan a földművelőké volna. Ez utóbbiak részben a kerskedők-kézművesek, részben pedig a szolgák főkasztjának alrendjeibe tartoztak. De akár a papi vagy nemesi kasztok elszegényedett tagjai is élhettek földművelésből – és származásuknál fogva mégis az uralkodó kasztokhoz tartoztak. A középkori európai társadadalom felosztásától eltérően (papság, nemesség, polgárság, parasztság), Indiában a földdel való foglalkozás nem számított meghatározó jellegűnek, a társadalmi státus szempontjából nem volt lényeges. A hindu népmesék hősei túlnyomórészt városi származásúak – az indiai népmesekincs jellegzetesen városi folklór terméke. Nyilván, ehhez az is szükségeltetett, hogy amikor a középkori Európa lakosságának még csak elenyésző hányada élt városokban, Indiában már régóta igen számos és sok lakosú város találtatott.                  

A kötet meséi a tündérmese kategóriába tartoznak, ami az állatmesék és buddhista legendák után később alakult ki, de azokból is felhasznál elemeket. A hindu tündérmese megint csak más egy kicsit mint az európai. Sok novellisztikus elemet is tartalmaz és a részletező, valósághű leírásokból néha a legnagyobb természetességgel siklik át a csodák birodalmába. Úgy néz ki, a mágikus realizmus a prózában szintén indiai találmány. Aminthogy a keretmese használata is, ami mintegy csokorba fogja a többi mesét. Akárcsak a tízes számrendszert, ezt is az arabok közvetítették Európa felé (lásd Az ezeregy éjszaka meséi).

A hulladémon huszönöt meséjében egy sötét éjszakán Vikrama-széna királynak kell elcipelnie egy akasztott ember hulláját a temetőbe. A tetembe egy démon bújt, aki az út egyhangúságát elűzendő (kötél idegei lehettek a királynak, ha az elfásulás veszélye fenyegette), mesékkel szórakoztatja őt. A mesék mindig valamiféle találós kérdésre, feladványra végződnek, amelyet Vikrama-szénának kell megválaszolnia, különben megfogan rajta a démon átka: százfelé hasad a feje. Ha viszont megszólal, akkor a hulla a belébújt démonnal együtt eltűnik a válláról, visszakerül a fa ágára, ahova felakasztottották, és a király kezdheti elölről a cipekedést. Úgy néz ki, a 22-es csapdája is hindu találmány.

A király fáradozása huszonötödik próbálkozásra sikerrel jár (aki kíváncsi, hogyan, olvassa el a könyvet), addig meg időtöltésül alkalma nyílik meghallgatni pár izgalmas mesét (ha unatkozott volna). A mesék témái jórészt a szerelem, a meggazdagodni akarás és a hatalomvágy körül forognak – akárcsak manapság egy folytatásos szappanoperában. Tudni kell, hogy a hindu mesék – hasonlóan a perzsa, arab vagy az ókori és középkori európai társaikhoz – a felnőttekhez szóltak. Az egyes mesék úgy végződnek, hogy függőben hagynak bizonyos dolgokat, hadd legyen kedve a történetre kiváncsinak a következőhöz is – ma is kedvelt fogása a folytatásos tévéfilmeknek.

Viszont a tévével ellentétben, ezeknek a meséknek az élvezete nem rontja a szemet, a képernyő bámulásának bambító hatása helyett megmozgatja a fantáziát és az olyan – a keleti dagályosságot sem nélkülöző – bájos mondatok, mint: „egymáshoz feszülő két keble úgy meredt felfelé, mintha arcának holdvilág-szépségét inná örökös szomjúsággal” huncut jókedvre derítenek.  És elindítják a képzeletet valamely irányba. (Molnár Vilmos)



*Nyikolaj Leszkov: Kisvárosi Lady Macbeth. In: uő: A lepecsételt angyal. Budapest, 1979, Európa Könyvkiadó.

**Budapest, 2007, Szenzár.

***A hulladémon huszonöt meséje. Szanszkrit mesék. Csíkszereda, 2011, Státus Kiadó.




.: tartalomjegyzék