Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Június
Vida Gábor

Fölösleges gondolat

Fizetni kellett az asztalért meg a játékért is, úgy csinálták, mintha póker volna, bevettek egy körre vagy egy párosba, aztán mondták, hogy egy tízes, és nyertél, maradhattál az asztalnál, jött a következő, vele is tíz, nyertél, aztán pihentél egy kicsit, játszottak mások, olyan volt, mint egy bajnokság, és most egy húszast kellett feltenni, vagyis huszonötöst, és megint nyertél, kiderült, hogy te vagy a legjobb, akárki tízesét elnyered, ihatsz egy sört is, majd megint egy parti, nézik, látják a fonákodat, a tenyerest, a nyesést, a lábtechnikát, aztán amikor elég sok pénzt nyertél, valaki előlép a homályból, és azt mondja, hogy tegyünk fel egy százast, és akkor le kellett volna lépni, de nem engedték, mert jött a gróf, így nevezték, vele szemben fel kellett tenni mindent. A három játszmából az elsőt simán nyertem, a másodikat hajszállal vesztettem el, a harmadikat pedig fölényesen nyerte, vihogott és visított mindenki, ordítottak a kölykök, aztán a gróf eltette a pénzt, kicsit megvetően nézett végig rajtam és az egész sleppen, mintha csak behajtotta volna azt, ami neki úgyis jár. Nem volt jobb pingpongos, mint én, de tudott valami egészen fontosat, mindig volt egy adogatás, amit elhülyéskedtem, mindig volt egy csel, amit bevettem, és aztán sokat gondolkozhattam azon, hogy tulajdonképpen egy tízest vesztettem-e vagy egy ötvenest, mert a tízes nem volt sok, az ötvenes kicsit fájt, a slepp vihogása nagyon, mint akik pontosan tudják a menetrendet, tíz, húsz, ötven, száz, azután elosztják a pénzt, én meg fizethetek egy sört a grófnak, ha még holnap vagy azután is játszani akarok, az övék volt a park, ők uralták az asztalt, laposra is verhettek volna, de csak a gróf tudott igazán pingpongozni, meg én, szükségük volt a tízesemre, de én akkor ezt nem így értettem. Meggyőződésem volt, hogy jobban játszom, fürgébb vagyok, technikásabb, viszont mindig elhülyéskedek valamit. Sose leszek versenyző – ez volt az egyetlen bizonyosságom.

Irén is ejtőernyős volt abban az osztályban, úgy mint én, bár nekem egy kicsit meredekebb volt a sorsom, mert őt korán kinézték az ifjúsági asztalitenisz válogatott számára, és mindig abban a városban járt iskolába, ahol éppen volt megfelelő csapat és edző, meg olyan iskola, ahol ezt elnézték vagy akár szívesen is vették, ugyan melyik igazgató nem szereti felemlegetni az évzárón, hogy van egy kolléganő – neki-e vagy nekünk, most mindegy –, aki a nemzeti válogatott ifjúsági tagja vagy az ifjúsági nemzeti válogatottban tag, és ezt még lehet variálni. Embernek én egyszerűbb voltam, mert egy késő éjszakán Matei Filipescut, aki bokszoló volt és valamiért nagyon szeretett engem püfölni, leütöttem a mosdóban, és amint a feje odakoppant a jeges padlóhoz, orrából elindult a bőséges, rémisztő vérzés, a körben álló fiúk felhívták a portást, az a pedellust, azután jött a mentő és az igazgató, én pedig repültem az iskolából, vagyis mondta másnap csendesen, nyugodtan, megértően az igazgató, hogy kérjem az átiratkozást, mindenben segít majd – valóban úgy is tett.

Matei nem haragudott rám, pontosan tudta, hogy a két hatalmas kesztyűje között maradt egy ökölnyi rés, ha nekem is lett volna kesztyűm, sose találom el a homlokát, de nem volt kesztyűm, becsavartuk a kezemet egy koszos fáslival, ne menjenek szarrá az ujjaim, mert arra senki sem gondolt, hogy akár el is érhetem az arcát. Én ijedtem meg valójában, hogy meg talál halni, és akkor mi lesz, de végül nem halt meg, a mentősök felmosták, a pedellus üvöltött, az igazgató megszorította a csuklómat, mint aki nem akarja elhinni, hogy ezzel a kézzel, és azt mondta másnap, hogy valami békésebb tornasportot kellene választanom, hiába is mondtam, hogy nem én választottam ezt az egészet, hanem a Matei engem…

Irén csodálatos lány volt, már amikor eljött egyáltalán az iskolába, mert legtöbbször Bukarestben volt, vagy a hegyekben, edzőtáborban, aztán Moszkvában, Berlinben, Szófiában, mindenféle versenyeken, válogatókon és megméretéseken, néha diadaltól ragyogott az arca, három szettben vertem a hülye kínai csajt, mondta ilyenkor, voltak svéd, endékás meg orosz lányok is, akiket legyőzött, de gyakran úgy jött meg, általában keddi vagy szerdai napon, mint egy lompos, csapzott anyafarkas, nem tudom, ki, miért, hogyan találta ezt a hasonlatot, de lógott Irénnek az arca, a hasa, a melle, a feneke és leginkább a jobb keze, mert kikapott a kínaitól, aki nem volt hülye, legyőzte az orosz, a svéd meg az endékás picsa is, ezt mindig olyan fáradtan és gonoszul mondta, hogy picsa, nem állt jól neki, csak tizenhét éves volt, mégis csak a román válogatottban játszott, anyafarkas, persze, mint a Romulus és Remus kutyája a főtéren, de akkor is.

Viszont amikor Irén eljött végre pár napra az iskolába, csodálatos lány volt, mert egész idő alatt, órákon is, ha lehetett, és szünetben végig arról beszélt, hogy milyen egy nemzetközi pingpong-verseny, milyen, amikor Moszkvában vagy Minszkben a kínai csaj adogat, és milyen, amikor az orosz, mennyire torokszorító a magyarok ellen játszani, ha pirossárgakék a blúzod. És legtöbbször én vagyok a jobb, mondta egy matekóra végén, amikor leadtuk már a dolgozatot, és kimentünk a vécébe cigarettázni, nem is tudtam addig, hogy cigizik, de mondta, hogy a nikotin nem árt a reflexeknek, és olyan fesztelenül jött be velem a fiúk vécéjébe, mint aki nem veszi észre, átkozottul rossz a magyar csajok ellen játszani, ismételte, én meg elhittem neki, lemásolta rólam az egész matek dolgozatot, a magyart és a románt is, volt valami egészen furcsa a tekintetében, mintha én ezeket tudnám, a papírlapot is úgy tartom, hogy ő lássa jól, az első padban ültünk, mint akik meg vannak büntetve, én meg is voltam, Irén pedig azt mondta a vécében, hogy akkor legszívesebben megcsókolna, és fújt belém egy hatalmas tüdő füstöt, majdnem elájultam.

Furcsán szerettük meg egymást, legtöbbször egyedül ültem abban az előretolt padban, amit a mi kedvünkért állítottak be, nem talált a többivel, a tanárok java nem is vett róla tudomást, hogy ott van, egyszerűen átnéztek fölöttünk, azaz fölöttem, hiszen Irén keveset volt jelen, én pedig túl okos meg olvasott voltam –  ejtőernyős –, jobb iskolából kerültem oda, túl sokat tudtam, az osztály enyhén fanyalgott, a tanárok többségét bosszantotta a tudálékosságom, amíg megértettem, hogy órára meg négyzetméterre fizetik őket, utána pedig elnézték, hogy a pad alatt olvasok, később már nem is a pad alatt, csak ne szólj bele, Öcsi, mondta a matektanár, amikor a Viéte-féle képleteket reklamáltam, hogy akkor ez most terület vagy köbtartalom, netalán volna valami konkrét alkalmazása is a dolognak, de nem tudta, én sem tudom, azóta sem.

Volt egy lökött fizikatanárunk, akit a bukaresti magfizikai kupiból dobtak ki, mert túl okos volt vagy csak magyar, esetleg meg akarta dugni az igazgató nőjét, mindegy, ez a lökött fizikus, aki végeredményben a román atombombát kellett volna elkészítse, legalább is az a hír járta róla, meg az is, hogy besúgó, no ez a fazon kinézett minket Irénnel, és állandóan magyarázott nekünk. Akkoriban mindent megtudtam a lézerekről, a ballisztikus rakétákról, a harmadik kozmikus sebességről, Schrödiger macskájáról, Teller Edéről, és a fraktálokról, néha úgy tűnt, hogy fejre is állhatott az egész osztály, az elmebeteg fizikatanár egyedül nekem magyaráz,  és roppant idegesített, ha Irén ott volt mellettem, akkor meg csakis neki, szinte megette azzal a hamuszürke szemével, modta is Irén egyszer, hogy: szembe fogom köpni, ha még közelebb hajol.

Kizárólag az ő kedvükért olvastam el Platón Timaiosz című írását, és utána Heisemberg erről szóló kommentárját, értettem is akkor, de Irénnek már nem tudtam értelmesen elmagyarázni, hogy mit. Buta vagyok, mondta, vagy kérdezte inkább, és egy egész délután magyaráztam neki, hogy: neeeeeeeeeeem! De miért olvasol a kvantumechanikáról az én kedvemért, kérdezte Irén, csak egy bunkó pingpongos csaj vagyok, ma bevesznek a válogatottba, holnap kitesznek… Aztán éjfélig a folyóparton csavarogtunk, nem ment edzésre, nem is ment haza, vagyis abba a lakásba, ahol a fél válogatott lakott, és volt minden, Pepsi és csokoládé, fagylalt és Traubiszóda, szalámi és vaj, de akkor engem ezek a dolgok nem érdekeltek, meg nem is vágytam rájuk, Irén is azt mondta, hogy nem érnek egy szart sem, és nem akar válogatott játékos lenni többet, menjenek a picsába mind: Nadia Comăneci, Bölöni László, Jenei Imre meg a Károlyi-házaspár. Maxi Gnauck, mondtam, és ez afféle tőlem telhető legsúlyosabb káromkodásnak hatott, mintha azt mondtam volna, hogy: a faszom.

Két olyan szép gyereket akarok, mint az a rozsdás anyafarkas, mondta hajnalodóban, amikor már nem kaptunk levegőt a csókolózásban, és kissé bevérzett az ajkam, a folyóparti sétány  füvén csillogott a dér, tudtam, hogy Irén haza fog menni, lekever két istenes pofont az edző neki, és két napig nem kap enni, mint a tornászlányok, hiába van a hűtőben Pepsi, Traubiszóda, szalámi és vaj meg csokoládé, a tornászlányokat is ütik-verik, éheztetik, gyötrik, ahogy csak lehet, de én ezt nem akarom tovább, mondta Irén, sírt is, amikor elbúcsúztunk, elszívtunk még egy utolsó cigit, mielőtt felment a tömbházba, már égett a villany, most zuhanyolnak, mondta, hatkor van az első edzés. Visszaoldalogtam a főtérre, hogy megnézzem azt a rozsdás etruszk farkast, amelyik Rémuszrómuluszt szoptatja, és amelyet Mussolini adományozott Bukarest városának valamely pánlatin örömünnep kapcsán, aztán lemásolták minden romániai város számára, de hát az akkor is csak egy kutya, mondtam, tudja ezt Bölöni Laci, Jenei Imre, Szabó Kati és a Károlyi-házaspár, ki is verte a Videoton a Manchester United-ed az UEFA-kupából, mert éppen abban az évben volt ez az egész, és láttam egyszer Emilia Eberlét az utcán sétálni, meg Helmut Duckadamot…

A gumikötél nyoma, mondta Irén május elsején, amikor arról volt szó, hogy átússzuk a folyót, de nagyon hideg és nagyon koszos volt a víz, sodort meg örvénylett ijesztően, és csak napoztunk a köveken, azután a lezárt pontonhídon mászkáltunk, nézegetve, hogy honnan volna jó beleugrani, van-e akkora örvény, ami elnyel, és nem hozna fel többet, csak a lenti híd után, a bokrok tövében, mint azt a kajakost, aki a múltkor belefordult. Olyan kék hurkák voltak a combján, hogy elakadt a lélegzetem, pedig a Matei orrából bugyborékoló vérre mindig emlékezni fogok, és nem félek a bunyótól, nem is volt karateütés, csak egy sima jobbegyenes, ami átcsúszott a kesztyűk alatt, de most úgy meredtem az Irén combjára, mintha sose láttam volna fürdőruhás nőt, mintha sose láttam volna őt meztelenül, mintha nem nyaltuk-faltuk volna egymást egy ideje, és mintha nem tudtam volna, hogy akkora pofonokat kap néha egy-egy rontott adogatás miatt, amiért az apámat is agyonütném, agyon azért mégsem, de elmennék világgá, ez egész biztos. Te jó ember vagy, mondta Irén a remegő pontonhídon, és nagyon szorosan átölelt, meg is emelt egy kicsit, mint aki át akar dobni az alacsony korláton, és szinte beleestünk a zavaros, áradó folyóba, erősebb volt nálamnál egy kicsit.

Nem vettek be a keretbe, mondta egy délelőtt, és volt valami nagyon furcsa a szemében, én pedig azt gondoltam, hogy a szarháziak, de szünetben egészen odabújt hozzám, megfogta a nyakamat, egész finoman kilazította a hülye nyakkendőt meg a kék inget és a nagy, erős ujjai végigtapogatták a kulcscsontomat, hogy neked mekkora sótartóid vannak, mondta, mint Nadiának, nem is tudtam, hogy mi az a sótartó, de éreztem, hogy most azonnal el kell pucolni az iskolából, ki a vízpartra, ki a napra, futni kell, rohangálni, ordítozni, pedig nem tudom, jó-e, hogy kihagyták vagy pedig nagyon rossz. El fogunk menni Németországba, mondta Irén már a folyóparton, amikor a fűzfabokrok alatti homokpadon napoztunk meztelenül, nem is volt az akkor egészen veszélytelen, aztán arra gondolt, hogy ússzunk át a túlpartra, ott van a városi strand, sok-sok jó régeni asztal, meg fog tanítani pingpongozni, lehet, hogy soha nem találkozunk többet, maradjon valami belőle nekem. Ezután minden nap együtt leszünk egy ideig, nincs több edzés, elment a csapat Koreába, basszák meg, mondta, és köpött egyet a folyóba, azután egy nejlonzacskóba gyűrtem a ruháinkat és átúsztunk, rettenetesen hideg volt a víz, fájt minden csontom, elnéztem hosszan az Irén libabőrös combját, nem volt már kék hurka rajta, de szép volt, mint egy vacogó istennő.

Akkor már évek óta egészen jól pingpongoztam, afféle játszótéri fenomén voltam, akitől bármelyik fenomén kikaphat, de tudtam én is magamról, hogy amikor kezdek rontani, vége mindennek, a legegyszerűbb adogatást, a leghitványabb pörgetést sem tudom visszanyesni, hibádzik valami a fejedben, mondta egy barátom, és Irén is azt mondta, hogy amikor a legjobban játszom, amikor a legpörgősebb labdát is visszaadom, amikor elérek mindent, és bebújok az asztal alá, a legravaszabbul csavart adogatást is visszaütöm, és meg is kontrázom, kipöccintem oldalra vagy lelassítom egészen a háló mögé, akkor hirtelen kiakad valami a fejemben, és vége, mintha nem volnál itt, Öcsi, mondta Irén, mintha nem adtad volna vissza ezt a labdát ugyanígy már tízszer, mi van veled ilyenkor, hol vagy? Nem tudtam erre a kérdésre válaszolni, meg azt se tudtam elmondani értelmesen, hogy Matei Filipescu is valami hasonlót kérdezett utólag, persze fordított sorrendben, hogy annyi fejre és mellkasra vett ütés után honnan jött elő az a jobbegyenes, én meg arra gondoltam, hogy egyszer megcsinálni ezekkel a profikkal szemben, egyszer behúzni, egyszer visszanyesni azt a kínai szervát, egyszer kivédeni a legnagyobb lövést, egyszer megmutatni magamnak, egyszer látni, hogy én ezt valójában tudom, mindez megvan bennem, és ha egyszer megcsináltam, akkor lehetne többször is, de nem érdekel, engem valójában ez így már nem, nem, soha.

Mi érdekel téged valójában, kérdezte Irén, amikor napok óta nem jártunk iskolába, kért egy sportorvosi igazolást egy hétre, és azt mondta a dokinak, hogy írjon egy papírt nekem is, valami húzódás meg nyúlás, ficam, rándulás – luxáció, ez a szép szó rá, tehát mi érdekel téged valójában, kérdezte Irén, amikor átúsztunk a folyón, nejlonzsákban voltak a ruháink, meg az ütők és a labdák, sajnáltuk a strand bejáratánál kifizetni a pénzt, meg volt az egészben egy kis hecc is, hogy a pontonhídról ereszkedtünk be, és végigúsztuk a nagy kanyart, csapkodva, prüszkölve, kiabálva, látott az őr, meg láttak a rendőrök, de valamiért becsülték ezt a vagányságot, és amikor kijöttünk a homokpadra, kéken-zölden és vacogva, sose mondták, hogy hol a jegy, aki ebben a szarlében átúszik, annak ingyenes a belépő…

Nem figyelsz, mondta Irén egyszer bosszúsan, pedig én életem legjobb szintjén adogattam, vett egy kávét magának, kitette a betonasztal sarkára, utána egy Aracola nevű hűsítőt is vett, cigarettára gyújtott, ami ott parázslott a csészealjon, néha szippantott belőle, adott egy hosszú labdát, hogy messzire kelljen futnom, letette szépen a cigarettát, elnézett valahova, nyilván azt figyelte, merre futok, kacagott is talán magában, aztán fölpattintotta az égbe a visszaadott labdát, hogy nem is láttam, honnan fog az asztalra pottyanni, meg hova ugrik majd el, mindig oldalra, nyilván, kiábrándító az egész. Nem figyelsz, mondta Irén biggyesztve, és aprólékosan elmagyarázta, mire kellene figyelnem valójában, de nem értettem, hiszen azok a dolgok számomra nem is léteztek, vagy nem úgy, nem a kezemben, az ujjaimban, az ütőmben voltak, ha voltak volna egyáltalán, és a fejemben sem voltak sehol, pedig ott kellett volna lenniük, bár akkor én is a válogatottsággal kacérkodnék – utólag nyilván.

Aztán egy rövid, erős, fonákból pattintott adogatást úgy vágtam vissza, hogy pár pillanatig nem is tudta, mi történt. Ezt hogy csináltad, Öcsi, kérdezte meglepetten, de nem tudtam a választ, csak visszanyestem a következő négy vagy öt labdát, pontosan a másik sarokra, nem állt ott kávé, hűsítő, füstölgő cigaretta, egy medaliont néztem a trikója kivágásában, és a két szép hegyes melle között az árnyékot. El akartunk lógni a kínai csajjal Nyugat-Berlinbe, de még idejében lekapcsoltak, mondta szomorúan, és volt ebben valami szívszorongató, mint amikor a pályaudvari rendőr elküldött borotválkozni, én meg elmentem. Azután pedig azt mondta Irén, hogy most olyan labdákat fog adni, és ezután mindig, amelyeket vissza fogok adni, ő már nem versenyző, nem edző, hanem egy senkisemmi, neki ezt nem is volna szabad, de le se szarja, add vissza, Öcsi, add vissza, és figyelj, én most rontom elfelé magamat, te meg fuss, figyelj, koncentrálj, adok egyet középre, hosszan, egyet balra, még hosszabban, azután rövidet a háló mögé, és azután még egyet ugyanoda, de te azt hiszed, hogy hosszú lesz, figyeld viszont a szemed sarkából, hogy mekkora nagy az asztal, mert ha én ide nézek, és te is oda nézel, akkor én átlövöm itt neked, és futhatsz, na most egy slukk, és rajzolok egy kis kört, én ebből nem fogok kilépni, de te ma délelőtt hat kilométert rohangászol, nyargalj, Öcsi, add vissza. És volt valami elképesztő a tekintetében, ahogy feladta a labdát, ha szippantani akart a cigarettából, hogy fussak messzire, érjem is el, aztán meg vissza, és még ott volt a kezében a parázsló Carpaţi, megint lőtt egy hosszú labdát, és mire visszaértem, letette a csikket, már a kávét itta rövid kortyokban, fölpattintotta a labdát az égbe, én lestem, figyeltem, letette a csészét, ha pedig elhibáztam, egy kicsit ejnyebejnyézett, és azt mondta, pihenjünk, de nem lehetett csókolózni, sem pedig sörözni, csak pihenni, aztán meg adogatott újra.

Mindig van egy fölösleges gondolatod, mondta Irén, én meg replikáztam, hogy kettő, nyilván, szeretlek meg szeretlek, de ő csak legyintett, persze, persze, itt ezzel sokra nem megyünk, ha engem szeretsz, figyelj! Akkor már tudtam, de még nem értettem egészen, hogy mindig van egy fölösleges gondolatom, ha viszont nincs, életveszélyes vagyok, mint amikor Filipescu Matei-t kitaknyoltam a koleszben vagy visszanyestem Irénnek a titkos kínai adogatását, négyszer egymás után, kell egy kis idő, amíg elhiszi, az ötödiket elrontom, megint egy fölös gondolat, le akartak lécelni Berlinben, jobb volna csókolózni most inkább, nem volt karateütés, honnan kell visszaúszni a folyón, hogy ne gyűrjön be az ár a pontonhíd alá, kékek a hurkák a combján, láttam én már nőt meztelenül, és a franc megeszi az egészet, fölösleges egy gondolat megint.

Hetekig sirattam Irént, olyan hamar jött meg az összes papírjuk, hogy fel se tudtam fogni, elment, meg se csókolt igazán vagy mégis, de ez a sokkal rosszabb változat. Kinek írom én ezután a matek, a magyar és a román dolgozatot? Ülök az első padban, mint egy hülye ejtőernyős, egyedül, az sincs, akiért lógni, tekeregni, a tanárok átnéznek a fejem fölött, ez úgyis tud szinte mindent, és hiába magyaráz nekem a fizikatanár, nem értem Einsteint, köpök Neumann Jánosra, nem érdekel az atombomba, talán ha itt robbanna föl, éppen a város fölött, de hát nem fog, és akkor minek az egész? A vektoregyenletek és a pingponglabda, a ballisztika meg az elektron spinje.

A spiné, mondta valaki. Kellett egy kis idő, míg felfogtam, hogy Irénről beszélnek, milyen volt az ágyéka, meg borotválta-e? Sokan láttak a strandon vele, nyár volt, talán kora ősz, és átkozottul hiányzott, néha csak leültem az asztal közelében vagy a pontonhíd alá, mert felére apadt a folyó közben, és néztem a semmit, pedig azt nem is lehet nézni, ez megint fölösleges gondolat, mert ha a semmit nézed, éppen a valóságot nem látod, mondaná, de ha nem nézel semmit, kezded látni… Nincs ennek a gondolatnak befejezése, meg nem is kell neki befejezés. Olyan, mint egy magasra felütött pingonglabda, amit csak el kell találni és megnyesni, hogy ne tudja senki visszaadni.

Valami egészen békés foglalkozás, ahogy az igazgató mondta, és hát a pingpong teljesen az, még ha pénzben játszanak, akkor is. Nyilván a pénz nem egy békés dolog, de megint egy fölösleges gondolat ez, tedd fel az egészet, nyerj vagy veszíts, ne gondolkozz, mert a rossz, a téves, de akár a jó gondolataid is megölhetnek, megmondta Irén, vagy nem is mondta, de én azóta tudom, hogy a fölösleges gondolatok ölnek, nem tudom, hogy mindenkit-e, viszont engem egész biztos.

Úgy csinálták ezt a strandon, mintha póker volna, bevettek egy körre vagy egy párosba, aztán mondták, hogy egy tízes, és nyertél, maradhattál az asztalnál, jött a következő, vele is tíz, nyertél, aztán pihentél egy kicsit, játszottak mások, olyan volt, mint egy bajnokság, és most egy húszast kellett feltenni, vagyis huszonötöst, és megint nyertél, kiderült, hogy te vagy a legjobb, akárki tízesét elnyered, ihatsz egy sört is, majd megint egy parti, nézik, látják a fonákodat, a tenyerest, a nyesést, a lábtechnikát, aztán amikor elég sok pénzt nyertél, valaki előlép a homályból, és azt mondja, hogy tegyünk fel egy százast, vele már az elején játszottál, egy kicsit spicces, most rálicitál a dolgokra, és azt mondod, igen, mire visszalépnél, már nyolc kettőre vezet. Megérted, hogy őt is felvették volna válogatottnak valamikor, lehetett volna belőle atomfizikus, karatebajnok meg főtanfelügyelő, aztán mégse lett, most viszont elnyeri tőled mindazt, amit eddig szereztél, és a többit is, elnyer mindent. Borotválta az ágyékát vagy sem, milyen volt a pinája, fahéj ízű vagy kókuszos inkább?

Berlinben egyszer meg akartunk lógni a kínai csajjal, de lefüleltek idejében, mondja Irén, megint van egy gondolatod pluszban. Három játszma legyen, mondom, akkora pénz van rajta, hogy érdemes kipróbálni a szerencsét. Az első játszmát simán vesztem el. A másodikban hajszállal nyerek. Nincs több gondolat, ne gondolj rám! Irén.

A kínai szervát ötből ötször adom vissza a végén, a gróf teljesen megzavarodik, én meg, kihasználva a csendet, a gondolatom hiányát, felkapom a pénzt és szaladok, rohanok az éjszakában, futok, vágtatok, árkokon, köveken, folyókon és városokon ugrok át, nem érnek utol, olyan vagyok, mint Nadia Comăneci, mint Bölöni László, mint Szabó Kati. Rohanok, mint Irén, aki nem lett világbajnok, sem olimpiai, de megtanított, hogy két fölös gondolatból csináljak egyet, legyek olyan, mint az etruszk farkas, mint a rozsdás kutya, mint Rémuszrómulusz anyja. Egyszer, egyetlen egyszer. Aztán valami békésebb foglalkozás után kell nézni, ahogy az igazgató mondta, elmenni például örökre Németországba.

Vagy elmesélni ezt a fölöslegest.




.: tartalomjegyzék