Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Június
Bogdán Zenkő beszélgetése Györgyjakab Enikő színművésszel

Mozdulatokkal rajzolni a térben

A kézdivásárhelyi születésű színésznő 2005-ben fejezte be tanulmányait a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem színész szakán, Salat Lehel osztályában. Azóta, vagyis hatodik évada tagja a kolozsvári társulatnak, ahol jelentős szerepei voltak: Andrei Şerban, Mihai Măniuţiu, David Zinder és Tompa Gábor előadásaiban találkozhattunk vele. Emellett többször vendégszerepelt a sepsiszentgyörgyi M-Stúdió mozgásszínházi előadásaiban, ahol Uray Péter Woyzeckjében és Hamletjében, majd legutóbb a Mihai Măniuţiu által rendezett Othellóban dolgozott.

Jelena csillog és angolul beszél a Ványa bácsiban, Natasa a Három nővérben mindenek felett győzedelmeskedik, Lucile szerelme szinte éget a Danton halálában,Lady Anna mély gyászban, de bájosan szólal meg a III. Richárdban, Ophélia és Léna pedig leheletként suhan végig a Hamleten és a Leonce és Lénán...

 

*

 

Két évvel ezelőtt azt mondtad: „...örvendek, hogy nem tudom a válaszokat, hogy minden újabb történés egy újabb kérdést, kihívást jelent az életemben.” Ez változott azóta?

– Örülnék, ha ez soha nem változna. Úgy érzem, ha egyszer eltűnne belőlem a kíváncsiság, ha azt gondolnám, hogy tudom a válaszokat, akkor szakmát kellene váltanom. Bár ez az egész életemre érvényes. Talán a korom hozott annyi változást, hogy kevésbé vagyok elégedetlen a körülményekkel, inkább arra törekszem, hogy minden feladatban meglássam a lehetőséget és megtaláljam azt, ami hasznos. Rájöttem, hogy az életben és a munkámban nem történik meg minden magától. Főleg a fejlődés nem.

–Ez a munkamódszeredre is igaz?

–Igen is, meg nem is, hiszen nincsen egy kimondott módszerem. Minden alkalommal, amikor elkezdjük a munkát egy új rendezővel, azt próbálom elfogadni, amit ő ajánl. Sosem követek egy általam előre meghatározott utat. Az egyetlen, ami állandó a munkámban, az a nyitottság. Nagyon kíváncsi vagyok arra, amit a rendező akar és igyekszem összhangba hozni azzal, amit én gondolok a figurámról.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház az idén több külföldi rendezővel is együtt dolgozott:

Dominique Serrand francia, Tom Dugdale amerikai, Matthias Langhoff német és Robert Raponja horvát rendezővel. Hogyan befolyásolja a munkafolyamatot az idegen nyelv?

– Az idegen nyelv többnyire megnehezíti a próbát. Ilyenkor fordítón keresztül történik a kommunikáció, ami nagyon fárasztó és sok türelmet igényel. Viszont nagyon hasznosnak érzem ezeket a találkozásokat, mert ezek a rendezők mutatják meg azt, hogy mi van a mi kultúránkon kívül.

Miben különbözik egy rendezői világgal való találkozás akkor, ha a próbateremben, vagy ha a nézőtéren ülsz?

– Bent lenni mindig izgalmasabb. Amikor színészként rábízod magad egy rendezőre, akkor odaajándékozod magad az adott produkciónak, automatikusan vállalod a részvételt. Ebből az is következhet, hogy engedékenyebbé válsz, hiszen részt veszel az előadás elkészítésének nehézségeiben, érzelmilegimplikálódsz és így nem látod meg a hibáit. De olyan helyzet is kialakulhat, amikor legszívesebben nem vállalnád a szereped.

Ilyenkor mit tehet a színész?

– Szerintem a lehető legkorrektebben kell részt vennie az előadásban, meg kell próbálnia megszeretni azt. Nem szabad azt látnom, hogy úgy játszik a színpadon, mintha legszívesebben ott sem lenne, mintha nem vállalná a szerepét.         

– Az egyetem után első fontosabb előadásodban, az Énekek énekében (r. Mihai Măniuţiu) meztelenül kellett megjelenned. Mit jelentett ez számodra?

– Meghatározó történés volt az életemben. Akkor ez a feladat a bátorságomat tette próbára és nagyon örülök, hogy nem hátráltam meg. Nem is számítottam arra, mekkora szabadságot ad az embernek, ha leleplezi magát. Persze nem elhanyagolandó körülmény, hogy az előadásban az általam játszott figura meztelensége teljes mértékben motivált volt.

– De hogyan jut el a magánember odáig, hogy levetkőzzön a színpadon?

–A magánember először is harmóniában kell éljen saját magával. Nagyon nehéz lehet levetkőzni egy olyan embernek, aki hamis képet árul magáról, hiszen leleplezi önmagát. Sokak szerint fiatalon könnyebb vállalni a meztelenséget, mert a testnek ilyenkor még van egy vele járó bája.  Ezzel tartjuk magunkat ahhoz a társadalmi egyezményhez, miszerint az idős test nem szép. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, szerintem valójában csak az a fontos, hogy szeresd és elfogadd, ami vagy. Én jóban vagyok a testemmel, de néha meglepődöm, hogy van, ami problémát okoz. Azt szeretném, hogy ahogyan telik az idő, mindig észrevegyem, hogyan tudom megszeretni a testemben végbemenő változásokat.

Mit tesz hozzá ehhez, hogy színész vagy?

– Azt gondolom, a test viselésének különböző módjai beletartoznak a színész feladatkörébe.  Egy jelenetben nem az a mérvadó, hogy a meztelenség szép vagy nem, hanem az, hogy erősíti-e az előadást. A Lüszisztratéban (r. Dominique Serrand), amikor Váta Lóránddal egy közös jelenetben levetkőzünk, kiszolgáltatottnak érzem magam, mert az adott szituációban maga a szereplő is kiszolgáltatottá válik, a vágyai miatt. Ezt a kettőt, a színészt és a szereplőt nem lehet elválasztani egymástól... Az Énekek éneke más, ott éppen a nőiességben, a védtelenségben rejlik a figura ereje, ő így, meztelenségében teljes, és ez, mint egy maszk, védelmet biztosít a magánember számára.

Sokat foglalkozol a mozgásművészettel, különböző műhelyeken veszel részt, visszatérő vendég vagy Uray Péter sepsiszentgyörgyi rendezéseiben. Miben más a test használata egy mozgásszínházi előadásban, ahhoz képest, ahogy egy prózai előadásban dolgozol?

Egy kolozsvári előadás próbáin jöttem rá arra, hogy ugyanúgy használom a testem mindkét esetben. Valahogy az évek során összenőtt bennem a kettő. A Tompa Gábor rendezte Leonce és Lénáról van szó, ami nagyon pontos előadás, nem engedi meg, hogy egyik alkalomról a másikra új gesztusok jelenjenek meg benne, így a munkánk sokban emlékeztetett egy mozgásszínházi előadás létrehozására. Ez nagyon szerencsés, hiszen ha egy színész nem dolgozik kellőképpen a testével, és a rendező sem provokálja ilyen téren, mert nincs igénye arra, hogy mozgásban is fogalmazzon, akkor a test kreativitása nagyon hamar elkopik, beszűkül.

– Három éves kihagyás után játszottál újra mozgásszínházi előadásban, Ophéliát a sepsiszentgyörgyi M-Stúdió Hamletjében. Milyen volt számodra ez a munka?

– Nagyon nehéz próbafolyamat volt. Iszonyú felismerés az, hogy milyen nehéz előhívni a test kreativitását. Az első napokban csak álltam és néztem, hogy az M-Stúdiós kollégáim milyen szabadon improvizálnak, és egyre szűkebbnek éreztem a tudásom.

– Hogyan sikerült kitörnöd ebből?

A rendező, Uray Péter folyamatos visszajelzései sokat segítettek. Annak ellenére, hogy sokat dolgoztam, úgy érzem, még mindig vannak olyan részek, amelyekkel nem sikerült megküzdenem.A próbafolyamat alatt hajlamos voltam megúszni bizonyos mozdulatok pontosítását, pedig ez ebben a műfajban kötelező, különben civilnek hatok. A hangsúly a türelmen és a gyakorlaton van. Ahogyan a prózai előadásban minden szóról tudnod kell, hogy mit jelent, itt minden mozdulatot pontosan meg kell fogalmaznod.

A mozgásszínházi előadást inkább a forma határozza meg?

– Ez helyzettől függ. Uray Péter például úgy dolgozik, hogy előre elkészítteti a  szituációval kapcsolatos mozgásanyagot, a későbbiekben pedigez a forma engedelmeskedik a tartalomnak. Sokszor prózai előadásban is azon kapom magam, hogy ha nincs forma, akkor nem tudok mivel dolgozni. Olyan ez, mintha a mozdulataimmal rajzolnék a térben. Ha nincs elképzelésem arról, hogy egy adott szituációban a lényem, a testem hogyan venne részt, nem tudok a tartalomra figyelni. Furcsamód a tartalom korlátoltnak, szűknek tűnik a forma nélkül.

Az elmúlt évadokban Jelena Andrejevna, Natalja Ivanovna és Lady Anna szerepében is láthattunk. Hogyan sikerült azonosulni az előadás által bemutatott nőtípusokkal?

– Az első ilyen a Jelena szerepe volt a Ványa bácsiban (r. Andrei Șerban).  Mivel voltak a figurának olyan vonásai, amelyek távol álltak az én személyiségemtől, nem volt könnyű feladatom. Jelena például fellengzős, és mer undok lenni. A legjobban annak örülök, hogy ezeket a színeket is sikerült hozzáadnom a szereplőhöz.(Néha azon kapom magam az utcán, hogy ha valakinek a viselkedése idegesít, ösztönösen átveszem azt, hogy megértsem, miért csinálja és valóban, ha utánozom, megértem!) Ezután Lady Anna megformálása már egyszerűbb volt. Ahogyan az összes nőt a III. Richárdban, Tompa Gábor az én szereplőmet is olyannak látta, aki állandóan azért harcol, hogy a hatalom közelében maradjon. Lady Anna egyszerre gyászol és eljátssza, hogy gyászol. E két dolog között kellett harmóniát teremtenem.

– Fontos, hogy önmagadról is beszélj egy-egy alak megformálásakor?

– Minden esetben beszélsz magadról, minden gesztusoddal, ha tudsz róla, ha nem. De a szerepek mégis másak, ilyenkor létrehozol valamit. Számomra nehéz megtalálni, hogy hol ér véget a szerep és hol kezdődik a vallomás. Natasa (Három nővér, r. Tompa Gábor) megformálásakor jöttem rá erre, amikor észrevettem, hogy sokszor úgy játszom, hogy eltartom magamtól ezt a szerepet. Eleinte egy negatív előjelű alakot igyekeztem eljátszani, holott meg kellett volna keresnem magamban azt a nőt, aki akarnok, aki ha nem ért egy helyzetet, hisztis lesz és cirkuszol.Vagyis mernem kell magamról beszélni Natasán keresztül.

– Legutóbbi főszereped, a Léna abszolút női főszerep, egy olyan előadásban, amit a Három nővérhez hasonlóan Uniter-díjra jelöltek, és a Pécsi Országos Színházi Találkozóra is beválogattak.

– Nagyon örültem, hogy megkaptam ezt a szerepet, mert minden szereppel lehetőséget kapsz valami szépre. Ami nagy felelősség is ugyanakkor. Ez esetben az előadás nyelvezetében rejlett a kihívás. Prózai előadásban hoztunk létre egy nagyon pontos, cizellált formát, egy mesterkélt világot. Ezért is vált számomra rendkívül izgalmassá.

– Egyszerre több mint hat előadásod van műsoron Kolozsváron, ezen kívül még kettő Sepsiszentgyörgyön. Hogyan bírod ezt?

–A két környezetben teljesen mást várnak el tőlem. Különböző dolgokat játszom és ezért hálás vagyok. Egy színésznek az ilyen változatosság gyarapítja az eszköztárát. Ez felfrissít és mindig fejlődésre ösztönöz.

          




.: tartalomjegyzék