Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Június
Dr. Szőcs András

Helytörténet/fantasy, avagy az érem két oldala

Mit ér az ember, ha műkedvelő?

 

„Közelebbi kapcsolatom a Lármafákkal ezen a ponton kezdődött.

A munkát korábban is olvastam már, igen figyelemreméltó részletei

mellett azonban számos olyan mozzanatba ütköztem, amely vitára

vagy határozott ellenvetésre ösztönzött. A kézirat újraolvasása után

ezeket a tételeket folyamatosan egyeztettem Szőcs András főorvos úrral,

úgy, hogy mindvégig jó munkakapcsolatunkat sem műkedvelői

hajthatatlanság, sem kutatói gőg nem árnyékolta be.”

(Benkő Elek: Múltunk ösvényein)

 

„Ez a könyv nem történelmi szakdolgozat, nem néprajzi feldolgozás, nem monográfia és nem is elbeszélések gyűjteménye, inkább elmélkedés régmúlt időkről, egy régi fényében tündöklő faluról – Csíkszentmihályról - és arról a székelységről, mellyel minden hatalomnak számolnia kellett”.Ezzel a fülszöveggel ajánlottam az olvasó figyelmébe apám írott hagyatékát, melyet kevéssé szokványos helytörténeti fejtegetéseimmel egészítettem ki[1].

Botár István, a Csíki Székely Múzeum régész munkatársa alapos, részletező recenzióval tisztelte meg könyvünket Helytörténet vagy fantasy címmel. Egyáltalán nem hízelgő véleménye talán még hírverésnek sem rossz könyvünk második, javított kiadása előtt, ugyanis feltűnően sok időt, energiát és indulatot fecsérel „képzelgéseim” cáfolatára. Állítása szerint teszi mindezt a feltáratlan székely múlt helyes értelmezésének védelmében,  távoltartandó az „önjelölt dilettáns historizálókat”. Mivel a második, javított kiadást Benkő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia történész-régész doktora – a Székelykeresztúri Múzeum korábbi munkatársa – lektorálta,és írt hozzá előszót, úgy vélem, érdemes a témát    műkedvelő szemszögéből is megvilágítani és nemcsak a személyes érintettség okán. A tét nem elhanyagolható: a fent említett könyv helytörténettel foglalkozó első részét egy amatőr kutakodó helyismeretre alapozó felelős szellemi kalandjának, vagy pedig felelőtlen kalandorságnak tekintse a kedves olvasó?

Hogy lehetőséget adjunk az olvasónak véleménye kialakításához, két írást ajánlunk figyelmébe: Botár István Helytörténet vagy fantasy? című, az első kiadásról megjelent recenzióját (Csíki Székely Múzeum Évkönyve, 2009), illetve Benkő Elek Múltunk ösvényein címmel a Lármafák öröksége második, javított kiadásához írt előszavát (Székelyföld, 2011/január).

 

*

Felelősszellemi kaland vagy felelőtlen szellemi kalandorság? Mintha két eltérő könyvrőlszólna a szakvéleményezés. Talán szemléletbeli, értékrendbeli különbség a magyarázat, hiszen ugyanaz a könyv nem lehet  egyszerre pokolian rossz és figyelemre méltó munka. Szerzője esetében is dönteni kell: felelőtlen történelem-kreáló vagy pedig szülőfaluja múltjának „FANTASY”-val megáldott amatőr kutatója, akinek megfontolásra érdemes mondanivalója van.  

Megnyugtató, hogy Benkő Elek, a székely múlt kutatásának egyik legnagyobb szaktekintélye ez utóbbira voksol. Ugyanakkoritt hívnám fel a figyelmet a véleményformáló szakember felelősségére, amikor határtalankutatói gőggel tör pálcát egy „műkedvelői munka” felett.Botárrecenziója kiválóan alkalmas akár kultúrpolitikai szempontból is megítélni, milyen szakmai környezetben zajlik a székely történelem-kutatás, melynek,tetszikvagy nem tetszik –konkrétdokumentumok hiányában– a helyismeretre,helynevekre éslegendafoszlányokra alapozó amatőr kutatómunka is része.

De lássuk az amatőr munka előzményeit és megpróbáltatásait. Apám halála után – kéziratát megmentendő – egy kiadóhoz fordultunk, mely „kiadásra alkalmatlannak” találta. Ekkor támadt fel bennem az úgynevezettszékely virtus(„majd én megmutatom!”), és nekiláttam a munkának, mintegy hat éve. Valóban „a lelkesedés néha talán a képzelet szárnyán repített". Abban egyetértek Botár Istvánnal „hogy a szerzők kérjék ki szakemberek segítségét, hiszen aligha várható el bárkitől, hogy a régészetben, történelemben, néprajzban, nyelvészetben, statisztikában stb. egyaránt jártas legyen”. Első körben tehát a csíki helytörténészekkel, János Pállal ésSzőcs Jánossal konzultáltam,akikkészséggel segítettek, adott esetben megfogalmazták fenntartásaikat is. Így jutottam el Botár Istvánhoz is újabb konstruktív konzultáció reményében. A találkozás rövid, lekezelő, kioktató volt, a tanács pedig egyszerű: „Tűzre az egésszel!”Ennyita recenzióbeli tanácsáróla szakemberhez való fordulás szükségességét illetően… Számomra kínos és érthetetlen volt az ellenséges magatartás. Aztán interneten olvastam recenzióját,és rájöttem: ennél van még lejjebb is.

Botár István írásait olvasva (Csíki olvasókönyv, Kövek, falak, templomok) – a tudományosság jegyében – szinte rögeszmeként ismételve óv a historizáló műkedvelők délibábos világától, mint olyanoktól, amelyekvégrontást hoznak a történész-régész szakma izzadságos munkával összehozott eredményeire. Ugyanakkorbelátja azt is, hogy írásos dokumentumoktól áttörés alighavárható, a régészeti ásatásoklehetőségei pedig igen korlátozottak. Idézem: „Afentiek szerint aligha meglepő az a kijelentés, hogy a kutatás jelenlegi állása szerint a Csíki-medence X–XVI. századi történetéről csak vázlatos és több esetben csak feltételes módban megfogalmazott rekonstrukció adható.“Magyarán több-kevesebbFANTASY nélkül előbbrelépni nemigenlehet. Hisz „(…) tervszerűkutatások nélkül még évtizedek múlva is csak közhelyeket lesz kénytelen ismételgetni a helytörténeti kutatás”. Olyanközhelyeket –hadd fűzzük hozzá –, melyeketegyébként zömmelügybuzgó amatőrök jegyeztek le –szerzetes, báró, ügyvéd, tanár stb.

Könyvünkben éppen ezt a XVII. századig terjedő kort próbáltam szülőfalum – melyet őszintén szeretek – helyneveinekés legendafoszlányainakalapján rekonstruálni. Éppen azt a kort, melyről a hivatásos történészek és régészek is csupán feltételezéseket fogalmaztak meg. Velük szemben azonban volt egy behozhatatlan előnyöm: az amatőr szabadabb fantáziája és a helynevek, legendafoszlányok ismerete. Ezeket illesztettem Csíknak abba az általam „kreált” archaikus világába, mely – távol a szászok pezsgő gazdasági kulturális életétől, de még a fejlettebb nyugati országrészekétőlis –  anyagi kultúrájának szegénysége okán alig hagyott nyomot a régészek számára. Gondoljuk el: Csíkszereda 1558-ban vált várossá. Miért ilyen jelentős elvárás Botár István részéről a mezőváros létezése a Gyimesi-átkelőnyomvonalának bizonyításához? És ha mezővárost keres, az még akkor sem lehetne Szépvíz... Márpedig a Gyimesi-átkelő katonai-gazdasági fontosságát senki sem vitatja. Ne gondoljunk tehátvámházakra,kolostorokra,várakra, hanem jó esetben isaz archaikus társadalom működésének primitív,helynevekbenmegmaradt emlékeire, kövessük empátiával és befogadó készséggel az elmondottakat. Hátha van bennük valami... hiszen ásatásoktól  alig várható áttörés a témában.Lássunktehát néhányat „délibábos világom” helynevekkel megtámasztott érveiből:                                                                         

Pál tanorokja, Pálok kertje, Kápolnadomb és Pilátus völgyeszomszédságában a pálosokat jutatta eszembe, egy olyan faluban, ahol Pál vezetéknévvel jelentős család nem élt, pláneolyan, akinek a falu közösségi földjéből osztottak volna. Az én szerzeteseim az akkori falu nyomtalan mindennapjait élték, nem kolostorban laktak, jó, ha volt egy kápolnájuk, és megélhetésükhöz egy kis kertjük és kaszálójuk.

Balaskó vára, Koncz kapitány váraegymás mellett, Lóvész szomszédságában a felcsíki falvak közti Kőd lapos dombságán, egy stratégiailag érdektelen helyen, az egyébként várakban szegény Székelyföldön némi FANTASY segítségévela székely hadiképzés helyét és infrastruktúráját juttatta eszembe.  A jenőfalvi Balaskó és a szentmihályi Koncz lófő családok nevéhez kötött várak, mint gyakorló várak jelentek meg képzeletemben, melyek környékén a felcsíki hadak gyakorolhatták a fegyverforgatást, az alaki fegyelmet, vagy éppen a várostromlás fortélyait. Lóvész helynév pedig  akár irtással nyert lólegelőként, akár a hadimén szilaj tartásának helyeként kapcsolódik hipotézisünkhöz.

A Sárhídnevű ingoványos határrész nevének értelmezéséreaz 1665-ös alsócsernátonifalutörvényben találtam utalást. Más helynevekkel együtt, és ugyancsak némi FANTASY-val, a Csíkszentmihályonát Moldvába tartó szekérút nyomvonalára véltem bizonyítékot találni. Különben miért is építettek volna nevében máig fennmaradt jelentős műtárgyat a zsákvölgyként végződő, akkoriban pár házas Ajnádig?

Ezek tehát azok a játszóterek, melyeken „ önjelölt dilettánsok”  hamis nézeteket hintenek „sok kárt okozva a gyanútlan olvasónak”. Kinek is okoz sok kárt egy amatőr szintű történelmi fejtegetés? Netán a jövő szakembereit fogom tévútra vezetni? És milyen kárt tehetek a gyanútlan olvasóban? Egy pillanatra talán a nehézsorsú szentmihályi– és nemcsak a szentmihályi – ember kihúzhatjamagát: nem is volt ez akármilyenfalu, nem is voltak akárkik ősei. Vagy talán attól tart a „recenzőr”, hogy hasonlóan a fikcióra épülő dák-románelméletre alapozó büszke román öntudathoz, írásomnak ilyen káros mellékhatása lesz? Nem, ilyen utóélettől esetemben nem kell tartania, de ha „délibábos historizálásom” egy jottányitis segít a székely honismeret – önismeret – önbecsülés folyamatában, úgy szívesen vállalom a durvánkioktató recenziót is.

Botár István múltbéli fejtegetéseimben egy fikarcnyi elgondolkodtatót sem talált, és azokat indoklás nélkül, a megszégyenítés egyértelmű szándékával utasította vissza. Ezt ítélje meg aTiszteltOlvasó!  Persze nem a türk-székely kapcsolat vitatására gondolok, de ott vannak például régi szekérútjaim, melyeket rossz ízű humorral autópályaként emleget,és utasít el, tudtommal egy 1700-as évek második felében készült térkép alapján. Természetes, hogy az amatőr kutakodó szakemberhezfordul segítségért, de a szakembertekintélyénsem csorbít semmit, ha felelősen és alázattal veszi számba erőfeszítéseit. Hála Istennek,nem ez az uralkodó álláspont!

Ily módon Benkő Elek egyre fontosabbnak tartja az igényes helytörténeti kutatást, ahol az apró, helyi mozzanatok részletgazdag „makrófelvétele”, magát a történelmet hozza közelebb hozzánk, szinte mozgásközben dokumentálva az eseményeket. Ilyen esettanulmányok készítése nemcsak Magyarországon, hanem világszerte kedvelt és hasznos módszerré vált.  Balázs Lajos egyetemidocens recenziójában (Korunk, 20. évf. 9. sz./2009) nem mindennapi szellemi lakomaként emlegette a könyvet: „Tömören azt mondom, ekönyv – az ilyen könyv! – semmiben sem alábbvaló a tudósok könyveinél, és nem szégyellnivaló. Mindent a maga nemében és helyén kell értékelni.”  Mucsányi János, a Duna televízió rovatszerkesztője szerint a könyvön nem a történelmi precizitást kell számon kérni, inkább a három generáció együttműködésének köszönhető, apáról fiúra és unokára szálló legendasor rögzítésének fontosságát szükséges kiemelni. Ezt követően a helyszínt bejárva, a könyv alapján húsz percesdokumentumfilmet készített. Sőt, még a Csíki Székely Múzeumban sem gondolkodik mindenki úgy, mint Botár István. Muckenhaupt Erzsébet a Csíki Székely Múzeum művelődéstörténésze hívta fel Benkő Elek figyelmét a könyvünkre, innen a kapcsolat. Érdekes helyzet: az egyik szakember menedzseli az amatőr munkáját, a másik csaknem inkvizíciós eszközökkel irtaná...

Könyvajánló utolsó szó jogán (Hargita népe, 2008. szeptember 27.) címmel már az első kiadás előtt világossá tettem műkedvelői álláspontomat, kiemelve kételyeimet, de tudatosan vállalt, csaknemprovokatív szemléletmódomat is, ahogyan ehhez az alig ismert korszak tárgyalásához nyúltam.Látásmódom kialakításában szerepe volt a helytörténészekkel történtkonzultációknak is, melyeksorán – dokumentumhiányra  hivatkozva – megvétóztak olyan felvetéseket is,melyeknek logikailag, szerintem,megvolta valóságalapjuk. Ilyenképpen a dokumentumok szerepének kizárólagosságára törekvést – főleg Csíkban – olyan korlátozó tényezőnek tekintem, mely a továbblépést alig teszi lehetővé. Tévedés ne essék, ismerem a határt a professzionalizmus és az amatőrizmus között. Ez minden tudományágban, így az orvostudományban is létezik. A természetgyógyászat, például gyakrancsodával határos eredményeket mutat fel. Ennek ellenére igen nagy baj lenne, ha csak erre hagyatkoznánk. A magam szakterületén fül-orr-gégészként, számos hazai és külföldi szaklapban megjelent dolgozatom bizonyítja, hogy gondolataimat a professzionalizmus elvárásai szerint is képes vagyok megfogalmazni.Igaz, erre azt lehetne mondani, hogy a suszter maradjon a kaptafájánál, de én nem így gondolom...

Az olvasóközönség érdeklődésén túlmenően könyvünketkedvezően fogadták neves történészek, néprajzkutatók és médiaszakemberek egyaránt. Ezen talán érdemes elgondolkozni.  Be kell látni azt is, hogy még a dokumentumokra épülő múlt értelmezését is gyakran a feltételezések köde lengi körül. Mindig szükség volt tehát, több-kevesebb FANTASY-ra a továbblépéshez. Ehhez az eszközhöz ki,és milyenfelelősséggel nyúl hozzá,az már neveltetés, értékrend, műveltség és intelligencia függvénye. Egy pillanatra fordítsuk meg a múlt kutatásának logikáját. Ne a „szerencsés leletre épített historizálás”-ból induljunk ki, hanem fordítva, fogadjuk el fontos forrásnak a „historizálást”, előítéletek nélkül, kritikusan elemezzük– mint ahogy azt Benkő Elek tette –,és vonjuk le a következtetéseket. Nem vitatom, Botár István régészként jószakember, nagy ambícióval végzi munkáját,és irányítja Csík régészeti kutatását. Észrevételeinek egy részével szigorúan szakmai szempontból nézve nehéz vitatkozni, azonban végkövetkeztetése, véleményem szerint elhibázott, közművelődés szempontjából nézve is felelőtlen. Mi is volt a recenzió célja?  Mindenekelőtt, hogy elvegye a kedvét bárkinek effajta próbálkozásoktól, mindegy, hogy milyen áron. Hogy ennek egy három nemzedéket felölelő hosszas és kitartó értékmentő munka esik áldozatul szerzőikkel együtt, az nem érdekli. A húsz éve halott apa, annak életművét megmenteni szándékozó távolba szakadt fia, és a munkába lelkesen bekapcsolódó unoka közös erőfeszítéseinek szimbóluma számára nem értelmezhető. Ez pedig baj!

A második,javított kiadás Benkő Eleknek, a Magyar Tudományos Akadémia történész-régész doktorának lektorálásával, előszavával 2010. decemberében megjelent.   A javított kiadásbanhelyére kerültek az első kiadás tárgyi tévedései, fényképekkel, dokumentumokkal gazdagabban lesz illusztrálva, ugyanakkor összevethetővé válik az amatőr kutató és a szakember véleménye anélkül, hogy az amatőr munka íze, zamata odaveszett volna. A könyvet újraolvasva talán érdemes lesz átgondolni az amatőr kutatás helyét a dokumentumszegény székely történetkutatásban. Botár István szakmai igényességnek tűnő elutasításátugyanis nem tartom hitelesnek, hanem inkább öncélú szakmai csőlátásnak.Egy széles látókörű kutatónak éppen az a felelőssége, hogy körültekintő mérlegelés alapján kiszűrje az értéket az értéktelenből. Észre kellett volna vennie–, mint ahogy sok, számomra hiteles ember észrevette –, hogy „délibábos világom” nem szokványos sztereotípiákra alapozva nyúl vissza a történelembe, hanem helyi történelmet vizsgál „alulnézetből”, van eredeti véleménye, és bár a „mélyfúrásszerű” elemzései tartalmazhatnak téveskövetkeztetéseket,éppenezek helyretétele képezi a szakember és az amatőr kutató együttműködésének terepét. Ilyenszerű munkákbólelégkevés van, hogy vészharangot megkongatva végveszélyt kellene vizionálni!

Amit recenziója végén Botár István megenged magának – feltételezve, hogy talánszégyellem szülőfalumat, innen a múlt szépítgetése –, annak a kritikához semmi köze, azzal mélyen becsületembe gázolt,és meggyalázta tisztességes szándékomat.  

Bár tisztában vagyok azzal, hogy napjaink erősen felvizezett értékrendje elsöpört olyan régi konvenciókat, mint például a kulturált, körültekintő vélemény-nyilvánítás, a gátlástalan kritika stílusa mégis megdöbbentett. Ilyenformán a recenzió írója nem a könyv szerzőjéről, hanem inkább önmagáról állított ki lesújtó bizonyítványt.



[1]Szőcs Vince – Szőcs András: Lármafák öröksége – Csíkszentmihály. Csíkszereda, 2008, Pallas-Akadémia.      




.: tartalomjegyzék