Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Június
Vári Attila

Kő Pál 70

A hatvanas években elég sokat foglalkoztatott az a kérdés, hogy miért rögzül egy szó-magyarítás, miközben a másik eltűnik. Táviratozunk, nem telegrafálunk, de telefonálunk. Villanyt gyújtunk, de nem villanydelejünk, hanem elektromágnesünk van. Pedig a telefonra, a távirat mintájára megalkották a távbeszélőt, s ha már az elektromosságra létrejött a villamosság, villany szavunk, akkor a delejesség miért nem vette át a mágnesesség helyét?

            Arra a következtetésre jutottam, hogy abban az esetben, ha az újított szó hosszabb, mint az eredeti idegen szó, hajlamosak vagyunk a rövidebb, kevesebb szótagból állót előnyben részesíteni. Bár a delej és mágnes esetében ez nem is igaz.

            A telefon három szótag, a távbeszélő pedig négy, s most sorolhatnék még példákat, de hát nem a nyelvről szól ez az írás, hanem egy barátomról, aki éppen most tölti a hetvenet, s aki a címben szereplő (összesen két szótagos vezeték- és keresztnevével) talán nem is tudja, hogy milyen szerencsés.

Dehogy nem! Idegenek számára is könnyen kimondható, s most idekívánkozik egy rövidke történet: román színész barátom számára válogattam irodalmi estünkhöz verseket, s amikor Csokonai Vitéz Mihály egyik költeményét javasoltam, próbálta kimondani a nevet, aztán, sóhajtott egyet.

– Nem adnál helyette inkább két Adyt?

            Azokban a fránya hatvanas-hetvenes években kezembe került az ÚJ IRÁS c. folyóirat egy példánya, s a borítón és magában a laptestben is, egy akkor még nagyon fiatal szobrász munkáit ismerhettem meg. Olyan egyszerű és megjegyezhető volt a neve, s annyira kifejező, hogy aztán a nyolcvanas évek elején, amikor végre személyesen is találkoztunk, nem kellett kínlódnom, hogy megjegyezzem.

Nomen est omen, tartja a latin mondás, azaz, hogy a név, intő jel, s én azt hiszem, minél több munkáját látom Kő Pálnak, annál biztosabb vagyok abban, hogy nevével való találkozásom intő jel volt, s arra figyelmeztetett, hogy ezt a nevet meg kell jegyezni.

            Szerveztem gyűjteményes kiállítást munkáiból Bukarestben és Marosvásárhelyen, s láttam azokat a szobrait, amelyeket nem lehetett leszedni talapzatukról egy kiállítás kedvéért, megcsodáltam neves építészek homlokzattervéhez készített épületszobrait, a mohácsi emlékpark fejfa-sokadalmát, a római Szent Péter bazilika magyar szentek altemplomába készített reliefjeit, s azokat a miniatűr szobrait, plakettjeit és érmeit, amelyek arról tanúskodnak, hogy Kő Pál nem kőből van, hanem nagyon-nagyon emberből.

            Nincsenek heroikus nemzetmentő szobrai, nem akarnak kinőni a térből. Munkái olyanok, mint amilyen maga a szobrász: kedélyesek és elgondolkodtatóak, s ami lényeges, mással összetéveszthetetlenek.

            Van egy mondás, amelyet az Anyaországban oly sokszor kellett megmagyaráznom, hogy már nem is szívesen használom. Ez pedig, a „kőhöz legyen mérve”. Most mégis, úgy érzem, használnom kell, sőt, ezzel tudom leginkább kifejezni azt, amit munkásságáról, s arról a korszakról gondolok, amelyet majdan úgy emleget a művészettörténet, hogy ezredvég és ezredelő. Nos tehát azok művészetéről, akik kortársaim voltak, akiknek szobrai tetszettek, vagy csak meghökkentettek, többnyire azt mondhatom, hogy kőhöz legyenek mérve. Esetünkben azt a követ tekintsük tulajdonnévnek. Tehát Kőhöz legyen mérve.

            Mit is kívánhatnék hetvenedik születésnapján?

Természetesen azt, hogy rengeteg bronzot, fát és követ kényszerítsen arra, hogy ebből a pokolian átlátszó tér-levegőből, amely körülvesz minket, minél többet szakítson ki, tegyen láthatóvá műveivel.




.: tartalomjegyzék