Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Június
2019 - Május
2019 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Június
Zsidó Ferenc

Erről van szó!

Mózes Attila: Zsibvásár –

 

Mózes Attila új könyve[1] elsősorban az olvasó provokációja. Épp ezért nincs könnyű dolga a recenzensnek sem, el kell döntenie, a provokáció neki is szól-e, (miért ne szólna, hisz ő is olvasó elsősorban), s ha igen, akkor fel kell-e vennie a kesztyűt, miközben tudja, hogy az egész csak játék.

Mózes Attila többnyire olyan hetyke, polgárpukkasztó pozitúrából ír, mint egy huszonéves titán. Persze, a „vén róka” is előbukkan mindegyre, de az sem írja fölül az ifjonti hetykeséget, csupán „megspilázza”, hogy az olvasót zavarba hozza. Pedig a mai olvasó nem jön könnyen zavarba ám! Mindenesetre Mózes egy helyütt konkrétan ki is jelenti, hogy „prűd, álszemérmes, erkölcsajnározó, szemforgató, szentfazék, templomküszöb stb. vitázóknak (…) jó előre üzenem: … a szemükre (n=cs). Na, erről van szó! Gondolom, eme recenzió nem prűd, nem szentfazék (stb.) olvasóinak nem okoz különösebb gondot kitalálni, mi lehet az idézett írás témája, tétje, címe…

Műfajilag vegyes képet mutatnak a kötetbe válogatott szövegek. Van itt klasszikus értelemben vett novella, levélféle, értekező próza (vagy anti-esszé), önélet-írás, sőt egy interjú is, melyet György Attila készített a szerzővel. Kötetcímként eme interjú címe van kiemelve (Zsibvásár), a cím egyszerre utal(hat) a szerző életútjára, valamint a kötetben található írások tarkaságára. Az eklektikusság ellenére műfaji meghatározás helyett a belső címlapon ezt olvashatjuk: „szövegek egyetlen hangulatra”. A kötetet végigböngészve lehetséges, hogy az olvasó zavarba jön, mert nem is annyira egyértelmű, hogy melyik ez a bizonyos egyetlen hangulat (vagy ez is az olvasó provokációjához tartozik?). Felütését tekintve meglepetés a könyv: új megközelítések, új formák, megszólalási módok jelennek meg. Csípőből, lazán ír Mózes Attila, az írások legfőbb jellegzetessége a szellemesség, a megfelelő helyeken finomabbnál finomabb, és vaskosabbnál vaskosabb poénok bukkannak föl.  Ezt az elegáns, könnyed, játékos stílust egyszerűen nem lehet nem szeretni. Az olvasó ugyanakkor végig nem szabadul attól a benyomásától, hogy mindez csak póz, s az eredmény pedig próz – hogy ezzel Orbán János Dénesre utaljunk, ami azért nem véletlen, mert a szerző is utal rá, mint „felbujtóra”. Apropó „felbujtás”: a kötetben három ízben is megjelenik az, hogy a szerző felkérésre ír. Mint ahogy az is, hogy keveset ír. Ennek okait az interjúban fejti ki: „Hogy az utóbbi időben egyre kevesebbet közlök, annak az lehet az oka, miszerint úgy érzem, manapság – legalábbis számomra – az írásnak nincsen tétje, (…) Mindenütt a dilettánsok jól ismert gátlástalanságát és ízléstelenkedését tapasztalom, amitől nemcsak a közléskedv, de az életkedv is meghőköl.” Ezzel el is jutottunk a problémáig, melyről e kötet kapcsán nem lehet nem beszélni. Mózes Attilának 1991 óta nincs új prózakötete. Az 1990-es  Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című regényét 2002-ben ugyan újra kiadták, 2000 környékén két válogatás is megjelent régebbi elbeszéléseiből, 2004-ben pedig kritikái, esszéi, tanulmányai jelentek meg gyűjteményes kötetben,de most mégis ez a Zsibvásár kellene legyen a nagy visszatérés.

Annak pedig talán kevés. Félreértés ne essék, a kötet jó, ha csak 2-3 év telt volna el a legutóbbi óta, egyenesen rajonganék érte, hisz ilyent is kell írni, de ennyi év hallgatás után mégis valami vaskosabbat, talán valami árvíz-szerűbbet vártam volna. A szerző a maga „direkt” modorában most vélhetően azt mondaná, magasról … az olvasói vagy recenzensi elvárásokra, és hát valóban, maga ez a könyv is az: magasról... Néha úgy tűnik, ez a gesztus válik szervező elvvé a kötetben – s akkor lassan azt is meghatároztuk, mi az az egyetlen hangulat.

Na, de nézzük meg egy kicsit közelebbről az írásokat! Végeredményben külön-külön minden szöveg jó, a kötet összességében mégis hagy némi hiányérzetet. 

A Levél a szerető(k)nek című bevezető szöveg egy könnyed, szellemes játék, mely előkészíti, megadja a kötet alaphangulatát. Szerelemről, ifjúi, kétségbeesett gerjedelmekről és öregkori megvilágosultságról, a szerelem és összefekvés-kényszer összefüggéseiről értekezik, s egyfajta összegzés is található benne, amely kéjjel rombolja a szerelem-mítoszt: „a szerelem az, amikor minden lehető és rendelkezésre álló eszközt megragadsz a szenvedély továbbszítására, s talán azért, mert elsősorban minden ember önmagába szerelmes (…)”.

A Gumimagány a kötet legkerekebb írása, egy jól elmesélt, hatásos novella, amely ugyanakkor a hatásvadászat csapdáját is messze elkerüli: az olvasói elvárást még véletlenül sem teljesíti. A főhős felesége megszökik Amerikába, ajándékul küld egy guminőt a férjének. Az elképzeli a birtokbevevés banális izgalmát, majd használatlanul felteszi a szekrény tetejére, stb. Izgalmas leírás, késleltetéssel, érdekes fordulatokkal.

A Hüvely Matyi csodálatosan posztmodern élete néhány önéletrajzi (?) epizódot felvillantva meséli el egy kisfiú férfivá, emberré érését, tapasztalatait a szex, a szerelem és egyéb (miért, egyéb is van?) terén. Az írás tele van finom utalásokkal, hanyag, ironizáló posztmodern allűrökkel (pl. él és visszaél Esterházy Péter szövegeivel). Az önirónia, a szarkazmus is megjelenik, ami a korábbi Mózes-írásoknak is erénye volt, ebben a kötetben azonban még nagyobb a jelentősége. Ez legerősebben a már emlegetett p-betűs írásban érhető tetten. Nihilista korunk kihívása: esszét írni a p-ről. Mózes Attila felveszi a kesztyűt, és ír. Amint fogalmaz, egyelőre „egy kimerítően hosszú tanulmány kivonata” került be a kötetbe, melynek tervezett fejezetcímeiből csupán kettőt másolok ide (az olvasó okulására): „A bilabiális, palatális és gégehang-képzés a felláció különböző szakaszaiban”; „Helycserés támadás a pénisz ellen, avagy az ánusz, a szájüreg, a fül-és orrbemenetek térhódítása korunkban és Helikonunkban”. A nyelvi játék, a humor többsíkú, aki tudja, hogy Mózes Attila a Helikon folyóirat munkatársa, a szerkesztőség pedig a Korunk szerkesztősége mellett található, plusz örömökhöz, felnyerítési lehetőségekhez juthat. Ezekben az írásokban a legjobb arcát mutatja a szerző (szinte úgy fogalmaztam, csúcsra járatja magát, de ezt a korábban használt kifejezések esetleg nem (?) kívánt konotációba helyezhetik).

A kötet közepére egyensúlyozott interjú fontos szöveg, hisz megismerhetjük belőle Mózes Attila habitusát (intellektuális, gondolkodó-elemző, de nem dohogó alkat), ugyanakkor némiképp zavaró is: rombolja, de legalábbis újraírja azt a fikciót, amit a kötet első fele felépít (noha az önéletrajziság már ott is felbukkan). Az absztrakt szerző és a konkrét szerző „összeeresztése” végeredményben irodalmi kísérletnek is tekinthető: hogyan befolyásolja ez a gesztus a befogadói magatartásokat, értelmezési lehetőségeket.

A Campus magában hordozza egy regény lehetőségét, izgalmas téma: a „felszabadító” feminizmus és az ősanya-ösztön közti belső feszültség. Az írás a feminizmus negatív (?) utópiájának is tekinthető, atmoszférikus, magával ragadó stílusú, s habár azt írtam, egy regény „előfutárának” is tekinthető, korántsem töredékes.

A (L)étlap az erdélyi magyar író gyomrának állapotáról, ezen keresztül pedig szociális helyzetéről, a társadalomban betöltött szerepéről beszél, kellő (ön)iróniával.

A Megfakult képek a kötet második felének legjobbja, jól eltalált jellemrajzzal. Göndör Mariska az örök nő megtestesülése, annak minden bájával, esendőségével, szeretetreméltóságával, megmosolyogni-valóságával együtt. „Göndör Mariska ma is él, mert a göndörmariskák örökéletűek, mellettük csak úgy elsuhannak a békeidők, spanyolok, trianonok és világháborúk, langyos szerelmek és langyos magányok, és ki-elfutnak a tejek valahová a messzi semmibe, kozmásodó emlékük ott barnállik a kihűlő plattenen, illatuk csokoládé-illattal vegyül örök jelenek emlékeiben.” Ez a szöveg a korábbi novelláskönyvek legjobb momentumainak Mózes Attiláját idézi; tablószerű, ugyanakkor a Proust-féle asszociációs emlékezéstechnikát is javára használja. Az önéletrajzi utalás itt is megjelenik: „Göndör Mariska – és nem csak úgy mellesleg! – a nagymamám volt.” Az olvasó ugyan már végképp nem tudja, hogy ezt immár az absztrakt szerző mondja-e, vagy a konkrét, de hát ez már az ő baja.

Az utolsó szöveg az interjúhoz hasonlóan szintén kikacsint némiképp a kötetből (nem véletlenül lett kivezetésként definiálva…), iskolai emlékek mai sommáját összegzi a szerző, hol játékosan, hol némi nosztalgiával, hol kesernyés (ön)iróniával. Ez a szöveg mondatja ki velem azt is, ami végig ott motoszkált, hogy a kötet egésze pszeudo-emlékiratként is értelmezhető (vagy nevezzük apokrifnek?), mert hát Mózes végig önmagát írja, hol leplezetten, hol leplezetlenül. De melyik az az író, amelyik nem?

A kötet mindenképp a megújulni képes Mózes Attilát mutatja, új témák, új megszólalás-módok jelennek meg, a könyv maga azonban inkább csak előétel egy újabb igazi Mózes-féle főfogáshoz, amelyet kíváncsian várok. Hogy ez a főfogás a Campus kifuttatása lesz-e, vagy ama p-ről írandó nagy „tanulmány”, vagy esetleg egy egészen más menü összeállításán mesterkedik a mester, nem tudhatjuk, azt azonban igen, hogy odakozmálni aligha fogja. Efelől eme kötet a maga villanásaival megnyugtatott.



[1]Szövegek egyetlen hangulatra. Kolozsvár–Budapest, 2010, Erdélyi Híradó Kiadó–Ráció Kiadó.




.: tartalomjegyzék