Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Június
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

Hány emelet?

 

Az igazán jó novella nagyon kevés; az olyan, amelyikben semmi sem fölösleges, minden a helyén van, és nincs egyetlen plusz szó az egész építményben. Csehovnak tulajdonítják azt a mondást, máskor pedig Puskinnak, hogy ha egy elbeszélés kezdetén, vagy egy dráma első felvonásában azt olvassuk vagy látjuk, hogy a falon egy puska lóg, akkor a végkifejlet előtt annak a puskának el kell sülnie. Ezt a figyelmeztetést vagy szabályt a novella, elbeszélés esetében én úgy szeretem értelmezni, hogy a szöveg olyan ökonómiája, szervezettsége szükségeltetik egy jó novellában, amiben semmi fölös, kilógó cafrang, sallang nincsen, és a legkisebb, látszólag véletlenül odavetett szónak, mondatnak, dolognak, tárgynak is később értelmet kell nyernie, bele kell simulnia a szerkezetbe, meg kell találnia a helyét, mint egy puzzle minden egyes darabjának.

Dino Buzzati válogatott elbeszélései[1] között nem egyet találok ilyen nagyon jó, magából sugárzó, meszire világító darabot, igazán kedvemre való gyöngyszemet. Egy igazán nagy író, a méltán híres Tatárpuszta meg az „életszerűbb” olvasmánynak tartott, szélesebb olvasóközönséget megcélzó Egy szerelem története szerzője láthatóan a saját legigazibb, legkedveltebb terepén van, amikor novellában, a novella nyelvén beszél. „Borús és bölcs kedély”, „lebilincselő mesélőkedv”, „óriási tehetség”, a könyv ajánlójában elhangzó, olvasót puhító megállapítások (nincs szükség rájuk) egyébként mind igazak a szerzőnkre. Sőt, akár meg is toldhatnók, rá is licitálhatnánk az itt összegyűjtött elbeszélések elolvasása után, mert az egész életműből válogatott anyag, a kezdeti időszak kafkai vagy borgesi mágikus realizmust idéző elbeszéléseitől a későbbi, hatvanas évekbeli abszurd darabokig, szinte egytől egyig élvezetes, lebilincselő olvasmány. Igazi klasszikus novellák. Ha úgy tetszik: antológiadarabok. A huszonhét elbeszélésből pedig egy-kettő nagyon közel került a szívemhez. Emlékezetes írások maradtak számomra. S ha azzal mérnők egy-egy novella, elbeszélés magas irodalmi értékét, hogy mennyi ideig nem mennek ki azok az elolvasásuk után az olvasó fejéből, hogy még mennyi ideig foglalkoztatják, kísértik, akkor ez a pár darab nagy eséllyel pályázhatna – ilyen szempontból – a világirodalmi halhatatlanságra.

Különös, bizarr, sejtelmes, titokzatos világ Buzzatti novelláinak világa. Valóság és valóság fölötti, valóság és fantasztikum, valóság és álomszerűség keveredik bennük, és a valós és csodás között szinte természetes az átjárhatóság. Az idő, a határok, és ez az átjárhatóság pedig fontos problémái Buzzati novelláinak.

Léteznek-e térbeli határok az ember életében? Gátolhatja-e valami is a megismerésben? A hét hírmondó hosszú évek óta vándorló hősének rá kell jönnie, hogy a múltbeli és az ismeretlen földek (világok) között nincs sehol határ, legalábbis kövek, elválasztó hegyek, sem utat elálló nagy hegyek képében. A számunkra egyszer már elsüllyedt múlttal hiába próbálunk állandó kapcsolatot tartani, mert idővel, lassan, fokozatosan megszakad vele mindennemű kapcsolatunk. Az utolsó küldöncét a saját, elhagyott városáról szóló hírekkel már csak 34 év múlva láthatná viszont a hős; így hát nem láthatja viszont sohasem. Konklúzió: egyedüli határ csupán az emberi életidőben található.

Egy lepratelep fiatalembere (Aki meg akart gyógyulni), hogy elhagyhassa a telepet, mérhetetlen erőfeszítéssel, kitartó imádkozással kigyógyítja magát betegségéből. De amikor végre elmehetne, amikor elé tárul a kapun kívüli világ, az igazi élet a maga kecsegtető lehetőségeivel, akkor képtelen az eltávozásra. Mert mindaz, amiért a gyógyulást áhította, a hosszú évek alatt (időben) egyre eltávolodott tőle; álomkép lett belőle. Ő pedig a vágyait veszítette el ez idő alatt; meggyógyult, és más lett, más ember, nem az (volt) már, aki valaha volt.

Az egészen enyhe betegséggel szanatóriumba kerülő Giuseppe Corte (Hét emelet) végigjárja a kórház különböző, a betegsége egyre súlyosabb fázisait jelentő – a hetedikről lefelé haladó – szintjeit. A legalsó szintre (bugyorba) kerülése az emberi élet köreiből való kitoloncoltatása tulajdonképpen. Az író úgy viszi mind lennebb és lennebb mind a hősét, mind az olvasót ezen a hét fokozatú alászálláson, hogy a tiltakozástól (a hőssel együtt) eljutunk a beletörődésig, a sorszerűség eme példázatszerű változatába való belenyugvásig, egészen addig a pontig, a halálig, amikor a legalsó emeleten a redőny „valami titkos parancsra legördül, s útját állja a fénynek.” (Fekete Vince)

 

„vértől megfeketedett ezüst és arany vállpántok”

 

Többször leírtam már, hogy teljesen odavagyok Iszaak Babel Lovashadsereg című elbeszéléskötetéért. A kötet számtalan (irodalmi, illetve irodalmon kívüli) értékét ezúttal nem fogom különösebben ecsetelni, mindössze annyit jegyzek meg, hogy nincs az a „bedekker”, ami nagyobb kedvet csinálna Kubany, illetve a kubanyi kozákok megismeréséhez. Mondom ezt annak kapcsán, hogy elolvastam Artyom Veszjolij Vérmosta Oroszország című regénytöredékét[2], ami – ellentétben a Lovashadsereggel –csak és kizárólag Kubanyról szól. Pedig – ahogy az Utószóban olvasom – „az író a forradalom és a polgárháború eposzának szánta”! Szintén az Utószóból tudom meg a regényötlet megszületésének körülményeit: „A szerző 1920 tavaszán egy agitációs vonat nyomtatott lapjának szerkesztőjeként Kubanyba utazott. Tyihoreckaja és Jekatyerinodar között egyszer korán ébredt, és ahogy kinézett a vonat ablakán, a hajnal bíborától megfestett porfelhőben [kiemelés tőlem – LLL] vonuló kozáksereget pillantott meg, kubanyiak és doniak vonultak lovas rendben, mintegy tízezren. (…) az íróban megszületett az ötlet, grandiózus könyvet írni a polgárháborúról. (…) Még aznap megfogalmazta felhívását a polgárháború résztvevőihez. (…) Két hónap múlva Veszjolij moszkvai címére mintegy harminc kilónyi katonalevél érkezett.” Nagy a gyanúm, hogy a regény(töredék) legjobb (legfeszesebb, legmeghökkentőbb stb.) mondatai ezekből a katonalevelekből származnak: „Szedi kebeléből a tetveket, felfűzi őket tűvel, sorba, egy vékony cérnára, és kiáltozik…” (22. o.); „Hatalmas termetű, fekete szakállas katona tarka tyúkot húzott ki hátizsákjából, s még mielőtt az egyet is karattyolhatott volna, leharapta a fejét, és a gyér ágyúszóra figyelve, felsóhajtott…” (59. o.); „Egy matróz mezítelen lábára csatolta a sarkantyút, és úgy zötyögött nyergeletlen lován, feje fölött csipkés ernyővel…” (175. o.); „A lovak sörényébe befonták az első virágokat, a farkukra pedig a rájuk száradt vértől megfeketedett ezüst és arany vállpántokat kötözték…” (180. o.) stb.

S itt akár abba is hagyhatnám a regény „méltatását”, hiszen az idézett mondatokon kívül nem sok méltatni való akad benne: egyértelmű, hogy Veszjolij túl nagy fába vágta a fejszéjét, egyszerűen nem tudott úrrá lenni a hatalmas anyagon. Bezzeg Babel a Lovashadseregben nem ácsingózott holmi grandiózus eposzra, ő beérte kéttucat „tanulmányfejjel”, remek portréi segítségével mégis fogalmat alkothatunk az 1920-as lengyel–orosz háborúról. Veszjolijnál is van néhány jobbacska portré: ilyen az öreg kozáké, Mihajlo Csernojarové (98–100. o.), illetve az elállatiasodott Caregorodové (251–254. o.), de például Veszjolij gátlástalan „bandavezérének”, Ivan Csernojarovnak a karaktere sokkal elnagyoltabb, mint, mondjuk, Grigorij Melehové Solohov Csendes Don című, szintén polgárháborús „eposzában”.

Ami leginkább Veszjolij javára írható, az a regény áradó, patetikus-expresszionista stílusa, bár ha valaki (például én) nem rajong ezért az írásmódért, ebben sincs túl sok köszönet. Enélkül viszont tényleg nem sok élménnyel marad az olvasó. Legfennebb abban reménykedhet, hogy második olvasásra Veszjolij regénye is „megváltozik”. Elvégre „Mit nekem a Biblia? Nem lehet egy könyv szerint élni ezer évig. Még a szolgálati szabályzat is változik” (111. o.). (Lövétei Lázár László)

 

A górcső egyik végén

 

Talán még emlékeznek, milyen érzés volt, amikor iskolás korában az ember először pillantott meg górcső alatt egy legyet vagy valami apró rovart. Az iskola szertárából biológia órára előhozott mikroszkóp, vagy a játékboltokban kapható összerakhatós műanyag szerkentyű nem túl erős nagyítású lencséje alatt furcsa dolgokat lehetett megfigyelni. Enyhe viszolygással vegyes ámulattal szemléltük.

Pedig teljesen normális, hétköznapi ízeltlábúakról volt szó, csak a nagyítás tette őket érdekessé, az, hogy így olyan részletek tárultak fel, melyeket egyébként nem vesz észre az ember. Mondhatni: nem azért figyeltük meg őket, mert érdekesek voltak, hanem attól lettek érdekesek, hogy megfigyeltük őket. 

Ez jutott eszembe, amikor Sherwood Anderson könyvét[3] elolvastam. A szerzőt mint az amerikai kisváros felülmúlhatatlan krónikását tartják számon. Tolla nyomán a kötet minden novellájában egy-egy jellegzetes kisvárosi figura elevenedik meg a maga sorsproblémáival, elképzeléseivel, álmaival, terveive, frusztrációival vagy örömeivel, s mivel egy többé-kevésbé zárt közösségről van szó, a szereplők életútjai folyton találkoznak, keresztezik egymást, vagy csak párhuzamosan futnak egy darabig. 

A novella műfajához híven, a kötet írásai nem térnek ki a szereplők egész életére, abból csak egy-egy meghatározó vagy legalábbis jellegzetes eseményre összpontosítanak. Mégis, összességében ezek az írások átfogó kör-, kor- és kórképét nyújtják Winesburgnek, ennek a XIX.század végi-XX. század eleji, középnyugat-amerikai kisvárosnak. Az egyes városlakók portréján, a velük megtörtént eseményeken keresztül önálló gigantikus lényként kel életre, elevenedik meg maga a kisváros, ami korokon és földrajzi koordinátákon túl erősen hasonló mindenfelé és mindenkor.

Anderson rendelkezik azzal az empátiával, ami nélkülözhetetelen ahhoz, hogy különböző szereplők egymástól merőben eltérő látásmódját is hitelesen és meggyőzően tudja közvetíteni az olvasó felé. Hiszen akad olyan szereplő, akinek minden vágya, hogy végleg otthagyhassa Winesburg számára fojtogató légkörét (Kaland), de kerül olyan is, aki nagy boldogságként, beteljesülésként éli meg, hogy legalább élete végére visszakerülhetett álmai kisvárosába, ahol gyermekkorát töltötte (Ivás). A látásmódok eltérőek, az önigazolás vágya mindenkiben munkál, kevesen látják be, hogy a korlátozottság és a meghittség ugyanannak az éremnek a két oldala.

Kisebb közösségben élve időnként a megfigyelő is elkerülhetetlenül megfigyeltté válik. Egymáson tartják a szemüket a lakosok és véleményt alakítanak ki egymásról. Amikor is elnyűtt ruhadarabokként foszlik le a látszat, a máz, a felőltött szerepek, pózok, amelyekről többnyire szereti azt hinni az ember, hogy nem szerepek, nem pózok, hanem az ő maga. Ha a megfigyelt tudná, mennyire átlátszóak a szerepei és pózai, valószínűleg kevesebbet próbálna alakoskodni, vagy legalábbis játékosan, öniróniával tenné.

Nem mintha egy nagyvárosban másabbak lennének az emberek, csak kisvárosban valahogy jobban szem előtt vannak, s talán jobban is figyelnek egymásra.

Nevezetes könyv ez, a modern amerikai irodalom számos nagyja hivatkozott már rá, mint számára meghatározó olvasmányra. Hemingway írja Andersonról a Vándorünnep című, írói indulásáról szóló könyvében (36. old.): „...nagyon szerettem egyik-másik novelláját. Egyszerűen, néha nagyon szépen megírt írások, szerzőjük ismeri az embereket, akikről ír, és mély részvétet érez irántuk.” S ha már idéztem Hemingwaynek az Andersonra vonatkozó gondolatait, hadd idézzek egy Hemingwayre vonatkozó vallomást egy másik szerzőtől, aki arra a kérdésre, hogy van-e író, aki hatott rá, azt válaszolta: „ Hogyne volna. Hemigway mindenképp, az biztos. Az a szokatlan egyszerűség, ahogy ő bátorkodott fogalmazni, és az a drámaiság, ami ezekből a látszólag egyszerű, sallangmentes szövegekből áradt, az rám felszabadító hatással volt.” (Bodor Ádám: A börtön szaga, 188. old.)

A fonalat még lehetne göngyölíteni mindkét végén. Az „irodalmi vérvonalak” megrajzolása legalább olyan izgalmas ábrát eredményezne, mint egy-egy akkurátusan megrajzolt főnemesi családfa. (Molnár Vilmos)

 



[1]Dino Buzzati: Riadalom a Scalában. Budapest, 2003, Európa Könyvkiadó.

[2]Fordította és az utószót írta: Balogh József. Bukarest, 1979, Kriterion Könyvkiadó.

[3]Sherwood Anderson: Winesburg, Ohio. Budapest, 1962, Európa Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék