Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Július
Podmaniczky Szilárd

A boldogság 33 pillanata

A NAPSZEMÜVEG[1]

 

Alkonyodott, a híd alatti boltívre még besütött a nap, a szürke kövezeten macskák lopakodtak éjszakai útvonalukon. Az utolsó esti szél gyűrött lapokat hajtott a rakparton, a folyó kényelmesen haladt lefelé. A délutáni halak csobogása néhány perce szűnt meg, az autók fénye és hangja végképp betöltötte a partot.

Aztán egy hang ütött át a morajláson.

Lány (üvölt): Ez nem lehet igaz!

A híd boltíve alatt föltűnt egy fiú, mögötte egy lány, megragadta a karját, hogy megállásra kényszerítse.

A fiú végre megállt, lesütötte a szemét, nem szólt semmit.

Lány (halkan): Csak így, ennyi?

A lány végighúzta átizzadt tenyerét a szoknyája oldalán, s hirtelen elindult a folyó felé.

A fiú szeme sarkából követte, s föllélegzett, mikor a lány leült a lépcsőre. Most végre olyan távolra került tőle, hogy a dühét sem érezte, a könnyeire pedig végképp nem volt kíváncsi. Szégyellte magát, de elkerülhetetlen volt, hogy fájdalmat okozzon.

A lány tenyerébe temette az arcát, aztán fölnézett, mintha hangok után kutatna a vízfelszínen, vagy mintha hirtelen ráébredne, mégiscsak képes új életet kezdeni. Kinyitotta a táskáját, egy zsebkendőben kifújta az orrát. Hosszan és fáradtan pislogott maga elé, mint aki túl van mindenen. Elrakta a zsebkendőt és összekucorodott.

A fiú tett néhány lépést a parkoló irányába, ahol a kocsit hagyták, aztán mégis megállt. Megmarkolta zsebében a slusszkulcsot, s hol a lányra, hol a kocsira nézett. A lány beleveszett a folyó szürkeségébe, mintha ülve oldódna föl, s tűnne el végleg. A kocsi fölött utcai lámpa fénye villant, a szélvédő sárgán csillogott.

A sötétben valami nagy test úszott a folyón hangtalanul. A hídon túl neonok fényébe futott egy hajó, az ablakokban kíváncsi utasok nézelődtek, mintha szemükkel innák a megmaradt fényt.

A fiú belerúgott egy kavicsba, kevéssel a lány mellett süvített a vízbe. A lány nem fordult hátra, a hajó után nézett, ismerős profilját figyelte a fiú. Soha nem látta még ilyen távol magától.

Fiú: Szeretnék mondani valamit.

Csend volt, nem kapott rá válasz, s egyszeriben úgy tűnt, nem csak a lányt, de az ég adta világon senkit nem érdekel a mondanivalója.

Leült a lány mellé a lépcsőre, s ő is a vizet nézte, mintha furcsa tükrén át láthatná a másikat. A lány keze után nyúlt, de reszkettek az ujjai, mintha ismeretlen forróságú tárgyat kellene megragadnia.

Fiú: Szeretnék mondani valamit.

Lány: Hány óra van?

Fiú: Fél nyolc.

A fiú többször is az órájára nézett. A szél hirtelen föltámadt, a lány haját a fiú arcába söpörte.

Lány: Ne haragudj.

A lány copfba fogta a haját.

Fiú: Nem haragszom.

A fiú a víz felé bámult, mintha azt remélné, hogy a folyó megerősíti a szavait. A lány fölállt, lesöpörte fenekéről az apró kavicsszemeket, és kinyújtotta a kezét.

Lány: Akkor mehetünk.

A fiú imbolyogva mászott elő a sötétségből, a combja tövén kitapogatta a slusszkulcsot, s mielőtt kinyitotta volna a központi zárat, a lány föltette a napszemüvegét.

 

A NYAKLÁNC

 

Este volt, a nap olyan gyorsan bukott alá, mintha várnák odaát.

Az év leghosszabb napja két hete múlt el, ilyenkor bennem is fölgyorsul a változás, és már újra az őszre gondolok, pedig alig hagytuk el a telet és a késve jött tavaszt.

Az ég sokáig fénylik ilyenkor, néha azt gondolom, éjfélig is kitart. Beállítom az ablakkal szemközt a fotelt, és elmúlt nyarakra gondolok.

De vajon miért nem emlékszem egyetlen boldog pillanatra sem? Vagy arra, hogy boldog lett volna? Neki kellett volna ülnöm, és följegyezni mindet. De kinek van akkor ehhez bátorsága?

Ültem az ablak előtt, a feleségem salátát kevert a konyhában. Paradicsom, hagyma, fokhagyma, saláta, tojás, mustár és tészta, körbelocsolva bazsalikomos ételecettel.

És akkor hirtelen csöngetés rázta meg a házat.

Úgy ért véget a csönd, mintha láttam volna az ablakból vászonként lehullani az eget.

Meg se tudtam mozdulni. Aztán mégis felálltam. A feleségem várta, hogy kijöjjek a szobából.

Ki lehet az, kérdeztük mindketten magunkban, mert nem vártunk senkit, évek óta nem szólt nálunk a csengő.

Vártunk. Másodszor is meg kell szólalnia a csengőnek, hogy elhiggyük.

Másodszor is megszólalt. Bólintottam, ez már a csengő.

Magamra néztem, ebben a ruhában nem nyithatok ajtót. A feleségem megtörölte a kezét a konyharuhában, és az ajtó felé indult. Egy pillantást vetett rám, mintha utoljára látna, vagy mintha jól fejébe szeretné vésni ezt a pillanatot.

Kinyitotta az ajtót. Hirtelen rám nézett.

Az ajtó nem nyílt ki annyira, hogy láthatnám, ki áll előtte.

A feleségem szélesre tárta az ajtót, kezével mutatta, jöjjön be.

De mintha túl sokat is habozna, nem lépte át a küszöböt.

Kétségeim támadtak, hogy egyáltalán áll-e valaki az ajtó előtt.

A feleségem újra rám nézett, mintha azt várná, csináljak valamit. Én mozdulni sem bírtam.

Akkor hirtelen belépett az ajtón, átölelte a feleségem. De mindez oly váratlanul történt, időm sem maradt megnézni az arcát. Azt láttam, hogy fél fejjel magasabb a feleségemnél, a keze párnás, az ujjai vékonyak, és nem visel gyűrűt. Legalábbis ezen a kezén.

A feleségem is átölelte, s ettől végképp kétségeim támadtak, vajon én ismerhetem-e késő esti látogatónkat. Férfi volt, az biztos. A haja őszes, helyenként fekete vagy barna, gyengén világított a lámpa.

Végre elengedték egymást, de éppen úgy állt, hogy a feleségem takarta. Aztán lassan, ahogy virág nyílik a kertben, föltűntek a szemei. Csak a szemeit láttam, és a sötéten világító homlokát.

Ez nem lehet igaz, kiabáltam, s már nem tartott vissza semmi, hogy én is átöleljem. Húsz éve nem láttuk egymást. Húsz éve, ismételte ő is.

Leült a konyhában, letette a földre a táskáját. A feleségemre néztem. A salátán kívül nem volt otthon semmi. És pénzünk sem volt.

A feleségem letette a kötényt, és útnak indult. Amíg vissza nem tért, úgy bámultunk, mint akik végre csodát látnak. Nem szólaltunk meg. Azt akartam, hogy a feleségem is hallja minden szavát.

Nem telt bele öt perc, a feleségem eladta az utcán a nyakláncát, és egy egész táska borral tért vissza. Az arca piros volt, mint a palackok. Kihúztam a dugót, töltöttem, s három napon át beszélgettünk.

 

 

 

MI A BOLDOGSÁG?

 

Ma olvastam egy nagyon egyszerű történetet, amely szerzőjének boldogságát írja le. Én magam boldogságra termett alkat vagyok, ezért fogékony minden olyan jelenségre, amellyel közelebb kerülhetek hozzá.

A történet így szól: „Kiástam a dolgozószobám ablaka előtt növő hajtangot és csicsinget. Tíz vagy húsz zöld banánfát ültettem a helyükre. Hát nem boldogság ez?”

Próbáltam beleélni magam, ahogy a dolgozószobám ablaka előtt kiások egy hajtangot és egy csicsinget, majd helyükre tíz vagy húsz zöld banánfát ültetek.

Azon még csak túltettem magam, hogy a dolgozószobám ablaka emeleti, mögötte tízméteres mélység, de hogy a hajtangot és a csicsinget banánfára cserélem, nehezen érthető. Miért?

Nos, a hajtang vadalmához hasonló növény, míg a csicsing tavasszal virágzó kis fa, melynek virágai közvetlenül a törzsön és az ágakon nőnek.

Egy hajtang és egy csicsing ellenében húsz banánfa? Nem túlzás ez? Nem habzsolása a boldogságnak?

Nekem a csicsing sokkal szimpatikusabb.

Az én történetem így szól: kiástam a dolgozószobám ablaka előtt növő hajtangot és a tíz vagy húsz zöld banánfát. Egy darab csicsinget ültettem a helyükre. Hát nem boldogság ez?

A csicsing az egyik legszebben virágzó fa a világon.

Végre megnyugodtam, helyére került a történet, a boldogság a növénykertben a szám íze szerint való, s ha kinézek a dolgozószobámból, nem termést hozó, étvágygerjesztő banánfák és hajtang áll előttem, hanem egy csicsing, a maga virágzó pompájában.

Nagyot aludtam a felfedezésre, valami azért mégsem hagyott nyugodni.

Megmutattam feleségemnek a följegyzéseimet. Az arca elkomorult, ahogy soha, mert ő is boldognak született.

Persze, a valóság ennél sokkal bonyolultabb, kezdve ott, hogy a fantázia műve olykor hihetőbb valóság.

Átolvasta a följegyzéseimet, de sem a banánfás szerzőt nem értette, sem pedig engem a csicsinggel.

Feleség: Mit akarsz te a csicsinggel?

Valamiféle bennem lakozó természet-közeliség alapján magyarázni kezdtem a fák törzsén és az ágakon növő virágok páratlan és meglepetésszerű szépségét. De hiába. Őt a vadalma kápráztatta el, s addig nem hagyott nyugtot, míg a harmadik verziót is föl nem jegyeztem.

Tehát: kiástam a dolgozószobám előtt növő csicsinget és a tíz vagy húsz zöld banánfát. Egy darab hajtangot ültettem a helyükre. Hát nem boldogság ez?

Reménytelenül bámultam ki a dolgozószobám ablakán, amely előtt se hajtang, se csicsing, se egyetlen zöld banánfa nem állt. Vajon lesz-e valaha olyan dolgozószobám, ahol fölmérhetem hajtang, csicsing és banánfa cseréjének legbensőbb változásait?

A válasz egyre halványulni látszik, aztán eltűnik az energiatakarékos izzó sárga fénykörében.

Mindenki a saját boldogságára vágyik, nem a másikéra. A dolgozószobámnak egyetlen ablaka van. Feltéve, ha ez az én dolgozószobám. S amíg erről írok, nem látom, vajon áll-e ott hajtang, csicsing vagy húsz banánfa. Hát nem boldogság ez?

 

ÉVEK A KERTHELYISÉGBEN

 

Nem sokkal tizenegy óra előtt találkoztam a barátaimmal egy kerthelyiségben, ahol minden évben összejövünk ezen a napon. A kerthelyiség élő lugasban áll, amire szükség is van, mert körben mindenütt tűzfalak magasodnak.

Odabent a zenekar lassú dzsesszt játszik, a pincérek a pultnál álldogálnak, nem túl gyors a kiszolgálás. Úgy döntök, hogy az első körben három üveg bort veszek a pultnál, egy üveg vöröset, egy rozét és egy fehéret. Mindenki kedve szerint tölt, én fehéret iszom.

A beszélgetés a régi történetekkel kezdődik, mint mindig.

Férfi 1: Emlékszel, mikor a templomot porszívóztuk, és az oltáron találtál egy halott fecskét?

Férfi 2: Azt meséld el újra, amikor fölmásztál a kerítésre egy táska borral, mert elveszítetted a kulcsodat, és mikor a tetejére értél, kinyílt alattad a kapu!

Férfi 3: Az hogy is volt? Te se találtad a kulcsod az albérlethez. Tél volt, éjszaka, és szakadt a hó. Leültél az ajtó elé egy székre, és vártad, hogy hazajöjjenek a háziak. Mire eszedbe jutott, hogy lakodalomba mentek, teljesen betakart a hó. És akkor lementél a pincébe, mert ott azért mégis melegebb van. Fölkapcsoltad a villanyt, még sosem jártál itt, és mindenféle régi kacatokat találtál. Fölnyitottál egy ládát, ami tele volt kulccsal. Addig turkáltál benne, mígnem a bejárati ajtóéhoz hasonlót találtál. Beledugtad a zárba, a kulcs elfordult. Micsoda szerencséd volt, akár meg is fagyhattál volna.

A három üveg bor elfogyott, a mellettem ülő barátomra néztem, értette mindjárt, ő van soron. Már csak fehéret és rozét hozott, ahogy telik az idő, lassítani kell.

De aznap valahogy nagyon jól esett, egymás után gurítottam le a poharakat. Pedig délben zöldborsófőzeléket ettem tükörtojással, a vacsora pedig egy könnyű ráksaláta volt.

Talán a beszélgetés az oka. Úgy telnek az évek, mintha két találkozás között az idő nem is létezne. Ott folytatódnak a történetek, ahol abbamaradtak. Új egy sincs. Még nem beszéltünk róla, hogyan is fogjuk kibírni, ha közülünk az első eltávozik az élők sorából.

Valahogy az volt az érzésem, mintha ma akarnánk szóba hozni, vagy a véletlen akarna sort keríteni rá. Talán ezért iszom ilyen gyorsan.

Emlékszel? Kérdezte a barátom, aki szemközt ült velem, és elmesélt egy történetet. Még soha nem hallottam, pedig állítólag velem esett meg.

Rosszat sejtettem, mintha kifutna belőlem az élet, mintha én lennék az első a sorban, aki elfeledve saját történeteit, kicsúszok a világból. Sejtelmes és borzalmas érzések kerítettek hatalmukba.

Újabb kör érkezett, egy vörös és egy fehér, azonnal töltöttem.

A többiek nem vettek észre semmit.

Ekkor váratlanul egy gyerek jelent meg a bejáratnál, a nevemet kiabálta. Itt vagyok, mondtam, és intettem neki. Odafutott, a kezében lógó táskából nagy halom petárdát rakott elém az asztalra, aztán elszaladt.

Önkéntelenül fölálltam, s egyik petárdát a másik után lőttem a magasba. A többiek tapsoltak, mintha ünnepelnénk. A lugas levelei és a tűzfal fényesen villództak. Kénszag csapott az orromba. Egész testemben jól éreztem magam.

 

AZ ALKU TÁRGYAI

 

Délelőtt tíz óra volt, mikor elindultam a városba, hogy a barátom születésnapjára egy kalapot vegyek magamnak, amelyben méltósággal állíthatok be egy ilyen jelentős eseményre.

Soha életemben nem viseltem kalapot, mert minden kalap borzasztóan rosszul állt nekem, s nem bírtam magamra nézni a tükörben. Ugyanakkor mindig irigykedve néztem azokra a férfiakra, akik méltósággal tudták viselni ezt a remek ruhadarabot.

Amikor elmúltam negyven, a feleségem rá akart beszélni egy kalapra, mert ebben a korban mégse járhatok sapkában. A sapka olyan gyerekes, te pedig felnőtt férfi vagy, mondta, és különös erotikával hangzott a szájából, mikor azt mondta, hogy férfi vagyok. Már majdnem rábeszélt egy remek olasz darabra, mikor ismét megláttam magam a tükörben.

Ezúttal viszont úgy döntöttem, hogy addig járom a boltokat, amíg rá nem akadok egy megfelelő példányra. Kell, hogy legyen a világon olyan kalap, amely jól áll nekem.

Eleddig olyannyira nem foglalkoztatott a kalap, hogy igazából azt sem tudtam, hol lehet a városban kalapot vásárolni, de szerencsémre, negyed óra séta után rátaláltam egy ilyen üzletre.

Határozott mozdulattal nyitottam be az ajtón, mint azok a férfiak, akiknek jól áll a kalap.

Eladó: Jó napot kívánok!

Én: Jó napot!

Eladó: Mit parancsol?

Én: Egy kalapot szeretnék vásárolni.

Eladó: Milyen típusú kalapra gondolt?

Én: Az az igazság, hogy nem nagyon ismerem ki magam a kalapok között, inkább ajánljon valamit.

Elém rakott vagy tízféle kalapot és egy tükröt. Sorra felpróbáltam őket, de mindben úgy éreztem magam, mint egy bohóc. Meglehet, még nem jött el az idő a kalap viselésére, sőt, el sem készült az a kalap, amely jól állhatna nekem.

Én: Köszönöm, de egyik sem tetszik.

Eladó: Sajnálom, uram.

Én: Nincs több kalapja?

Eladó: Nincs, és mostanában nem is lesz több, a férfiak egyre kevésbé viselnek kalapot, inkább sapkában járnak.

Én: Igen, értem. Ez borzasztó.

Már majdnem kifordultam az üzletből, mikor megpillantottam egy kalapot a férfi háta mögött a szekrényen.

Én: És az ott micsoda?

Eladó: Az, kérem, a kalapom.

Én: A maga kalapja?

Eladó: Igen.

Én: Milyen különös formája van?

Eladó: Még az apámé volt.

Én: Fölpróbálhatom?

Eladó: Nem eladó, de azért tessék.

Elképedve néztem a tükörbe. Olyan voltam a kalapban, mint egy filmszínész. Kár, hogy nem lát most a feleségem.

Én: Mennyiért adja el?

Eladó: Uram, mondom, hogy nem eladó.

Én: Adok érte húszezret.

Eladó: Ötvenezer.

Így alkudoztunk hosszú percekig, és úgy éreztem, soha nem lesz enyém a kalap, mikor hirtelen indulattól vezérelve a pénz mellé fölajánlottam nagyapám régi zsebóráját. Az eladó sokáig méregetett sűrű szemöldöke alól. Aztán elővette a kalapot, és letette az asztalra.

Azt hiszem, belátta, hogy méltó vagyok az alkuhoz.

 

A HAJNALI VÁROS

 

A férfi négy éven át folyamatosan temetett.

Először a nővére halt meg, tíz évvel volt idősebb nála. Úgy elhízott, hogy levegőt sem kapott. Álmában végzett vele a fulladás.

Aztán meghalt a nagybátyja, aki szintén egyedül élt. Ment az utcán és szívrohamot kapott. Egyik pillanatban még volt, aztán már nem.

A következő évben a férfi anyja ment el titokzatos halállal, az orvosok mondtak is valamit, meg nem is.

Végül a férfi apja halt bele az öregségbe, leállt a szíve, és többé nem indult.

Négy év alatt kiürült körülötte a világ. Szellemként bolyongott a városban, mindenhová emlékek fűzték. Szeretett volna elköltözni, de nem tudta, hova. Hol kap majd munkát a nyugdíj előtt öt évvel?

Eleinte kijárt a temetőkbe, mert nem egy helyen temetkezett a család, de nem bírta a folytonos emlékezést.

Aztán rászánta magát, lesz, ami lesz, elköltözik. Meghirdette a lakását, de nem kellett a kutyának se. Olcsóbbért pedig nem akarta adni. És akkor úgy döntött, inkább marad, körömszakadtáig.

Kisebb kitérőkkel próbálta törölni az emlékeket. Elutazott a tengerhez, a hegyekbe, megjárt egzotikus tájakat, de folyton egyedül érezte magát, s belátta, hogy az apja és anyja, a testvére és a nagybátyja milyen nyomorult életet élt. Nem láttak semmit a világból, ugyanazon pórázon jártak körbe-körbe, s más nyomuk sem maradt, mint hogy ő rájuk emlékezik.

És hiába bármi, ő is ezen a családi pórázon lóg, még ha kissé hosszabbnak tűnik is.

Egy reggel nagyon korán ébredt, madarak füttyögtek az ablak előtti fán, akkora hangzavart csaptak, hogy nem volt tőlük maradása.

Fogat mosott, letusolt és öltözött, elindult a városba.

Az utcán még nem volt forgalom, percenként haladt el mellette egy autó, gyalogos vagy villamos. A buszból két-három utas bámult ki az ablakon. A fények alulról söpörték a várost.

És akkor megpillantott egy vele egykorú, pocakos és szegényes öltözetű férfit, aki valami hosszú, csillogó tárgyat tolt a biciklijén.

A férfi akarva-akaratlanul is a nyomába szegődött, távolról követte a fényes tárgyat. Olyan utcákon haladt, amerre még soha nem járt, pedig ötvenöt éve élt a városban.

Mennyi új építkezés! Nem győzött csodálkozni.

A biciklis egyszer hátrapillantott, de ügyet sem vetett rá, mintha azt vizsgálná, szóródik-e a homok a zsebéből.

Már vagy húsz perce haladtak, sarkok, terek és utcák során, mikor egy kapuban, a város utolsó házsoránál megállt.

A falakat sárgára festett a felkelő nap.

Letámasztotta a biciklit, és benyitott a kapun. A férfi egy alacsony, lombos fa mögül figyelte.

Talán öt percig is álldogált, mire újra megjelent a biciklis. Jött a felesége és három gyerek. A távoli toronyban hatórát harangoztak.

A biciklis leemelte a hosszú, fényes tárgyat. A férfi most látta, hogy egy csatornacső az.

A biciklis a család szeme láttára a fölső ereszhez illesztette, beszerelte a falba, s úgy állt ott, mint valami hős. Előbb az asszony ölelte át, aztán a gyerekek csókolták körbe.

A férfi a földet és az eget nézte, aztán hazaindult. Az első sarkon nagyot sóhajtott, s mintha soha nem érzett könnyűség szállná meg, fütyörészve baktatott a hajnali utcán.

 

A DINNYEMAG

 

Ebéd után a férfi egy órát nyújtózott a vékony paplan alatt. A napokban enyhült a forróság, a levegő izzó párája sem fullasztotta már. Délben zöldséglevest evett grízgaluskával és zöldbabfőzeléket fasírozottal. Az ételtől nem telt el, éppen csak az éhsége múlott neki, de az álom, ahogy minden délután, most is a szemére szállt.

Álma nem volt mély, csak az a délutáni pihentető szemhunyás.

Egy óra teltén fölült az ágyon, az ablakkeretben zölden bólogattak a fák. A szél átcsapott a szúnyogháló résein, és beszaladt a gatyaszár alá.

Délutánra több munkát is tervezett a ház körül, hogy füvet vág és bokrokat nyír, de előbb még kívánt valamit. Valami édeset, de nem csokit.

Hátára akasztotta a zsákját, és kisétált a dinnyepiacra.

Annyi dinnye termett az idén, hogy még délután is árultak, máskülönben Lőrinc telepisili a raktárt.

Útközben összefutott egy ismerőssel, aki kerékpárját tolta a járdán.

Nem beszéltek sokat, mert a kerékpáros éktelen panaszba fogott.

Ismerős: Nem tudom, milyen bicikli ez, de minden hónapban egyszer elszakad a lánc, vihetem a szerelőhöz. A múltkor csőtörés volt a lakásban, a feleségem fél éve nem kap munkát, a gyerek füvezik, a szúnyogok akkor is csípnek, ha agyonütöm őket.

A férfi már a második mondat után becsukta a füleit. Nem elég a baj, de még tetézzük is. Sok sikert kívánt a kerékpárosnak, aki kissé furcsán méregette. Délután piacra menni?

A csarnok mellett összetákolt sátrak álltak, alattuk egyre nagyobb betűkkel írták: Mézédes.

Garanciát persze senki nem adott, a lékelést meg nem szerette a férfi. A hátizsákból eddig háromszor folyt a hátára a dinnyelé.

Hanem akkor tenyérrel finoman megcsapkodott párat, és a másik kezével fogta a rezgést. Amelyiknek magas hangja volt, és nem rezgett át a héjon az ütés, hagyta, annak még kell néhány nap. De amelyik belül keményen kong és mélyen rezeg a héja, megérett a kóstolóra.

Kiválasztott egy nyolckilósat, hosszúkásat és piros bélűt, belegörgette a hátizsákba és fizetett.

A hazaúton úgy dübögött a hátán a dinnye, úgy kopogott a gerincén, mintha lengőtekéznének vele.

Mire hazaért, a felesége is megérkezett, befizette a postán a havi csekkeket. Most tányért vett elő és egy hatalmas tálcát, amire a férfi, miután megmosta a héját, rágörgette a dinnyét.

A délután már előrehaladt, lehetett vagy négy körül, a szél elcsendesült, de nem állt le. A levegő nem forrongott, ahogyan napokkal ezelőtt, ezért a dinnyét se kellett hűteni.

A férfi hosszú, éles kést húzott elő, és három mozdulattal fölszelte a dinnyét, mely súlyánál fogva recsegve nyílt szét, s előbukkant édes, piros húsa.

Az asszony a dinnye egyik felét becsomagolta és berakta a hűtőbe, a két negyed részt tányérokra rakta.

Kanállal vagy késsel kéred, kérdezte az asszony.

A férfi csak állt, s bámulta a két pompás szeletet. A dinnye fénylő héja után vékony fehér ív következett, aztán a friss dinnyehús barna magokkal pöttyözve. A férfi arra gondolt, micsoda boldogság lehet ebben az édes, lédús belsőben dinnyemagnak lenni.

 

EMLÉKEK KETTŐS KÚTJA

 

Egy kínai író nagy fába vágta a fejszéjét. Úgy döntött, regényt ír arról a férfiről, akit a rossz idő barátjával együtt bekergetett a templomba, ám a vihar tartósabbnak bizonyult, mint gondolták, ezért úgy döntöttek, a szent helyen összeszámolják és összeírják életük legboldogabb pillanatait.

Az ötlet első ránézésre kiválónak tetszett, de amint megpróbált boldog emlékeket visszaidézni, mintha kőfalba ütközne. Az emlékezet nem hogy a segítségére lett volna, ellenkezőleg, gátolta.

Egymás után jutottak eszébe élete legborzalmasabb pillanatai.

Legelőször az, amikor szülei egyedül hagyták egy táborban, és ő sehogyan sem tudott megbarátkozni senkivel. Olyan erős honvágyat érzett, oly mértékben hiányzott szülei biztos közelsége, hogy folyton sírás környékezte, szája vastagra dagadt, s már folyt is a könnye patakokban. Szégyellte, hogy ilyen puha fából faragták, ezért ha megérezte mellkasába tolulni a mérhetetlen fájdalmat, bárhol volt is, fölpattant és elrohant. Bezárkózott a vécébe vagy az étkezde raktárába, ha benne hagyták a kulcsot. Bárki, bárhogyan is csitította a legkedvesebb hangon, nem hagyta el a bírhatatlan fájdalom. A tábor két hétig tartott. A nevelők az első hétvégén elhívták a szüleit, csináljanak vele valamit. Azon a vasárnapon újra fölragyogott körülötte a világ, és biztos volt benne, hogy a szülei kimenekítik. De hiába, a szülei sem értették, miféle lelki kínokat áll ki, és miért akar hazautazni velük. Maradnia kellett még egy hetet, a tábor végéig. Szenvedése egyetlen percre sem enyhült.

Aztán eszébe jutott első nagy szerelme, talán nem volt több tízévesnél. A nyarat egy idegen városban töltötte szüleivel, ahol a hozzájuk hasonló családok nyaraltak, és néhány nap alatt összebarátkoztak. Az egyik baráti család kislánya délutánonként hosszan elbeszélgetett vele, sétáltak a szálloda parkjában, beszélgettek a halálról, a jövőről, ki milyen férjet vagy feleséget szeretne. Fürödtek, labdáztak, aztán eltelt ez a két hét is. A szülők összecsomagoltak, kezet fogtak, elbúcsúztak az aulában, és ők is mosolyogva intettek búcsút egymásnak. És amint kilépett a család a forgóajtón, és eltűntek a kert fái között, s valahol fölszálltak egy buszra vagy vonatra, mérhetetlen, soha többé le nem küzdhető távolság képződött közöttük. A fiú zihált, fújtatott az idővel és térrel szembeállított tehetetlenségtől. Biztos volt benne, hogy soha többé nem látja ezt a kedves lányt, soha többé nem fognak focizni és beszélni a halálról, és mindez olyan fájdalommal töltötte el, hogy a hazaúton bezárkózott a vonat vécéjébe, és telezokogott két tekercs vécépapírt.

Mire a kínai író erre a pontra jutott, ráeszmélt, képtelen megírni élete boldog pillanatait, mert egyre csak rettenetes emlékek jutnak eszébe.

Abbahagyta az írást, az ablakhoz ment. Odakint épp elállt az eső, kisütött a nap, a felhők sötét fénnyel vonták körül a fákat. Nem tehetek mást, gondolta, a boldogtalan pillanatokat kell megírnom. Újra papír fölé ült, s az eddigieket javítva, a két barát boldogtalan emlékeit idézte föl a vihartól elzárt templomban.

A kínai író ezúttal is útnak indította gondolatait emlékezete mélyére, hogy előbányássza megrázó emlékeit, ám amint a levegőbe révedt, eszébe jutott, micsoda kellemes időt töltött minap a forró fürdőben, elzárva mindentől, s milyen élvezetes volt kiáztatnia combtövén a herezacskóra húzódó ekcémafoltjait. És akkor elgondolkodott. Hát nem ez a boldogság?

 

SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉK

 

Ünnepi vacsorát tartottunk a lányom születésnapján. Az asztal terítve a legjobb ételekkel és italokkal. Malacsült pezsgőben párolt káposztával, töltött dagadó habkönnyű krumplipürével, kis tálban chilis bab. Italnak akácfa hordóban érlelt almapálinka, martini cukrozott pohárban, kétféle fehér és egy vörösbor, a hűtő ajtajában hordóból csapolt sör. A háttérben tenorszaxofon szólt, a csillárból széles fény ömlött az asztalra.

A konyhaablakon át láttam, fény gyúl a folyosón, majd fél perc múlva elnyújtott, szürke árnyék jelent meg az ajtó üvegtábláján. A testről levált a kar és fölemelkedett. Megszólalt a csengő.

Hirtelen arra gondoltam, valakit elfelejtettünk meghívni a családból, ezért gyorsan végigfutottam az arcokat.

A társaság elhallgatott, az ajtóra vetült árnyat nézték.

Hátratoltam a székem, fölálltam, tenyeremet elfordítva mutattam, fogalmam sincs, ki az.

Kinyitottam az ajtót a nem várt ismeretlennek.

Szervusz, mondtam, s a társaság felé intve beengedtem.

Levette a kalapját, szürke kabátja pokrócként lógott rajta, s mintha forró víz párállott volna belőle. Szemében zavarodottság vibrált.

Foglalj helyet, mondtam, a szobából széket hoztam magamnak.

Leült, kezében kalapja karimáját forgatta.

A lányom születésnapját ünnepeljük, mondtam, s egyenként bemutattam a családomat.

Szabadkozott, amiért nem hozott ajándékot, de nem tudott róla. Ő csak azért jött, hogy. Nem folytatta. Azért jött, hogy meglátogasson, mert a magafajta tudós embernek kevés barátja van.

Bíztattam, meséljen az új kutatásairól. Hogyan áll a vízhálózaton működtethető telekommunikációs rendszer kísérleteivel.

Mint aki nem érti a kérdést, azt felelte, hogy jól.

A szemében tört fény csillogott, mindjárt sejtettem, csak számomra van mondanivalója, a többiek előtt nem akar előhozakodni vele.

Hozzátok be a tortát, kértem a feleségem, majd tudós barátomnak intettem, kövessen a dolgozószobámba. Fölkattintottam a villanyt és becsuktam az ajtót.

Férfi: Nos?

Tudós: Pénzre lenne szükségem. Nem sokra, és nem a kutatáshoz. Egyhavi élelemmel, azt hiszem, a végére jutok.

A sötét ablaktábláról a padlóra nézett.

A tárcámból három bankjegyet húztam elő, vállára tettem a kezem.

Férfi: Gyere, vacsorázz velünk, a feleségem és a lányom is örülni fog.

Lesegítettem a kabátját.

Az ebédlőben már sziporkázott a torta, a lányom széles szeleteket vágott, elsőnek öreg tudós barátomnak rakott félre egyet. A feleségem hozta az almapálinkát. Koccintottunk, majd új terítéket raktam elé. Amíg a többiek a tortát majszolták, ő a pezsgős malacot és a töltött dagadót ízlelte. Kis falatokat evett, közben megállás nélkül mesélt a csővezetékről, amely imádja, mikor víz száguld a belsejében.

Kis kortyokban ittam a pálinkát, a szavait hallgattam. A többiek minden mondatán nevettek, mintha szórakoztató mesét adna elő. Csak reméltem, hogy tudja, miféle csodálatos és felejthetetlen ajándékot hozott a lányomnak.

 

EGY CSÓNAKBAN

 

Bevittem a családomat csónakázni. A parton hirtelen támadt ötlettől vezérelve béreltem csónakot, habár tudtam, siralmasan evezek. Soha nem tartom az irányt, spirális köröket írva haladok előre.

Mielőtt beültünk a csónakba, a gyerekeket elküldtem édességért, hogy valamivel lefoglalják magukat, s így talán nem veszik észre az ügyetlenkedésem.

A tó vize acélkék eget tükrözött, sima volt és csendes. Mikor evezőlapátom belemerült, úgy éreztem, valakinek a levesébe merítem, amitől még inkább zavarba jöttem.

A feleségem fehér kalap alatt süttette az arcát, szemére lebegő árnyakat ejtettek a fodrok. Kényelmes bőrülésnek vetette a hátát. A melle fölött két gombot titokban kigombolt.

Hol a bal, hol a jobb evezőt húztam erősebben, így ringott körülöttünk a távoli hegyek hullámvonala. De mintha mégis irányban lennék, a feleségem folyton szemben ült velem.

Apró felhők gyűltek az égre, és úgy álltak a tó fölött, mintha mind csak engem figyelnének.

Aztán egyre erősebb szelek jöttek, a feleségem kalapján fölfeküdt a csipke. Nem vett észre semmit, azt hiszem, aludt.

A gyerekek eldőltek az ülésben, ölükbe hajtva a zacskó cukor, s a csónak két oldalán merengve nézték az örvénylő habokat.

A bárka stabilan szelte a vizet, a hullámzás megtört fényesen elnyújtott testén.

Gyanítottam, a part felé sodródunk, s ezzel a tudással nem fenyegetett veszély, mindnyájan jól úsztunk.

A part szegélyét követve kerestem a viharjelzést, de sehol nem villant egyetlen lámpa sem. Néhány perc múlva vitorlások tucatjai lepték el a vizet, kirajzottak a szörfösök, s hirtelen az a gondolatom támadt, ha nem az evezés, akkor talán a vitorlázás lenne a műfajom.

Néhány hajó egészen közel merészkedett hozzánk, a legénység értetlenül bámult, miért dobáltatom egy helyben a családomat.

A behúzott evezőket újra vízre tettem, s hogy véget vessek a parádés bohóckodásomnak, a part felé próbáltam evezni. Most sem ment túl könnyen, a szél nagyokat fordított a csónakon. A kisebbik gyerek, láttam, megkapaszkodik a csónak szélében. A feleségem pedig tényleg elaludt.

Az éjjel sokáig pezsgőztünk a szőlőlugasban, de érthető, négy üveg francia pezsgőt hoztak a barátok. Feljött a hold, ciripeltek a tücskök, s az illatos pezsgő itatta magát, hogy a francia sajtokat ne is említsem. Állítólag az igazi sajtot pezsgővel érlelik, minden nap pezsgőbe mártott ecsettel simogatják a hátukat. Mégis milyen büdösek, vagyis illatosak.

Akkor megint hirtelen ötletem támadt, mint mikor a csónakot béreltem.

A csónak alján nehéz kötél feküdt körökbe tekerve, vége az orrhoz kötve. A kötél szabad végét átbújtattam az ülések alatt, s a következő hajós felé mutattam, szívesen átdobnám. Intett, hogy jöhet. A gyerekek szeme csillogott. A kapitány hamar fölhurkolt a hajójához, irányba álltunk, s csak úgy szeltük a vizet.

A feleségem arra ébredt, hogy a gyerekek édesen kacagnak, én pedig a száguldó csónak végén, életemben először hangosan énekelek.

 

AZ EMLÉKEK CSENDJE

 

A férfi húsz éve nem járt abban a faluban, ahol a gyerekkorát töltötte. Sokszor gondolt arra, hogy visszautazik, de igazából soha nem szánta rá magát. Hol aludjon, mit csináljon, kit látogasson meg, ki él még és ki nem, van értelme vagy szabad-e neki fölbolygatni az emlékeket?

Egy reggel azon kapta magát, hogy a szekrényből hátizsákot húz elő, néhány holmit belepakol, a fiókból pénzt vesz magához, bezárja az ajtót, és útnak indul.

Úgy gondolta, semmiért nem tartozik magyarázattal.

Fölült a vonatra, átszállt egy másikra, aztán buszra váltott jegyet.

Hátul, a busz kereke fölött utazott, ahol éveken át ült, mikor iskolába járt. A sofőrt nem ismerte, és a ruházata sem volt hasonló a régiekéhez, csak a piknikus testalkat volt ismerős; kevés vékony sofőrt látott életében.

A városból két falun át vezetett az út a szülőhelyére, s ahogy ezt a szót, szülőhely, kimondta magában, mintha újraszületni készülne benne valami.

A kanyar után balra régen gépgyár állt, most üres az épület, az ablakai betörtek, a kerítés mögött öltönyös őr sétált, az épületre vigyázott, nehogy széthordják darabokban.

Jobbra laktanya következett, és eszébe jutott, mennyire rettegett a körötte húzódó szürke betonkerítéstől, a ritkásan álló, magas nyárfáktól, a kaszárnyák hangulatától, ahol mindentől elzárva kellett élnie. Persze, nem itt, de minden laktanya egyforma, ahogy az egymásnak haptákozó tisztek és a zöld teherautóik is.

Az akácosból éles kanyarral jött a barackos, jobbján az italbolt, s valami tanyai csárda, amiben soha nem járt. A barackos helyén fekete gyökérdarabok meredeztek a földből, beljebb gyomok nőttek. Az egykori barackvirágzás képei jutottak eszébe.

A sofőr hirtelen fékezett, koloncos kutya futott át az úton, súllyal a nyakában ugatott utánuk.

Balról a régi tejcsarnok, innen vitték szét a környékből behordott tejet. Ez is üresen állt, de a tej szagát most is érezte a még mindig halványkék ablakrács miatt.

Átfutottak az első falun, aztán a másikon.

A házak egyformák. Két ablak az utca felé, sátortető, antenna, léc- vagy kőkerítés. Az udvarban virágok nyíltak, a kis ágyások között keskeny utak, artézi csap, s azon túl a kert tökkel, krumplival és gyümölccsel tele, van benne bab, eper és ribizli, a kukoricás fej fölé nőtt, sötét aljukon bogár mászik a kirepedt, szürke földön.

Mintha minden apró részletben állni látná az időt.

A falu második megállójában szállt le, a templom alatt, szemben a művelődési házzal. Biciklisek jártak az úton, az autók talán kettővel sűrűbben robogtak. Nem mozdult, lassan körülnézett. Emlékezett a fűzre, a hősi emlékműre, aminél ismeretlen emberek halálát gyászolták a kiemelt napokon.

Föllépett a járdára, jobbra, ötszáz méterre kocsma állt az emlékeiben, balra, ötszázra presszó.

A kocsma előtt rozsdás, öreg biciklik dőltek a falhoz, a színes, műanyag légyfogón át dohos sörszag szállt, a vakolat leomlott kívülről. Elhúzta a függönyt, belépett. Kért egy sört, letelepedett egy asztalhoz. Az első férfi két perc múlva ismerte föl, s mint aki jó kísértetet lát, kockás, kőporos ingben, szó nélkül leült az asztalához. A férfi a szemébe nézett, de nem tudott megszólalni. Nem tudta, mi legyen az első szó, amivel megtöri az emlékek csendjét.

 

AZ ELSŐ VACSORA

 

Amikor a férfi és a nő összeházasodott, olyan szegények voltak, mint a templom egere. Pontosabban, egerei, tette hozzá mindig a nő, mert hogy külön-külön is épp olyan szegények voltak, mint együttvéve.

Hosszú éveken át albérletben laktak. Volt, ahol három évet is eltöltöttek, máshol egy hónap után beintett a tulajdonos, mondván, köszöni szépen, megvan a lakás tapétázásának ára, le is út, fel is út.

Laktak olyan helyen is, ahol nem volt fűtés. Vagyis volt egy öreg cserépkályha, de szelelt, nem tartotta sokáig a meleget. Volt, hogy a konyhában belefagyott a pohárba a víz. Hiába fűtöttek este, reggelre minden parázs kihunyt, a virágok is tönkre mentek. Alighogy elköltöztek, a tulajdonos bevezette a gázt.

Laktak olyan egyszobás lakásban, ahol tulajdonképpen nem volt fürdőszoba, a folyosó végéből függönnyel volt leválasztva egy akkora hely, ahol elfért a tusoló tálca és a mosógép, a centrifugának már nem maradt hely. A tus fölött csöpögtek a hideg ruhák.

A férfi egyszer aztán nagyon megelégelte a nyomorult életet, és elhatározta, hogy saját lakása lesz, ha beledöglik is. De akkor meg már minek, tette hozzá a bölcs feleség. És kivel fog akkor ő hálni az üres lakásban? Meg ilyeneket kérdezett, de a férfi tántoríthatatlannak bizonyult.

Kapott a vállalattól is egy kis kölcsönt, a bankban is adósságba verte magát, az egyik tehetősebb ismerősétől is pénzt kunyerált. Aláírt minden papírt, nem érdekelte, hogyan, miből fogja visszafizetni.

A pénz éppen elég volt egy kétszobás lakásra, de bútorra már nem maradt, ezért az újságok „ingyen elvihető” rovatából gyűjtötték össze a berendezést. A kisebbik szobából hálót, a nagyobból nappalit csináltak.

A férfi alig volt otthon, plusz munkákat vállalt, mert kettejük fizetése épp csak a rezsire és a kölcsönök részleteire futotta.

Az asszony ilyeneket kérdezgetett esténként, mikor a férfi elaludt a tévé előtt. Miért nem születtünk mi másik országba? Minek születtünk mi meg egyáltalán? Miért nem vesz el mindent az úristen, ha semmit nem tud adni? Miért ad másnak szegénységben is boldogságot, mikor nekünk csak a munka van?

A férfi aztán nagy horkanással végett vetett az elmélkedésnek, kikapcsolta a tévét és bebújt az ágyba, hogy a vekker csörgésére öt óra múlva újra talpon legyen.

Így telt az életük hétről hétre, vasárnapról vasárnapra, de még évről évre is.

A férfi megőszült, az asszony meghízott a sok kenyértől és szalonnától, nem kívánták már az ágyban egymást, s mikor az ötvenet átlépték, gyerekről se beszéltek többet.

A férfi egyre kevesebbet tudott vállalni, nem bírta erővel, s ahogy az első kölcsön lejárt, leadta a résznek járó plusz munkát is.

Az asszony egy évvel előbb mehetett nyugdíjba, mint a férfi, aki rá egy évre, egy késő őszi napon kapta meg az első nyugdíjat. És mintha csak kiszámolták volna, ebből fizette ki az utolsó részletet a banknak.

Aznap délután egy tíz éve eldugott bankjeggyel, amit direkt erre az alkalomra szánt, lement a boltba, és négy üveg bort vásárolt. A borokat behűtötte, az asszony szendvicseket csinált. Leültek az asztalhoz, kibontott egy palackot, és mind a két poharat teletöltötte. Koccintottak és megcsókolták egymást. Visszaültek a székbe, és csendesen megvacsoráztak.

 



[1]Részletek A boldogság 33 pillanata című munkából.




.: tartalomjegyzék