Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Március
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

AZ OROSZ FÉRFI

 

Nincsen jó véleménnyel az orosz férfiról Viktor Jerofejev Férfiak1 című, esszé-novellákat, esszé-futamokat tartalmazó könyvében. Már a könyv elején kimondja megfellebbezhetetlen véleményét, hogy: „A férfi a reggeli merevedéssel kezdődik”. Nem lehet okunk vitatkozni vele, és miért is tennők, mert a továbbiakban aztán sokkal mélyebbre megy a férfiak problémájának, problémáinak taglalásában. Az orosz férfi – legyen szó akár a régi típusú „ruszkiról”, vagy az új nemzedék által képviselt „szoviról”, erről az előbbivel párhuzamos népnemzeti figuráról, akinél, szerinte, van némi remény a kilépésre a ránehezedő szerepből, de aki úgyszintén a szovjet „stílustól” elszakadni képtelen ember – ugyanis stílustalan. Az orosz embernek még a léte is megkérdőjeleződik Jerofejevnél, mert „Ha stílus nincs, ember sincs”. Az orosz férfi azon túl, hogy rettenetesen néz ki, és itt csak gondoljunk – figyelmez Jerofejev – a normandiai partraszálláskor stílusban mindenkit verő amerikaiakra, és velük szemben az orosz parancsnoki kar pocakos, torz pofájú lomposaira, az orosz férfi tehát csomó röhejesen kinéző lepra, igazi stílustévesztés. És e röhejes kinézete megakadályozza abban, hogy el tudja adni magát, hogy piacképes legyen, az élet szinte minden területén, akár a művészetben is. Nem elég az, hogy egy elbizonytalanodott, elbizonytalanított, megalázott, identitását vesztett férfival szembesülünk az orosz férfiban, aki sehogy sem tudja kiverekedni magát a süllyesztőből, nem találja régi énjét, és egyáltalán, az elvesztett, elveszett identitását, mert mindennek a tetejében még – az egykori győzelmeinek a helyén – az ágyban is kudarcra, megaláztatásra van ítélve a feminista mozgalmak révén kinyílt, kinyitott szemű nő(k) által. Fordult a kocka ugyanis, nem a férfi gusztál ezentúl, nem ő a győzedelmes, mert a nők a szende alávetettség, odaadás és megadás helyett immár teljes repertoárt akarva, követelve, sóhajtva kimondják, kimondták újra és újra a forradalmi változást hozó MÉG szócskát. A férfiúi élet pedig, amely „teljesítményekből áll”, itt teljesen megtorpan, elbizonytalanodik, mert megkérdőjeleződik ez a bizonyos teljesítmény. De egyébként ezek az egyébből sem, „mint követelésekből álló” hölgyek is megkapják a magukét Viktor Jerofejev, a volt „nomenklatúra-ivadék” (saját kifejezése a Jó Sztálin című regényéből), az egykori fenegyerek hol szabadszájú, hol trágár, hol meghökkentő, ironikus, de iróniájában önmagát sem kímélő írásaiban, hiszen a nők között sincs egyetlen egy sincs, akinek az önértékelése megfelelne a valóságnak. De sajnos az, hogy ezek a feminizmus által a palackból kiszabadított női szellemek túl sokra taksálják magukat, és egy se kerül közöttük, aki „libának vallaná magát”, sajnos ez is az identitását elvesztett orosz férfi terhét, terheit növeli, és még jobban elbizonytalanítja őt. A győztes pedig, a hajdani győzedelmeskedő férfi helyett, az a nő lesz: „aki elhiteti a pasassal, hogy hatalmas győzelmet aratott. Mint mindig: Oroszország győz, de Németország diadalmaskodik.” Ha pedig az egykori egyensúly felbomlik, a férfitársadalom alászállása, bukása révén, az a világ kaotikusságának, összevisszaságának, fejre állásának az előidézője lehet.

Mindenféle szókimondó, provokáló szabadszájúság, polgárpukkasztónak tűnő gesztus ellenére itt ragadható meg Jerofejev könyvének tulajdonképpeni üzenete, mert az orosz férfiról szólva, az orosz nőről szólva a mai Oroszországot tárja elénk, valójában Oroszországot ragadja meg, mint egy analizálandó hüllőt, és toccsantja elénk a boncasztalra, és végzi el szemünk láttára ezt a sajátos jerofejevi élveboncolást. „A férfi a reggeli merevedéssel kezdődik.” – írta a könyve legelején. Amit még később hozzátesz, abban sincs köszönet: „Az esetek többségében azzal is végződik.” (Fekete Vince)

 

AZ ÉLET APRÓBAN

 

Azért ha egyszer kíváncsiak lennénk a hétköznapi, apróbetűs nyomorúságainkra, elegendő csak felütni egyszer, mondjuk a Heti Hirdetőt, vagy bármely más honi apróhirdetés-újságot.

Az élet csak ott zajlik igazán, s legalább annyit elmond egy közösség és egy kor képéről az apróhirdetések világa, mint a politikai elemzők és szociológusok méregdrága tanulmányai. Van azért annak is relevanciája, amikor valaki három család méhet cserélne tűzifára, vagy éppen alig használt bicikliülést kínál eladásra.

Az emberiség általános kultúrtörténete kétségkívűl összefoglalható lenne apróhirdetésekben is, és egy idegen civilizáció bizarr, de hiteles képet kapna világunkról.

Ugyanolyan hiteleset, amilyent a Hozott szalonnával... című könyv nyújt számunkra a XX. század Magyarországáról. Gáti István válogatása a magyar országos sajtóban megjelent apróhirdetésekből nemcsak hiteles – és mi tagadás: szórakoztató – korkép, de egyfajta kórkép is. A minden időkbeli emberi természeté.

A világ olyan nagyot azért nerm változott, és nem változik, ez lenne az „aprók” könyvének első tanulsága. A társadalom kilencvenöt százalékát mindenkor a pénzkereset motiválja, foglalkoztatja, élteti, még a módszerek sem különböznek olyan nagyon. Eladni, megvásárolni, társulni, beházasodni, csőbe húzni, szolgáltatni: ha kétszázezer éve lettek volna napilapok, minden bizonnyal már akkor is megbízható kőbalta-ügynökök, és mamutcomb-nagyforgalmazók kínálták volna szolgáltatásaikat.

Az ember azért érző lény, ezért a fennmaradó mintegy öt százalékát az apróhirdetésekben a szerelmi vagy legalábbis társas élet foglalkoztatja. Mindössze a megfogalmazás változik az idők folyamán, mert amíg valamikor „tisztességes úr (vagy) úrihölgy ismeretségét” keresték tisztelettel, addig manapság már nyugodtan ki lehet írni, hogy tízezer forint per óra az együttlét.

Nyilván, azért a századelőn sem volt ritka az olyan feddhetetlen úriember, aki szívesen elvett volna feleségül olyan dámát, aki hatezer pengőt adott volna kölcsön.

És vannak üdítő, egészséges jelenségek közben, mint amikor az orosz fronton harcoló magyar tüzérüteg keres jó állapotban lévő tangóharmonikát magának, vagy megtudhatjuk, hogy X. Y. nem egy öntudatos munkás, mivel még mindig nem fizett elő a Népszavára.

A pénz és szerelem után szaladgálás természetesen erős kölcsönhatásban állott a mindenkori politikával. Naiv az, aki azt gondolja, másként van ez. A huszadik századi apróhirdetések majd’ felében, mondjuk, úgy ’45-ig, cseppet sem elhanyagolható kitét, hogy mindaz, aki elad, vásárol, házasodik vagy üzletet indítana, keresztény vagy izraelita, mindkettőnek jól behatárolt célközönsége van, és bármilyen döbbenetes, világosan elkülönül benne két, nem egymás mellett, hanem amásik mellett élő közösség.

De mindez annyira nem is volt fontos. Inkább csak szikár tény, amit mindenféle ideológiai körítés nélkül rögzít ez az apróhirdetés-gyűjtemény. Tanulságos olvasmány, az bizonyos.

Társadalomkutatóknak, humán szakos egyetemistáknak magam részéről szinte kötelező olvasmánnyá tenném ezt a könyvet. Sok illúzióval lenne kevesebb, de az emberi sokszínűséget bizonyosan jobban megértenék.

A könyv a Fekete Sas gondozásában jelent meg, Budapesten, 2006-ban. Megvásárolható az újságárusoknál és a könyvterjesztőknél.

Vagy kölcsönkérhető jelen sorok írójától. Ugyanitt három pár futósíléc eladó. (György Attila)

 

„MOBILIS IN MOBILI”

 

Olvasom a hírek között, hogy egyik kedvenc filmrendezőm, David Fincher filmet készül forgatni a Nemo kapitány (Tenger alatt a világ körül) című Jules Verne-regényből3. Aki valamelyest is ismeri Fincher filmográfiáját, bizonyára egyet fog érteni velem abban, hogy ezúttal is jó témát választott: ugyanolyan „klausztrofóbiás”, sötét képvilágú filmet kapunk majd, mint az Alien3-ban, a Se7enben, a Panic Roomban vagy a The Game-ben. Följegyzem tehát a hírt a noteszomba, hogy el ne felejtsem ezt a Fincher-filmet is megszerezni, aztán kutatni kezdek az emlékezetemben, hogy kölyökkoromban olvastam-e egyáltalán a Nemo kapitányt? Vannak nagyon határozott nemokapitányos emlékeim, de mint utólag (a könyvtárban) kiderül, én csak A rejtelmes sziget című Verne-regényben szereplő Nemo kapitányt ismerem! Nincs mese, pótolnom kell ezt a szégyenletes hiányosságot...

De vajon „felnőtt” fejjel is élvezhető-e Verne világa? A kérdés természetesen annyira bugyuta, hogy még a határozott igen válasz után is röstellem magam. Persze, szó sincs „lassú olvasásról” (bár néha megtorpanok egy-egy közhelyszerű mondatnál: „Az emberi elmét mindig is vonzotta a csodálatos” – 8. o.; „az emberek képzelete szívesen játszadozik el óriási természetfeletti lények képével” – 18. o.): szédítő iramban „utazok” át a 450 oldalas könyvön és a Föld nevű bolygón – hol az Abraham Lincoln nevű gyorsjáratú fregatt „potyautasaként” (a titokzatos tengeri szörnyet üldözve, amely szörny hajókat süllyeszt el, kiirtása tehát „közérdek”), hol a tengeri szörny, Nemo kapitány Nautilusának „vendégeként”. Nem mondom, kényelmes utazásban van részem! A jómúltkor, a II. világháború történetét olvasgatva, már eltöltöttem egy-két napot Melanéziában, de az az utazás nem volt annyira kellemes, mint ez a mostani, amikor Ned Land, a kanadai szigonyos, és Pierre Aronnax professzor, a Párizsi Természetrajzi Múzeum helyettes igazgatója társaságában Új-Guinea partjain „vadászgatok”. Igaz, hogy végül megkergetnek a bennszülöttek (180. o.), de a hosszú, tenger alatti élet után még így is megéri egy kis friss levegőt szippantani, nem beszélve arról, hogy végre földet érezhetek a talpam alatt, és a sok tengeri herkentyű után nyárson sült vaddisznópecsenyét is ehetek! Hála Ned Landnek! Ő, a nép egyszerű fia ugyanis mindvégig meg akar szökni a Nautilusról. Nem úgy az értelmiségi, Aronnax professzor, A legmélyebb tengerfenék titkai című kétkötetes munka szerzője! „Egy pillanatra elfelejtettem – mondja a professzor –, hogy a szabadságom árán jutok hozzá a tudós számára páratlan megismeréshez, e fenséges élményhez.” (80. o.) Szóval az értelmiségi, ha érdekei úgy kívánják, ideig-óráig még személyes szabadságáról is hajlandó lemondani! Lám, két napra én is önként száműzöm magam a Nautilus nevű börtönbe! No de hagyjuk a politikát (pláne, hogy ebből a regényből még nem derül ki, miért gyűlöli annyira Nemo kapitány a politikai hatalmasságokat – ha valaki kíváncsi a válaszra, újra kell olvasnia A rejtelmes szigetet), s inkább azt tanuljuk meg, hogyan kell paradicsommadarat hamisítani (177–178. o.), vagy kókuszdió nagyságú igazgyöngyöt „tenyészteni” (233. o.)… (Lövétei Lázár László)

 

A DILINYÓS PUDING4

 

Az íreknél (meg úgy általában a brit szigeteken) a puding szó mást jelent, mint nálunkfelé, kontinenslakóknál. Ha egy ír ezt a szót hallja, nem feltétlenül valami édeskés, vanília, csokoládé vagy gyümölcs ízű, kocsonyás halmazállapotú maszat jut eszébe róla, hanem például egy tésztaféleség, amit lisztből, tojásból és sok apróra vagdalt marhafaggyúból készítenek, hússal, májjal, hallal, rákkal, osztrigával vagy főzelékekkel töltik és vajjal bekent vászonkendőbe tekerve sós vízben főzik. De lehet sütni is, fedett pléhformákban, esetleg gőzölni, hogy érdekesebb legyen. Oszt ha elkészült, neki lehet állni elfogyasztani melegen, hidegen netán fagyasztva, tálalva főételként, köretként, esetleg desszertként, meglocsolva bor, brandy vagy t’om is én milyen mártással. Minden rendes ír családnak megvan a maga külön puding receptje, amit féltve őriz, s megesküszik, hogy az a pudingok netovábbja.

Úgy néz ki, mindenfélét lehet improvizálni a pudinggal, állja emberül. Az a gyanúm – de ezt nem szívesen közölném egy írrel –, hogy az utcai szeméttől a sliccgombig bármit hozzá lehet adni, csak javít az ízén és állagán.

Rengeteg mesterfogásuk és fortélyuk van az íreknek a pudinggal, de alkalomadtán a puding is sokféle huncutságot képes elművelni az írekkel. A kötet címadó meséje nyújt hű krónikát erről. Mert mi van akkor, ha a lakodalmi puding kiugrik a fazékból, s miután darabig rémísztgette a háziakat, elindul világgá? Az van, hogy üldözőbe kell venni, aminthogy nyomába is ered a fél falu, kaszával, kapával, vasvillával felfegyverkezve, s biz’ Isten ellátnák a baját, ha sikerülne elkapni a grabancát. De nem sikerül. Fürge jószág egy ilyen lakodalmi puding, különösen ha maga a falu varázslója bűvölte meg, aki számára nem ismeretlen a próféta igen bölcs és igen rejtélyes kinyilatkoztatása sem: „tón a lúd átúsz, szupernákulum, az üstököscsillag ritka spektákulum.”  Végül puding és lakodalmi sereg egymásra találnak, de nincs benne köszönet, az ördöngös puding a szó szoros értelmében megtáncoltatja a násznépet.

A kötet meséi széles és változatos palettáját nyújtják az ír mese- és hiedelmvilágnak.

Lépten-nyomon tündérek jelennek meg, akiknek még a nevét sem ajánlatos kimondani, ezért óvatosan csak „jóembereknek” hívják őket, és gyakran felbukkan a „váltott gyermek” is, ez a manószerű figura, akivel obskúrus hatalmak a rendes csecsemőt cserélik ki a bölcsőben. Sugárzó kísértet megjelenése jelzi a vándornak, hogy sorsa alakulásában fordulat következik be, és nyughatatlan holttetem ugrik rá az éjjel ődöngőre, s kapaszkodik bele lerázhatatlanul mindaddig, míg az általa kijelölt helyre nem viszi eltemetni. Jócskán meg vannak spékelve ezek a mesék meghökkentő és hátborzongató furcsaságokkal, előfordul bennük minden, akár az ír pudingban. Mindez érezhetően egyéni hangvétellel elmesélve, ahogy a különböző mesemondóktól hallotta annak idején a gyűjtő.

A mesék tanúsága szerint az írek nem szívbajosak, szokva vannak már saját varázserejű lényeikhez, s többnyire győztesen és vagyonilag gyarapodva kerülnek ki a velük való találkozásokból. Az egyik ír lókötőnek magát az ördögöt is sikerül lóvá tennie és hasznot húznia belőle. Mindehhez persze csalafintaság és furfang szükségeltetik, de úgy néz ki, agyafúrtságnak az írek sincsenek híján, akárcsak a székelyek. Még a párbeszédekben és előadásmódban megnyilvánuló csúfondáros, évődő humor is egészen góbés hangvételű.

Nem újdonság ez. Már sokan észrevették és jelezték a két nép jellemvonásai között létező hasonlóságot. A csavaros észjáráson és próbára tevő gunyoros humoron kívül is. De a történelmükben is sok a párhuzam. Mindkét nép jól ismeri, hogy milyen kisebbségben élni saját szülőföldjén, vallásilag is épp úgy megosztottak katolikusokra és protestánsokra. Azért azt sem hagynám ki, miszerint itt is, ott is alapétel a pityóka (gyengébbek kedvéért: burgonya, krumpli), meg hogy ott sem, itt sem vetik meg a jóféle erős pálinkát.

Erősen találnak a két nép között a dolgok. Talán az egy pudingot kivéve. (Molnár Vilmos)



1Budapest, 1998, Európa Könyvkiadó.

3Budapest, 1975, Móra Ferenc Könyvkiadó.

4A megbabonázott puding. Ír tündérmesék és babonák. W. B. Yeats gyűjtése nyomán válogatta és fordította: Rakovszky Zsuzsa. Sopron, 2008, Artemisz Kiadó.




.: tartalomjegyzék