Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Mircea Cărtărescu

Zurbalán Zurbája, a Quatr'a-i sárkány meséje

'

Matrak, ó, te, arra kérlek, segíts lantom felhangolni,

Legnagyobbik Sárkánkélgyónk hőstetteit megdalolni.

Sárkánherczeg, az volt ő: a Legnagyobbik Úr talán,

Ő volt ám a Hősök Hőse, Vérszomjazó Zurbalán!

Matrak, nézd, e lúzer-bandát föláldozom néked itt:

Babérlevél-pácban érlelt tízezernyi pácienst,

Ha a tőled elnyert ihlet Őt dalolni megsegít.

De ha nem segítesz engem, vess magadra, Matrak, ó,

Szobrod rögvest széthasítom, mint egy őrült marslakó,

Alakodból ásót öntve, gereblyéket, kanalat,

Nem fogsz többé helyre lelni már e fényes nap alatt,

Himnuszaid elfelejtem, s látni bizony azt fogod:

Disznóóllá alakítom minden egyes templomod!

Papjaidat felaprítva, hipp a lábuk, hopp a májuk,

Többé nem ismer reájuk sem papájuk, sem mamájuk.

Ide süss hát, s ne hőbörögj s ne rinyálj, hogy mért nem szóltam.

Hej, Matrak, a lantom hangold, mert már régen nem daloltam.

 

Hét csodáról szól a fáma, s hét a planétáknak száma

És a gerinc-csigolyákban energiadúcok vannak,

Éppen hét dúc, szivárványfény: úgy villognak, mint a gyémánt.

Lent a föld alatti űrnek titkát tudni sose kévánd.

Ott a föld alatti térben hét vár őrzi néma titkát,

De csak egyik vár a hétből hordoz fején gyémántsipkát.

Az a vár ott Quatr’a vára, porfír sziklacsúcsok öccse,

Hét óriás várfal őrzi, ott forogván körülötte.

S csoda esett meg a várban: itt jött hősünk napvilágra.

Ne vitassuk, hogy a csótány, vagy az ördög képe szebb-e –

Itt született meg a csöppség, képe, mint az ördög segge.

Kajla fülű, bandzsal; ferdén nőtt az agyar ki a száján –

Roppant büszke rá: ez látszott szörnyszülöttünk anyukáján.

Mikor oltár elé vitte és a papnak általadta,

Csecsemőnk a főpap ujját rögvest szinte leharapta,

Mintegy jelként arra nézve: új hőse van már a várnak,

Akire már olyan régen s szívrepesve várva várnak!

S mikor újfent megragadta felmutatni őt a pópa,

Ismét belemart a csöppség, mint egy gyűlölt fennvalóba.

S fölemelve őt magasra, szint’a fellegek fölébe,

Szólt a pópa tekintéllyel: ha már ilyen vadlegény,

Nevezzük el Zurbalánnak, szólítva őt önnevén:

Nem mást jelent ez a szó, mint: „Kétszer harapott belém”.

Rúgkapálsz még? ezalatt én mondanék egy áldomást,

Hogyha torkomról levennéd szörnyűséges karmaid,

Jövendődről szólok pár szót, nevezzük úgy: látomást.

„Dicsőséges gonosztettek várnak reád, Zurbalánom.

Lángnyelveid fénye jelzi, merre jársz majd, kis barátom.

Üszkös tájban füst mutatja: vár volt ott, de már csak várrom,

Amerre csak megfordulsz majd, pusztítván a népeket.

Ám egy gyönge kis madárka dala lesz majd végzeted.”

Így beszélt a kis porontyhoz, jövendőjét tisztán látva,

De az unta már a pópát, s karmát gégéjébe vágta.

Alig tudta őt letépni öt-hat markos sárkány róla.

 

Nőve nődögélt a kis hős, korbáccsal és bottal verték,

Buzogányban mindig első, s leteperni sem teperték,

Nem gyűrték le soha őtet. Tanyázni meg ott tanyázott,

Amerre egy mocsár bűzlött, sok átlátszó pókkal benne

S tyúknál nagyobb szúnyogokkal, zúgva, őrülten kerengve.

Ott ült ő és fenekedett: káromkodott és anyázott.

Ki belépett barlangjába, gyalázkodás, szitkok várták,

Mígnem elnyelték a poklok, s végképp önmagukba zárták,

Olyan Matrak-buzogánnyal rontott reá Zurbalán.

Hírnevének ragyogása folyton-folyvást egyre nőtt:

Csillogott a lenti éjben, mint a fény a zúzmarán,

S tudta már azt minden sárkány: itt az új hős, Zurbalán!

Amilyenről sárkány-ének mostanig még nem regélt.

 

Aztán opál foteljében hősünk egy nap este tájt

Épp egy zombál-koponyából tündérmájat eddegélt,

És egy madár tört be hozzá, át a kvarckő ablakon,

S mellére egy csoki-tojást rakott ama szép napon.

Piros-fehér mintázatok díszítt’ék a sztaniolt,

Márpedig a Kinder-tojás hősünk kedvenc étke volt.

Karmaival simítgatta-hámozta a sztaniolt,

Tükörképként látszott rajta ő maga s a telihold.

Ezután a csokihéjat nagy gondosan átharapta,

Hogy a játékszerre leljen, „Mi a csuda lehet benne.

Vékony marokkói pálcák? Plasztik vízicsikó lenne?”

Zurbalán már alig várja, hogy a cuccot összerakja.

Így derül ki, hogy a tojást zafírszemű lepke lakja.

És a színes szárnyú lepke így suttog az alkonyatban:

„Hej, te disznó, böszme sárkány, döglesz bezzeg egymagadban?

Hazád pedig gúnynak tárgya, dőzsölnek a trollok benne,

Az Árgyélus röhög rajta, meg az orkok, s annyi más még

S nincs ki megtanítsa őket, nincs ki elégtételt venne!

Rajta, hallod! Talpra, Zurby! Sorsod nem a lágy kenyér!

Csorbítsd ki a Holdnak ajkát! Hősök hőse, az legyél!”

 

Vérben forgó vad szemekkel talpon van már azon nyomba’,

Felordít a bőszült sárkány, szegény lepkét agyonnyomva.

Megcélozza, sej, a Holdat, amely ott sétált az égen:

Matrakját most odavágja, felhajítja föl a mennybe,

S odatalál pont a matrak, amerre a Hold megy éppen,

S ki is csorbítja a szarvát, bizony kicsorbítja szépen.

 

Így lett Zurbalánból bajnok, sárkánynemzetének hőse.

 

Holott ezt még aznap reggel nem gondolta volna ő se.

Aztán nagy csatákba kezdve, s megvíva őket egyedül.

Koboldot eltapos sokat, és csontot zúz kegyetlenül

S hasfelmetszi a dombtetőn a lomha óriásokat.

Felperzselt erdők, nádasok, falvak és várak s városok

Zokogják: itt járt Zurbalán, a végzet karja sújt le ránk,

Vagy már szíven is szúrt talán.

Tízfarkú mérges skorpiók, rontó hatalmú hárpiák,

S a csodás, hős árgyélusok, aranyszín fürtű daliák,

A homlokukon csillag ég! – és futnak, az árgyélusát!

Iszkolnak nyúlként szerteszét, szaladnak mind, ki merre lát,

Hogy elkerüljék úgy lehet a bősz és gyors és vad halált.

Quatr’a veszett sárkányával egyik sem mer megmérkőzni.

Fölmerülhet hát a kérdés, hogyha így megy ez tovább is

És csak győzni képes mindig, bárkivel vív Zurbalán,

Mi lesz ebből? S jaj, a válasz most is az: cherchez la femme…

 

Kelet földjét végigdúlván eljutott hát így a sárkány

Kokorróba, amely nagy vár fönt egy kénsav-folyó mellett,

Márvány halak úsznak benne: ez a híres puha márvány.

Zurbalán jött, látott s rögvest hadat üzent Kokorrónak,

Melybe zombál-ivadékok: ázsiai népek laknak.

Színes gyűrűk csilingelnek agyarukra ráaggatva,

Tranzisztorokkal vesződnek, naphosszat azt ragasztgatva.

Fejedelmük éppen akkor – képén ferdén nőtt a szőr –

Nem más, mint a bátor zombál, Rettenth’etlen Hydro Førr.

Volt a királynak egy lánya: virágszálnak tűnt a lány,

Páncélzatán három szarvval: piros, sárga, s kék talán.

Ami bosszantó volt benne: viszolygós volt módfelett.

Azt, hogy randa mancsát bárki rátegye a derekára,

El nem tűrte: tanú erre, szemtanú a Thisko-Tekk.

„Matrak, ó, te, mikor küldesz nékem már egy büszke hímet,

Kihez feleségül mennék – akkor, majd ha teljesíti

Azt az árva kívánságom, amelyre oly régen vágyom.”

Emígy szokott fohászkodni Elvilla, a zombál fáta,

Álmodozva, olvadozva, szép szemét az égre vetve

Minden este, mikor kedvenc denevérét megetette –

„Nem leszek én senki másé, az én kezem azé lészen,

Ki a Pusztító Madárkát ajándékba hozza nékem.

Azt a lényt, beszéde fegyver, ott lakik egy dió mélyén,

Rettenetes hangja képes tönkretenni minden dolgot.”

Sok legény indult el arra, sokan kapák be a horgot.

Mentek szerencsét próbálni, s mindük ott hagyta a csontját.

Ami végzett velük persze, nem a csúz volt s nem a csontrák.

Járhatatlan vízmosások, szakadékok sötét mélyén,

Hol a gyapjas zuuuuuzák szemgolyójukat kivájták:

Ott e gonosz tartományban várta őket kínhaláluk.

Zurbalán is útnak indul, vállán súlyos buzogánya,

S egyszerre csak ki szól reá, ejnye, csípje meg a kánya:

„Derék sárkán, mindjárt végem, szépen kérlek, segíts rajtam,

Vigyél el a forráskútig, jaj, egészen kiszáradtam.”

Egy kiszáradt kicsi kígyó így könyörgött Zurbalánhoz.

Nemes mosollyal a sárkán hajtaná is már a térdét –

S nagylelkűen eltapossa Isten ronda, rusnya férgét.

 

Mája hízott jótettétől, s belépett a rengetegbe.

Folyón kelt át, melyben nem víz, hanem bizony könny folyt benne.

S volt egy másik folyó, benne roppant keserű ürömmel.

Egyre magasabbra tartott, egyre növekvő örömmel.

Felmászott az üveghegyre, végigtrappolván az úton

És a hegytetőre érve látja, ház áll fönn a csúcson,

Mellette egy diófával: lombja vérszegény és férges.

Árnyéka sincs – ne szépítsük, mindenestől elég rémes.

Ágain meg ott rohadnak, diószemek rohadnak éppen,

Széteső rajtuk a zöld burok, látható, hogy már elég régen.

Nos, a sárkány megragadj’a fának törzsét, hogy kitépje,

Azaz hogy csak megragadná: fa ott nem volt, csak a képe,

Más szavakkal: nem fa volt ott, csak egy fantom, fa-lidércke.

Nekibőszül hát a sárkány, hogy csak levegőt fog marka,

S odacsap a matrakjával, mint egy roppant, veszett marha.

De a fegyver visszapattan, s fejbekólintja a sárkányt.

Feje akkorát szól tőle, mint a nagytemplom harangja,

Hősünk csillagokat lát és lila gömbökkel szivárványt.

És a színes csillagok közt megpillant, mint álomképet,

Lát egy hajlott, ősz apókát, ki a házból épp kilépett.

„Kend kiféle?” szól a sárkány, s rá a válasz: „Jóbarátod.

Csak egy hajlott hátú vénség, szólíts, hogyha jónak látod,

Szólíts Mindent-Nemtudónak, mert valaha tudtam mindent,

De most nem tudok már semmit, hiszen szalma lángja minden;

Minden tudás, s mi van, minden. De örülök, hogy az hangya

Ködmönömön föl-le mászik, s hogy az pernye száll az égen,

S hogy az világ beszédén túl hallható az semmi hangja.

Fenséges az semmi, azmely világunkat elválasztja,

Mely az egyes világokat körbefogja és keríti.”

„Vess véget a locsogásnak, arról beszélj most, tatácska,

Hogy a diót megszerezzem… hogyan másszam föl a fára?

Az a dió, az kell nékem – érte semmi ár se drága –,

Melyben ott lakik a híres Világ-pusztító Madárka.”

„Fiam, az a lény nem innen… túlról van, egy más világból.

Kitől hallottad az hírét? Nem egy édes sárkánylánytól?

Törd az fejed: mit kér tőled minden lány vagy szép virágszál?

Az Szerelem, jól jegyezd meg, ő az Pusztító Madárka!

És ha nem tudsz adni néki szívszerelmet önmagadból,

Hogyha belül kiszáradtál, legyél világ-bíró bárha,

Hogyha megölted az lepkét, ha az kégyót eltapostad,

Lehetsz bár az Világ Hőse, kitől minden élő frászt kap:

Ezt az dolgot jól elszabtad, ezt az dolgot elbaltáztad.”

„Vén hülye, a pofád fogd be, dől a szó-özön belőled.

Szerelem? Eszik, vagy isszák? Mért is titkolnám előled,

Elvilla sem hív majd másként: urának nevez majd engem,

Így lesz lehetséges élő isten-oltárképnek lennem.

Mert a buzogány a fontos! Hiszen fű-fa reszket tőle!

Ha király vagy s úgy tisztelnek, mit számít a szerelem még?

Kit érdekel? kinek fontos? ki tud, ki hallott felőle?

Mire vársz még? Lódulj, hallod, s ide rögvest a dióval,

Máskülönben nem állok jót, s nem biztatlak semmi jóval.”

 

Felnyitá a matuzsálem rőfnél hosszabb szempilláját,

Jogarával ősz fejéről földre vetvén filckalapját

Ujja int – és lám, a fának minden ága, ágacskája

Lehajolnak őelébe s dióikat odaszórják

Épp a szelíd öreg bácsi viharverte kalapjába.

Zurbalán a bunkójával sorra összezúzza őket,

S lám, belőlük egek, bolygók, csillagképek előjőnek.

Mind egy másik, egy más világé, színarany homok fénylik abban,

Remegve tükröződve vissza tiszta és áttetsző tavakban,

Ahol egyszarvú álldogál és mellette egy kentaur,

Talán zománcos címerpajzsán viselte őt egy régi úr,

Álmodból ismerős e képzet: amikor szomjazol, magára,

A szférák által hordozott kozmikus összharmóniára.

Már csak egy dió volt hátra. Zurbalán markába vette,

S agyarával összevissza lyukasztotta, repesztette.

S akkor megjelent előtte ő, a Pusztító Madárka,

Ahogyan egy tűzgömb lép be önnön fény-holdudvarába.

A szerelem maga volt ő, kinek istennői arcán

Szemvakító lüktetéssel árnyként lobban át a kvarcláng.

S az eszményi túlvilágban ezer sugár kel most útra,

Különös fényt vetve rétre, egyszarvúra, kentaurra.

Új Teremtés kezdődött el, egyszerűbben: újabb Kezdet.

Zurbalánnak buzogánya lassan olvadozni kezdett.

És a sárkány két szemében mindinkább bealkonyult…

Gonosztevők és bestiák és vadon élő állatok

szemében is,  az nem vitás,  ezen Madárkát láthatod.

Istentől kapott fénysugár. Ősfény, sugárút, távlatok.

Istentől kapott szeretet. Vagy mondjuk úgy, hogy állapot.

 

E sárkány ma is látható: lehetséges még Zurbalánt

Megnézned fönt a hegytetőn, még hogyha nem is úr gyanánt.

Ottan áll műgyémánt-szemekkel, kitömve afrik-fűvel ő,

Alakja szánalmas nagyon, semmiképp nem eget-verő.

Buzogányát rátámasztja

A kőszálak között odafent

Egy oltár-szerű ládikóra,

amelyre vandál iskolások

nagy betűkkel odavésték

(nem tréfa a fele sem)

Mariana s Cornel együtt:

annyit tesz mint szerelem.

 

 (Szőcs Géza fordítása)

 

*Részlet a Sárkányok enciklopédiája című, a Bookart Kiadónál hamarosan magyarul is megjelenő könyvből.

'


.: tartalomjegyzék