Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Cosmin Perța

Versek.

'

A MAGÁNY VERSE

Poem despre singurătate

 

A megvilágosodás ideje elmúlt,

csak bűnbánatra és fájdalomra

maradt már idő.

 

Nem tudom, ki vagyok,

nem tudom, mit akarok,

énbelőlem már semmi lényeges nem maradt.

Emlékezni próbálok, összerakni magam, de

 

a barátok már nem az én barátaim,

csak valaha volt ifjúságom kipárolgásai.

 

Homályos emlékek kavarják eszemet,

és tehetetlen a test, amelyben felnőttem,

betegeskedtem, aztán növekedtem,

 

kőszárnyak izmosodtak rajta,

és a rosszaság maga,

és képtelen vagyok velük a földről felemelkedni.

 

Egy pitypang kerek bolyhokban

szórja szét magjait.

Sírj, anyám, sírj, a fiad erőtlen,

agyában egy fakopáncs lakik.

 

Hal- és papagájcsontokat rágcsálok,

egyre jobban mozgatom a nyelvem, egyre gyorsabban,

szájam egyre nagyobbra nő,

és a csontok átszúrják a szájpadlásomat, kijönnek az arcomon,

éles csontok, soványak, mint az én bolond siránkozásom.

 

A tudat legnagyszerűbb szüleménye:

a feladás.

Áttetsző békák ugranak ki a számból,

beleimben az ő beleik sorsa rejtezik,

és a beleikben jól kivehetők az elmúlt nap szavai.

Fel szeretnék robbanni hirtelen,

hogy teljesen eltűnjek a világból,

magam után egyetlen nyomot sem hagyva,

egyetlen emléket se senkinek.

 

 

Levegő és víz nélkül,

lábammal a linóleumra ragadva,

csak egy hosszas fohászkodás

tölt el könnyekkel.

Mindaz, ami te vagy,

eltűnhet egyszeriben.

 

El fogsz süllyedni, mint egy kődarab

valami hideg, sima, magába fogadó, sötét vízben,

és amikor felbuksz onnan,

új ember leszel.

Távol a világtól, távol az Istentől.

 

Semmi meg nem menthet,

semmi meg nem engem,

csak a feledés.

Egy újszülött fejbúbjának édeskés illatát lehelem ki minden kilégzésemmel,

minden kis lépésemre egy-egy citrom ága nő ki a

hónom alól. Ezernyi citrom a lábam körül,

ezernyi citrom köztem és köztetek.

 

A legszörnyűbb előérzet

a feladásé.

Álmomban Adrián barátom elsirat néha,

én együtt érzek vele, de nem teszek érte ugyanúgy,

pördülök egyet, s azt mondom, hagyjál, ne sirass annyit,

mert én őt nem siratom sohasem,

mert ő egész ember, akihez nem juthat el a fájdalom.

 

Középszerű vagyok,

mindig is az voltam,

nem tűnök ki semmiben.

 

Nem írok nagyon jól,

nem olvasok nagyon sokat,

egyáltalán, nem vagyok olyan, akit értelmiséginek neveznek.

 

Sokat nézem a tévét,

játszom a számítógépen,

felületes vagyok.

 

Egyszóval

söpredék,

semmirevaló, ez vagyok.

 

Sört iszom, vodkát, whiskyt, konyakot,

fehér bort, vörös bort,

válogatás nélkül.

 

Szeretek kitalálni dolgokat,

felnagyítani, eltúlozni, elferdíteni,

felfokozni, feldíszíteni, megfűszerezni

majdnem mindent.

 

Nem hazudok, nem, semmiképpen,

csak újraköltök, csak átfordítok,

csak beillesztem az én személyes

valóságomba.

Még gyöngédebben és ridegebben,

mint a gyöngéd és rideg valóság.

 

Féreg vagyok,

szemét, félresikerült,

gyengeelméjű,

mindig is az voltam.

Kényelmes vagyok,

jó szándékú pletykás,

öntelt

és időnként irigy.

 

Semmi vagyok.

 

Rabelais hasonlít rám,

Montesquieu hasonlít rám,

Gogol hasonlít rám,

de én, mert rájuk hasonlítok, hülye vagyok.

 

Adrián barátommal álmodom néha,

a mákföldön sétálunk,

rajta egy zöld ing,

rajtam egy kék,

berántom a virágok közé, és megfojtom.

 

Ő felnőtt már, mérnök,

én meg ugyanaz a kölyök maradtam,

ugyanazt a kék inget hordom,

ugyanazon mákok között sétálok,

és néha, a magánytól,

berántom a virágok közé magam, és megfojtom.

 

A megvilágosodás ideje elmúlt,

csak a megbocsátásra maradt idő,

a mocsarak vizének visszaszívása a mocsárba,

egész a kiszáradásig,

amíg a mocsár alján,

a füvek és a sáros hernyók között

tisztán ki nem tetszik egy báránynak a feje,

teljesen konzerválva, még gyapjasan,

puha szarvacskákkal és kék, üveges szemekkel.

 

Cosmin Perţa vagyok,

27 éves, egy méter 86 centiméter,

94 kilogramm,

40 centiméter a jobb bicepszem kerülete,

39 a balé,

és mindezek ellenére,

egy sajnálatos hiba folytán,

nem tudok uralkodni magamon, hogy ne sírjak.

 

Ez alatt az idő alatt vadászhattam volna medvékre,

dolgozhattam volna a bányában,

szakács lehettem volna, hogy több tíz embernek ételt készítsek,

vagy játszhattam volna a kislányommal,

de nem, én arra vagyok ítélve, hogy állandó ellentétben legyek az élettel,

hogy minél következetlenebb legyek,

és azelőtt hosszú napokig rágódom, és csak írok,

és ez a szörnyű hang, amely betölti a fejem,

és ezek a kezek, amelyek minden egyébre valók, csak épp erre nem,

és ez a jól desztillált bűzfolyam, ami orrlyukaimon kijön,

amikor beszélek.

 

A legszörnyűbb előérzet:

a magányé.

 

 

SIRÁM

Jelanie

 

Erős vagyok, erős és fiatal,

egy hóborította faluban nőttem fel,

kutyakalangyába dobált erdőkkel,

amelyek egészen a küszöbig értek,

egyedül nőttem fel és teljesen nincstelenül,

egy gyümölcsössel, egy fapuskával és egy oly fehér

nagyapával, amilyen tejfehérek a hajnalok,

amelyek reggelről reggelre  bejöttek a nyitott ajtón

hozzám, egészen az ágyamig.

 

Fiatal vagyok, fiatal és gyáva,

mert úgy nőttem fel,

eldugottan, elvadultan, mert ott az

iskoláig az erdőn keresztül vitt az út,

és visszafelé a fenevad szaga,

a fenevad nagy meleg bundája alatt elolvadt hó szaga,

mint egy új érzet, az orromban ragadt,

amely gyorsabb mozgásra késztetett,

meg arra, hogy bízzak magamban,

és mindenik letört apró ág, mindenik denevér röpte

olyan közel volt hozzám,

hogy harapni tudtam volna belőlük,

harapni, harapni erővel, mielőtt ordítanék,

annyira közel volt és annyira élő az apró lények

minden lélegzetvétele és a fenevadé,

hogy magammal vittem egészen a házunk faajtaja mögé,

a nagyapa éles bárdján is túlra,

a nagyanya hűvös simogatásain is túlra,

egészen az álomig, egészen az álom legvelejéig, amely befont,

akár egy  kígyósziszegést rejtő hatalmas kőrisfagyökér.

 

Fiatal vagyok, erős és fiatal,

mert a maga idején láttam a vért

csendesen a földbe szivárogni,

mert az erős és szomorú férfi kezét láthattam

erőtlenül, a  maga idejében, mert semmi nem

tűnt el a semmiben akkor,

hanem azon a helyen kezdetben egy fa nőtt,

aztán illat kezdett áramlani,

és köröskörül erős hang hallatszott,

direkt a tüdőből jövő,

és leereszkedett, mint a köd,

a dolgok szívébe,

a fűbe, az erdőbe, a rovarokba és a virágokba,

abba zöld, zöld és fényes,

téltől és vágyaktól belepett világba.

 

Fekete Vince fordításai

 

COSMIN PERŢA 1982. december 5-én született Felsővisón, Máramarosban. Előbb a kolozsvári BBTE hallgatója volt, majd a Bukaresti Egyetem bölcsészkarának a mesterképzőse. 2002-ben jelent meg az első verseskötete, a Zorovavel. 2004-ben a Dicţionarul Echinox társszerkesztője. 2005-ben jelent meg a második verseskönyve, a Santinela de lut. A Cuvîntul című lap szerkesztőségi titkára. Számos irodalmi díj kitüntetettje.

'


.: tartalomjegyzék