Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Marin Mălaicu-Hondrari

Vanessa

Ha megkérdeztek, hogy hívnak, azt mondtam, Vanessa, és ha a keresztnevem nem volt elég, még hozzátettem: Murillo. Vanessa Murillo. Tudatosan elhallgattam az apai vezetéknevet. Ez volt az én személyes bosszúm azon az emberen, aki a lehető legocsmányabb módon dobott el minket, anyámat és engemet, vagyis felkötötte a nyúlmokaszint. Anyám kereste, mint egy bolond, mert akkoriban, Argentínában el-eltűntek emberek. Csakhogy az a vörös, iszákos, erőszakos és kurvás ír nem volt sem politikai üldözött, sem művész, nem is szolgált egyetlen maffiafőnöknek sem, és erőszakoskodni is csak velünk erőszakoskodott, egyébként gyáva volt, mint ahogy azt a lelépése is bizonyítja. Anyám továbbra is használta a nevét, de én, 16 éves koromtól, megtagadtam, hogy Vanessa Gaynor Murillónak hívjanak. Anyám lánykori nevét választottam, vagyis Murillo, és ennyi. Fiatal lány voltam, aki szabadnak hiszi magát, a baloldallal szimpatizáltam, harcoltam a homoszexuálisok jogaiért, és ki nem állhattam az angolokat. Oportunizmussal vádoltam Borgest, szerettem Cortazart, Arlt-ot olvastam és arról álmodoztam, hogy egyszer eljutok majd Európába. Nagyon sokat írtam, minden különösebb módszeresség nélkül, a füzetekbe és a jegyzetfüzetecskékbe, amelyeket ugyanazzal a könnyedséggel és nemtörődömséggel veszítettem el, mint ahogy írtam is őket. Buenos Airesben éltünk, és kétévesen, amikor én apa, anyám pedig férfi nélkül maradt, a magánytól szenvedő nagyapám kitartó biztatására Córdobába költöztünk. Córdobába kerülve egyetlen dolog izgatott, hogy visszakerüljek Buenos Airesbe. Anyám azt hitte, hogy Borisz Petrovért akartam oda visszakerülni, az oroszért, akit Buenos Airesben ismertem meg, de én nem érte akartam visszamenni a fővárosba, szó se róla, különben is, neki a szülei Córdobában éltek és így sokkal gyakrabban találkozhattunk. Azért akartam visszamenni Buenos Airesbe, mert ott szabadnak éreztem magam, a kikötőért és a sugárutakért, amelyek elbűvöltek. Aztán megismertem Myriam Rozemberget, ezt a fájdalmasan szép, veszélyesen intelligens és az ágyban féktelen zsidó lányt. Olyan erőszakosan jött nekem, mint amilyennel az ír ment neki az anyámnak, amikor részegen hazajött, és azt hiszem, hogy azok a nyögések, amelyeket akkor hallattam, amikor a blúzon át a mellbimbómba harapott, igen hasonlatosak lehettek az ír által sarokba szorított anyám nyögéseihez, vagyis lehetetlen volt megállapítani, hogy a boldogság vagy a fájdalom nyögései voltak azok. Később Myriam és én megtapasztaltuk a még veszélyesebb, ám annál csábítóbb helyeket, ahol a fájdalom fokozatosan élvezetbe vált át, és fordítva. Ezek majd mind Córdobában estek meg velünk, de már az európaiban.

 

A közönyös Borisz Petrov oldalán érkeztem meg Spanyolországba. Egy Antonio Gala ösztöndíjat kaptam, a Petrov-apuka összeköttetésein keresztül, aki córdobai ékszerbiznisszel foglalkozott. A Petrov-apukával egyetlen alkalommal találkoztam, amikor az a szemüvege fölül rámnézett és szigorúan nekem szögezte a kérdést, hogy a fia jó volt-e az ágyban. Ennek a lusta orosznak az impozáns íróasztal mögött fogalma sem volt, hogy milyen szabadszájú tudok lenni. Ezt akartam értésére adni, amikor visszakérdeztem: de kihez képest jó az ágyban?

Ennyi volt az egyetlen beszélgetés köztem és Borisz apja között. Borisszal akarva-akaratlan beszéltünk, kettőnk kapcsolata egyfajta könnyed léhaságra épült, amely abból eredt, hogy jól kijöttünk az ágyban, és annyi. Jól összeillettünk a matracon. Ott volt a mi birodalmunk, egyébként toleráltuk egymást, aztán lassanként elegünk lett mind a birodalmunkból, mind a viszonyunkból, és ez a viszony visszafejlődöttt oda, ahová vissza kellett fejlődnie minden ilyen, két, egymást nem szerető ember közötti kapcsolatnak, vagyis az üzletre korlátozódott. Kitartó erősködésemre anyám eladta a Buenos Aires-i lakást és az érte kapott pénzen vettem egy házat és befektettünk Borisszal az apja üzletébe. Újracsinosítottuk a házat, hozzáépítettünk egy medencét, kívülről lekentük lemosható festékkel, kialakítottunk körülötte egy 15 négyzetméteres füves területet, és a kovácsoltvas kerítést, amely körbevette az egészet, angolvörösre mázoltuk. Olyan gyorsan és olyan jó áron adtunk túl rajta, hogy Borisz azonnal befektetett egy jelentős összeget a házvásárlásokba. Egyéves ösztöndíjjal jöttem, de tiszta volt előttem, hogy egyhamar nem fogok visszatérni Argentínába. Teljesen felhagytam az irodalmi tevékenységemmel. A játék, amelybe beléptem, sokkal izgalmasabbnak tűnt. De az irodalom csak segített a továbbiakban, mert én, nem lévén nagyon szép nő, ezt spontaneitással, rafinériával és intuicióval – mind elengedhetetlen tulajdonságok, amikor a játék veszélyessé válik – kompenzáltam, és mindezeket a tulajdonságokat az irodalomnak köszönhettem. Nem érdekelt és nem érdekel a humor. Vulgárisnak tűnik. Másképp állnak a dolgok az iróniával. Lezárhatsz egy üzletet vagy egy szexpartit másképpen is, mint röhörészve, például elgondolkodtatva a partneredet. Azonban úgy ítéltem meg, hogy éppen eleget olvastam ahhoz, amit én el akartam érni, vagyis hogy Myriamot Európába hozzam, hogy együtt üzleteljünk, és leginkább, de legesleginkább azért, és ez volt az, ami hajtott engem az alvilággal való szembekerüléseimben, hogy megteremtsem a lehetőségét a családomért való bosszúnak; ha nem is azért, hogy visszavegyem az adok-kapokat, hanem hogy tönkretegyem mindazokat, akik becsapták a szüleimet. Hogy miért akartam mindezt? Mert Myriam az egyedüli lény volt ezen a világon, aki szeretett engem. Anyám is szeretett, de nem bolondult értem. Myriam pedig bolondult értem. Első veszekedésünkkor elment Argentínába. A második után elment megint. Úristen! Nem jött, hogy higgyem, hogy egy más kontinensre repül mindannyiszor, amikor komolyabban összevesztünk. A harmadik veszekedésünk után öngyilkos akart lenni. Kibékültünk, aztán nekem összejött egy kapcsolatom egy lánnyal Malagából, nála laktam vagy két hétig. Amikor visszatértem Córdobába, Myriam megint 11000 kilométer távolságra volt. Majdnem hat hónapig tartotta távol magát tőlem. Meg voltam győződve, hogy vége, hogy jogosan vágott vissza, pedig szerettem, így, a biszexuális feslettségemben, csak őt szerettem. Visszatért és felhagytunk a nagy veszekedésekkel. Közben megismertem Adriant, egy autópark őrét, egy magas, lassú és hallgatag románt. Nem hittem volna, hogy a magas férfiak melankolikusok is tudnak lenni. Elsőre megtetszett, megfogott az a mód, ahogy átadott egy csomagot nekem, amely véletlenül került hozzá; meglepett a súlyos, ferde tekintete. Jól éreztem magam a közelében, a csendből, ami körülvette, jutott nekem is. A lakókocsiban látogattam meg. Ahogy beléptem az általa őrzött területre, nyugtalanságom azonnal elpárolgott, vagy inkább átváltozott kapzsisággá, a jelenléte, a hosszú beszélgetéseink iránti mohósággá, amelyek mégsem voltak olyan hosszúak, mint amennyivel meghosszabbítottuk a gyakori szünetekkel, amikor mindketten hallgattunk. Csak éjszaka látogattam. Leültünk kint, a kocsisorok tekintetétől elrejtve, elnyúltunk a napozó székeken. A jelenlétében visszajött az irodalom utáni étvágyam, és elkezdtem olyan dolgokról beszélni neki, amelyek hosszú évek óta nem foglalkoztattak, vagy ha igen, akkor érdekteleneknek találtam őket. Nem beszélt soha a bizonytalanságról, amelyben élt, hagyta, hogy megérezzem. És én kitaláltam, kitaláltam mindent, ami hozzá tartozott. Amikor első alkalommal léptem be a lakókocsiba, azt mondta: Isten hozott Romániába! Lehet, csak az ágya fölötti polcon levő román könyvekért mondta ezt nekem, vagy csak a régi rádió miatt, ami egy olyannyira idegen nyelvű adót sugárzott, ami nem lehetett más, csakis a román; bár most azt gondolom, hogy jól mondta, hogy Isten hozott Romániába!, mert mondania kellett valamit, hiszen az ő háza küszöbét léptem át, egy házét, amelyben bizonytalan volt az élete, és akkor jól mondta, hogy Isten hozott Romániába!, mert így akarta elhessegetni az izgatottságát, és azért használta e szavakat, hogy szélesre kitárja a karjait és a hosszú ujjait, amelyek már majdnem reszkettek  Románia határainak mindkét oldali érintésétől, mert Románia nem volt nagyobb, mint egy és fél méter széles és legtöbb három méter hosszú, és lent egy rossz linóleum volt, és fent, vagyis a fejbúbjától pár centiméterre, Romániának préselt fűrészpor ege volt, és az ég közepén egy leszakadt fogantyújú csapóajtó, ahol a románok lelke felemelkedik az égig. Elnézést kért a lakosok négyzetméterenkénti sűrűségéért és elmosolyodott, és az a mosoly jóképűnek mutatta. Aztán el kellett mennie egy sokkal nagyobb és sokkal távolabbi Romániába, és nem hallottam többé róla.

(részlet A közeledés című regényből)

Fekete Vince fordítása

 

MARIN MĂLAICU-HONDRARI (1971) Verseskötetei:  Zborul femeii pe deasupra bărbatului (2004), amelyért a Román Írószövetség debüt-díját kapta, és a Cartea tuturor intenţiilor (2006).




.: tartalomjegyzék