Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Veronica Plăcintescu

12 év szeptemberben

1993. SZEPTEMBER 21-ÉN KEZDŐDÖTT

 

Annyira valószerűtlen volt... Az árnyéka a nedves utca csillogó felületén táncolt. Ingerülten, pattanásig feszült idegekkel vártam rá, már két cigaretta után, egyik lábamról a másikra állva, időnként egy-egy tétova lépést téve jobbra vagy balra; a földet néztem, és fásult elkeseredéssel keresgéltem az alaktalan árnyékot a pocsolyák mocskos vízgyűrűiben; harapdálni kezdtem ajkaimat, míg meg nem éreztem a vér sós ízét. És pontosan amikor rágyújtanék egy újabb cigarettára, akkor teszi meg az első lépéseket felém; és amikor először kifújnám a füstöt, már oda is ért mellém. Sőt el is ment volna mellettem, ha – agóniám teljében – nem kezdtem volna fulladozni a cigarettafüsttől, mint egy pimasz tizenéves, aki most pöfékel életében először. Megnézett, és én, szégyenemben és idegességemben, amiért nem úgy sikerült, ahogy terveztem, szende tekintettel rámosolyogtam: „Úgysem hagyom el.” Visszamosolygott rám, és épp mikor a térdeim remegése csillapodni kezdett, azt mondta: „Az nem jó.” Ezek után – ostoba módon – hagyhattam volna, hadd folytassa útját teljes tudatlanságban, anélkül, hogy mondanék neki valamit. De úgy döntöttem, hogy megfelelőképpen naiv leszek és megkérdem tőle: „Akkor te miért dohányzol?” Gondolta, megsemmisít azzal az érvvel, hogy „azért, mert túl idős vagyok már ahhoz, hogy abbahagyjam”. „Én pedig túl fiatal...” Nem sikerült neki. Ettől a pillanattól kezdve tulajdonképpen semmi sem úgy jött össze, ahogy szerette volna.

Meghívott egy kávéra, és rájöttünk, hogy ugyanolyan márkájú cigarettát szívunk. Az én öngyújtóm matt, piros színű darab volt, elegáns fekete felirattal, az övé narancsszínű, abból az áttetsző fajtából, afféle tucatáru. Csak nem hagyhattam, hogy fennmaradjon köztünk ez az esztétikai aránytalanság!...

Haza kellett kísérnie. Akkoriban egyetemista voltam és bentlakásban laktam; ő 41 éves volt és egy Obor környéki lakás tulajdonosa. Azon az éjszakán hajnali négyig maradtunk fenn – én a kerítésen, ő a lépcsőn –, és elszívtuk, sorjában, előbb az ő csomag cigarettáját, majd az enyémet is. Annyira valószerűtlen volt... Hat óra vele, az ő gondolataival, az ő hangjával, mindazzal, amit kész volt felajánlani nekem, csak nekem, és megvonni mindenki mástól. Végül felemelkedett a helyéről és odaállt elém: „Apád lehetnék... Másrészt viszont nem dohányoznék együtt a lányommal. És nem is ismerném meg 20 év után.” „Szakmai kockázat...” „A színészi szakmáé?” „Az egyetemistáé.” Ó, milyen szívesen a karjaiba vetettem volna akkor magam, hogy addig csókoljam, amíg cseppnyi nikotin sem marad a tüdejében, amíg ott nem hagyom körmeim véraláfutásos nyomát a nyakán, hogy érezzem mindkét tenyerét – egyik hideg, a másik meleg, attól függően, melyikben tartja a cigarettát – a hátamon. Beértem azonban azzal, hogy szánalom- és részvétteljes tekintettel végigmértem, megfogtam a kezét (azt a hideget) és talpra álltam. „Mennem kell. Vizsgám van holnap... Vagyis ma... Hívj majd fel.” Mennyire megvetettem magam, amikor hátat fordítottam neki és otthagytam, beérve annyival, hogy épp csak megmelegíthettem a kezét... Amikor megnyomtam a liftben a 7-es gombot, hogy felmenjek a szobámba, megfogadtam, hogy a következő alkalommal, ha ismét megérintem, az már takarók alatt fog történni, az ő ágyában.

Hazudtam neki. A szobában még volt egy cigarettám. Kimentem az előtérbe elszívni, hogy ne ébresszem fel a többi lányt. Kiültem az ablakba, és észrevettem, hogy lent áll – még mindig... Annyira szép volt, türelmes tétovaságában, hogy szerelmes lettem. És akkor egy taxi lehúzott a bentlakással szemközti buszállomás mellé, s ő, mielőtt beült volna előre, a sofőr mellé, még felnézett rám. És keserűen mosolygott, ha jól emlékszem. És elment. És máris vágyakozni kezdtem utána, attól a pillanattól, hogy nem hallottam az autó motorjának berregését és a kerekek csikorgását az úton. Mégis ottmaradtam, az ablakpárkányra kapaszkodva, hogy végigszívjam a cigarettát, de amikor eldobtam, úgy éreztem, megszakad a szívem – ezzel a cigarettával számomra az éjszaka is szűrőig égett; és ő volt a hamu, amit mostantól a napfelkelte szétszórt – ebben a nagyon korai órában – az autóbuszok keréknyomain.

Aludni... Hősies vállalkozás!

A vizsgám tízesre sikerült, pedig épp hogy el nem aludtam, golyóstollal a kezemben. Eh... Rácsteszt volt... Nem nagy ügy tehát.

Eléggé hihető, hogy végig rá gondoltam, a vizsga egész időtartama alatt? A tanárnő időnként ráordított valakire, hogy csak a lapját nézze, de az egyetlen dolog, amit képes voltam látni és hallani, az az öngyújtója színe és hangja volt,amikor rágyújtott. A vizsga után a kollégáim lázasan ellenőrizték egymás közt az eredményeket. Én megszólalni sem tudtam. Szánalomra méltó kényszerűségét éreztem, hogy lássam. De ő nem hívott. Három órát vártam a vizsgaeredményre, s közben árgus szemekkel lestem a telefont. Ám ő továbbra sem hívott.

Eltelt a nap, az este, az éjszaka... Semmi. Így telt el a hét is. Csalódott voltam. Elképzeltem, amint majd kiselőadást tartok neki adott szóról, becsületről, becsületszóról, cigarettákról... és végül arról, hogyan ne keressen a továbbiakban.

Egy este azonban (nem felejtem el: hétfő volt!) ott találtam a bentlakás előtt, a lépcsőkön ült és cigarettázott. És elnéztem neki mindent. És a karjaiba vetettem magam. Megégette a nyakam a cigarettájával, de én, féktelenül, továbbra sem eresztettem el, és különben is, a fájdalmat nem lehetett összehasonlítani a majd’ egyhetes – pontosan 6 nap, 7 éjszaka (ebből csak ötöt aludtam át), 16 óra, 40 perc – tortúrával.

És ő megcsókolta az égés helyét. A szemébe néztem és olyan szenvedélyesen csókoltam, mint ha első és utolsó alkalommal tenném. „Vigyél el magadhoz.”

 

ÉS AZUTÁN JÖTTEK SORBAN A SZEPTEMBEREK...

 

1994

Mi a rossz abban, hogy Őt akarom? Mi a rossz a művészi létállapotra való törekvésben? Mi a rossz az álmodozásban? A kiábrándulás... De ki hisz a kiábrándulásban, az illúzió nélküliségben? Amíg nem hiszel benne, nem létezik. A kiábrándulás NEM létezik!

Értelmes célt ad az életemnek. Senki nem érti meg a boldogságot, amit nekem ad, és a szomorúságot sem, amit e cél révén megélek. De ő a mindenséget jelenti, egyetlen személyben. Hogyan hihetném, hogy puszta illúzió?

 

1995

Mindabból, amit az anyag jelent, csak a teste érdemes arra, hogy a tenyereim eggyéváljanak vele, oly mélyen, hogy megszenteljék azt. Túl egyszerűen bonyolult, hogy pusztán rideg és logikus emberi sejthalmazként találjon újra önmagára. A semmiből kell összegyűjtenie, hogy kiérdemelje. Úgyhogy én szétszórom az ujjaimmal és megcsiklandozom körmeimmel a gondolatait, mígnem rendezetlennek, magányosnak tűnik majd a színpad porszemcséi és a reflektorok fénynyalábjai között, és összeáll, mint fogalmak, eszmék és halántékdobbanások gyűjteménye, és úgy születik újjá, mint egy Lény, akinek Neve van.

Így hát, mindabból, amit az anyag jelent, szétszórom a Nevében létező Lényt.

 

Mennyi szépet ad nekem... Nem hiszem, hogy megérdemlek ennyit, és főként tőle. Kiegészít és szétszaggatja a lelkem, de nem tehetem meg, hogy ne hagyatkozzam az irgalmára. Vele hihetetlenül sebezhető vagyok, és ő tudja ezt, épp ezért elpusztít. Nem tudok elképzelni szebben összetört szívet, mint az enyémet, őáltala. Azt hiszem, gyűlölöm, de beleszeretek. Mit tesz velem?

 

Elegem van abból, hogy inspiráljon. Elegem van abból, hogy a különbejáratú múzsám legyen, az egyetlen, aki felé tartanak szavaim, az a logika, az az értelem, amelynek logikátlanság és értelmetlenség révén parancsolok. Gyűlölöm ezt a helyzetet, amelyben függök tőle. És tehetek bármit – ha gyűlölöm, ha nem látom, hallom, érzem többé –, számomra úgyis az a legfőbb személy marad, akit szeretek, gyűlölök, látok, hallok, érzek... Hogy is ne halmoznám el a kegyeimmel, amikor kihozza belőlem a Nőt, és átitatja életet adó irodalommal. Nézd... függök tőle és ez majdhogynem elviselhetetlen, mert ő az én szellemi részem, és nélküle nem tudok élni. Érted már, miért lett elegem? Mert nem bírok meglenni nélküle, pedig csak egy ember. Hogy juthattam odáig, hogy függjek egy EMBERtől?

Jaj… Mit nem adnék érte, hogy ő sóhajtozzon nekem és nem én neki...

 

1997

Megerősít – megerősítesz. Feltöltesz erővel, erőkkel. Rejtve érzem magam – mint egy titok. Semmi sem betegít meg többé. Gondolataim telve vannak fénnyel.

Pihenek.

Mekkora boldogság, hogy megoszthatom a párnámat veled – mekkora bátorság, hogy megosztod az álmodat velem.

Imádlak!

Lecsendesítesz, ahogyan visszafogod a gesztusaimat, megszabadítasz a gonoszságtól, megvilágosítod az értelmemet és csordultig töltöd a lelkem. A békém vagy. Mióta kerestelek...

Ösztönzöl.

És nem érdekel már a maradék; semmi és senki nem érhet többé hozzám.

Tiszta vagyok, szinte áttetsző... mint egy happy end. Mennyire boldog vagyok... Megtaláltam benned mindent, amiről mások azt mondják, hogy pótlék; én azt mondom, hogy a meghosszabbításom vagy. Lépéseim, az összes, melletted és feléd tartanak. Mindenütt jelenvaló? Mint egy vallás. Hiszek benned. Feltételezem, hogy így kell lennie, mert ha nem, akkor nem hit, amiben részem van, csak annak a keserű bizonyossága, hogy szeretlek – feltétel és érdek nélkül. 

Eltöltesz zenével és szavakkal. Nyelvtanom és drámaművészetem vagy: „lenni vagy nem lenni”.

Így tehát nem vagyok, csak mert te vagy, és ha te vagy, nekem nincs bátorságom önmagam lenni. És egyszerűen eltűnök... Kihúnyok a mondataiddal, a hangszíneddel együtt. Melletted úgy érzem, hogy szikrából lánggá válok, és te, a máglyám, hamuvá porlasztasz. Cigarettává változtatsz... És úgy érzem, én vagyok az utosó szál a dobozban... Az az utolsó kábszeradag, amit imádsz, a papírjától egészen a hamuig... És úgy szívsz el, telhetetlenül, mintha holnap már csak az elporladt maradékaimat találnád a hamutartóban. De nem hányom szemedre. Szeretem, ahogyan birtokolsz, imádom, ahogy nézel; számodra nincs formám, színem, ízem, illatom... Olyan vagyok neked, mint a bőrödbe ivódott jojobaolaj zuhanyzás után, egy kubai bőrszivar fullasztó füstje, egy összegyűrt selyemlepedő, amibe burkolózol, ha felkelsz ajtót nyitni a gázszerelőnek... Számodra én nem nő vagyok... Egy fogalommá váltam számodra, túl a meghatározásokon, amely nincs benne a könyvtárad több száz könyvének egyikében sem, és egyetlen irodalmi hősben sem lelhető fel, akit te, imádott színészem, imádnál... Azért vagyok neked, hogy te te lehess, akkor is, ha épp nem vagyunk együtt.

 

1998

Taníts meg, hogyan kell úrinőnek lenni... Mutasd meg nekem az utat a kultúra felé. Taníts meg táncolni, szimfóniákat hallgatni. Nevelj... Mondd meg, mit olvassak, a megismerés felé vezető úton. Taníts meg arra, hogyan csókoljalak és hogyan érintselek. Hagyd, hogy úgy szeresselek, ahogy megérdemled. Segíts olyan asszonnyá válni, aki megérdemel téged: hogy az asszonyod legyek... Az asszonyod...

 

Papp Attila Zsolt fordítása

 

 

VERONICA PLĂCINTESCU „Egyedhalmán (Adjud) születtem, Vrancea megyében, egy szerda reggelen, 5 óra 30 perckor, 1985-ben. Bákóban nőttem fel, 19 évesen kerültem Bukarestbe. Mintegy 15 éve írok, a prózaírást megelőzően a verssel kacérkodtam. Lírai kalandom azonban megrekedt a flört szintjén. Az irodalmi díjak, amelyeket kaptam, kezdetben bátorításként, később pedig bizonyságként hatottak rám. Szabadidőmben (amely olykor kevésnek, máskor végtelenül hosszúnak tűnik) színházkritikát művelek és kulturális újságírást játszom.

A 12 év szeptemberbent sajátos rövidprózai formában írtam négy évvel ezelőtt, és története a majdnem azonos címet – 12 év novemberben – viselő, reményeim szerint nemsokára megjelenő regényem alapjául szolgál.”




.: tartalomjegyzék