Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Marian Stan

Versek.

MEGHALLJÁK A GYEREKEK!

Ne-aud copiii!

 

Apámat hallom a fürdőben.

Zörömbölést hallok és surrogást;

a víz hangját a vécéöblítőből.

 

És a csapot hallom,

fogmosást,

öblítést.

 

Aztán lépteket,

nyikorgást,

újabb zörömbölést, újabb surrogást.

 

És aztán suttogást.

Vajon mit mond?

Egyedül beszélne, akárcsak én,

amikor a tükörbe néz?

 

Újabb suttogás. Mintha anyámé!

Pedig megesküdnék rá, hogy az előbb

apám volt a vécén.

 

Közelebb megyek, a fülem

halkan az ajtóra tapasztom.

Megütötte magát? Vajon miért jajgat?

 

Ujjam a számra téve

intek a húgomnak.

„Hallod te is apát,

hogy jajgat, hogy sóhajtozik?”

 

„Nem apa az! Ez anya!”

 

„Nincs ahogy anya legyen,

nem használják együtt a vécét,

nem együtt végzik a dolgukat,

a fogukat sem láttam

soha egyszerre mosni.”

 

„Gondolj, amit akarsz, de ez anya!”

 

Álmos arccal

a kishúgom csendben

az ágyához megy.

 

 

Én fülemet hegyezve,

kábán és zavartan

ott maradok,

az ajtóra tapadva.

Rosszul lehet? Hányt is talán?

Ujjammal koppintok egyet az ajtón.

Arra csend. Semmi mozgás.

Sem surrogás, sem zörömbölés.

 

Visszahúzódom, ágyba bújok.

 

Apám halkan becsoszog,

s anyám utána oson.

 

Teszem magam, hogy alszom.

 

Hallgatózom.

 

„Mondtam neked, hogy úgy tűnt!”,

hallom suttogni az apám.

 

Anyám hallgat, sóhaj hagyja el.

 

Én pedig éber

álommal alszom el.

 

HADD MUTATOK RÁ AZ IDŐ MÚLÁSÁRA

Să-ţi arăt cum trece timpul

 

Miután anya és apa a

homlokomat megpuszilták,

és megdicsértek, hogy milyen boldoggá

tettem őket az első osztály legelső tízesével,

a fal felé fordultam,

és mély álomba merültem.

 

Nem telhetett el olyan tíz perc,

amikor felébresztett a szomszéd lova,

amely éppen az ablakom alatt

kezdett el nyeríteni.

Duzzogva fakadtam ki ellene:

„Hát nem szégyelled magad?”,

mondtam neki.

„Egy egész házat felébresztesz

a zajjal, amit csinálsz!”

 

A ló felém fordult,

és olyan kifejezéssel a pofáján,

ami azt engedte hinnem,

hogy tulajdonképpen

én vagyok az, aki zavarom őt,

megszólalt tisztán:

„Itt most csak magunk vagyunk,

és ha a nyerítésemet hallottad,

az azt jelenti,

hogy nem vagy álmos.

Mit szólnál ahhoz, hogy

a hátamra ülj, hogy

megmutassam neked, hogyan múlik az idő?”

 

Figyelmesebben nézve rá

vettem csak észre,

hogy tulajdonképpen nem egy rendes ló volt:

a két fehér szárnya,

amelyek addig a testéhez

voltak szorítva,

szétnyíltak könnyedén,

mintha csak a hátára hívogattak volna.

 

Egyetlen mozdulatból

pattantam fel a hátára,

s ő olyan határozottan emelkedett az ég felé,

hogy azt hittem, meg sem áll

a csillagokig.

Azonban csak a város fölött maradtunk,

és a megannyi helyet, amelyek fölött elrepültünk,

mintha már láttam volna valamikor,

de nem ebben az életemben,

hanem egy előzőben.

Az volt akkor az érzésem,

hogy a jövőbe látok,

mert a házunk fölött

néhányszor elrepülve,

látni véltem az udvarunkon

azt az autót, amelyet oly nagyon

meg szerettem volna vásárolni,

amikor majd nagy leszek.

 

És így repültünk sokat,

hajnalhasadtáig,

amikor az én szárnyas lovam

könnyedén földet ért a házunk előtti fűben,

és egy rövid nyerítéssel

a leszállásra figyelmeztetett.

Hátat fordított aztán,

és lépésben elindult

a ház mögötti fák közé,

majd eltűnt mögöttük, akár egy szellem.

 

Óvatosan nyitottam ki

a bejárati ajtót,

és bolhányira zsugorodott szívvel,

hogy bárcsak ne kerülnék a szüleim

szeme elé,

beléptem az előtérbe.

A tükör előtt azonban

elakadt a lélegzetem.

Végigsimítottam az arcomat,

és nem jött, hogy higgyem,

hogy milyen öreg vagyok.

 

Megremegtem, amikor

egy kéz  a vállamon megállapodott,

és egy ősz férfi arca

odatapadt az enyémhez:

„Elteltek az évek, ugye, apám?”

 

A fiam volt,

akiről majdhogynem megfeledkeztem

ezen az éjszakán.

 

Fekete Vince fordításai

 

MARIAN STAN 1965-ben született Bukarestben. A Bukaresti Egyetem újságíró- és kommunikációs szakán végzett 1994-ben. 1994–2002 között több tévécsatorna: a Román Televízió, a Prima TV és az Antena 1 munkatársa. 2002-ben egy óceánjárón töltött kalandját önéletrajzi munkában örökítette meg. 2002-től Nagy-Britanniában él. A versek a Ne văd copiii című, 2009-ben megjelent verseskötetéből valók.




.: tartalomjegyzék