Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Adina Rosetti

Deadline

Senkinek sem beszéltem a lányról, kinek fehér páratestét* a templomtornyon láttam lebegni, mert biztos voltam benne, hogy kötöznivaló bolondnak fognak tartani. Talán, ha mégis megteszem, a blogom forgalma minden elképzelést felülmúl, igaz, a gunyoros bejegyzések is százával jöttek volna; ráadásul többé senki nem bízott volna az ügyünkben, ebben a holdkóros bandában, kik még hisznek a kísértetekben és a dajkamesékben. Inkább hallgattam, főleg hogy a tünemény nem bukkant fel többé, és semmi jel nem mutatott arra, hogy amit egy héttel azelőtt láttam a templom tornyán, az voltaképpen Miruna Tomescu volt, aki a közgazdasági egyetem elvégzése után egy Nagy Multinacionális Cégnél dolgozott, és akit nemrégiben temettek el.

Húsvét nagyszombatján, miután segítettem anyámnak hazaszállítani egy bevásárlóközpont fél árukészletét, bezárkóztam a szobámba, ahol elszívtam három cigarettát, különböző szövegeket ismételgettem a tükör előtt, kétszer is megnéztem kedvenc filmrészletem az In the mood for love-ból (amelyikben azok ketten találkoznak, miközben cérnametéltért állnak sorban, egy szót nem szólnak egymáshoz, de tekintetük mindennél beszédesebb), aztán felhívtalak, s teljes szívemből azt kívántam, bárcsak ne vennéd fel, vagy hűvösen azt mondd, hogy dolgod van, vagy elutaztál a városból, vagy hogy férjnél vagy és gyerekeid vannak, vagy hogy már a nevemre sem emlékszel, hogy megkönnyebbülhessek én is, és visszatérhessek a filmjeimhez, a blogomhoz, és mindörökre csak a zöldből kékbe váltó, semmitől sem rezzenő szemed emlékével maradjak. De te meleg, ígéretteljes hangon válaszoltál, s azt suttogtad, hogy a munkahelyeden vagy még, de egy óra múlva felvehetlek onnan.

Te maradtál utolsónak az irodában, s a középkorú hölgy, aki a parányi bankfiók badigárdjaként strázsált, kellemes ünnepeket kívánt, amikor bezárta mögötted az ajtót. Vacsoraidő után volt már, s megkérdeztelek, hogy miért dolgozol Nagyszombaton is, amire te azt felelted derűsen, hogy nem szereted a félig elvégzett munkát, s én nem álltam meg, hogy szokásomhoz híven ne köpjek be valamit, s megjegyezzem, hogy alighanem Miruna se szerette, s lám, hova jutott… Azt mondtad, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint amilyennek tűnnek, és én arra gondoltam, hogy valószínűleg nem vagy férjnél, és bizonyára pasid sincsen, aki egy romantikus húsvéti kirándulásra összecsomagolva vár rád otthon, s e gondolatra bambán, boldogan elmosolyodtam, mire megkérdezted, mi olyan mulatságos, s én körbeforgatva a szemem azt motyogtam, hogy eszembe jutott egy vicces beköpés valamelyik Woody Allen-filmből, aki ugye, egyik kedvenc rendezőm.

Találomra beültünk egy vetítésre valamelyik moziba a sugárúton, szinte teljesen üres volt, s én semmit nem értettem a filmből, pedig valószínűleg láttam már vagy háromszor, de még a címére sem emlékszem, egész idő alatt azon törtem a fejem, hogy a fenébe csináljam, hogy megfoghassam a kezed; beszívtam a parfümöd illatát, a lábaid figyeltem, amint meg-megmozdulnak időnként, a sötétben virító térdeid, ahogy füled mögé simítottad a hajad, kezed, mely a szék karfáját szorította, annyira közel hozzám, ó, most kellene megérintenem, mondtam magamban, de mintha lebénultam volna, levegőt sem mertem venni, s amikor a sötét teremből egyenesen a kinti verőfénybe léptünk, szemeid sárgán irizáltak, sétálni indultunk, aztán megittunk egy kávét, s mindvégig csaknem banális dolgokról beszélgettünk, de körülöttünk már történni kezdtek azok az események. Épp beléptünk a kávéházba, amikor felhangzott a kedvenc számom (a Vanilla Sky-ból az, amikor Tom Cruise megpillantja Penelope Cruz-t, s őrülten beleszeret), aztán ugyanazt az italt szolgálták fel nekünk, bár mindketten mást rendeltünk; egyszerre kezdtünk bele egy-egy mondatba, körülöttünk mindenhol csókolózó párocskák voltak, aztán megálltunk, magunk sem tudtuk, miért, egy menyasszonyruhákat árusító üzlet előtt, egy sánta koldus szegődött mellénk, „nagyuram, micsoda szép feleséged van”, kiáltotta egy kis alamizsna reményében, s meg mernék esküdni, hogy egy hófehér villamos ment el mellettünk, s az égen a felhők egymás kezét fogták, mintha egy mindenható rendező igazgatta volna lépteink a városon át, különféle véletlen egybeesések felé terelgetve, hogy a nézősereg meg legyen győződve, az egyetlen lehetséges út a két főszereplő számára, összeházasodni és boldogan élni örökkön-örökké.

Beesteledett, mire a tömbház bejáratához kísértelek, ahol − mint ahogy nagy megkönnyebbülésemre mondtad ­− egy bérelt lakásban laktál egyik barátnőddel. A nap nyugovóra készült, és tavaszias, hideg levegő ereszkedett alá, azokra az estékre emlékeztetve, amikor egyedül sétáltam, és a lányokat bámultam, akik mindig elmentekmellettem, és hirtelen úgy tűnt, hogy te is ugyanilyen vagy, Dora, te is ugyanolyan hirtelenséggel fogsz eltűnni az életemből, mint ahogy megjelentél, s nem fogsz hátrahagyni egyebet magad után, csak parfümöd illatát s néhány felvételt, amit zsebkamerámmal készítettem. Akartam mondani neked valamit, csakhogy eloszlassam kétségeimet, de épp ekkor kaptál egy titokzatos üzenetet, mely sejtelmes mosolyt csalt az arcodra, és felsóhajtottál, az üzenet egyszerre jégfalat emelt közénk, biztosan szeretője van valahol, mondtam magamban, szeszélyes a kapcsolatuk, akár a filmekben, véget nem érő veszekedésekkel, szétválásokkal és kibékülésekkel, ahová én soha nem tudnék befurakodni, csak mint egy idegen, aki lopva besurran a másik házába és lépten-nyomon ellenséges tárgyakba ütközik, kedvem sem volt hadakozni valamelyik múltbeli kísértettel, ezért ridegen boldog ünnepeket kívántam, visszaindultam a kocsihoz, s ott hagytalak téged a tömbház előtt, zavartan, kezedben a telefonnal. A visszapillantóban láttam, ahogy bemész a szürke lépcsőházba, az autórádión a Friday I’m in Love-ot játszották, egy másik szám, amit a végtelenségig újra tudok hallgatni, egy ismeretlen szerelemről álmodozva, istenem, mekkora egy barom vagy, mondtam magamnak, s beleöklöztem a kormánykerékbe, mindent elrontok azzal, hogy különféle forgatókönyveket találok ki, lehet, hogy nincs is szeretőd, lehet, hogy az üzenet az anyádtól jött, vagy a barátnődtől, vagy a mobilszolgáltató kívánt kellemes ünnepeket, mint ahogy teszi mindenki más ezekben a keresztény őrülettől átfűtött napokban, s talán nem véletlenül szolgálták fel a kávéházban ugyanazt az italt nekünk, bár mindketten mást rendeltünk, nem véletlenül hitte az a sánta koldus, hogy a feleségem vagy, nem véletlenül láttuk azt a furcsa villamost, s közben eszembe jutott, hogy otthon csak Lola kandúr vár rám, meg anyám, aki minden bizonnyal beásta magát a konyhába, vagy a tévét bámulja, így az első útkereszteződésnél csikorgó kerekekkel megfordultam, mintha dühös maffiózók lennének a nyomomban, tövig nyomtam a gázpedált, s menetiránnyal szemben hajtottam a kihalt utcákon és sugárutakon, hisz Nagyszombat volt, és mindenki az ünnepekre készülődött. A nap már rég lenyugodott, mire a tömbházad elé értem, kigyúltak a fények az ablakokban, szinte éreztem a sültek meg kalácsok illatát, ahogy szétterjedt mindegyik konyhában, csak a tiédben nem (egyszer mondtad, hogy nem tudsz főzni), egy utcai lámpa alá parkoltam, meggyújtottam egy cigarettát, s ahelyett, hogy további forgatókönyveket pörgessek a fejemben, elővettem a mobilom, s tárcsáztam a számod, miközben szívem a torkomban dobogott.

„Halló”, szóltál bele száraz, fakó hangon, kiveszett belőle az a gyöngédség, amivel még vacsoraidőben válaszoltál, „történt valami?”, kérdezted, de tudtam, csak megjátszod magad, valójában haragszol rám, hogy faképnél hagytalak a tömbház előtt, mint egy faragatlan bunkó, „Igen”, válaszoltam, a feltámadás éjszakája van, s otthon nem vár senki, csak anyám, s Lola kandúr, akiről már meséltem neked, s jól tudom, hogy nincs pasid, aki átöleljen, csak egy barátnőd van, akivel megosztod a lakásod, s egy barátnő, egy anya meg egy kandúr, mind csodálatos dolgok, de egy idő után már nem érjük be ennyivel, szóval nem jönnél le, hogy együtt töltsük a feltámadás éjszakáját? „Beszéltük, hogy találkozom néhány barátommal”, válaszoltad, ugyanazon a szándékosan hideg és közönyös hangon, ami időközben meglágyult, s vegyült bele abból a gyöngédségből, mint amikor a hét elején megérintetted a vállam abban a füstös ír kocsmában, s mondtad, hogy beszélni szeretnél velem. Ki kellett találjak valamit, hogy meggyőzzelek, hisz nyilvánvaló volt, hogy velem kell töltened az estét, amit az is bizonyított, hogy a szürke tömbház tetején egy bazi nagy fényreklám jelent meg, s rajta a LOVE felirat foszforeszkáló rózsaszínben lüktetett, akár egy gigantikus szív.

„El kell mondanom valamit Mirunáról”, mondtam olyan határozottsággal, hogy jómagam is meglepődtem, „Dora, ez most fontos, lehet, hogy őrültnek fogsz tartani, de el kell mondanom”, s avval letettem a telefont, meggyőződve, hogy néhány perc múlva megjelensz, egy válladra dobott kabáttal, beülsz az autóba, ellenállhatatlan parfümöd betakar, rámnézel azokkal a zöld szemekkel, és én leszek a legboldogabb szemüveges blogger a világon.

Így is történt. Az én romantikus elképzelésemben viszont nem volt benne, hogy − miután leparkoltam az autót egy park mellett, valamelyik sötét sétányon, s bevallottam neked, hogy egy héttel azelőtt láttam Mirunát lebegni, mint valami pára-tüneményt, az U alakú tömbház udvarán levő templom tornyán ­­­− te elsírod magad, lekeversz nekem egy pofont, s elkezdesz kiabálni, hogy kötöznivaló bolond vagyok, s csúfot űzök belőled ezzel a kísértetmesével a halott barátnődről. Arra sem számítottam, hogy rohangálnom kell utánad akkor éjjel a parkban, hogy minduntalan térdre kell esnem előtted a sétányon, s könnyes szemmel kell könyörögjek, hogy higgyél nekem, azt hozván fel bizonyítékként, hogy van még valaki, aki látta a jelenést. „Ki látta még?” kérdezted gyanakvóan, s megálltál a tóparton és letörölted a könnyeid egy szalvétával, amit odanyújtottam neked (mindig van nálam néhány darab, soha nem tudni, mikor párásodik be a szemüvegem, vagy ríkatok meg egy gyönyörű lányt). „Hát, egy öreg, aki a tömbház szeméttárolójában lakik és a galambokat eteti, de elképesztő kollázsokat készít Ceaușescu-képekből, és…” kezdtem a magyarázkodást, de te újra elkezdtél sírni és továbbrohantál a sétányon, végig azt kiabálva, hogy hogy a fenébe sikerül mindig ilyen fura alakokat felszedni, mint én, s mért nem tudsz találni te is egy rendes fiút, aki elvigyen kávézni, s elmondja, hogy feleségül akar venni, s két szép gyereket is szeretne tőled. Kiabálásod megzavart egy szerelmespárt, akik egy közeli padon csókolóztak, s egy csapat vadkacsa is − melyek nemrég tértek vissza meleg égtájakról ­− felröppent, mire én, másmegoldást nem találva, hogy elhallgattassalak, egyszerűen átöleltelek és megcsókoltalak, és abban a pillanatban, csodával határos módon, minden lámpa felgyúlt a parkban.

 

Gáll Attila fordítása

 

ADINA ROSETTI  1979-ben született Brăilán. 2004-től ír cikkeket és riportokat a Dilema Veche-beés aDilematica-ba. 2008-tól az ELLE szerkesztője, a kulturális rovat vezetője. 2007-ben megkapta „Az Év Fiatal Újságírója” díjat.

 



* Részlet a DEADLINE című regényből.

 




.: tartalomjegyzék