Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Andreea Răsuceanu

Hugica

(Verișoara)

 

Hugica egy kövér, nagy gyerek, aki folyton patikaszagot áraszt magából, és úgy kerekíti a szavakat, mintha rágógumi-gömböket fújna, melyeket aztán szétereget a világban, s ezek soha nem pukkannak szét, hanem − ahogy a kis négyéves Ada is legelőször megpillantotta ­− parányi rózsaszín golyókként lebegnek ég és föld között. Egyedül lakik, egy négyemeletes tömbházban a Micro negyedben, s jókat szórakozik a néven, mely mintha egy parányi világot rejtene, annyira kicsit, hogy könnyűszerrel elférne az üveglapokkal kirakott gyógyszertári szekrény felső fiókjában, ahol kék felirattal ellátott üvegedények hadoszlopai sorakoztak, mint valami különös alakú, mesebeli lények. A patika éppen a város túlsó felében volt, távol a Dunától, és Adát néhány napra hugicára bízták a szülei, főleg nyáron, amikor le-leruccantak a tengerre.  A kis Ada a hideg mozaikon játszott, s nagy élvezettel nyomta a dunai város nyarainak rekkenőségétől felhevített bőrét a kőnek, mely egyszeriben apró üvegnyilakat szúrt a lábszárába, valahová a térde mögé. Hugica felhúzta a földről, s egy-egy émelyítően édes cukorkát nyújtott oda neki, amitől csak még nagyobb melege lett, s a gyerek kis öklét, amelyben a cukorkáspapírt tartotta, puha, a csuklónál húsgöngyölegekbe tűrődő kezébe fogta szorosan.  Így indultak el gyalog, a 12-es busz megállója felé, ez volt az egyetlen járat, amely kijött idáig, a város szélére, akárcsak a döglött halak bűze, mely a Dunát egészen a Fekete-tengerig kísérte, azokon a nyarakon, amikor a kombinátból szennyező hulladék került a vízbe. Ada úgy kapaszkodott a dundi, gondosan kifestett körmű kézbe, mint a nyári napok egyetlen bizonyosságába, aztán megfogózkodott a busz fémcsövében, mely recsegve, nyikorogva vonszolta magát végig az alvó városon, mintha az alkonyat óráiban csak ők suhantak volna át a város leheletfinom vásznán, mint valami képernyőn, mely a láthatáron túlnyúlva tartott a végtelen felé. Ilyenkor leírhatatlan boldogságérzet töltötte el, meg félelem is, mintha valaki egy sodrott selyemzsinórt kígyóztatott volna fel a lábán, s odapréselte magát hugica sima, erős combjához, fejét az ölébe hajtotta, melynek olyan szaga volt, akár egy orvosi rendelőnek. Elég sok idő telt el így, ebben az összefonódásban, s a trolibusz lomha ringásában, mely mint egy giliszta vájt utat lassan a város húsában, Ada majdnem elaludt.

Ma mintha mindenki, akinek a délutáni órákban a városban akadt dolga, erre a trolira gyúródott volna fel, mely felnyögött az egymásba préselődött, izzadt testek alatt, s e szín- és formakavalkádból minden egyes megállónál kivált egy-egy kéz, láb, néhány végtag, és saját akarattal rendelkező testté álltak össze, amely szaporán lépkedett le a troli fémlépcsőjén, s egykettőre felszívódott az alkonyat latyakjában. Ada azt figyelte, hogy hugica gömbölyű hátára hogyan rajzol az izzadság egy egész kontinenst, melyet a selyemblúz kék tengere vett körül. Hugica combja és az elszántan markolt fémcső közé beékelődve, Ada alig kapott levegőt, s míg egy ritmusra rázkódott a hatalmas gumikerekekkel, azon gondolkodott, vajon hány megállót számolt meg izzadt ujjain, de többször elvétette a számolást és újrakezdte, s most már nem tudta, hogy hat vagy hét volt, s abban sem volt biztos, hogy a hetes jön a hatos után, vagy fordítva. Sóvárogva gondolt a félig megolvadt cukorkára, amelyet már nem tudott a szájába gyömöszölni, s most nyúlósan, eperillatot árasztva folyt a kis piros szoknyára. Azt kívánta, bárcsak otthon lehetne, s nézhetné, ahogy hugica tágra nyitja az ablakokat, s alila égbolt behömpölyög a szobába, aztán bekapcsolja a rádiót, s nekilát vacsorát készíteni a konyhában, vinetát hagymával és krémes süteményt, míg Ada a szomszédos szobában hallgatja, ahogy falak mélyén, a Micro negyedi tömbház zsigereiben alázúdul a víz a negyedik emeletről, ahol talán épp akkor mostak meg egy tál gyümölcsöt. Ada megszorítja a fémcsövet, s igyekszik megőriznie egyensúlyát, habár fáradt már, s hűs takarókkal lefedett ágyára gondol. Hugica nagy, meleg kezét fogja, mely talán most még melegebb és puhább, mint általában. Hugica időnként kissé megszorítja az ujjait, mintha emlékeztetni akarná valamire: „Köszönj kezitcsókolomot, amikor Andreescu asszonyság elmegy mellettünk, s nézz a szemébe.” De Andreescu asszonyság ezúttal nincsen itt, és Ada a Micro negyedi tömbház negyedik emeletén, a konyhájában látja őt, amint épp vinetát készít hagymával és sült paprikát, ezen a nyáron mindenki ezt eszi, tűnődik Ada, és nem érti, hogy hugica miért szorongatja egyfolytában a kezét, s azt sem, amit mond neki. Felemeli rá a tekintetét, de az üveges szemgolyók visszavonultak a szemüreg mélyére, s olyan gondolatokban merültek el, melyekről Adának fogalma sem lehet. Olyan szeme van, mint a halaknak, melyeket néhanapján a halkereskedésben vásárol, s melyek még jó sokáig vergődnek a kagyló aljába eresztett hideg vízben, s úgy mozgatják nedves ajkukat, mintha beszélni akarnának, de mégsem hallatszik semmi. Hugica sem mond semmit, bár az ajkai egyfolytában mozognak, mintha imádkozna; elvitte egyszer a Micro negyedi templomba, ahol le kellett térdepelnie a padlóra, csak ezúttal senki nem szidta meg, hogy mért ül a hideg cementen. Ott kellett ülnie, és imádkoznia a szülei, a nagyszülei és a hugica egészségéért. Aztán többek közt néhány gyertyát is meggyújtottak, s azok fellobbantak, majd eloltódtak s füstölögtek, s neki egy celofándarabon egy kanálnyi kolivát*adtak. De nem úgy tűnt, hogy hugica imádkozna, s Ada azon tűnődött, hogy biztosan ő is elfáradt, s már otthon szeretne lenni a konyhájában, mi kékre volt festve, akár egy akvárium, a rádiót szeretné hallgatni, s előkészíteni a vacsorát. Óvatosan leguggolt, és furcsának találta, hogy hugica nem cibálja fel, mint sokszor máskor, hanem lassan eleresztette, s úgy maradt a keze, mozdulatlan, akár egy élettelen madár begörbített karma. Innen lentről Ada arra lett figyelmes, hogy a trolibusz zűrzavarából egy ismeretlen kéz meglebbenti a vizek kék szövetét hugica kék szoknyáján, s sietősen matarászni kezd a fehér, erős combok közt, a bőrén, mely egyre áthatóbb orvosságszagot árasztott, akár a porok a polcokon sorakozó üvegcsékben, orvosi rendelő- és gyertyafüst-szagot.  A férfi, aki egy fehér kézből és vékony, kávészínű öltönyből állt össze, valahol a magasban végződött, túl magasan, hogy Ada szemügyre vehesse, egy arc nélküli óriás volt, ki a kezével lát, érez, s most újra és újra elmerül a kék szoknya alatt, s Ada észrevette, hogy a másik keze közben szétnyitotta hugica mellén a blúzt, s előkandikált onnan, lilán, mint az alkonyat, melyben a troli vadul száguldani kezdett, egy nagy mellbimbó, melyet már oly sokszor látott, mint egy odaragasztott szívókorongot, mint egy tengeri élőlényt a Teleenciklopédiából, mely most kiszívja minden erejét, s az életet is belőle, s amely, úgy tűnt, bármikor leválhat onnan, s hasznavehetetlenül a lábaihoz gurul. Ada emlékeztetni akarta, hogy már egy ideje le kellett volna szállniuk, bár ő is többször elvétette a számolást, de valószínűleg már rég elhagyták a megállójukat, s amúgy is a troli továbbszáguldott az éjszakában a Duna zavaros vize felé, hogy aztán örökre nyoma vesszen.

 

Gáll Attila fordítása

 

ANDREEA RĂSUCEANU1979-ben született, 1998-ban debütált rövidprózával a Cuvântul-ban. Önálló kötete: Cele două Mântulese (Vremea kiadó, 2009). Szerkesztőként dolgozott az Humanitas Fiction kiadónál, jelenleg könyvkritikákat ír az Observator Cultural-ba.

 



* dióval kevert, édesített főtt búza




.: tartalomjegyzék