Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Cosmin Manolache

Kavics... makadám... föld...

– Ide is, polgármester úr! – mondta a zöld, indamintás kendőt viselő asszony, miközben bebugyolálta a fejét.

A polgármester – óvatosan, nehogy rálépjen va’egy tyúkra – arrébb ment a felvevőgéppel, úgy lépkedett, mint egy kabuki színdarabban, hogy megközelítsen egy madárkát. Nem nagyon volt ideje késlekedni. Zoomolt, de a videokamera nem volt új darab, korántsem működött már olyan zajtalanul, mint annak idején, és a madár elrepült. Ő sem szokott még hozzá a géphez, egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát, és remélte, hogy előbb-utóbb felbukkan néhány újabb madár. Csak a a kereső gumírozott burkolatát kellett eltávolítania a szemhajlatától – ennyi. Felnézett, és a kendős asszony ismét sarokba szorította:

– Polgármester úr, gyüjjön ide is!

A polgármester ide-oda ugrált az egykori, szétszerelt motoralkatrészek, kövek és a háziszárnyasok ürülékei között, míg egy tyúkketrechez ért. A kendős asszonynak mintha elillant volna a tekintélye pongyolája gyűrött ráncai közül, mióta a polgármester belépett Adrian udvarára, akinek a szomszédai már korán reggel összegyűltek, mintha hivatalos fogadásra jöttek volna. A neve csak akkor hangzott el ismét Adrian szájából, amikor az utcai tömeg sokasodni látszott, és ő büszke volt, hogy most már a polgármester is tudja, hogy hívják:

– Hé, Filica néne, ne zavard mán a polgármester urat, mert sietünk! 

De a polgármester felemelte a hüvelykujját, hogy minden rendben. Ez bátorításként hatott Filica nénire, elvezette hát a polgármestert a tyúkketrectől a kolumbáriumig. Adrian végleg kolostorba vonul, de az óriási gazdaság marad... Filica néni felelősnek érezte magát érte. Olyan asszony volt, akiben meg lehet bízni. Ha akarna, se tudna rosszat mondani róla az ember.

Minden, ami az udvarban történt, leginkább egy bűntény helyszíni szemléjére emlékeztetett, és a polgármester – nem annyira kíváncsian, mint amilyennek tűnhetett kívülről – bátorította a lelkes hangulat kialakulását. Nem feltétlenül a felvevőgépnek, inkább magának a filmezésnek volt a megszállottja. Lemondott arról a régi műszerről, amely csak 35 mm-es filmszalaggal működött – hagyományos filmet egyébként sem nagyon lehetett már kapni kereskedelmi forgalomban –, és egy külföldi ismerőse épp ekkor vált meg a videokamerájától – ezt nevezik véletlen egybeesésnek. Első alkalommal próbálta ki a gépet, mindaddig nem tűnt fel semmi fontos a városban. Egy kolostorba vonulást azonban, méghozzá nem is akárkiét – hiszen Adrian nem akárki volt – meg kellett örökíteni. És Adrian ezt el is fogadta, a szokásos fenntartások nélkül, amelyek a fényképezőgépes zarándokok által megrohamozott szerzeteseket jellemzik.

Amíg Filica néni és a polgármester az udvar minden sarkát végigkotorászták, Adrian megpróbált begyömöszölni még egy pizsamát az utazáshoz előkészített bőröndbe. Nagy nehezen sikerült, a villámzár épp hogy le nem pattant; szerencséje volt a türelmével, amely képes spirituálisan felemelni őt, ahogyan a polgármester mondta neki egy este. Adrian akkor kijavította:

– Nem spirituálisan... Lelkileg!

– Jó, jó... Nem avatkozom bele, te nálam jobban állsz a vallással... Ha te mondod, így van... – és folytatta az ivást: valószínűleg az utolsó fröccsüket, amit „egyenlő félként” fogyasztanak.

Egyikük sem tudta elfeledni a fiatalságukat, az időt, amikor mindketten hosszú délutánokat töltöttek a színtársulatnál, a művelődési ház gázolajjal felmosott színpadán, ahol porszemcsék milliárdjai lebegtek a termet átszelő néhány vastag fénynyalábban.

Mit felejtett el? Vagyis... valóban elfelejtett valamit? Ezt a kérdést ismételgette; csak-csak előkerül egy apró részlet, ami felett átsiklott a figyelme. A tükör sarkán néhány nyakkendő lógott. Feltegye valamelyiket? Van valami értelme? A polgármesternek adhatta volna őket, amikor az visszatér a város ügyeihez. Legalább úgy érjen oda, mint egy tiszteletreméltó ember, egy „mérnök úr”, aki úgy vonul vissza a színtérről, ahogy illik. De vajon helyes, hogy valóságos díszkísérettel megy? Mint egy menyasszony, mondta magának, majd megrázta a fejét és az összes kétsége szertefoszlott a rendetlen szobában. Miután néhányszor céltalanul átvágott a szőnyegen régóta hányódó tárgyak között, ismét a tükör előtt kötött ki, és mozdulatlanná dermedt. Mintegy háromhónapos szakállat viselt, és egyáltalán nem gondozta úgy, mint azelőtt, amíg el nem határozta, hogy távozik a világi személyek köréből. Beletúrt enyhén hullámos hajába, fedetlenül hagyva homlokát. Nem volt annyi ránca, mint amennyire számított. Nem szokta nézegetni magát a tükörben, de most, most valóban megfelelő volt a pillanat. Na nézz oda, fiú. Hogy elszállt az idő... Öt perc telt el így, anélkül, hogy észrevette volna. Arra gondolt, hogy a fejetlenséghez, amely a ház igazi ura volt, nem sikerült egy asszonyt találnia, aki rendet teremtett volna. Most kirekesztettnek, mellőzöttnek érezte magát. Egy háztartást kézben kell tartani, és ő szinte semmit nem tudott erről. Nem tudott, most pedig már végképp nincs ennek semmi jelentősége. Mosolygott és színpadiasan megfenyegette magát az ujjával, mint egy örökbecsű western pisztolyhőse – végső soron egy elnéző korholás volt ez. Még töltötte volna ott kicsit az időt, ha nem veszi észre a tükörben a polgármestert, aki épp azon ügyködött, hogy összehangolja testtartását a videokamera tetemes súlyával. Az ajtóban állt. Meg akart fordulni, kilépni a színpadias pózból, de a polgármester intett a szabad kezével, hogy maradjon ott, mert ez egy jó jelenet. Belépett a szobába, és – akárcsak az udvaron – nehézkesen haladt előre, a szőnyeg többrétegű rendetlenségén keresztül. Adrian háta mögé került és a tükörben meglátta saját magát is. Ez nem volt rendjén. Így szólt:

– Maradj még egy kicsit! – és visszatért az eredeti beálláshoz, az ajtókeretben, de jóval lentebbi pozícióban.

Elindult ugyanazon az útvonalon, de most törpejárásban, hogy ne „lógjon be” a tükörbe. Most jó volt, ezúttal jól csinálta, tényleg. Adrian, megszokásból, vett egy nyakkendőt, és feltette. Tudta, hogy ilymódon ad egy kis haladékot az őt filmező embernek – újabb megszokás. Itt is, ott is megszokásokba botlasz. Mindenütt. Jól tudta ezt, főként a színdarabokból, még ha a szerepek különbözőek is voltak. A színpad egy dolog, a terem meg más. Ezt semmiképpen nem lehet megváltoztatni a színházban, mondta magának. Aztán addig igazgatta a nyakkendőt, amíg a polgármester be nem fejezte a felvételt. Egy újabb jól sikerült jelenet. Legalább néhány jól sikerült jelenetben legyen részed az életben. A színpad más tál tészta, ott az előadás mindenképp véget ért, és kész, utána már a járdán találta magát és hazaért, megint.

– Na mit csinálunk? – kérdezte a polgármester.

– Hát nem megyünk? – válaszolta Adrian.

– Úgy értem, fimezünk még valamit? Akarom mondani...

– Hát... engem kérdezel? Mit kezdjek én ezzel a kazettával? Akárhogy is, nekem nincs szükségem arra, hogy lássam magam. Filmezd, ami eszedbe jut – zárta le Adrian, hogy véget vessen az időhúzásnak és siettesse az indulást.

Elhúzódott a tükör elől és felemelte a bőröndöt. A polgármester észlelte a pillanat súlyát és ismét vállára vette a kamerát. Egyre kellemetlenebb volt ez számára, de minden teher kényeztetésnek számít, ha egy jóbarátról van szó. Igen, minden műkedvelő színházi tapasztalata ellenére is kellemetlennek tűnt számára, pedig ezúttal nála volt a kamera, és nem volt arra kényszerítve, hogy válaszoljon vagy improvizáljon, ha valamilyen kínos helyzet állna elő. Már a rutin sem tudta megfelelőképpen működtetni a gesztusait. Nem, ő Adrian, a barátom, jelen kell lennem, el kell kapnom a pillanatot...

– Gyere, menjünk! – mondta a polgármesternek és kiment.

A polgármester követte őt a sötét előtérben. Tökéletesen ráhangolódott a gyors technikai váltásra, és azonnal átállította a gép fényerősségét. Az udvaron Adrian így szólt a kendős asszonyhoz: 

– Gyerünk, Filica néni, mert mi megyünk! – és tett néhány lépést a kapu felé.

– Mindent elpakolt, Adrian úr?

– Azt hiszem... Na és, ha valamit elfelejtettem... Elhozza maga, amikor majd látogatóba jön hozzám.

– Ej, hát ki tudja, mikor lesz nekem erre időm, anyácskám...

– Maga csak vigyázzon arra, ami itt van. A tyúkokat mondtam: ha megkívánja, nyugodtan levághatja valamelyiket... Amíg el nem fogynak...

– Hát, küldök majd egy jó kis csirkesültet a kolostorba...

– Vigyázzon, nehogy megromoljon útközben... Inkább egye meg maga. A galambokat pedig elviszik a fiúk az Egyesülettől. Holnap, holnapután jönnek...

– Megtalálnak itthon, dejszen nem megyek én sehova.

– Jól van, jöjjön, hadd csókoljam meg!

– Vigyázzon ott magára, anyám, és imádkozzék értem, bűnös lélekért is!

– Jó, jó, ne mind jajgasson annyit... Isten áldja! – és lehajolt, hogy arcon és homlokon csókolja.

Adriannak nem volt már senkije, mégsem akaródzott hagynia, hogy a ház mindenestül valaki más kezére kerüljön. Az emberek változhatnak, ki tudja, milyen irányba, s egyszer csak arra ébredsz, hogy senki sem ismer. Jobb, ha megmarad a ház, elővigyázatosságból. Lehet, egyszer majd hazajön... A polgármester már a gépkocsi kormányánál ülve várta. Az autója mögött ott állt egy másik gépkocsi – barátok a munkahelyéről és a helyi Keresztény Egyesülettől. A kormány mellől a polgármester felvette az utolsó jeleneteket: ahogy elbúcsúzott Filica nénitől, majd kilépett a kapun és integetett a többi szomszédnak.

– Imádkozom majd értetek... Csókollak benneteket! – mondta Adrian és behúzta maga mögött a Volkswagen Golf ajtaját.

Elindultak, mintegy 200 kilométer állt előttük, nyomukban felporzott az út. A dombokat lassan a síkság követte, közel jártak a Dunához; és az udvarbéli felfordulás után mintha egyiküknek sem lett volna kedve a társalgáshoz. A polgármester rátaposott a gázra, nem zavartatta magát. A dombok kezdtek elmaradozni, aztán végképp maguk mögött hagyták őket. Most már az alföld jön. Bukarest előtt megálltak egy benzinkútnál, kávéztak egyet, és indultak tovább. A polgármester úgy tervezte, hogy mielőbb visszafordul, nem mintha a város ügyei olyannyira halaszthatatlanok lettek volna, csak hát az emberek folyton számonkérték rajta a kis ígéreteit, amelyek miatt a fontos ügyeket is el kellett odáznia néha.

A kolostor kapujánál varjúsereglet fogadta őket. Az ajtócsapkodás elűzte őket a fákról, a tetőkről, az ég pedig fenyegetően elsötétült. Néhányuk ezt égi jelnek vélte, mindnyájan hallgattak. Alighogy kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat a több mint kétórás zsúfoltság után, úgy néztek ki, mint valami gyűrött tornászok; egyikük megszólalt, hogy oldja kicsit a hangulatot:

– Hallgassanak ide, polgármester úr, Adrian úr... vagyis atyám... he-he-he... egy kis fröccsöt belépés előtt, mer’ ugye mostantól lemond a fröccsről meg minden ilyesmiről... hoztam egy üveggel...

– Te, Viorel, csak a bajunkat gyűjtöd! – mondta neki a polgármester, akinek sikerült megörökítenie  a levegőbe emelkedett varjak kísérteties seregét, aztán Adrianra nézett.

Nem úgy tűnt, mintha Adrian meg lenne botránkozva; semmi súlyosan sértőt nem érzett a megjegyzésben. Olvasott már Hogyan mulatnak a kalugyerek- vagy Sztárecválasztás-típusú könyveket, be volt oltva. Egyszerűen csak kiegyensúlyozott ember akart lenni, semmi több. A lehető legtermészetesebb módon. Bemelegített, mint egy labdarúgó mérkőzés előtt, és elfogadta a felkínálást:

– No, legyen, egy kortyot, csak az íz kedvéért...

Viorel nem hozott magával poharakat, így kénytelenek voltak körbeadni a Coca-Cola címkés műanyagpalackot, fejenként néhány korty erejéig – az ő ötlete volt –, aztán Adrian megszólalt:

– Kész, gyerünk befele! 

Egyenesen a rendfőnök szállásához mentek, Adrian jól ismerte a kolostort. Sorjában mentek be, bátortalanul, pisszenés nélkül. Egyfajta rituálé volt ez, amelyet bennfentesként Adrian celebrált, kísérői csodálkozó tekintetének kereszttüzében:

– Áldjon meg, szentatyám! – mondta a zárt ajtó előtt.

Szavait némaság fogadta a túloldalról. Még kétszer megismételte az áldáskérést, de továbbra sem kapott választ. Kénytelen-kelletlen elhagyták a sötét előcsarnokot, és újra az udvaron találták magukat.

– Most mit csináljunk? – kérdezte a polgármester.

– Várjatok, megnézem, van-e valaki a konyhában! – mondta Adrian, és elrohant az épület egyik mellékszárnya felé.

A kísérők arcán látszott a kételkedés, úgy álltak ott egy csoportban, mint kamaszok, akik életük első kirándulásán vesznek részt. Nézték a málló vakolatú falakat, kérdéseiket a visszaútra tartogatták. Az idő egyre telt, és a polgármester így szólt Viorelhez:

– Hé, te égimeszelő, menj, hozd ide a kocsiból azt a kamerát!

Három perc múlva érkezett is fújtatva Viorel, és hozta a gépet, mint valami frigyládát.

– Gondolom, nem veszi zokon senki... Különben is, látom, hogy egy árva lélek sincs itt... – folytatta a polgármester, és elkezdte filmezni a falat, a fákat, a virágokat és egy macskát.

– Nézze, jön már, polgármester úr! – mondta a kísérők egyike, és a kamera arrafelé fordult, ahonnan Adrian érkezett a hírrel.

Ezúttal, úgy tűnt, felhagyott a játékkal, a cinkos hangvétellel. Intett a polgármesternek, hogy hagyja abba a filmezést, s amikor odaért mellé, kifakadt:

– Ez nevetséges! A sztárec elment egy hétre, és nem maradhatok az áldása nélkül... – és megállt, földbe gyökerezett lábakkal, bár tudta, hogy a szabály az szabály, majd folytatta:

– Nincs mit tenni, vissza kell fordulnunk!

– Ugyan már, ne őrjíts meg! Eljöttél idáig, és ezek nem képesek befogadni téged egy hétig, amíg megérkezik a nagyfőnök?

– Ez van! Gyerünk, ez nem vita tárgya. Mennünk kell, nincs más választásunk. Visszajövök én egy hét múlva.

– ’szom az anyjukat! – szitkozódott magában Viorel, hogy Adrian meg ne hallja; majd elindultak, lehajtott fejjel, mint egy vereség után.

A polgármester lefilmezte a távozást is – ha lúd, legyen kövér –, bár az arcok holtsápadtak voltak. Beültek az autóikba, és elindultak hazafelé, ugyanazon az úton. Bukarest után ismét megálltak a benzinkútnál, ugyancsak egy kávéra. Ez kicsit helyrehozta őket. A tréfálkozás újból beindult, mintha átok alól szabadulnának, s a szélvédőn át eléjük tárult ugyanaz az új világ, az otthoni világ, barátságosabban, mint valaha.

Mikor megérkeztek, megálltak a központban, a polgármesteri hivatal előtt. Világos, hogy csak az elválás volt hátra, mindenki indulhatott hazafelé, ez a késő délutáni óra már csak egy kiadós alvásra volt jó – egy olyan nap után, amelynek haszna egyenlő volt a sztárec ajtaja mögötti semmivel. A kísérőautó elindult, a városháza ajtajában csak a polgármester, Adrian és két jóbarátjuk maradt.

– Nos, mit csináljunk? – kérdezte Adrian. Találkozunk, hümm, később?

– Hallgass ide, tudod mit? A program befejeződött mára. Menjünk hozzám. Sütünk egy kis flekkent, iszunk egy fröccsöt és megnézzük a kazettát is.

És elindultak mind a négyen, meg is érkeztek hamar. Néhány perc múlva már a polgármester felesége is részletesen tájékoztatva volt a nap eseményeiről, aztán odakészítette a húst. A történet elnyerte végső formáját a félig átlátszó függöny mögött, amely útját állta a konyhát elárasztani szándékozó legyeknek. A polgármester elrendezte a sütőrostélyt, és elhelyezkedett a tűz körül a poharakkal. Bor és ásványvíz is volt otthon. Mikor a felesége megjelent a tállal, a polgármester így szólt hozzá:

– Figyelj a húsra, mert én megyek, hozom a tévét és a videót...

A füst egyre vaskosabban tekergőzött, a terjengő illatok pedig elűzték a rideg idegenség-érzést. Csupán ilyen apró, de tökéletes dolgok szükségeltettek egy majdnem tökéletes estéhez. Miután tányérjaikra tették a húst, és a konyhában szétáradt a fokhagymamártás illata, Adrian néhány percre megállította az est menetét:

– Imádkozzunk!

Felálltak, elmondták az imát, és visszaültek székeikre, pirospozsgás arccal.

– No, jó étvágyat! – mondta a polgármester. És lássuk csak, milyen is volt az első szerzetesi napja a... mit mondtál, milyen atyának hívnak majd?

– Háát, egyelőre Adrian testvérnek... Aztán még meglátjuk...

A polgármester betette a kazettát a lejátszóba és elindította a távirányítóval. A képernyő a földet mutatta Adrian udvarán, a padlószőnyeget, a padlót, az aszfaltot, a makadámot, a kavicsot, negyed- és féltyúkokat, mindezt zűrzavarosan, összevissza filmezve. Semmi, csak egy kézre akasztott és céltalanul himbált kamera értelmetlen felvételei.

– Mi a fene ez? – kérdezte a polgármester felesége.

A polgármester döbbenten nézte a televízió képernyőjét, és nem akart hinni a szemének. A többiekre pillantott. A hangszóróból az ő hangjuk hallatszott, meg az indamintás zöld kendőt viselő asszonyé, de a képernyőn nem látszott más, csak a lépten-nyomon felbukkanó tyúkszar. Tekerte a kazettát előre, vissza, de reménytelenül.

– Kész, tudom, mi történt... Rájöttem... Milyen hülye vagyok... Istenem, micsoda idióta... – mondta a pogármester és kifújta magát, mint egy gyerekes baklövés után. Együnk, a fenébe is, egy hét múlva majd újra filmezünk. Hátha kerül időközben egy esküvő vagy valami... Na, Isten áldjon, jó étvágyat! Zabálj, Adrian, mert egy hét múlva majd koroghat a gyomrod!

– Találomra nyomkodtad a gombokat, mi?

– Azt hiszem, igen – motyogta. Nem hallod, hogy csupa hülyeséget beszéltünk ott? És lefilmeztem a tyúkokat, a kiskutyát, azokat a szép galambokat... És a házban... Adrian, mondd el te Puşának, milyen jelenetet kaptam el a házban, a tükörnél!

– Na jó, jössz te is ezzel... Leselkedtél és rajtakaptál... Nagy ügy... Jobb is, hogy nem sikerült felvenni...

– Hé, fiú, ez egy jel volt, tudd meg... Hogy észhez térjek... Nem lehet ám bármit lefilmezni... Na? Mit szólsz?

Összekoccintották a poharaikat és megrohamozták a sült húst késeikkel és villáikkal, a fröccshullámok között, mintha felkelésre készülnének. A porcelán csikorgott a fém dühös támadása alatt. Csendben rágtak, s közben figyelték a tévéhíradót. Ugyanazok a lopások, gyilkosságok, nemi erőszaktételek, tűzvészek... Katasztrófa, egytől egyig. Adrian türelmesen rágta a húst. Tudta, hogy még van egy hete. Csak azokra a képekre tudott gondolni, a kavicsokkal, a makadámmal, az udvaron szétszórt tyúkszarral és a megyei utak állati ürülékével. Megkísértette a gondolat: el kéne vinnie a kazettát, emlékbe... Ez eszébe juttatott egy címet, amit sosem vett figyelembe, amikor kinyitotta az illető könyvet. Ki tudja, hol lehet? Biztos nincs már meg otthon... Földeken és partokon át... Aham, holnap elmegy a könyvtárba, ezt kell elolvasnia, hogy kitöltse az idejét, gondolta, s tovább rágott és kuncogott magában.

 

Papp Attila Zsolt fordítása

COSMIN MANOLACHE1975-ben született Bukarestben, a Román Paraszt Múzeumának muzeográfusa. 2004-ben jelent meg a regénye, a Ce faţă cumplită am.Több közös kötet társszerzője. A Berlini Nemzetközi Irodalmi Fesztivál meghívottja volt.




.: tartalomjegyzék