Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Călin Torsan

Részt vettem egy kulturális eseményen

(Prezent la un eveniment cultural)

 

A sportrovatot olvasgattam. Annyira komoly arccal, hogy senki nem mondta volna meg, hogy tabellákat böngészek. Jobb lábam átvetettem a másikon, s úgy kalimpáltam vele, miközben aprókat kortyolgattam a teámból. Minden öt-hat sor után, épp csak annyi időre szakítottam meg e foglalatosságot, hogy feltoljam a szemüvegem, mely bosszantóan igyekezett az orrom hegye felé. Egy légy keringett körülöttem, s már el is képzeltem, mihez kezdek az újsággal, ha befejezem az olvasást.

Valaki kopogott a szoba ajtaján. Megköszörültem a torkom, akár a farkas A kecske és a három gidóban, köhintettem egyet, s kiszóltam:

– Tessék!

Az intézmény küldönce volt, egy ötvenhez közelítő nő. Harcban az évekkel, őszbe csavarodó vuklikkal. Félénken lépett be, s egy borítékot tett az asztalomra. Valami köszönésfélét mormogtam, mire ő diszkréten távozott.

Visszatértem az újságomhoz, a légy meg régi rossz szokásaihoz. Önfeledten szürcsöltem a teát, annyira lebilincselt néhány hír a Manchester United-ról. Úgy egy negyed óra múlva felszedtem sonkáim a székről, kiöblítettem a poharat, hugyoztam egy nagyot, aztán visszatértem a munkámhoz. A levél, amely az előbb érkezett, elsőbbségi volt, kék borítékban. Odaültem az asztalhoz, s módszeresen, türelmesen kibontottam.

Nyelvtani túlkapásokkal fűszerezett tíz sorban egy vidéki múzeum megnyitójára kaptam meghívást.

A kiszállás a szervezők által rendelkezésre bocsátott autóbusszal lesz. Az indulás hozzávetőlegesen 10 órakor fog megtörténni. Egy dátum következett – az esemény épp másnap reggel fog megtörténni – aztán néhány „előre is köszönöm”.

Másnap reggel egy sajtos szendvicset majszoltam és a híreket hallgattam. Mindeközben a házipapucsomat bámultam. Nincs a világon még egy ilyen ruházati kellék, mi látványosabban a kispadra küldené a férfiembert. Az elrontott házasságok tökéletes szimbóluma. A bennem lakozó agglegény hasztalan próbált visszaemlékezni, honnan is szereztem ezt a posztópapucsot. Egy kifürkészhetetlen reggeli rejtély: fogalmad sincs, milyen kérdőjeleket tartogat még az élet számodra, de biztosan sokat, szépen egymás mellé sorakoztatva őket, csak a poén kedvéért, mint megannyi tengeri csikót. ?????????????

Kilenc óra tízkor kiléptem az ajtón. De a tömbház elől visszafordultam, mert közben eleredt az eső, s én nem hoztam magammal az ernyőm. Egy negyed órával hamarabb érkeztem az autóbuszhoz. Az ablakhoz ültem. Eléggé felhős volt az ég, úgyhogy elkelt volna egy másik fényforrás, mi megkönnyítette volna számomra az útközben vásárolt sportújság olvasását.

Húsz perc késéssel indultunk, bevárván az utolsó mulyákat is. Unalmas, mintegy száz kilométernyi út állt előttünk. Még bámészkodnivaló sem akadt, csak síkság, ameddig a szem ellát. Síkság és szegénység. Az autó ráérősen zötykölődött, alvásra biztatva az embert. El is szenderedtem néhány percre. Egy tűzmadár kezdett keringeni körülöttem. Nem tudtam felfogni, hogy miért. Aztán egyszer csak felrikoltott, s egy hatalmas tojást lódított a fejem felé, egy aranyozott hólabdát, amelyben mintha az egész világ tükröződött volna. Idejében elhajoltam előle, amikor Sorana, a kiszállás szervezője megrángatta a bal karom.

– Paul! Paul, alszol?

Ijedten felrezzentem, nem tudtam, hol vagyok, mi történik velem.

– Elbóbiskoltál… Tudom, én vagyok a hibás, de most mit csináljak? Túl koránra tettem az indulást. Főleg nektek, bukarestieknek, ilyen időjárásban…

− Á, nem, nem… Semmi gond. Az idő ilyen álmosító.

Felvettem az újságot, mely lecsúszott és összegyűrődött a lábam alatt, aztán végighallgattam Soranát. Elmesélte, hogy mi mindent csinált, mióta nem találkoztunk, s hogy mennyi mindent akar még csinálni. Aztán én is válaszoltam néhány egészségem és jövőbeni terveimet érintő kérdésére. Jól megfontolt szándékkal a dolgokat Istennel hoztam összefüggésbe. Az autóbusz megcsikordult az egyik útkereszteződésben, s mi örömmel fedeztünk fel egy festett keresztet az útszélen.

– Elég sok van belőlük, s még többet fogsz látni, főleg ahogy közeledünk a faluhoz.

– Tényleg, mennyi is van még hátra?

– Innen még egy fél óra.

– Van fogalmad, mennyit fog tartani az egész?

– Hát, nem tudom, nem is gondolkoztam ezen…Amennyit ti akarjátok. Lesz egy rövid megnyitó, néhány felszólalóval, de hát a polgármester is kell mondjon egy pár szót, meg még valaki a megyétől. Ez van, végül is ők adták a pénzt. Aztán mi is hoztunk egy kis süteményt, meg valami házi bort… Maximum két órát fog tartani, de biztos, hogy… – s ekkor hatalmas szájat tátott, nem tudván, hogyan fokozza tovább – két órán belül mindennek vége.

– S ugyanezzel a busszal megyünk vissza?

– Persze, ugyanezzel.

Aztán cinkosan odahajolt hozzám, mintha egy pajzán viccet akarna a fülembe súgni.

– Valamit el kell mondanom, Paul! Nem is tudom, hol kezdjem… – kacagta el magát.

– Mondjad.

– Egy valamire nem gondoltam… Minden egyes részletét igyekeztem megtervezni a találkozónak, de ez valahogy elkerülte a figyelmem. Nincs vécénk. A múzeumban – s ekkor ismét elkacagta magát – nincsen vécé. Úgyhogy nem tudom, mit csináljak. Felhívtam a polgármestert néhány perce, s azt mondta, hogy kitalál valamit. Úgyhogy lehet, hogy előre elmegyünk a szomszéd faluba, ott a nagyiskolában van elég vécé, hogy időt se veszítsünk. Már így is késésben vagyunk.

Én a húgyhólyagommal figyeltem. A füleim nem tudtak segíteni ebben a kérdésben. Bár reggelikor még csak bele sem kortyoltam a teámba, s kávét amúgy sem iszom, mert reszket utána a kezem, most úgy éreztem, hogy egy vízzuhatag szétszakítja a beleim. Hirtelen, e könyörtelen tény tudatában úgy kezdtem viselkedni, mint egy pelenkás baba. Pedig én még bepólyálva se voltam. A vécéről meg…

– Biztosan megoldod, biztosan – próbáltam bátorítani, de valójában önmagam akartam megnyugtatni. − Mennyi van odáig?

– Hát, kábé egy negyed óra. Nem több.

Olyan hugyozhatnékom volt, azt hittem, kettészakít; mintha Salamon kardja kutatna bennem az igazság után. Én magam lettem a problémás csecsemő.

– Ó, az jó.

A telefon hosszasan felkerepelt.

– A polgármester!

– Peeeeeersze! – tettem az okosat.

S ő elkezdett suttogni nekem, egyre halkabban, miközben a szabad kezével végig gesztikulált: hagylak is, majd beszélünk, ha megérkeztünk, most mingyár’ ott vagyunk, igen, polgármester úr!

Kihunyorítottam az ablakon, s kezemet rászorítottam a hasamra, ahogy a terhes nők teszik. Néztem a fákat, de ugyanakkor próbáltam visszatartani. A suhanó autóból bámultam az élet színházát, ugye, milyen költői, s közben éreztem, hogy ott helyben összehugyozom magam. Az autóbusz hátuljából gyerekgőgicsélés hallatszott, mint megannyi ezüstcsengettyű hangja, mely a jóisten tudja, hogy ért el ide hozzánk. A kismamák tejjel és teával tömték őket, s ezeknek mintha dugó lett volna a pisilőjük végén.

Megérkeztünk!

Persze, hogy a szomszédos faluban álltunk meg, ahol a hivatalosságokon kívül három frissen meszelt mellékhelyiség várt ránk. Egyikben még egy tekercs vécépapír is elő volt készítve. Tisztelettudóan várakoztam az autóban, amíg leszálltak a nők, az idősek és az egyetemet végzettek. A gyerekek annyit szarakodtak, hogy azt hittem, ott jön rám helyben. Mindenkire rámosolyogtam, hisz igazából egyik csoportba se illettem be. Hogy teljesítsem a küldetést, még a sofőrt is magam elé engedtem.

Elmorzsoltam néhány jó napot a fogam közt, miközben a belsőmet emésztő gyötrelemábrázatomra egy elkárhozott arckifejezését varázsolta, egy elkárhozott művészét, ami azonnal felkeltette egy kontyos hölgy figyelmét. Egy Bacovia-szakértőét. Ez éppen az emésztőgödör ajtajában állított meg, amikor végre rám került volna a sor, hogy őszies cseppekben kopogó nyálesőjét rám köpdösse. Tovább nem bírtam: a nadrágba eresztettem, de ez senkit nem botránkoztatott meg. A polgármester, rekedtes hangon éppen bejelentette, hogy hivatalosan megnyitja a múzeumot.

– Ugyanakkor meleg palacsintákat szolgálunk fel. Gombával, sajttal megrakva! Hagyományos módszerekkel készítették településünk szorgos asszonyai!

Taps következett, aztán egy kicsit később indultunk is vissza, s én útközben szinte magam alá fostam. Szerintem azoktól a palacsintáktól.

 

Gáll Attila fordítása

 

CĂLIN TORSAN38 éves éves, könyvtáros A Román Paraszt Múzeumában. Kötetei: Povestiri mici și mijlocii(Sorin Stoica, Cosmin Manolache és Ciprian Voicilă-vel közösen), Cartea cu EUri (Roxana Moroșanu, Sorin Stoica, Cosmin Manolache és Ciprian Voicilă-vel közösen), Școala de mucenici, Recycle BUN. Hagyományos furulyán, fuvolán, mandolinon játszik és énekel az Einuiea együttesben.




.: tartalomjegyzék