Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Cristian Preda

Az én népem. Idegen utazók és román nacionalizmus

Az alábbi szöveg összehasonlítja a románoknak néhány külföldi utazó által 1502 és 1764 között leírt természetét A.C. Popovici[1] nacionalista szerzőnek a XIX. és a XX. század fordulóján keletkezett politikai víziójával. Ez az összehasonlítás segít megérteni bizonyos történelmi olvasmányokat, s főleg segít megismerni, hogyan építkezik egy nacionalista politikai doktrína.

 

I. Külföldi utazók a románok természetéről[2]

 

Az ide beválogatott utazói feljegyzések nem rendszerezett kutatások eredményei, hanem csak egyszerű empirikus megfigyelések. Egy politikai igényű olvasat – néhány nemzeti támpont segítségével –, ki tudná emelni, hogy milyennek látszik „kívülről” a román politikai tér a XVI. és a XVIII. század közötti időszakban. Ahhoz, hogy ezt a néhányszáz éves „Románia képet” rendszerezni, értelmezni tudjuk, nyilvánvaló, hogy ezeket a feljegyzéseket rangsorolnunk kellene. Az eljárás létjogosultsága nem vet fel különösebb nehézségeket: hiszen egyes utazók valóban tovább maradtak, mások pedig kevés időt töltöttek a románok körében; sokan jobban odafigyeltek a látottakra, egyesek kevésbé, stb. Ezek az apró árnyalatok nem teszik kevésbé érdekessé az utazók élményeit, hiszen azok egy bizonyos diskurzus részei. Főként úgy, hogy a román fejedelemségek térfeléről érkező politikai reflexiók a feljegyzések korában gyakorlatilag nem is léteznek, illetve a ritka kivételek esetében – amilyenek Cantemir meglátásai Moldváról – úgy érezzük, hogy azok a külső szemlélődők észrevételeit még inkább felerősítik. 

Ennek érdekében itt létrehoztunk egy „tablót”, amelyik politikai perspektívából rendszerezi az idegenek észrevételeit, akik 1502 és 1764 között kitartóan figyelték a románok természetét. A tablónak három elkülöníthető eleme van: az első a kormányzatra, a második a társadalomra, az utolsó pedig a társadalom alkotóira, azok erényeire és hibáira vonatkozik, azokéra, akiket vezetnek, s azokéra, akik itt a hatalmat gyakorolják.

 

I.1. A románok kormányzása

 

Ami a románok kormányzását mindenekelőtt jellemzi, a szó kettős értelme szerint, az idegen utazók meglátása alapján nem más, mint a törvényesség hiánya. Először: a románoknál nem léteznek írott törvények, ami jó ürügy arra, hogy az uralkodó a saját jóérzésére hagyatkozva kormányozzon, önkényesen és a szokásjog mentén haladva.[i] Másodszor: azért hiányzik a törvény, mert a románok nem követnek egyetlen normát sem, ők „nem vetik alá magukat semmilyen szabálynak”.[ii]

Ahol nincsenek törvények és normák, ott közjó sincs. Valóban, a stabilitás – amit általában kapcsolatba szoktak hozni a jó közállapotokkal – mindig szertefoszlik, mert „folyton változást és átalakulást szeretnének”[iii], mert a helyi emberek, „állhatatlanok”[iv], és jellemző a társadalmi kapcsolatok, sőt gyakran még a barátság hiánya is.[v] A románok természete annyira lázadó, hogy ők csak az erőszakos beavatkozásra válaszolnak: „E népség természetét állhatatlannak, lobbanékonynak és gorombának látják, (jól) tudják, hogy az erőszakon túl semmi nem létezik ahhoz, hogy betartsák az ígéreteiket, s ezen túl semmiben nem lehet rájuk számítani.”[vi]

Ennek alapján arra lehet következtetni, hogy náluk a béke nem a lakosság közötti kapcsolatok hatásából származik, hanem csak akkor jelenik meg, ha adót kell fizetniük valamely idegen hatalomnak.[vii] A béke azonban mégis ritkaságszámba megy, mert a románok „saját széthúzásuk és egymás iránti bizalmatlanságuk és hitetlenségük miatt” idegenekkel lépnek szoros szövetségbe „hol ezzel, hol amazzal tartva, aminek érthető következménye, hogy országuk állandóan feldarabolt és alávetett állapotban szenved.”[viii]

Mindezek mellett azonban a hatalom megszerzése mégis különlegesen vonzó, ami jórészt e nép dicsőségvágyának tulajdonítható. A románoknál a győzelem íze sokkal „erősebb”, mint a haláltól való félelem:„annyira határozottak ebben a meggyőződésükben, hogy még akkor is akarják, ha tisztában vannak azzal, hogy ha ezer ember csak egy napra állíthat fejedelmet, s mindannyian még ugyanazon a napon szörnyű halállal lakolnak, a nyomukban mindenféle félelemérzet nélkül máris ott az utánuk következő ezer. Ilyen nagy lehet a hatalomvágy, amely a barbár népeknél is megtalálható.”[ix]

Uralkodóik nagyon sűrűn cserélődnek. Ennek közvetlen oka valamiféle „születéstől való fogyatékosságuk”[x] lehet, vagy pedig a kormányzottak részéről megnyilvánuló állandó „harci és civakodási”[xi] hajlandóság, akik egyáltalán nem óvakodnak attól, hogy – „akár titokban, akár a nyilvánosság előtt” – leöldössék őket. Az uralkodók sűrű változásának másik oka a nyomasztó adó, amelynek hatása, ha nem fojtják vidámságba a kocsmai dorbézolások során,[xii] akkor az ismét költséges kerülőutakhoz és a hatalom elleni szervezkedésekhez vezet.[xiii] Minden román tudja, hogy uralkodónak lenni végső soron azt jelenti, hogy az illető tisztában van azzal, hogy a biztos halál felé közeleg.[xiv]

A kormányzás nem az ország ügyeinek intézését jelenti: a kormányzás egyfajta üzlet és bosszú. Valóban, a trón elfoglalása után az első tett a hivatalok kiárusítása a nagy és kisebb bojárok között. Utána következik a lehetséges trónkövetelők lemészárlása,[xv] beleértve a saját családot is, amelynek tagjai közül csak az uralkodó szülei és gyermekei menekülhetnek meg.[xvi]

Az ilyen vezetés iránti engedelmesség általában ritka.[xvii] Sokkal világosabbak viszont ennek a törékeny alázatnak a külső jegyei (az uralkodó kezének és lábának csókolgatása, a számára juttatott ajándékok[xviii]), illetve az engedetlenség megtorlása is jól érzékelhetően mutatkozik a hegyes karók által (nyert halálban), amelyek irgalmatlanul és legtöbbször minden előzetes ítélet nélkül döfik át a lázongók bordáit.[xix]

Az alattvalók az önkényes viselkedést – amely feltehetően a tudatlanság hatása[xx] – és a vajda jóízlését is a Jóistentől valónak tartják: jó példa erre, hogy amikor isznak, a románok az első poharat „az isten egészségére, a másodikat az uralkodójuk, a harmadikat a szultán egészségére köszöntik, a negyediket minden jó keresztényre, ...az ötödiket isszák a békére, és csak a hatodiknál kezdik a jelenlévőket is emlegetni…”[xxi]

Az 1502 és 1764 között itt megforduló idegenek feljegyzései nyomán arra lehet következtetni, hogy a románok kormányzását a törvényesség és a közjó hiánya, az önkény, a bizonytalanság és a zendülések sora jellemzi. Igen sokba kerül ez nekik, és múlandó „intézőit” itt rangban a Jóisten és a szultán mellé helyezik.

 

I. 2. Oratores, bellatores, laboratores

 

A kérdés az, hogy vajon melyik társadalom képes elviselni az ilyen típusú kormányzást?

Ebben a vonatkozásban első kínálkozó észrevételünk a következő: a IX. század óta a középkori politika világának meghatározására hagyományosan alkalmazott hármas szervezeti keret,[xxii] az oratores, bellatores, laboratores – úgy tűnik – a románok esetében nem érvényes. Tulajdonképpen ezek a társadalmi szereplők mind léteznek, jelenlétük könnyűszerrel kimutatható, de szerepük ez esetben módosul. Valójában a laboratores nevű kategória itt nem dolgozik; az oratores annyira korlátolt, hogy azt sem tudja jóformán, hogy miről prédikál; úgy tűnik, hogy egyedül csak a bellatores kategóriáról, a harcosokról állítható, hogy „végzik a feladataikat, bár ők sincsenek mindannyian meggyőződve arról, hogy a hadviselés egy komoly foglalkozás lenne.”[xxiii]

Vajon ennek mi a magyarázata? Mit jelent a román élettérben a munka, a háború és az imádság?

Íme, a románokra vonatkozó legbrutálisabb észrevétel: „A munka az ellenségük.” Részleteiben ez azt jelenti, hogy hiányzik belőlük a kellő érdeklődés ahhoz, hogy elsajátítsanak bizonyos készségeket és mesterségeket;[xxiv] a románokban nincsen érzék a szántóföldek és szőlők művelésére, képtelenek a kereskedésre és „minden egyéb munkára”;[xxv] úgy tűnik, hogy ennek a helynek a lakói nem is akarnak dolgozni, „a kész termést” várják[xxvi] , vagy ha dolgoznak, mindössze csak pár napot egy évben, éppen annyit, hogy etessék olykor 12-15 fős családjukat, holott megtehetnék ennek ellenkezőjét is, hiszen módjukban állna kitartóbbaknak lenni.[xxvii] Röviden: a munka melletti ténfergést kedvelik. A lustaság és a hanyagság annyira erős bennük, hogy inkább mélységesen megvetik a termőföldek bőségét; itt fontos megjegyeznünk, hogy ez az észrevétel egyaránt vonatkozik a havasalföldiekre, a moldvaiakra és a dobrudzsaiakra is.[xxviii] A következetlen és időszakonkénti földművelés a mezőgazdasági munkát a „hadi szolgálathoz teszi hasonlatossá”,[xxix] viszont a szorgalmas és becsületes embereket nem látni sehol[xxx], s emiatt az ország parlagon heverő pusztaság[xxxi] és senki nem tervezi meg a holnapokat.[xxxii]

Ellenben a románok inkább harcra termettek, semmint a békére vagy a békebeli foglalatosságokra.[xxxiii] Testi adottságaik,[xxxiv] mint amilyen a találékonyság és az erőszakosság,[xxxv] vagy a ravaszság és a kegyetlenség[xxxvi] alkalmassá teszi őket a harctéri helytállásra. Hiányzik viszont belőlük a katonai fegyelem[xxxvii] és „nem elég jó a szervezettségük, nincsenek megfelelő fegyvereik, pénzük is szűkösen van, nincsenek igazán alkalmas hadvezéreik és tisztjeik.”[xxxviii]

Ami azoratores kategóriát illeti, náluk is a legszembetűnőbb tulajdonság a korlátoltság. Ebből a „barbár uralomból” eredeztethető az oka annak, hogy „minden művészetet és tudományt” száműztek ebből az országból, ami miatt „(a románok) szerzetesei és papjai kevésbé felvilágosultak”.[xxxix] A papok faragatlansága többrétű. Mindenekelőtt olyan nyelven végzik a szolgálatot, amelyet nem értenek, „nagyon kevés azoknak (papoknak) a száma, akik értik is azt, amit felolvasnak”.[xl] Pontosabban: nem ismerik a Bibliát, „csak megszokásból” énekelnek; a hívek pedig nem tudnak imádkozni és „még a Miatyánkot is kevesen ismerik az országban; ugyancsak itt, a románok körében, nincsenek tisztában a vétkeikkel sem és igencsak lenézik a más felekezetűeket; röviden: egy „nagyszerű”[xli] kereszténységről van itt szó. A papok hozzá nem értése mindössze csak egy része az általános ostobaságnak, hiszen „olyan nagy ennek a népnek a vaksága, a tudatlansága és az együgyűsége, hogy semmit nem tud a Jóistenről és az égi boldogságról (…) (A románok) azt tartják, hogy ezek az isteni igazságról szóló tanok csupán vénasszonyok meséi.”[xlii] „Az olvasás és egyéb tudományok híján” vagy „mindennemű képzettség nélkül” a románok képtelenek a bűnbocsánat gyakorlására, és nem tudnak szabadulni attól a „képzettől” sem, amit elhisznek magukról, hogy „nem létezik a világon náluknál előrébb való nemzetség”.[xliii] Ez a legfelsőbb fokú hiúság ilyenformán a vallási tájékozatlanságból ered, egyszerűen: „a románok nem tudják, hogy mit jelent kereszténynek lenni.”[xliv] Máskülönben ők nem az egyház, hanem „természetük törvényei szerint” élnek, amely hitüket az „álmok és jóslatok”[xlv] világának irányába tolja el. A románok inkább barbároknak számítanak semmint kereszténynek[xlvi] vagy csak „nevük alapján keresztények”. Ilyenformán semmi különös nincsen abban, hogy a papjaik „az elsők azok között, akik kocsmában kezdik a napot”,[xlvii] minthogy abban sem, amit hirdetnek, hogy mindenki a saját törvényei szerint üdvözül.[xlviii] Ami a románoknak a kereszténységből megmarad, az a böjtre való hajlandóság.[xlix] Számukra a böjt megtartása – legyen az enyhébb vagy akár szigorú – rendkívüli jelentőséggel bír, őket nem akadályozhatja abban „sem az éhínség, sem a járványos betegségek”,[l] sőt még a közelben fenyegető halál sem. Böjt vonatkozásában a románok „mindenki másnál határozottabbak”.[li]

A román társadalom nem ismeri a munka által meghatározott kategóriát; az isteni megnyilatkozás helyett a böjt elsőrendűségében és a vénasszonyok meséiben bízik; ellenben olyan emberekből áll, akikről feltételezhető, hogy a harcok mezején való helytállásra születtek.

 

I.3. A románok szenvedélyei és erényei

 

Vajon melyek a románok szenvedélyei és erényei? Legelső észrevételünk, amelyet meg kell említenünk, az az, hogy a káros szenvedélyeik listája sokkal bőségesebbnek mutatkozik, mint az erényeiké.

Az első szenvedélyük a részegeskedés, amely – legalábbis a moldvaiaknál – együtt jár a falánksággal,[lii]amelyet – mint minden féktelen életmód esetében az lenni szokott – a politikai reménytelenség[liii] is fokoz. Bármennyire gyakori is a részegeskedés, az a románoknál nem számít bűnnek.[liv]

Másik káros szenvedélyük – amely úgy a havasalföldieknél, mint a moldvaiaknál és az erdélyieknél egyaránt jellemző ─ a tolvajlás,.[lv] Ebben a tekintetben az Erdélyben lakó románok híre a legrosszabb, valóságos rablóknak tűnnek: aki ott útközben megszabadul a gonosztevőktől, az hálálkodó táblát akaszt ki a templomban;[lvi] annak ellenére történik ez így, hogy ilyen esetekben nagyon súlyosak a büntetések, nem ritka még a karóba húzás sem, de annak sincs igazán elrettentő ereje, mert az emberek úgy fogadják, mintha az a Megváltó keresztre feszítésének újabb változata lenne.[lvii]

A bűnözés általános és ezáltal szokványosnak számít.[lviii] Mint a lopás is, amely – jó esetben – jobbára csak az elkövető halálos ágyán válik ismerté.[lix] Ugyancsak érzéketlenségről és a parancsolatok be nem tartásáról árulkodik, hogy ellentétben a következetes és rendszeresen felajánlott böjttel, azok miatt sem az uralkodók, sem a püspökök nem büntetik az alattvalókat.[lx]

A leggyakoribb bűnök mindezek ismeretében is a házassági kötelékek be nem tartásához kapcsolhatók.[lxi] A katolikusokkal való bármilyen (testi) kapcsolat halállal büntetendő, ebben a vonatkozásban a románok teljességgel hajthatatlanok.[lxii] A házasság felbontása viszonylag könnyű,[lxiii] a válás okai pedig a feleség rútságától a szerelem hiányáig a legkülönbözőbbek lehetnek,[lxiv] de elég lehet akár a „legjelentéktelenebb szó is”.[lxv] Általában minden hibát az asszonyokra hárítanak, akik – teljes alárendeltségükben – lustábbak a férfiaknál, „erkölcstelenek és állhatatlanok”,[lxvi]„minden szerénység és becsület nélkül valók”,[lxvii]„sajnálatra érdemesek a könnyed erkölcseikkel”.[lxviii] A válás egy gyors eljárás eredménye.[lxix] Akárcsak a vadházasság[lxx] vagy a feloldozás is, [lxxi] a válás is pénzzel váltható meg, s attól függően, hogy ki hozza meg a házasságot semmissé nyilvánító döntést, vagy az államkincstárnak,[lxxii] vagy a helyben eljáró püspöknek kell leróni a válási tarifát,[lxxiii] de az érsek maga is közreműködhet ilyen ügyekben, akinek ezért például egy... tehén jár.[lxxiv]

Mindezek a szokások együttesen késztetik az utazókat arra, hogy azt írják „(a románok) szokásairól és hajlamairól, hogy azok fölöttébb barbárok, még akkor is, ha szeretik önmagukról terjeszteni, hogy előrébb valók a többi kereszténynél.”[lxxv]

A románok sokkal kevesebb számban mutatkozó erényeiről – alapjában véve – csak harcosi mivoltuk árulkodik.

Ezek mindenekelőtt fizikai sajátosságok: testalkatuk „magas és mozgékony”,[lxxvi] „erősnek és kitartónak látszanak.”[lxxvii] Ezzel magyarázható a románok betegségekkel szembeni ellenállósága – amelyet igencsak kell méltányolni, mivel a műveletlenség és a szegénység arra kényszeríti őket, hogy elkerüljék az orvosságok használatát, a gyakori böjt pedig megakadályozza őket az ésszerű táplálkozásban[lxxviii] –, és ugyancsak fontos, hogy kiválóan bírnak „mindennemű igénybevételt”,[lxxix] jól viselnek „bármilyen kemény munkát és nélkülözést is”.[lxxx] A románok „két-három napon át”[lxxxi] jól tűrik a hideget és a nap hevét, az éhséget és a szomjúságot, s erre jószerével már csecsemőkoruktól is képesek.[lxxxii]

És szó esik még a lélek és az ész által birtokolt erényekről: a bátorságról,[lxxxiii] a vitézségről, a kegyetlen és a közönséges lelkületről,[lxxxiv] amely ravaszsággal,[lxxxv] okossággal, hősiességgel és gyors felfogóképességgel jár együtt.[lxxxvi] Ez a legutóbbi tulajdonságuk tehető felelőssé ama könnyedségért, amellyel a románok igen gyorsan sajátítanak el bármelyen idegen nyelvet,[lxxxvii] olyannyira, hogy egyesek közülük négyet-ötöt is képesek beszélni.[lxxxviii]

Mindezeken kívül egyes utazok, hol dicsérik, hol éppenséggel hiányolják náluk a tisztaságot[lxxxix] és a vendégszeretetet.[xc]

 

II. A.C. Popovici a románok természetéről

 

A következőkben össze fogjuk hasonlítani a külföldi utazók által a románokról alkotott tablót azzal a látásmóddal, amely a XX. század elejének egyik legérdekesebb politikai közírójától, A.C. Popovici-tól származik.[xci]

Popovici a román nép természetéből hivatkozási alapot teremtett és azt a saját politikai rendszerének kidolgozásához használta. A Naţionalism sau democraţie (azaz: Nacionalizmus vagy demokrácia)[xcii] című dolgozatának szövegeiben ez a rendszer tulajdonképpen nem más, mint egy elmélet, mivelhogy a szerző határozottan állítja, hogy a román nemzet egyénisége kiemelten – itt saját történelmét aktualizálja – és különlegesen nyilvánul meg minden egyes eredendően román lélek által.[xciii]

Popovici egyébként átveszi az összes olyan témát, amelyek a külföldi utazók feljegyzéseiben is jelen vannak. Csakhogy a módszer, ahogy (el)bánik velük, az mindenképp figyelemreméltó. A továbbiakban fordított sorrendben vesszük át a tanulmány előző részében érintetteket, az erényekből és szenvedélyekből indulva vizsgáljuk a kereszténységgel fennálló kapcsolatot, aztán a munka és a háború kérdéskörén át jutunk el a románok kormányzásának problematikájához. Ily módon könnyebben érzékeljük majd a Popovici által felkínált értelmiségi platformot.

 

II.1. Az elfeledett szenvedélyek

 

Mindazonáltal, hogy Popovici elfogadja, hogy a románoknak is vannak „emberi bűneik”,[xciv] azokat csak nagyon ritkán nevezi néven. Akárhányszor esik szó a „hazugságról és a furfangról” vagy „a türelmetlenségről, az önzésről és a kérkedésről”, ő ezeket soha nem tulajdonítja az „igazi” románoknak, hanem azoknak, „akiknek az ereiben több vagy kevesebb zsidó-levantei vér kering”.[xcv] Ugyanígy „lusták és állhatatlanok” csak a demokrácia teoretikusai lehetnek,[xcvi] azok az idegen elemek, amelyek nem részei a román nemzet testének.[xcvii]

Érdemes ebben a kontextusban megjegyezni, hogy Popovici számára a nemzetiség erkölcsi ragaszkodást jelent; és ez az érzés számára kimerül a gyermekkori élményekben, miként a következő idézetben is igen jól megmutatkozik, ahol a vidéki környezetben teljesen eltűnik a politikai létezés: „a falud harangja, a völgyben megszólaló pásztorkürt, a legelőkről hazatérő tehenek esti kolompja, az a kakas, amely a kerítésen számodra üdvözölte a hajnalt, iskolatársaid és barátaid, akikkel együtt tanultad a betűvetést és akikkel egyazon vízben lubickoltál, akikkel télen a hóban, s nyáron a mezőkön játszottál, akikkel Hozsannát énekeltél a templomban a Fennvalónak, meg az iskolában és a kis patak partján, azt, hogy »Zöld a myogyoróvirág…«, »Ki megy át az Oltnak vizén?«, meg azt is, hogy »Három szín...« , és mindezek visszhangzanak máig a lelkedben, s e látvány most is oly meghatóan mind benned él.”[xcviii]  A gyermekkor felidézése olyan politikai tettre sarkall, amelynek lényege a múltban gyökerezik; másfelől pedig a nemzeti érzelemtől átitatott politikai test azonosulni látszik és összetéveszthető a nemzetet alkotó egyénekével.

Íme, miért dicséri Popovici a románok testi erényeit, mindenekelőtt a természeti erők mostoha volta ellenében, amitől mi egyáltalán nem esünk csodálatba: „Pásztornép, az Úr szőlejének munkásai, akik ezredévek óta a természet ölén növekednek és fejlődnek a jó levegőn. Erdőkön és mezőkön, derült égbolt alatt és a nap melegében, de felhős időkben és metszően hideg északi szélben (Crivăţ), s a hóban is.”[xcix] Szerzőnk mindehhez még hozzáad egy másik motívumot, amely a külhoni utazóknál is felbukkan, mégpedig egy saját román erényt, a jellegzetes étrendet, amely erősíti a testet: „a román nép kétezer éve vegetáriánusként él, miként római ősei! Ezért nem tudja, hogy miféle nyavalya a guta, amely minket, civilizált kozmopolita városlakókat folyton kerülget.”[c]

Popovici-nál azonban mégsem találjuk meg a román erények részletes katalógusát. Bár megállapítja róluk, hogy „bölcsek, évszázadosak, csodálatosak”, de csak szétszórtan bukkannak fel: leginkább úgy emlegeti, mint „becsület és tisztesség”, „jó érzék”, „bölcsesség” és „jellem”.[ci] Szerzőnknél az abszolút tolerancia az az elem, amely köré felépít minden román nemzeti erényt: „Mert mi senkit le nem igáztunk, és ki sem fosztottunk. Mi senkit nem küldtünk máglyára a hite miatt, mi senkit nem üldöztünk azért, hogy kivetkőztessük az ő nemzetiségéből és az ő lelkéből. Szelíd és jó, istenfélő emberek nemzetsége a román, mindig evangéliumi megértést és bölcsességet tanúsított, oly módon, mint igen kevés más nép szerte a világban.”[cii] A káros szenvedélyek teljesen feledésbe merülnek e keresztényi megbékélés nevében.

 

II.2. Kereszténység, háború és munka

 

Teljes ellentétben a külföldiek beszámolóival, a keresztény hit úgy jelenik meg, mint a „román civilizáció alapja, olyannyira szilárd – állapítja meg Popovici –, hogy a románok hite a kereszténységből származtatható.[ciii] „Csakis Krisztus evangéliuma volt képes arra, hogy kezdetleges egyének sokaságából, ex toto orbe romano – igazi néppé emelje”, vonja le következtetését a szerző.[civ]

Mondhatnánk azt is, hogy bizonyos vonatkozásban itt a keresztény hit elsikkadásáról van szó, áldozathozatalról, amely végül a románok európai felsőbbrendűségét juttatja érvényre: „Mi nem vagyunk valamely világcég képviselői. Mi mindaddig, míg a létezni fogunk a világban, Istentől valók, az ő akaratától és az evangéliumtól valók vagyunk, s mindvégig ezt, és általa csak önmagunkat fogjuk képviselni! Mert mi magunk vagyunk maga a cég (sic: firma) széles e világon, és nem holmi ügynökök! Talán épp a legrégebbi és a legtisztességesebb mindahány közül, aki valaha Európában volt és van manapság is.”[cv] A kereszténységnek a románok mivoltát meghatározó kontúrként való azonosítása lehetővé teszi, hogy Popovici továbbhaladjon a bizonyítással, amely során eléggé váratlan eredmények keletkeznek.

Legérdekesebb az az eljárás, amely a román vitézséget kifejező szövegkörnyezetben bukkan fel. A szerző néhány külföldiektől való adatot dolgoz fel: „A saját természete teljességében kovászként erjedő nép, a román az, amely mindig merész volt és annak maradt. A moldvai hadak a vitézségükkel ámulatba ejtették a törököket, alengyeleket, a magyarokat és tatárokat egyaránt. A Münsterből való Sebestyén írja 1550-ben, hogy az egykori románok mennyire

»szilajok és erősek, és kemény ostorai« voltak az Erdélyben uraskodó, felfuvalkodott magyaroknak, mert a moldvaiak – folytatja – »a moldvaiak vitéz harcosok és mindig készek a küzdelemre«. Ugyanabban a korban írta Graciani a román hadakról, hogy »olyan halálmegvető elszántsággal és bátorsággal, akkora önbizalommal harcolnak, hogy maréknyi csapatukkal arra is képesek, hogy legyőzzék a szomszédos országok hadseregeit «. A nagy lengyel történész, Orzechowski nyomán »a románok rettenthetetlenek és nagy vitézek, és nincsen még egy olyan nép, amely a harci dicsőségért, magáért a vitézségért egy ilyen kicsi országot annyi ellenségtől védene meg, s képes lenne annyiszor megállítani és szüntelenül visszavonulásra kényszeríteni«. Ausztria császára nem győzte dicsérni a seregében szolgáló románokat, és majdhogynem közmondásba illőek a szavai…”[cvi]

Ennek a diskurzusnak a jelentése azonban teljesen más, mint az, amit a külföldi megfigyelők két vagy három évszázaddal korábban a románok természetéről megállapítanak: „ez az emberi nemzetség, amely ilyen antik hadi erényekkel bír, sokkal magasabb rendű ambíciókkal rendelkezik annál, hogy bárkinek is az ügynöke legyen”.[cvii] Ezen a nyomvonalon haladva, Popovici csakis esetlen kijelentésekig juthat el, mint amilyen az is, amely arra mutat rá, hogy a románnak „az a nagyszerű küldetés jutott, hogy a világban azt cselekedje, amit saját maga is helyesnek talál.”[cviii]

A kereszténység sajátos értelmezése nem az egyetlen ütközési pont, ahol a románok természetét vizsgáló Popovici meglátása nem egyezik az utazók véleményével. Hogyha ez utóbbiaknál a románok körében tapasztalható érdektelenség természetük sajátosságát képezte, A.C. Popovici számára a legfelső szintű tudás jellemzi honfitársait: „Ők a világban létező bármely professzori kollégiumnál jobban ismerték és most is tudják az emberi lélek minden titkát. Mert ők nem apró darabokra szétszaggatva cipelték be a természetet a műhelyekbe és laboratóriumokba, s nem az önhittség sötét üvegén át szemlélték, hanem tiszta lélekkel és árgus szemmel figyelték mindig. Ezért ismerik ilyen csodálatosan.”[cix]

E ponton érdemes megjegyezni, hogy Popovici azt tartotta, hogy a – könyvekből elsajátított – modern műveltség veszélyezteti a románok rendkívüli tudását, leginkább pedig azt a filozófiai felsőbbrendűséget, amely tulajdonképpen az írott kultúra híján nyilvánul meg náluk: „Az az elképzelés, hogy mindenkiből írástudót kell nevelni, az nem egyéb, mint közönséges aberráltság. Mert megvalósíthatatlan. Így csak félműveltségre vágyó nevetséges lelkekké válhatnak. A román ember, aki Condorcetnél és minden követőjénél nagyobb filozófus, a maga utolérhetetlen iróniájával azt kérdezi, »osztán, ha mindenki írástudó lesz, akkó ki marad a marhák mellett« ?” Popovici csodálata e népi álláspont iránt határtalan: „Nem hinném, hogy a világban szerte szolgálatban levő, az összes országokból való miniszterek együtt mind utánajárhatnának annak a mély filozófiának, ami ebben a pár szóban rejlik!”[cx]

A munkának szentelt részletek magukba sűrítik a románok értelmi képességéről szóló megállapításokat, olyan mértékben, hogy Popovici inkább a munka rendeltetéséről, semmint annak gyakorlatáról beszél: „(A román ember) már régóta tudja, és sokkalta jobban, mint a

»szociális« közgazdák, hogy nem az állam, hanem »a munka a szegények édesanyja«, és azt is, hogy »nem a vagyon teszi az embert, hanem az ember a vagyont«. De nem akármelyik

»munka«, mert a lustaság az, amikor tíz gondolattal készül valaki a tettre és tízet gondol a halogatásra, hanem »a szorgalmas ember igyekezete, hogy csónak legyen, s palló«, az igyekvőé, »aki vizet facsar a kőből, s édes tejet a sziklából«. Mert bármilyen szegény legyen is az ember, aki »kapálózik, az nem fullad a vízbe«. Nem a »munka« romantikus költői emlegetése, hanem a komoly, eredményes munka a döntő: a tettek, a cselekedetek, hangoztatja a román a »munkával« kérkedőknek, s nem »a tejesfazék«, mert az embernek, bárki emberfiának, aki dolgos és takarékos, »foglalkozzék bármilyen mesterséggel az ő birtokán«, akkor, s csak akkor hoz eredményt, ha »minden egyes lélek következetes

Benne«, s csak akkor, »ha iparkodik, úgy jut előbbre«. És akkor »a szakadatlan munka mellett jó nagydarab és vastag lepényt ehet.« ”[cxi]

Azokban a helyzetekben, amikor szerzőnk mégiscsak a munka leírására szánja el magát, a külföldi utazókhoz hasonlóan, ő is a föld bőségéből indul ki: megállapítja, hogy a románok által lakott föld „kiterjedt és kövér”, akár jóval több embert is képes ellátni, mint ahányan művelik. A. C. Popovici nem viszonyítja a saját számításait – amelyek épp olyan hevenyészettek, mint az évszázadokkal korábbra helyezett feltételezései – a románok lustaságához, hanem népét a külföldiek civilizációs szintje mentén látja: „A román föld legalább ötször ennyi románt képes táplálni. De a lelkük által, s nem a demokratikus civilizáltság révén művelt románok szívüket hervasztják, és az eszüket vesztegetik el itt.”[cxii]

Máshol a munka csak esztétikai szemlélődés: „Annyi szépség és jóság van a természetben és a szívekben annyi édes remény és simogatás! Mert milyen bőséges termést forgat ki az ekevas az ország szántóföldjéből. Az eke, melyet a kérges kéz, a szorgalmas románnak munkától érdes tenyere vezérel.”[cxiii]

Popovici víziója alapján – röviden összegezve – a román ember a kereszténység „terméke”, aki tudása lényegével tökéletesen tisztában van, beleértve ebbe azt is, hogy átfogóan ismeri munkája értelmét, s tudja, hogy a háborúskodás során a többletteher viselése nélkül, az ott elköltött energiák jóvoltából még igen jelentékenyen megszaporíthatná a honfitársaknak juttatott termést. 

 

II.3. A románok kormányzásának antidemokratikusnak kell lennie

 

Hogyha a románok tudása „valóban” maximális, akkor ebből logikusan következik, hogy ezt a tulajdonságot olyankor is használják, ha a kormányzási formák tárgyáról esik szó. Popovici szerint a románok „Arisztotelésznél és Rousseau-nál is jobban tudják”, hogy mit jelent a politikai realitás: pontosabban ők felfedezték, hogy a monarchia, az oligarchia és a demokrácia zavart keltő és fölösleges politikai formák, és „létezni tulajdonképpen nem is léteztek, és ami van, az csupán demagógia”, amely „a népet és az országot romlásba viszi.”[cxiv] Az egyetlen életképes kormányzási forma a „nemzeti”.[cxv] Popovici-ot tulajdonképpen csak az ilyen nemzeti jellegű kormányzás és a demokratikus módszer közötti szembenállás érdekli. Emiatt a demokrácia kritikája csak egyfajta bevezető a románok valódi, a Popovici-féle kormányzás-elméletébe.

A kritika a nyugati politikai tudományok iránti mélységes megvetésből ered, amelyek a „kozmopolita” demokratikus ideálok hordozói, s amelyekben Popovici csak amolyan „megtévesztő ígéreteket” látott, amelyek „aláássák és ellehetetlenítik a nemzeti mentalitást”.[cxvi] A „doktriner demokratizmus” elleni támadásának kettős irányultsága van: először is a doktrinerek identitásáról van szó, akik Popovici szerint „törtetők, és az eszük az ágak hegyén jár”, illetve többnyire „fantaszták”;[cxvii] másodszor úgy véli, hogy a demokrácia azáltal elveszítheti létjogosultságát, hogy „elnyeli a nemzetiségeket”, amolyan „zagyva beszéd”, „egyensúly nélkül való” társadalom, „ócska tákolmány”, és ebben az értelemben a demokratikus kultúrának csak afféle „pincér tempó” jellege van (caracter chelneresc)”.[cxviii]

Másfelől a demokráciát az azonosság és az egyenlőség világaként mutatja be: „a magukat nemzeti demokratáknak nevezők vagy a népiesek[3] arra törekednek, hogy egyformává tegyék, hogy az idegen és alacsonyabb rendű (!) kultúrák mércéi közé kényszerítsék a lelkeket, hogy megfosszák azoktól az érzésektől és gondolatoktól, amelyek megbontják az általuk elképzelt pithágorászi politika matematikai és geometrikus rendjét”.[cxix] Az egyneműsítőnek értelmezett demokratikus eszmét Popovici annyira megvetette, hogy azt vélte, a demokrácia alapelve, a nép szuveranitása nem egyéb „a kisgyermekek képzelgésénél”.[cxx]

A szerző különválasztja a liberalizmust a demokráciától, vagyis a szabadságot az egyenlőségtől,[cxxi] leszögezve, hogy első „az életelv” és a második „a halál elve”: „a művelt népek történetében soha, sehol nem következett be az, hogy a politikai egyenlőség-elv valami tartósat eredményezett volna a nemzeti kultúra viszonylatában”.[cxxii] Végül a XIX. század végének liberális diskurzusából vett témák mentén nehezményezi, szemrehányást tesz a demokratáknak az „intervenciós” és a „demagóg” jelleg miatt, amely idegen „az egészséges nemzeti civilizációtól”.[cxxiii]

Számára a román vezetés egészségessé tételéhez az szükséges, hogy visszatérjen „az etnikai és szűzies jelleghez”, „a természet törvényeihez”,[cxxiv] vagyis konkrétabban „a román építészethez és a népi viselethez”. Ez utóbbi – amelyet az angolokkal szembeni „előítéletek” egy helyiszócsövének is tulajdoníthatunk – úgy jelenik meg Popovici-nál, mint „a mai tudomány szemszögéből leginkább higiénikus”, ellentétben a demokratikus öltözködéssel, amely „fekete” és „egyáltalán nem egészséges”.[cxxv]

A román népviselet az, amelynek segítségével Popovici illusztrálja a fejlődés általános irányát, és visszatérve a néphez, amely úgy mutatkozik mint a kapcsolat „múlt, jelen és az örökkévalóság közt”; a piramis metaforája itt az egyenlőség alakjának az ellentéteként jelentkezik: „Egy civilizált népnek, egy nemzetnek örökké élő nemzeti piramisnak kell maradnia, amelynek lépcsőit az erő és az érték, a tehetség, az erény és a cselekvés alkotja. Ez nem a kozmopolita kereskedők zsibvására, ahol üres szavak és hazugságok hangzanak el, ez a hely nem a politikai kalandoroké meg szélhámosoké, akik embereket és népeket bolondítnak. Egy nemzetnek létre kell hoznia valami rendkívülit ezen a világon, ha nemzetként kíván létezni: olyan örökérvényű népi szimfóniát, amely saját igazból és érzésből, állandó nemzeti tettekből és önnön ideáljaiból való; egy összhang, hosszú és harmonikus átmenet a múlt, a jelen és az örökkön-valóság közt. Nem a mocsárban brekegő békák kakofóniája; nem

»egyenlő« és igencsak egyforma egyedek hangja, mint holmi demagógoké egy békaseregben, a szennytől és mérgektől fertőzött pocsolyák alján.”[cxxvi]

Vajon mi lehet a román nép ebben az eredethez való határozott visszatérésben? A.C. Popovici választ ad erre, de úgy, hogy a népből nemcsak egy tökéletes törvényhozót alkot, hanem ugyanakkor a saját törvényei iránti lojális alannyá is változtatja.

Ennek a témának könnyen azonosítható konzervatív lenyomata van, oly mértékben, hogy a szerző számít a doktrinerek által modellezett állam konstruktivista erőfeszítései és az eredendő népi erkölcs közötti ellentétre: „Egyetlen nép sem élhet kizárólag az állam törvényei szerint. Éppen ezért, amióta világ a világ, a nép is törvényeket teremt. Pedig nincsen parlamentje. Nem Jean Jacques (Rousseau) tanai mentén, nem szavazatok, nem könnyed szónoklatok révén, és nem is »szuverén« népakarat által. Hanem a napról napra, óráról órára, percről percre zajló természetes harc során. Ezek a nép által évszázadok hosszú során át alkotott törvények az egyetlenek és örökérvényűek, a leginkább méltányos törvények lépcsői. (...) A törvények azt is megteszik, ami a nép körében másképp lehetetlen. Így kapnak nevet a föld és erkölcsök körüli szokások, és mindezt be is tartják, mert ragaszkodnak hozzájuk, miként a hegyek is szoktak évezredes rétegeikhez. Ezek a törvények az életük.”[cxxvii]

A konzervatív hit azonban mellőzi a történelmi információkat, erősíti a régi/jó hit és az új/rossz törvények közötti ellentétet: „A régi törvények helyett, amelyek évszázadokon át éltek a nép öntudatában, a föld régi hite és erkölcse helyébe, amelyek olyanok mind az óbor, most újfajta hitet és törvényt hoztak, veszélyeseket, akár az újbor, mely zavaros még, s kiforratlanul száll a fejbe, francia törvények, amelyeknek nincsen közük a múlthoz, s vajmi kevés értelmük lehet a jelenben is, a kevés, de igazi szükségletekhez is túl kevesek; idegen és gyenge fejekből valók, használhatatlanok, mint az elgurult malomkövek.” [cxxviii]

Popovici attól sem riad vissza, hogy mindezeken felül a románokra ráruházza még a következőket: „törvényekben gyökeredző és létező intézményekből származó, történelmi tudás”, valamint „egy igazi politikai filozófia” ismerői, amelyből folyton ihletődtek; ez a filozófia „nem könyvtár-ízű elméleteket tartalmaz, hanem > könnyekkel öntözött < igazságokat, amelyek viszontagságok egész során át történtek a néppel. Ez tette egész emberré, s ez által ragaszkodik egyéniségéhez, szabadságához és emberi méltóságához.”[cxxix] A politikai filozófia mellett még odarendeli a következőket is: „egy teljes gazdasági politika, tökéletes erkölcs, amelynek megvan külön a keresztény és a profán része, egy teljes esztétika. Vajon hol rejlenek ezek? A nyelvében, az irodalmában, a közmondásaiban, a bölcsességében, a szójárásaikban, a nép meséiben és a népies versekben. Ezek mind-mind a zsenialitásából származó alkotások.”[cxxx]

 

III. Következtetések

 

Popovici nem az egyetlen nacionalista szerző és nem is a legmegátalkodottabban éles elméjű román doktriner, de munkássága azért fontos, mert egy sajátos típusú politikai retorikát hordoz magában.

Elsősorban azt kell észrevenni, hogy a nacionalista diskurzus nála milyen kíméletlenül ütközik az empirikus vizsgálódással, amelyet a külföldi utazók jóvoltából ismerünk. Más szóval: a nacionalista egészen mást „lát”, mint a kívülről érkező szemlélő. A leginkább szembeötlő példa erre a kereszténység témaköre: ahol az utazók képmutatást és olcsó szereplést láttak, ott Popovici a román műveltség alapjait véli felfedezni. Hasonlóképpen a műveletlen román helyett a nacionalista Popovici a filozófust látja, aki az ő szemében már politikai filozófus is, és annyira kifinomult, hogy Arisztotelésznél és Rousseau-nál is értelmesebb, s a tudását nem könyvekben, hanem népi bölcsességek formájában tárolja.

Másodszor meg kell említeni, hogy még ha ugyanazt „látja” is a nacionalista, amit a külföldi, mégis egészen eltérő következtetést von le amannál. Ez érhető tetten az írott törvények esetében is. E törvények azért hiányoznak – a külföldiek szerint –, mert a románok nem tartanak be semmiféle szabályt, míg Popovici a maga álláspontjával erről a jelenségről azt sugallja, hogy a valóban igazságos törvények íratlanok, és a szokásjog alapján azokat immár évszázadok óta ismerik. Amíg a hazugság és ravaszkodás, a lustaság és faragatlanság az idegenek számára mind nyilvánvaló ismertetőjegyei a románságnak, addig a nacionalista a román nép kebelétől még ennek lehetőségét is távolinak véli.

A történelem rekonstruálása feltételezhetően a legizgalmasabb vonatkozás egy nacionalista doktrínában. A nacionalista nem forrásokban kutat, hanem kitalálja a múltat. Semmi szüksége nincsen a múlt tanúira; emiatt nem találunk Popovici-nál utalást a román uralkodók kegyetlenkedésére vagy az alattvalók szembeötlő hibáira. Ha a szerző – többnyire esetlegesen – idézi is a múltbeli feljegyzéseket, akkor azok értelmét megváltoztatja. Ilyenformán Popovici számára a románok vitézsége és harciassága nem elveszett és maradi lelkeken villanó bélyeg, hanem ezzel ellentétben olyan névjegy, amelyet minden honfitársának ajánl, hogy általa szerezzen megbecsülést önmaguk és a modernek között. A konzervatív érzékenység a lehető legjobban illeszkedik az ilyesfajta történelem-olvasathoz: mivel elsősorban ez a fajta érzékenység lelkesíti, Popovici érvelhet úgy is, hogy a történelmi tanúságtevők kiiktatásakor, mivel a számításba jövő társadalmi szereplők mindig hallgatnak, ők azok akik – távol a parlamenti csatározásoktól – diszkrét módon megteremtik az erkölcsi normákat. Másfelől ez a konzervatív érzékenység hitelesíti a nacionalista politikai projektet, amelynek tétje nem a jövőben található, hanem a múltban, pontosabban egy olyan múltban, amelynek megteremtése/visszanyerése itt elsőrendű politikai elv és kötelesség.

A románok természetének „külső” empirikus vizsgálata és annak nacionalista-konzervatív perspektívák mentén történő rekonstruálása két különálló forrást képvisel a román népről folytatott politikai diskurzusban. A legjelentősebb megállapítás, amelyet a fenti elemzésből levonhatunk, vélhetően az, hogy Popovici modora semmiképpen nem békíthető össze a külhoni utazók megállapításaival. Bizonyos értelemben semmi sem képes köztük megteremteni a kapcsolatot.

(Simó Márton fordítása)



[1]Aurel C. Popovici(Lugos, 1863. október 16. – 1917. február 9., Genf)erdélyi román ügyvéd és politikus, aki 1906-ban Ausztria-Magyarország föderalizálását javasolta Nagy-Ausztriai Egyesült Államok néven. Elemi és középiskoláit Brassóban és Belényesen végezte, majd a későbbiekben – miután Bécsben és Grácban orvosi, illetve jogi tanulmányokat folytatott – politikai közíróként vált ismertté. Röpirataiban igen vehemensen elítélte az akkori Magyarország területén zajló erőszakos magyarosítást. A monarchia szerkezetét és törvényes rendjét megreformálni kívánó trónörökös, Ferenc Ferdinánd értelmiségi köréhez tartozott, aki az addig dualista rendszerű birodalmat egymással szövetséges államalakulatként képzelte el.

[2]Cristian Preda itt a Firea românilor c. kötetbe beválogatott szövegekre hivatkozik. Bucureşti, 2004, Editura Nemira, 9–37. old. Ld. a tanulmány végén levő jegyzéket! (A ford.)

[3]A poporanizmus, (népiség) a XIX. század legvégén Constantin Stere jogász és közíró által létrehozott mozgalom, amelynek alapját az a gondolat képezte, hogy a vidéki lakosság által létrehozott népi kultúra egységes, autentikus, természetes, míg a városi magas-kultúra idegen a román nemzettől. Az orosz narodnyik mozgalommal rokon ideológia alapját az a tézis képezi, hogy az ország vezetésében és fejlődésében kiemelkedő szerep hárul a parasztságra. (A ford.)



[i]Ld. az Antoni Maria Graziani művéből vett idézetet. (Călători străini despre ţările române. Szerk. Maria Holban, Bucureşti, 1968, Editura Ştiiţifică.) II. köt., 382–383. old.

A Călători… a.m.: Külföldi szerzők a román országokról c. munka 1968 és 1997 között, összesen kilenc kötetben látott napvilágot. Az utalásokban – helyhiány miatt – most nem közöljük az egyes kötetek szerkesztői-szerzői listáit, sem a megjelenési éveket. Értelemszerűen egy rövidített címet használunk a továbbiakban [Călători], római számmal jelöljük az illető kötetet, arab számjeggyel pedig azt a könyvoldalt, ahol a hivatkozás található. A ford.

[ii]Amit Verancsics Antal [Anton Verancsics, Antun Vrančić] is megjegyez. (Călători, I., 406.)

Az eredeti kiadványban – Firea românilor (Editura Nemira, Bucureşti, 2004), amely ezt a tanulmányt is magába foglalja – az utalásokban a hely- és személynevek többnyire román átiratban szerepelnek, de a fordítás során arra törekedtünk, hogy ezeket eredeti helyesírással rögzítsük, betartva a német, olasz, lengyel stb. sajátosságokat, illetve, ha olyan hely vagy személy megnevezéséről van szó, amely magyar helyesírásban is rögződött formával bír, akkor következetesen azt használjuk. A ford.

[iii]Johann Sommer (Călători, II., 259.). Anton Stepančić írja: „ a románok kedvelik az újdonságokat, hamisak, mint a görögök és szégyentelenek, mint a cigányok.” (Călători, VII., 458.)

[iv]Franco Sivori (aki az állhatatlanságot a román természetének egyik alaptulajdonságaként említi; Călători, III., 16.) és Clas Brorsson Ralamb (aki a románok állhatatlanságról azt írja, hogy „(ők) gyakran lázadnak az uralkodóik ellen”; Călători, V., 612–613.)

[v]A havasalföldiek „természetüknél fogva bizalmatlanok, s emiatt nem hajlandók a barátkozásra”. (Török névtelen, Călători, IX., 264.)

[vi]Federico Veterani (Călători, VII., 476.)

[vii]Ld. Beke Pál feljegyzését, aki azt említi, hogy „a biztos béke” a moldvaiaknál a töröknek és a tatároknak fizetett adó eredménye. (Călători, V., 275–276.)

[viii]Eramus Heinrich Schneider von Weismantel (Călători, VIII., 347–348.)

[ix]Verancsics Antal (Călători,  I., 408.)

[x]Verancsics Antal (Călători, I. 406.)

[xi]Michael Bocignoli – Raguzából (Călători, IX., 176–177.)

[xii]Beke Pál (Călători, V., 279.)

[xiii]Bartolomeo Locadello (Călători, V., 34.)

[xiv]Verancsics Antal (Călători, I., 407.)

[xv]Paolo Bonnicio – Máltáról (Călători, V., 23.)

[xvi]Verancsics Antal (Călători,  I., 408.)

[xvii]„A moldvaiak a maguk módján szelídebbek és nem olyan kegyetlenek az uraikkal; amikor elhatározzák, hogy maguk közül valakit trónra emelnek és uralkodóként fogadnak el, akkor hittel és szeretettel szolgálják, ha ez az új fejedelem nem hajlik közben a zsarnokság felé, s ha nem érzik általa lenézetteknek magukat.” (Verancsics Antal, Călători, I., 408.); ide vonatkozik még Bartosz Paprocki feljegyzése is: „Ennek az országnak (Moldvának) a lakói hitványak, uraikkal szemben bizalmatlanok.” (Călători, II., 428.) 

[xviii]Marco Bandini (Marcus Bandinus, eredetileg: Bandulovič) (Călători, V., 331–332.)

[xix]Evlia Celebi (Călători, VI., 486.)

[xx]Ilyen vonatkozásban ld. Franco Sivori feljegyzését. (Călători,  III., 16.)

[xxi]Pierre Lescalopier (Călători,  IV., 29.)

[xxii]Ehhez a megközelítéshez ld. Jacques Le Goff: Notă asupra societăţii tripartite, a ideologiei monarchice și a reînnoirii economice din secolul al IX-lea până în al XII-lea.In: Pentru un alt ev mediu. Fordította, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Marina Carpov. I., Editura Meridiane, Bucureşti, 1986. 135–149. old.

[xxiii]Ld. Michael Bocignoli – Raguzából. (Călători, IX., 176–177.)

[xxiv]Franco Sivori (Călători, III., 16.)

[xxv]Marco Bandini (Călători, V., 331–332.)

[xxvi]Beke Pál (Călători, V., 275–276.)

[xxvii]Erasmus Heinrich Schneider von Weismantel (Călători, VIII., 351.)

[xxviii]Így ír a moldvaiakról Beke Pál (Călători, V. 275–276.) és Weismantel (Călători, VIII., 351.), Carl Brorsson Ralamb (Călători, V., 612.) – megjegyzése a havasalföldiekre –, a Giorgo Tomasié (C, III., 672.) pedig a havasalföldiekre és a moldvaiakra, illetve a Robert Bargrave feljegyzése (Călători, V., 383.) a dobrudzsai románokra vonatkozik.

[xxix]Giovan Andrea Gromo (Călători, II., 336.)

[xxx]Erasmus Heinrich Schneider von Weismantel (Călători, VIII., 340–341.)

[xxxi]Carl Brorsson Ralamb (Călători, V., 612.)

[xxxii]Robert Bargrave (Călători, V., 383.)

[xxxiii]Matteo Muriano (Călători, I., 149.)

[xxxiv]Phillippe Le Masson Du Pont: „a moldvai keménykötésűek, jóképűek, kiváló katonák” (Călători, VII., 298–299.)

[xxxv]Török névtelen (Călători, IX., 273.)

[xxxvi]Antoni Maria Graziani (Călători, II., 383.)

[xxxvii]Giovan Andrea Gromo (Călători, II., 337.)

[xxxviii]Erasmus Heinrich Schneider von Weismantel (Călători, VIII., 347–348.)

[xxxix]Philippe Le Masson du Pont (Călători, VII., 298–299.)

[xl]Petru Bogdan Baksic OFM visitator [azaz: Petrus Bogdan (Deodatus) Baksič (Bakšev)] (Călători, V., 205.)

[xli]Erasmus Heinrich Schneider von Weismantel (Călători, VIII., 355.)

[xlii]Marco Bandini (Călători, V., 343.)

[xliii]Franco Sivori (Călători, III., 16.)

[xliv]Giovanni Bartolomeo Frontali (Călători, IX., 357.)

[xlv]Franco Sivori (Călători, III., 18.)

[xlvi]Beke Pál (Călători, V., 275–276.)

[xlvii]Paul de Alep ─ Aleppói Pál ─ (1627–1647?) szíriai, arab keresztény szerzetes (Călători, VI., 58.)

[xlviii]Paolo Bonnicio din Malta (Călători, V., 24.)

[xlix]Eramus Heinrich Schneider von Weismantel (Călători, VIII., 355.) és Anton Maria del Chiaro (Călători, VIII., 375.)

[l]Franco Sivori (Călători, III., 18.)

[li]Giovanni Bartolomeo Frontali (Călători, IX., 357.)

[lii]Michael Bocignoli – Raguzából (Călători, IX., 176–177.)

[liii]Bartolomeo Locadello (Călători, V., 34.)

[liv]Franco Sivori (Călători, III., 11.)

[lv]A moldvaiak tolvajlási és rablási hajlamáról ír Niccolo Barsi (Călători, V., 74.) és Petrus Bogdan Baksic (Călători, V., 225.), valamint Marco Bandini is (Călători, V., 331–332.). A havasalföldiek körében gyakori lopásokról és a torkosságukról Verancsics Antalnál (Călători, I., 406.) olvashatunk. Az erdélyiekre Giovan Andrea Gromo (Călători, II., 336.) Ferrante Capeci (Călători, III., 100.) és Conrad Jacob Hildebrandt hivatkozik (Călători, V., 585.). 

[lvi]Ferrante Capeci (Călători, III., 100.)

[lvii]Conrad Jacob Hildebrandt (Călători, V., 586.)

[lviii]Verancsics Antal: a románok „azt tartják, hogy ott nem nagy dolog az emberhalál”. (Călători, I., 406.)

[lix]Niccolo Barsi (Călători, V., 78–79.) és Erasmus Heinrich Schneider von Weismantel (Călători, VIII., 352–353.) jegyzi fel, hogy csak az öregek gyónnak.

[lx]Anton Maria del Chiaro (Călători, VIII., 379.)

[lxi]Verancsics Antal (Călători, I., 419.), Johann Sommer (Călători, II., 259.) és Petru Bogdan Baksic (Călători, V., 244.)

[lxii]Niccolo Barsi (Călători, V., 78–79.)

[lxiii]Alessandro Guagnini (Călători, II., 300.)

[lxiv]Niccolo Barsi (Călători, V., 78–69.)

[lxv]Antoni Maria Graziani (Călători, II., 382.) és Petru Bogdan Baksic (Călători, V., 244.)

[lxvi]Erasmus Heinrich Schneider von Weismantel (Călători, VIII., 359.)

[lxvii]„az orruk levágására ítélték” írja a könnyű erkölcsű moldvai nőkről Aleppói Pál (Călători, VI., 56.)

[lxviii]Evlija Cselebi (Călători, VI., 716–717.) feljegyzése a havasalföldi nőkre vonatkozik „kimondhatatlanul szépek és ezért nagy becsben tartják őket”, a Névtelen Török (Călători, IX., 264.) szerint (a nők) „szeplőtelenek, érintetlenek és erényesek”.

[lxix]Petru Bogdan Baksic (Călători, V., 244.)

[lxx]Paolo Bonnicio – Máltáról (Călători, V., 24.)

[lxxi]Petru Bogdan Baksic (Călători, V., 244.)

[lxxii]Antoni Maria Graziani (Călători, II., 382.)

[lxxiii]Paolo Bonnicio – Máltáról (Călători, V., 24.)

[lxxiv]Niccolo Barsi (Călători, V., 78–79.)

[lxxv]Alessandro Guagnini (Călători, II., 300.)

[lxxvi]Antoni Maria Graziani (Călători, II., 383.)

[lxxvii]Markos Antonios Katsaitis (Călători, IX., 287.) és Adam Chenot is (Călători, IX., 376.) a románok „izmos, erőteljes és húsos” testalkatáról beszél.

[lxxviii]Adam Chenot (Călători, IX., 376.)

[lxxix]Giovan Andrea Gromo (Călători, II., 337.)

[lxxx]Verancsics Antal (Călători, I., 406.)

[lxxxi]Marco Bandini (Călători, V., 331–332.)

[lxxxii]Adam Chenot (Călători, IX., 376.)

[lxxxiii]Giovan Andrea Gromo (Călători, II., 336.) és Adam Chenot (Călători, IX., 376.), aki a bátorságukat a humorérzék hiányból származtatja.

[lxxxiv]Matteo Muriano (Călători, I., 149.), Georg Reichersrorffer (Călători, I., 196.) és Giovan Andrea Gromo (Călători, II., 337.)

[lxxxv]Antoni Maria Graziani (Călători, II., 383.)

[lxxxvi]Marco Bandini (Călători, V., 331–332.)

[lxxxvii]Philippe le Masson du Pont (Călători, VII., 298–299.) és Erasmus Heinrich Schneider von Weismantel (Călători, VIII., 347.)

[lxxxviii]Franco Sivori (Călători, III., 19.)

[lxxxix]Conrad Jacob Hildebrandt megállapítja, hogy a moldvaiaknak rosszul megépített, de tisztán tartott házaik vannak (Călători, V., 595.), míg Giovan Andrea Gromo a házakat is ugyanolyan gondozatlanoknak látja, mint lakóikat (Călători, II., 336.)

[xc]Ha Alappói Pálnál a moldvaiak „kedvelik az idegeneket” (Călători, VI., 106.), addig Markos Antonios Katsaitis azt állapítja meg, hogy ellentétben a havasalföldiekkel „nagyon udvariasak, készségesek és kedvelik az idegent” (Călători, IX., 287.). Verancsics Antal pedig azt állította, hogy általánosságban kevésbé vendégszeretők (Călători, I., 406.). Végezetül: Beke Pál írja, hogy „a falvakban és a vásáros-helyeken nincsenek vendégfogadók, de minden házban szállást adnak, és ezzel dicsekednek is a moldvaiak, s azzal is, hogy fizetséget egyáltalán nem fogadnak el és bőkezűen ellátják a betérőt a magukéból, és akkor kedvelik igazán az idegent, ha az beszéli a házigazda nyelvét” (Călători, V., 279.).

[xci]Popovici gondolkodásmódjának értelmezéséhez ld. Virgil Nemoianu: Un néoconservateur jeffersonien dans la Vienne de fin de siècle: Aurel C. Popovici tanulmányát. In Le Génie de l’Autriche-Hongrie. Párizs, P.U.F., 1989. Szerk. Molnár Miklós és Reszler András (André). 31–32. old.

[xcii]Naţionalism sau democraţie. O critică al civilizaţiunii moderne (1910), București, 1997, Editura Albatros. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta, a kiadást gondozta Constantin Schifirneţ. A következő hivatkozásokban ND rövidítéssel hivatkozunk erre a kiadványra.

[xciii]„A lelked mélyéről a néped évszázados hangja szólal meg.” (ND, 42. old.)

[xciv]ND, 42. old.

[xcv]ND, 105. és 111. old.

[xcvi]Pontosabban: „a görög és zsidó demokráciai klisék” (ND, 191. old.) A demokrácia kérdésére, ill. a kormányzásra vonatkozóan.

[xcvii]U. o. a 189. és a 200. old., amelyből a „modern irányzatok” cinizmusa és műveletlensége ered, amellyel az „ideális” alkotmányok révén vezetik félre az embereket.

[xcviii]ND, 41–42. old.

[xcix]ND, 58. old.

[c]ND, 68. old.

[ci]ND, 62., 42., 48., 85. old.

[cii]ND, 58. old.

[ciii]ND, 211. és 251. old.

[civ]ND, 269. old.

[cv]ND, 58. old.

[cvi]ND, 59–60. old.

[cvii]ND, 60. old.

[cviii]ND, 63. old. A „beteges ámítást közvetítő, rozzant civilizációk” ígéreteivel szemben álló identitás.

[cix]ND, 58-59. old.

[cx]ND, 39–40. old. A románok politikai filozófiájára vonatkozólag.

[cxi]ND, 61–62. old.

[cxii]ND, 59. old.

[cxiii]ND, 234. old.

[cxiv]ND, 358. old.

[cxv]ND, 119 és 398–399. old.

[cxvi]ND, 55. old.

[cxvii]ND, 154–155. old.

[cxviii]ND, 57., 22., 54., 64. és 39. old.

[cxix]ND, 75. old.

[cxx]ND, 206. és 163. old. Ahol a „nemzetellenes” elméletekről, illetve „a nép szuverenitásáról, a társadalmi egyenlőségről, a birtokok felosztásáról, az általános szavazati jogról” esik szó.

[cxxi]ND, 356–363. old.

[cxxii]ND, 375. és 402. old. „A demokrácia halálra van ítélve; csúnya és botrányos halálra: bele fog fulladni a falánkság mocsarába és a vérbe.”

[cxxiii]ND, 13–14., 40., 49., 53., 167. old.

[cxxiv]ND, 19. és 31. old.

[cxxv]ND, 47–50. old.

[cxxvi]ND, 375. old.

[cxxvii]ND, 157. és 149. old. Itt megjelenik a „gyorsított törvényalkotás” mesteri témája.

[cxxviii]ND, 63. és 134–135. old. „(…) a hit és az erkölcs alkotják a nemzet személyiségét. A törvények az új formák új szükségleteihez valók, amelyek a maguk természetes módján szökkennek szárba a nép hite és erkölcse révén. Nem a könyvekben. Nem az elméletekben. Nem a csőcselék által.”

[cxxix]ND, 62. old.

[cxxx]ND, 65. old.




.: tartalomjegyzék