Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
János András beszélgetése Ioan Marian Țiplic régésszel

"Propagandaeszközből tudomány"

Több mint 20 év telt el a forradalom óta. A román régészet esélyt kapott rá, hogy propagandeszközből tudománnyá változhasson. Milyen mértékben sikerült ez?

– Legkönnyebb a múltról ítélkezni. Sajnos, a feleletet is múlt időben kell megfogalmaznunk: igen, megvolt az esély, de nem lett kellő módon kihasználva. Jelenleg – és a jelen magában hordozza a jövőt is! – ami a régészetet illeti, a dolgok nem kerültek még a helyükre. Még viták folynak arról, hogy mit és – főképp – ki kellene csináljon. Hogy fogalmat alkothassunk a dologról, elég megnézni a régebbi vitákat az archeaology.ro vagy a medievistica.ro honlapok fórumoldalain.

Úgy gondolom, a helyzetünk valamivel jobb, mint a 90-es évek elején: létrejöttek az értékteremtő román régészet jogi keretei, de anélkül, hogy a valóságban alkalmaznák ezeket. A Nemzeti Régészeti Bizottság a Kulturális Minisztérium felügyelete alá került, és így alárendelődötta politikai klientúrának.

A román régészeti kutatás annyira központi felügyelet alatt áll, hogy elveszett a cél, aminek érdekében létrehozták a Régészek Nemzeti Szaknévsorát és a Nemzeti Régészeti Bizottságot, értsd: a minőségfejlesztés értelmében felügyelni a román régészeti kutatást; ezek az intézmények ehelyett, sajnos, átalakultak öntörvényű bürokratikus szervekké.

Ezek mind hozzájárultak a romániai régészet stagnálásához, az utolsó két évben pedig már visszafejlődésről is beszélhetünk... Nem tudom, hogy beszélhetünk-e úgy a régészetről, mint propagandaeszközről, legalábbis nincs már igazán igény olyanfajta propagandára, mint amilyen 1990 előtt dívott.És ez jó jel.A politikum beavatkozása és a nacionalista jellegű nyomás, főleg 1990 után, nagymértékben csökkent, de még mindig elég gondot okoznak az egyes kutatások irányának befolyásolására tett görcsös kísérletek. Z. K. Pinter hozta fel példaként a karánszebesi ferences kolostor kutatását, amiből egy tollvonással régi román ortodox templomot „csináltak”. Radu Popa írásos és tudományosan megalapozott  közbelépése a SCIVA szaklapban írásos parlamenti interpellációt vont maga után, amit 1991. május 18-án nyújtott be Andrei Pleşu kulturális miniszternek Petru Bona képviselő, amelyben felhívta a figyelmet annak a Popa professzornak az „ellenséges magatartására”, akinek nagyapja görög katolikus esperes volt, az anyja pedig magyar.[1]

Az ilyen esetek jóval ritkábbakká váltak, főleg 2000 után, de nem állíthatjuk tiszta szívvel – ami pedig normális lenne –, hogy a román régészet ugyanazon a szinten állna, mint a lengyel, cseh vagy magyar. Az okok, gondolom, nemcsak anyagi jellegűek (habár a román régészeti kutatóprogramok alulfinanszírozottsága nyilvánvaló), hanem hiányzik a kutatások hatásos összehangolása és összekapcsolása is. Továbbra is sokat költenek matuzsálemi korú, de terméketlen projektekre (az ún. hagyományos nemzeti kutatóhelyeken). Jó lenne közép- és hosszútávon megtervezni néhány kutatási területet, amit aztán állandó jelleggel támogatnának úgy anyagi, mint humán erőforrásokkal.

Milyen irányba fejlődik a román régészet? Az Ön véleménye szerint melyek a jó irányzatok, illetve mik a hiányosságok?

– Nem szeretném elemezni az egész román régészetet, mert nem vagyok elég jól informálva a régészet minden terén, sem ami a fejlődés szintjét, sem ami a külföldi fogadtatást illeti. Úgyhogy megállnék a felelettel pár gondolatnál – ami az erdélyi középkor régészetét illeti. A rálátás hiánya az 1990 utáni időkben ezen a szakterületen most mutatja meg a hatását, az újabb generáción keresztül, amelyik nem kötődik semmilyen egybevágó erőfeszítéshez sem, ami a kutatásokat illeti. Minden, többé-kevésbé egyéni mozgósítási kísérlet ellenére –  gondolok itt V. Spinei-re és A. A. Rusura (lásd: medievistica.ro), vagy a Patzinakia-csoportra (lásd: patzinakia.ro) – az eredmények elmaradtak a várttól. Mégis, a jó irányvonalakhoz sorolnám (ha nem is régészetről van szó) egy, az erdélyi történelemmel foglalkozó kutatóközpont létét (Erdélyi Kutatóközpont, dr. I. A. Pop egyetemi tanár, a Román Akadémia tagja vezetésével), ahol egy többé-kevésbé fiatal kutatócsoport tevékenykedik.

A rálátás hiánya, amit a román középkor régészeténél az európai irányzatokkal való összehangolatlanság okoz, még minden – személyi vagy intézményes – szinten létezik, enyhén nacionalista orientációval, amit az „elég jók vagyunk magunkhoz” kifejezéssel tudnék leírni. S épp ez a hozzáállás tart távol minket attól, hogy eredményeinket összhangba hozhassuk a szomszédokéival.

A román középkor régészetében uralkodó fejetlenséget az olyan életképes kutatási programok  hiánya is élteti, amelyek képesek lennének a kutatásokat olyan irányba terelni, hogy az eredmények összhangba hozhatóak legyenek a lengyel, magyar vagy bulgár kutatásokkal. Ezt az állapotot fenntartja az is, hogy a régészetnek ez a szakterülete különösen kötődik a politikához, a kutatás tárgyából kifolyólag: etnogenézis, különböző etnikai csoportok hozzájárulása a Duna északi partjának történetéhez stb.[2]

Nemcsak azért, mert ez az én korosztályom, de úgy tartom, hogy ez a fiatal generáció, amelynek nagyobb mozgási lehetősége volt európai téren – és így a látóköre is bővült – lesz az az erő, ami kimozdíthatja a román régészetet a holtpontról. A jelek elég biztatóak, de hiányzik a koordináció, vagy ahogy a medievistica.ro oldalon megjelent egyik interjúban írták: hiányoznak a mood-ok. Másrészt a tapasztalatra is szükség van, én is a régi arab mondáshoz  tartom magam, miszerint akinek nincs öregje, vásároljon magának.

– Léteznek egyáltalán általános irányzatok, vagy a kutatási témákat helyi szinten állapítják meg a múzeumok, egyetemek vezetőségei? Ásatásokhoz honnan szerzik az anyagi támogatást? Ki és milyen kritériumok alapján állapítja meg a helyszínt és az ásatások vezetőit?

– Jó volna, ha léteznének általános irányzatok, de sajnos, kevés magánjellegű kivétellel (itt megemlíteném a medievestica.ro honlap indítványát, ami a műemlékek átfogó felleltározását kezdeményezte, vagy a patzinakia.ro honlapot, ami egy hasonló jellegű kezdeményezés a Kárpátokon kívűl) nem nagyon találunk példát átfogó és hosszútávú   programokra, amelyek a kora középkor kérdései tisztázására irányulnának. Az ilyen programok természetesen országos jellegűek kellene legyenek, és legalább részben állami támogatással kellene működniük. A világos törvényes keretek hiánya a romániai régészeti kutatás terén a finanszírozási rendszer hatástalan felhasználásához vezetett, amit egyes intézmények (egyetemek, akadémiai intézetek vagy múzeumok) szabad belátására bíztak, ezt természetesen a kutatómunka minősége sínylett meg. Két, aránylag szerencsés kivételt  említenék meg, ahol a több éves kitartó ásatás számos kérdést tisztázni tudott, és ezt főleg olyan szintézis-jellegű munkák megjelenése követte, amit mindannyian értékelhetünk: a gyulafehérvári és a szebeni kutatásokra gondolok, amelyek kiadós összefoglaló munkákat eredményeztek – és már vitákat is kiváltanak.

Elvileg a kutatási alapokat a Kulturális Minisztérium kezeli a Nemzeti Régészeti Bizottságon keresztül. Nemrég azonban ez a minisztérium „szült” egy olyan határozatot, amely megtiltja az egyetemeknek és kutatóintézeteknek, hogy közvetlen régészeti kutatásokat folytassanak. Ezek az intézmények csak abban az esetben ásathatnak, ha az illetékes megyei múzeum lemond a kutatásról. Más szóval: a régészetet a múzeumok hatáskörébe szorították vissza, másodrangú intézményekké fokozva le az egyetemeket és kutatóintézeteket, és teljesen kizárva a kötődő tevékenységi körű kereskedelmi társaságokat; mindezt olyan körülmények közt, amikor a munkapiac liberalizálásáról, a munkához való jog alkotmányos szavatolásáról, a monopóliumok felszámolásáról stb. beszélnek. 

Hogy ki állapítja meg a helyszínt és az embereket… Itt fel kell bontanunk a kérdést: a helyszínt előzetes helyszíni feltérképezések alapján, még az ásatási engedély kiváltása előtt állapítják meg, ez annak a személynek az attribútuma, aki a kutatást le szeretné folytatni és megfelel a törvényes előírásoknak (a legfontosabb: a Kulturális Minisztérium által tanúsított régész szakembere legyen). Ugyanez a személy a minisztérium által kibocsátott engedély szerint is a kutatócsoport vezetője lesz, de a törvényes gyámhatóságnak megvan a lehetősége, hogy visszahívja őt. Egy ilyen, annak idején nagy nyilvánosságot kapott eset volt Piso professzor leváltása az Ulpia Traiana telep vezető kutatói beosztásából.

– Országunk területén nagyjából mindegyik fontosabb vándornép áthaladt (egyik-másik hosszabb időre itt is maradt). Évtizedes elhanyagoltság után ma ez a korszak is rendszeresen kutatható – de vajon a tudományos elvárásoknak megfelelően kutatják-e?

– Hát igen, büszkék is lehetünk a III. század vége és a XIII. század második fele közötti viharos korszak régészeti hagyatékára! Sajnos, ez a korszak kevésbé ismert, egészen a felső fokú tanulmányok szintjéig, mert az iskolai tankönyvek csak pár szűkszavú utalást tartalmaznak a népvándorlás korára. A római kor utáni korszak ugyan még különös figyelemnek örvendett és örvend, de nem mondható ez már el a VII–X. századról, amiről jószerint hiányoznak az alapos kutatások. Bár léteznek kezdeményezések, és néhány jelentősebb eredmény is, például Călin Cosma, Dan Băcueţ vagy Gáll Ervin kutatásai, de ezek többé-kevésbé egyéniek, és nincsenek egy összehangolt kutatóprogramba foglalva..

– Az Erdélyi-medence (Szászváros, Gyulafehérvár vidéke, a Maros és a Küküllők völgye) a magyar nép korai (de nemcsak!) történelmének is fontos helyszíne. Nem kívánom, hogy felsorolja a szászvárosi ásatásokból levont következtetéseit, hisz ezeket majd részletesen fogja tárgyalni az ásatás monográfiája. Egy magyar honfoglaláskori temető  kutatása vezetett-e súrlódásokhoz román kollégáival? Másrészt, ez mennyiben segítette elő az együttműködést a magyar régészekkel?

– A Maros környékének VIII–XI. századi története egy nagyon komplex, érdekes és vitatott terület. Elég, ha csak a temetkezési formák nagy változatosságára gondolunk (hamvasztás, elhantolás, kettős rítus), amelyek különböző vallási és akár társadalmi rétegekhez tartoznak. A Szászváros-Csehek dombja X2 temető egyike a kevés X. századra keltezhető, teljesen feltárt  temetőknek, és amely – véleményem szerint – részleges magyarázattal szolgálhat a Maros környéke X. század végi meghódításának szakaszaira a magyar hercegi hatalom által.

A temető kutatása két külön szakaszban történt (1992–1994, 2000–2006), és semmilyen – se tudományos, se másmilyen – konfliktusra sem vezetett hasonló téren dolgozó kollégáimmal. Feszültebb helyzetek adminisztratív téren alakultak ki, a köztem és a Kulturális Minisztérium Régészeti Szakosztálya közt fennálló nézeteltérések miatt, ugyanakkor éreztem hogy „enyhe” megfigyelés alatt állok, miután az ásatásokkal kapcsolatos információk megjelentek a magyarországi médiában. Másrészt, pontosan ez a hírverés tette lehetővé a kapcsolatteremtést magyarországi kollégákkal, amit a későbbiekben a szebeni Lucian Blaga Egyetem és a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem történelem tanszékei közötti Erasmus partner-kapcsolat során fejleszthettem tovább. Egy másik eredménye ezeknek a kapcsolatoknak az volt, hogy – legalábbis az utolsó 20 évben – először sikerült egy kétoldalú, román–magyar szimpóziumot összehozni a IX–XI. századi történelem témájában, 2006-ban, Gyulafehérváron.

– Ha már honfoglaláskori magyar temetőkről beszélünk: úgy a román, mint a magyar tudatalattiban ez a kérdés szorosan kötődik a dáko-román kontinuitás kérdéséhez. Kevésbé tudományos okokból kifolyólag a két ország tudósainak állásfoglalásai (elsősorban 89 előtt) megmerevedtek: a román történetírásban a kontinuitás dogmává vált, míg a magyar történészek következetesen nem vették komolyan az elméletet, még részleteiben sem. Mi az Ön véleménye ebben a vitában?

– Nem állíthatom, hogy végleges, leszögezett véleményem volna. A dokumentumok hiánya, de még a régészeti kutatások eredményei sem tették lehetővé számomra, hogy  következtetéseket vonjak le, de annyit elmondhatok, hogy Ştefan Pascu, de még Dumitru Protase elméletei sem fenntarthatóak. A rendelkezésünkre álló régészeti bizonyítékok alapján nyilvánvaló, hogy a kereszténység és a román nép kialakulása közti szoros kapcsolat – amire mint az erdélyi népesség túlnyomó többségének vallására tekintettek a III-IV. századtól – nem létezett. A VII–X. század régészete kimutatta, hogy a kereszténység erdélyi elterjedése rendkívül kismértékű volt, a leletek túlnyomó többsége pogány jellegű.

Azzal az elmélettel sem érthetek egyet viszont, miszerint masszív romanizált közösségek jelenléte a Dunától északra csak a XIII. század után fogadható el, hisz a régészeti kutatások során a Körösöktől északra, fel egészen a Szamos völgyéig, olyan leletek kerültek elő, amelyek csak a késő római provinciák civilizációját jól ismerő népességhez köthetőek.    

– Úgy tűnik, hogy egy olyan korszak után, amikor a történelemkutatást csak a nemzeti történelem szempontjából értékelték, a helyi szempontok „felfedezése” következik. Elképzelhető, hogy Nagyszeben (hagyományosan mérsékeltebb és semlegesebb az ilyen vitákban) egy összekötő híd szerepét játsza majd egy nyílt és előítéletektől mentes tudományos együttműködés során? Mint tanár hogyan látja biztosítva a régészet jövőjét?

– A második kérdéssel kezdeném. A régészet jövője elég bizonytalan Románia jelenlegi politikai-gazdasági körülményei között; a normális fejlődés fő akadályának az anyagi támogatás és a közép- és hosszútávú egyetemi oktatási politika hiányát tartom. Tudomásom szerint egyetlen romániai egyetemen sincs középkori régészet tanszék, vagy a középkor régészetének szentelt mesterképzés. Szeben tapasztalata a régészeti kutatások terén nem számottevő, hiszen hagyományos módon (azaz vagy 60 éve) a fő kutatási témák a szászsághoz kapcsolódnak, de azok sem régészeti szempontokból.

A szebeni egyetem történelem karának az utolsó 15 évben számos hallgatója volt, egyesek jelenleg tényleges régészek különböző múzeumoknál vagy kutatóintézeteknél –és elsősorban az őskor és középkor területén. Abból kiindulva, hogy Szebennek hagyományosan jó német kapcsolatai vannak, és a fiatal generációk már kevésbé vallanak begyepesedett protokonista elveket, hiszem, hogy Szeben valós eséllyel lehet híd Közép-Európa különböző nyelvterületei között. 2005-tel kezdődően több szimpóziumot kezdeményeztünk Erdélyi Interetnikus Kapcsolatok általános címszó alatt, és köteteket is jelentettünk meg a találkozókról. Megemlítenék még egy, a Kárpát-kanyar dáko-román és kora-középkori régészetének szentelt mesterképzőt is. Ezek mind olyan érvek, amelyek a Szeben körül kialakulóban lévő nemzetközi és interkulturális kapcsolatok felfejlődése mellett szólnak.  

– Mikor fog megjelenni a szászvárosi ásatások monográfiája? Milyen akadályok léptek (lépnek) fel a megjelentetés útjában?

– Pontos dátumot nehéz lenne most megadnom, több okból is. Egyik legfontosabb az anyagi, hisz egy szakszerű régészeti monográfia megjelentetése elég sokba kerül, és jelenleg a romániai kiadók nem vállalják át az ilyen dolgozatok kiadási költségeit, lévén, hogy ezek egy viszonylag szűk körű szakember-gárdának szólnak.

Másik hátráltató tényező az idő... Időt kellene szánni a 2000–2006 közötti ásatási eredmények kiértékelésének véglegesítésére. Jelenleg a szöveg megszerkesztésével eléggé jól haladok, de még dokumentálódnom kell, főleg ami a szászvárosi  eredmények közép-európai kontextusba való helyezését illeti, ezzel is kihangsúlyozva az itteni ásatások  fontosságát.

Nem utolsósorban felmerült annak a lehetősége is, hogy a monográfiát idegen nyelven adjuk ki, az információ jobb terjesztéséért.

A fentiek alapján, azt mondanám, hogy a monográfia valószínűleg 2012-ben fog megjelenni, aminek érzelmi töltete is lenne, hisz akkor lesz 20 éve, hogy a Szászváros-Csehek dombja X2 helyszínen az ásatások elkezdődtek.



[1]Z.K. Pinter: Tradiţii, probleme şi perspective ale arheologiei medievistice româneşti. (http://www.medievistica.ro/texte/arheologie/starile/PerspectiveStatistica/PerspectiveStatistica.htm)

[2]I. M. Ţiplic: Arheologia medievală românească şi problemele ei. I. http://www.medievistica.ro/texte/arheologie/starile/arheologia%20medievala%201_Tiplic.htm




.: tartalomjegyzék