Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Fekete Vince

Ipu

Fejbe kólint. Napokig, hetekig eszemben van. Látom magam előtt a képet, ami megképzik az emberben olvasáskor, és egyszerűen nem megy ki a fejemből. Ha rágondolok is, beleborzongok. Ha, mondjuk, az utolsó nagyjelenetre gondolok. Mert kemény, kegyetlen, hiteles. A történet, persze, messze túlmutat önmagán. Nem csak, és nem pusztán annyi, amennyi 127 oldalon elénk tárul. Úgy araszol az olvasó a könyv első felében, mint egy vadonban, úgy vezeti az író a kihagyásos, aprólékosan, csak kiskanállal, szűkösen adagolt kisregényben[1], mint a vakot, akinek fogalma sincs, hogy hová is visz, mibe is torkollik majd a mese. Pedig sejthető volna már az első lapon, a felütéskor, amikor a történet főhőse, a vakáció idején pap sógoránál tartózkodó fiú – aznapi mezei csatangolása idején – átvágott torokkal találja a faluban megszállt egyik német katonát. Csakhogy úgy tűnik, mintha ez csak egy mellékes szál volna (persze, tudjuk, a jó novellában, kisregényben semmi mellékes, fölösleges nincsen), a háborús idők szokásos, ritkaság számba egyáltalán nem menő eseménye. Mert a könyv első kétharmadában alig kerül szóba az egész. Itt a kamaszfiú és annak testi-lelki „jóbarátja”, a falu idiótájának, lelkiszegényének tartott, szinte mindenki által lesajnált csúnya öregember, Ipu kapcsolatának, kettejük játékainak, és mélységesen emberi viszonyának lehetünk tanúi és résztvevői. A gyermek fejében a képzeletbeli és a valóságos világ összekeveredik, kiegészíti egymást. Az Ipuval való játékok, csatangolások pedig mintegy folytatói az ő gazdag, színes képzeletbeli csataterének. Ellenségesdit játszanak a patak partján, mint két gyerek; de a valóságban kifogják a régen áhított nagy halat, és úgy vonulnak végig, olyan diadalmasan a falun a trófeájukkal, mint a hősök a mesében. Csakhogy a mese aztán komolyra fordul; háborús idők vannak, és a meggyilkolt katona halála példás büntetést, megtorlást kíván. Ki is lehetne más, aki bűnhődhetne a „falu bűnéért”, akinek az életéért nem kár, mint a félkegyelműnek tartott Ipu.

A húsvétot, karácsonyt idéző készülődés a fejedelmi vacsorára, nem egyéb, mint amit a falu papja és vele együtt a többi falusi „entellektüel” kiókumlált Ipu számára; tulajdonképpen az Ipunak készített utolsó vacsora, ahol meg kell győzniük őt, hogy vállalja a feláldoztatást, a „hősi” halált a falujáért. A vacsora fergeteges, groteszk színjátéka a gazsuláló, csúszómászó falusi „entellektüelekkel”, meg a holtkomoly játékba egyre jobban belelendülő Ipuval, a regény legmagávalragadóbb, legpergőbb és legdöbbenetesebb része. Ipu vállalja az áldozatot a falujáért. A saját koszos életét féltő pap, bíró, jegyző, doktor csókolják, vállát veregetik, dicsérik; egymást túllicitálva ígérik a háromméteres feketemárvány síremléket, az aranybetűket a keresztre, a mindennapi virágot a sírra, az aranyozott kerítést körben. Ipu pedig lubickol az addig nélkülözött figyelmességben meg „szeretetben”. A groteszk színjátékot megkoronázandó, még a templomban, fekete brokát ravatalon a szertartást is („amilyen még senkinek sem volt”) eljátsszák neki. Ipu pedig – élve a kivételes lehetőséggel – megmakacsolja magát, és rég elhagyott feleségét, hektikás fivérét, idióta húgát is anyagi biztonságban szeretné tudni halála után. Fogcsikorgatva írják alá a nevére szóló Örökös adományozó-leveleket. A seb felfakad és kiömlik belőle a genny, ami ezekben az emberekben addig legbelül fortyogott. A pap és a papné szerelmes álarca, a többiek kapzsi kaparisága, kisszerűsége kendőzetlenül bukik ki a maszkok alól. Csakhogy a megadott határidőre a németek elhúztak a faluból. Ipu hiába tér vissza kiborotválkozva, az összes pereputtyával a nagy eseményre. A megváltás, Ipu életének nagy lehetősége, egy addig semmire sem jó ember nagy sansza szétfoszlik, halála értelmét veszti. És nincs, mert nem lehet, megváltás, csak a bűnös lelkek maradnak, és élnek tovább.



[1]Titus Popovici: Ipu két halála. (Fordította: Forró László.) Bukarest, 1972, Kriterion Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék