Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - április
Molnár Vilmos

Játék az életért

Zaharia Stancu könyve hamisítatlan pikareszkregény. A helyszín, ahonnan a cselekmény indul, Bukarest, az időpont 1917 nyara. Románia 1916-os csatlakozása az antant hatalmakhoz és Erdély megtámadása (szókimondóan ezt árulásnak szokás nevezni, mivel szerződésszegés történt), súlyos következményekkel járt a románok számára. A központi hatalmak nemcsak kiverték Erdélyből a román csapatokat, hanem átkelve a Kárpátokon, elfoglalták országuk túlnyomó részét, beleértve a fővárost, Bukarestet is, és két évig megszállva tartották. A román történelem tankönyvek többnyire szemérmesen hallgatnak erről, vagy pár szóban könnyedén átsiklanak a dolog fölött.

Pedig háborús jóvátételt is kellett fizessenek, ennek egy része élőállatokból állt, amit Románia élelmezési utánpótlásként vasúton szállított a németeknek a frontra.

Az úton a juhokat etetni-itatni kell, a vagonokat rendszeresen tisztítani, ezért Bukarest utcáin találomra összefogdosnak huszonvalahány csavargó kinézetelű embert, akik így akaratuk ellenére és katonai felügyelet mellett hosszú, kalandos útra kelnek.

Akad közöttük mindenféle egzisztencia, börtönviselt bűnözőtől a kispolgárig, akinek aznap épp pechje volt. Nem hősei ők a történetnek, csak szereplői, hisz véletlenül cseppentek a történésekbe, és nem is áll szándékukban mással törődni, mint önmagukkal. Ki-ki csak önmagán próbál segíteni, ha kell, a társa rovására.

Két szereplő között mégis egyfajta kényszertársulás jön létre, egyfajta véd- és dacszövetség az út idejére, míg ismét haza nem érnek. Az egyik egy levitézlett bojárivadék, minden hájjal megkent egykori diplomata, aki azidőtájt hamiskártyásként, valamint okirat- és pénzhamisítóként jeleskedik, de jó hely- és nyelvismerettel rendelkezik, a másik egy egyszerű, sánta lábú parasztgyerek, aki szeretne világot látni, tapasztalatokat szerezni. Hát most lát és szerez. Párhuzamként ott állna a Sancho Panza – Don Quijote páros, csakhogy itt nincsenek tiszta típusok, a Balkánon Sancho Panza (Diplomata) nem egy egyszerű gondolkodású paraszt, hanem egy minden hájjal megkent, rafinált és erkölcstelen szélhámos, és Don Quijote (Sánta) bár tiszta lelkű és időnként álmodozik, viszont jópár keserű tapasztalaton már túl van, mindenkire gyanakvó és késsel a kezében alszik. De „az ördögöt is vállald felebarátodnak, amíg átaljutsz a pallón” – idézi gondolatban Sánta a régi mondást a marhavagonban.

Útvonaluk Olténián keresztül érinti az akkori Osztrák-Magyar Monarchia délkeleti csücskét, a Bánátot, aztán átkelve a Dunán, Szerbia következik. Itt vonatukat találat éri, társaiktól elszakadva, gyalog folytatják útjukat a montenegrói hegyek között, majd Makedónián át Bulgáriába, végül a Dunán ismét átkelve vissza Bukarestbe. Közben frontvonalakon kelnek át, néhol lőfegyverrel kell harcolniuk, a késüknek viszont mindenhol nagy hasznát veszik.

A Balkán ez, amelyről azt írta egy költő, hogy csupa „hamis aranyozás és fokhagymaszag”. A hamis látszat, a másik átverése, becsapása, kihasználása lépten-nyomon jelen van a történetben, meg hát bűzlik is fokhagymaként az egész, a nagypolitikától le a köznapi szélhámoskodásig, tolvajlásig. „Némelyek szükségből lopnak. Én is azért lopok, mert erre kényszerít a szükség, de lopok kedvtelésből is, szenvedélyből (...) Én mélységesen megvetem a munkát. Megvetem az embereket, amiért dolgoznak és alávetik magukat a törvényeknek.” (Diplomata) A nyugat-európai értékrend normatívái itt nem működnek vagy esetlegesek. Ne feledjük azért, hogy a fokhagyma nemcsak bűzös, de erő is van benne, méghozzá csípős: a szereplők élni akarása határtalan, az ehhez szükséges találékonyságuk nemkülönben. És egyfajta fatalizmussal fogadják az őket ért sorscsapásokat: „Miért félnék? Egy halállal tartozunk. Azután jön az örökélet.”(Sánta)

Az események kiszámíthatatlan forgataga, a helyszínek gyakori váltakozása, a különféle nációkhoz tartozó szereplők kavalkádja érdekes, izgalmas olvasmánnyá teszi a könyvet. Tapasztalatot és emberismeretet fölösen lehet szerezni a Balkánon, ha az ember kész reszkírozni az életét. Vagy ha muszáj neki reszkíroznia. Az igazi nyereség, amit a főszereplők a végén elkönyvelhetnek: hogy sikerült túlélniük, megőrizni életüket. Diplomatának van ugyan egy cinikus kijelentése, amelyet mintegy kvintesszenciaként mond ki: „– Nem lehet megélni szív nélkül, fej nélkül. De lelkiismeret nélkül lehet, sőt nagyon is könnyen meg lehet élni.”  Mégsem szeretnénk erre, mint tanulságra gondolni, bármennyire érvényes és használható is a Balkánon.

Zaharia Stancu: Játék a halállal. (Fordította: .) Bukarest, 1974, Eminescu Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék