Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Május
Füzi László

A kilépés

I.

 

1.

Bárhogy is nézem, kilépésem az otthoni világból nem az egyetemre kerüléssel kezdődött. Nem azzal, hogy mint már annyiszor, felültem a vonatra, igaz, most nem Sopron felé indulva, s elutaztam Szegedre.

Az én életemben is, mint nyilván másokéban is, mindig, minden jelenség előtt volt egy másik, egy előző, egy korábbi, amelyik megelőzte, de elő is készítette a fontosabb, a hangsúlyosabb történéseket. Rejtett és hangsúlyos események sora zajlik az életünkben, ha visszanézünk, ezeknek egy-egy láncolata néha tisztán megmutatja magát.

Igaz az is, hogy más történések véletlenül sem találják meg a maguk párját.

Ha az otthoni, de némi túlzással akár tradicionálisnak is nevezhető világból való kilépésre gondolok, akkor az ebbe az irányba mutató hajlamok, mozgások, történések gazdag sorából válogathatok. Az egyetem előtt ott volt a katonaság, a katonaság előtt az egyetemi felvételi, az egyetemi felvételi előtt a gimnázium és az érettségi, s így tovább.

S ki tudná megmondani, hogy mindezek előtt s után még mi minden történt? Ha a történéseket úgy ahogy rekonstruálhatjuk is, miképpen állíthatnánk helyre egykori gondolkodásunkat? Ki tudja megmondani, hogy egy folyamat mikor kezdődött el, s mikor ért véget? Véget ért-e már, vagy az én életem már mindvégig a köztesnek érzett állapotban telik el?

Bármennyire is nehezen rajzolhatók meg az indulás körvonalai, azokról mégiscsak tudok valamit mondani, de arról, hogy mi került a helyükbe, kerülhetett-e valami, alig mondható bármi is.

 

2.

A szándékra emlékszem, a kilépés szándéka munkált bennem, s akkor sokakban, így ha valamire, akkor erre kell rákérdeznem, a kilépés szándékára. Hogyan alakult ez ki, hogyan bennem, s hogyan másokban, mondjuk úgy, hogy nemzedéktársaimban, de talán nem is jó ez a kifejezés, mert előttünk és utánunk is sokan kiléptek szüleik, nagyszüleik világából, s hagyták ott a falut.

Ezt, a kilépés szándékát kellene egyszer megragadni, ennek az eredetét kellene megmutatni. Ha ezt megtehetném, akkor az életemhez kötődően ez lenne a legmélyebb társadalomtörténeti, egyben pedig a legmélyebb lélektani elemzés is.

Szeretném, ha megragadhatnám ennek a szándéknak a kezdőpontját, de nem hiszem, hogy próbálkozásom bármikor is sikerrel járhatna, mert amikorra vissza tudok emlékezni, akár legkisebb önmagamra is, akkor ez a szándék már bennem munkált, ahogy nyilván másokban is.

Minden, életünknek minden mozzanata azt sugallta számomra, hogy az otthoni világnak nincs, nem lehet folytatása, ha boldogulni akarunk, akkor el kell jönnöm onnét.

 

3.

Az elszakadásnak ebben a sugalmazásában nyilván a társadalomra utaló okok törtek a felszínre. Szülő a gyermekének, egy közösség a maga tagjainak csak akkor ajánlja a kilépést, ha a közösségen belül boldogulásuknak már nem látja a biztosítékát.

Nemzedéki vonatkozásban, s azon innen és túl biztosan így volt ez, a magam sorsát nézve viszont legalább ekkora szerepe lehetett a lélektani alaphelyzetnek.

Annak a helyzetnek, amelyiknek az értelmezését nem sugallták számomra, ezt az értelmezést magam alakítottam ki a magam számára.

Zárt térben élőnek éreztem magam, úgy gondoltam, abból a térből, amelyikben akkor éltünk, ki kell lépnem. S azt is éreztem, hogy veszteségek nélkül, a kötődések elvesztése nélkül nem léphetek ki abból a világból.

Ez a kettősség teremtette meg életem alapfeszültségét.

A gyermekkori és a későbbi feszültséggócok mind-mind erre a kettősségre vezethetők vissza.

 

4.

Ha kiléptél, úgy érzed, maradnod kellett volna, ha maradtál volna, akkor feltehetően még ma is keresnéd az eljöveteled lehetséges módját, az életed már nem tud meglenni az előtted feltáruló kettősség nélkül.

A végleteket azonban nem választod a magad számára. Azokat megkapod, s velük kell élned, hosszan, évtizedekig cipelve magadban a sokszor elviselhetetlennek érzett feszültségeket.

Másképpen is megnevezhetem a lelki viaskodások pólusait.

Mondjuk, az azonosulás vagy az elszakadás, a normáknak való megfelelés vagy a tőlük való eltávolodás vágyának.

 

Grecsó Krisztián az általa is megélt kilépést olyan folyamatnak tartja, amelyikben „az ember mindent elhagy”. Ezt írja: „Jót és rosszat egyaránt, mert asszimilálódni olyan, mint gyalulva lenni, simára, egészen simára tisztul a felület. Persze vannak látványos, ezért egyedi és ritka kivételek néhány fronton. Van időjósunk, aki nem hagyta el tájszólását, és hallani cigánydivat kreátorokról, akik a többségi társadalom számára is befogadható darabokban igyekeznek átmenteni a kisebbség ízlésvilágát, de ezek szigetek. A helyzet mégiscsak az, hogy aki dudás akar lenni, annak még mindig a pokol a jó irány. A vidékre hazalátogató, húsvétoló, vagy legyünk aktuálisak, a temetőben korzózó, hazatévedt fiatal, aki úgy téblábol otthon, mintha sosem látta volna azt a tájat, mára külön kaszt.”*

Ahhoz, amit Grecsó Krisztiántól idéztem, annyit teszek még hozzá, hogy ennél az ideges, gyökértelen otthoni téblábolásnál már csak az a rosszabb, ha az embernek nincs hova hazamennie.

*Grecsó Krisztián: Fekete szemek, Élet és Irodalom, 2010. október 15., 24. oldal.

 

5.

A határ jelenléte a zártság képzetének a kialakulásába aligha játszott bele. A határról reális képzeteim nem voltak, ha valami, akkor a társadalmi beágyazottságunk zavart, szabadabbként, más normák elkötelezettjeként akartam élni, már apró gyerekként is, mint ahogy a szüleim élték a maguk életét.

Az ő életük társadalmi szinten minden vonatkozásban nélkülözte a szabadságot. A faluban pontosan meghatározott vagy legalábbis „bemérhető” helyük volt, én ezt az eleve meghatározottságot nem tudtam elfogadni.

Amikor a hófúvásban, a hatalmas széllel szemben elindultam, akkor a számomra való szabadságot kerestem.

Amikor tanulni akartam, akkor is a faluból, a közösségből való kilépést kerestem.

Amikor elfogadtam a játékot, a játéknak a közösség által felkínált módját, akkor is a szabadságot kerestem.

Amikor bementem a városba, amikor olvastam, amikor újságokat és folyóiratokat hozattam magamnak, amikor könyveket vásároltam, amikor elterveztem, hogy könyvtáram lesz, s amikor elkezdtem ennek az építését, akkor is a szabadságot kerestem.

A kilépés lehetőségét kerestem szinte mindig, de a kötődéseket soha nem szakítottam szét.

 

A rám szabott világból nem léptem ki soha. Egy hétköznap délelőtt, ekkor már dolgoztam, ilyet máskor szinte soha nem tettem, beültem a moziba, Bertolucci Utolsó tangóját* néztem meg, s magamon is megdöbbentem, amikor teljes azonosulást éreztem a film világképével. Nemcsak a film ereje, drasztikussága ragadott meg, s nem is csak a film által elemi erővel sugallt kiábrándultság, hanem az is, hogy a mindennapi életünket kitöltő világon túl létrehozható egy másik is, amelyikben nem a világ felé mutatott személyiségünkkel veszünk részt. S noha sokat voltam egyedül, vagy inkább: sokat voltam magamban, addig azt sem tudtam elfogadni, amit a film férfialakja, Paul így fogalmazott meg: „Egyedül vagy. Teljesen egyedül. És addig nem is menekülhetsz a teljes magány érzésétől, míg szembe nem néztél a halállal. És még akkor se…”**

A halállal sem a film megtekintése előtt, sem azóta nem néztem még szembe.

*Az utolsó tangó Párizsban, rendezte: Bernardo Bertolucci, főszereplők: Marlon Brando, Maria Schneider (1972)

** Bernardo Bertolucci: Az utolsó tangó Párizsban, fordította: Telegdi Polgár István, Magvető Kiadó, 1989, 114. oldal.

 

6.

A kilépők napi küzdelmei rákérdeznek választásaik értelmére. Az út keresése a szellemi ember legfontosabb jellemzője. Hadd mondjam, magam is a kereséssel kapcsolom össze az írást. De a keresés és az írás, vagy a megtett út jelent-e kapaszkodót, hátteret?

 

Török Endre Szemfényvesztések koracímű könyvének mottójában Pascalt idézi: „Nem itt van az igazság országa, az igazság ismeretlenül bolyong az emberek között”.* Az út az emberek között bolygó igazság keresésével azonos.

*Török Endre: Szemfényvesztések kora, Liget, 1993.

 

7.

Az út gazdagabb a róla szóló írásnál. A tapasztalat mélyebb, emberibb, mint ami egy könyvbe átkerülhet belőle. De tudnunk kell azt is, hogy az út nem teremt hátországot, a megtett útra nem hivatkozhatunk, kételyeink közepette nem kapaszkodhatunk bele, egyedüli értelmét az úton levés, a keresés adja.

 

8.

Bár a maihoz képest kiegyensúlyozottnak tűnik az otthoni világ, mégis számos görcs, feszültség alakult ki bennem.

Ahhoz, hogy ezek nélkül élhessem az életemet, egyszerre több világban kellett volna otthon lennem.

Amikor otthonról elmentem valahova, éreztem, időre van szükségem ahhoz, hogy annak a másik világnak akárcsak a légköréhez is alkalmazkodhassak. Ha valahonnét hazamentem, akkor éreztem, hogy az otthoniak számára csak a maguk világa létezik, hiába beszéltem arról, hogy mit tanulunk, mi foglalkoztat, mi érdekel a rádióból-tévéből, este még mit szeretnék elolvasni, az otthoni világ úgy ment tovább, ahogyan korábban is ment, nem mutatott érdeklődést az általam mondottak iránt.

Ezért is mondom, társadalmi kényszerként jelent meg előttem a kilépés vágya.

De ha csak ezt mondom, akkor ezzel még alig mondtam valamit, hiszen én nem csak a társadalmi közegből akartam kilépni, ennek a folyamatnak minden nyűgével, keservével és ellentmondásosságával együtt, hanem abból a térből is, amelyikben addig éltem.

Ha nem így lett volna, akkor az egyetem után visszatértem volna, ha nem haza, akkor Sopronba, hiszen ott feltehetően taníthattam volna, csakhogy én Sopronban sem akartam tanítani, s nemcsak az egyetem után nem akartam ott tanítani, hanem már akkor sem, amikor az egyetemre vagy inkább a tanári pályára még csak készültem, s a lehetséges jövőmről néha-néha elgondolkodtam.

Emlékszem, a vasútról gyalogoltunk a gimnáziumba, előttünk ment a matematikatanárunk, s én akkor úgy éreztem, hogy nem szeretnék ott maradni, nem szeretnék ott tanítani, ahhoz, amit én szeretnék csinálni, el kell jönnöm onnét.

Azt, hogy mit gondoltam arról, mit is szeretnék majd csinálni, ma már képtelenség rekonstruálnom, leginkább nyilvánvalóan olvasni és tanulni szerettem volna.

 

9.

Ennél pontosabban később sem határoztam meg a törekvéseimet.

Olvasni és tanulni, aztán olvasni és írni, vagy csak megérteni egy jelenséget, feltehetően erre törekedtem. Az írás is a megértés része, mást, többet, s máshogyan, soha nem akartam.

Ha ma kérdezik, hogy mit csinálok, akkor vagy azt válaszolom, hogy olvasok, vagy azt, hogy írok, ez a két kifejezés számomra lefedi a szellemi dolgokkal való foglalkozást, a részleteket pedig megőrzöm a magam számára.

Azt hiszem, ha akkor megkérdezte volna valaki, hogy mit szeretnék majd csinálni tíz vagy húsz év múlva, arra gondoltam volna, amit ma az írás vagy az olvasás kifejezéssel nevezek meg.

Élt bennem egyfajta vágy arról, hogy az otthoni táj „tudósa” leszek, nem egyszerűen helytörténész, hanem olyan valaki, aki „mindent tud” a falujáról, s arról a nagyobb tájról is, amelyikhez a faluja tartozik.

Ha a tevékenységének az egészét nézzük, akkor leszűkítőnek tűnhet, de azért talán mégis jó példa erre az elképzelésre az általam később megismert Bálint Sándor alakja. Az lehetett volna a minta, ahogy Bálint Sándor a „szögedi nagytájat” ismerte. Vagy az, ahogyan Csatkai Endre Sopron világát ismerte.

Az újdonságok, lapok, könyvek iránti kíváncsiságom azonban nem engedte, hogy egy-egy területnél lecövekeljem magam, mindig jöttek az újabb könyvek, az újabb olvasmányok, aztán az írások is, s tartanak máig.

 

10.

 Akkor nem tudtam azt, amit később megtapasztaltam, hogy a világ bármelyik pontján érezhetem „bezártan” magamat.

Azóta ezt is megtanultam, akkor csak azt éreztem, hogy nekem abból a világból valami miatt ki kell lépnem.

Ha azokra az évekre gondolok, amelyekben a pályaválasztásom eldőlt, akkor legelőször a kötetlenség keresése jut eszembe.

A kötetlenség vágya először a kilépés keresésében mutatta meg magát. Később, már amikor a tanulási lehetőségeket térképeztem fel, azt szerettem volna, hogy ne teremtődjön egyetlen olyan tényező sem, amelyik később esetleg behatárolná a lehetőségeimet. Innét nézve azt a célt, hogy Sopronban legyek tanár, meg sem fogalmazhattam volna magamnak, mert ez az én szememben akkor azonnal egyfajta behatároltsággal járt volna együtt.

Úgy gondoltam, feltehetően Sopron akkori perifériális helyzetéből fakadóan, hogy a város a világtól elzártan létezik, ezt az elzártságát jó néhányszor megtapasztalhattam.

 

Visszaemlékezve még ma is meglepőnek, a társadalmi közegre nézve viszont árulkodónak tartom azt, hogy a „továbbtanulásom” kapcsán senki nem ismerte a terveimet-hajlamaimat. Éva néném szerint, aki a tanácsházán dolgozott, államigazgatási főiskolára kellett volna mennem, vagy valahogyan bekerülni a tanácsházára, s onnét levelezőn elvégezni a főiskolát, orosztanárnőm Pécsre küldött volna, magyar–orosz szakra (viszonylag jó oroszos voltam, hála a nyári, orosz katonákkal végzett munkának), ettől az orosz szaktól való idegenkedésem tartott vissza, s hát az, hogy nem akartam általános iskolai tanár lenni, úgy éreztem, ez behatárolná-leszűkítené a lehetőségeimet. A szegedi egyetem magyar–történelem szakára a magam elképzelései szerint, s ha mondhatom így, a magam kockázatára jelentkeztem. Hiába érdekelt az irodalom a gimnáziumban, ez jóformán senkinek nem tűnt fel, vagy visszahúzódtam a magam érdeklődésével, nem engedtem, hogy másnak feltűnjön. Osztályfőnököm meglepődött, amikor egy Új Írás-szám képanyaga alapján Varga Imre Prométheuszcímű szobráról beszéltem, 1972-ben járhattunk akkor.

Az említett javaslatok közül mégis a Pécshez kötődő fogott meg a leginkább, akkor már „tudtam”, hogy pécsi lesz majd a feleségem, és Áginak fogják hívni. Még általános iskolás voltam, amikor Pécsre kirándultunk, s Pécs erős városiassága mélyen megragadott. Az Ágnes név iránti vonzódásom kialakulásának okát még csak nem is sejtem.  Azt persze akkor még nem tudtam, hogy ezzel a Pécsről származó lányt majd Szegeden találom meg magamnak. S amikor megtaláltam, akkor már nem a szülővárosa és nem a keresztneve volt fontos, jöhetett volna máshonnét is, s a neve is lehetett volna más. Igaz, így szebb a történetünk. 

 

11.

Annak a közösségi világnak az egyik jellemzője a mozdulatlanság volt. A ragaszkodás a mozdulatlansághoz.

Ezt is el kell mondani róla.

Magamról pedig azt kell elmondanom, hogy a mozdulatlanságot, a bezárkózást soha nem tudtam elfogadni.

Az üres formákhoz való ragaszkodást sem.

A magyar falu lényegét tekintve az erőszakos beavatkozások ellenére hosszú-hosszú évtizedekig mozdulatlan maradt.

Nem csak nagyszüleim nem mozdultak, de a szüleim, s az ő nemzedékük is csak annyit mozdult, amennyire a körülményeik engedték, vagy éppen kényszerítették őket.

Nem azért nem mozdultak, mert nem akartak mozdulni, édesanyám például egész életében tanulni akart, minden új érdekelte, az újra való kíváncsiság is ott volt benne, de a körülményei nem engedték, hogy mozduljon.

A körülményeik kényszerítették és akadályozták is őket.

Én már nem tudtam volna nem mozdulni.

Néha már gyerekkoromban el kellett mennem otthonról, ki a pályára, el a könyvtárba, délután-hosszan keresni egy könyvet, a keresés fontosabb volt, mint az a könyv, amelyikre rátaláltam, de mennem kellett és keresnem valamit, mert éreztem, hogy otthon nem történik körülöttem semmi.

A faluban általában nem történt semmi, ott csak az élet zajlott a maga törvényei szerint, úgy, ahogy azt a nagy epikus regények szerzői bemutatták.

De nemcsak a faluban nem történt semmi, hanem általában vidéken sem történt semmi, a történések általában a nagyvárosokban, leginkább azonban a fővárosban történtek, s az ottani történések híre jutott el vidékre és a falvakba. Családunkban megvolt a kíváncsiság a történések iránt, apám állandóan az újságot figyelte, ha ideje volt, bekapcsolta a rádiót, aztán elfeledkezett róla, gyerekként én is folyamatosan olvastam, elmentem otthonról, hol a könyvtárba, ahol több újságot, lapot, könyvet találtam, mint otthon, hol a strandra, hol a focipályára, oda, ahol emberek voltak, ahol történt vagy történhetett volna valami.

Azt hiszem, nem más, mint a történések iránti kíváncsiság rántott ki az otthoni világból.

 

Nagy Olga, az ismert néprajztudós pontosan írt a paraszti értékrend ellentmondásosságáról: „Nem tudnám már pontosan visszajátszani, mikor tudatosult bennem a felismerés, hogy a hagyományőrzés – mely oly szenvedélyes krónikásának hittem magam – mennyire ellentmondásos jelenség. A hagyományőrzés máig egyfajta mitizálást is jelent. Minden, amit örököltünk szent és sérthetetlen! Talán akkor kezdtem először kételkedni, amikor egy néprajzi konferencián a babonás hiedelmek kapcsán a gyűjtők és kutatók gyönyörűséggel számoltak be a legborzasztóbb hiedelmekről: boszorkányokkal való találkozásokról, boszorkányszombatról, stb. S minderről – bár a tárgyilagosság szabályai ellen nem vétettek – dolgozataikból az is kiérződött: milyen gyönyörűség a kutató számára, hogy sikerült ilyen kincset is felgyűjteni. Hiszen ez ishagyományőrzés.”*

*Nagy Olga: Vallomások, Noran Könyvesház Kft., 2010. 188. oldal.  

 

12.

Erről a történések színhelyéhez kapcsolódó törésvonalról a történeti-szociológiai elemzések nem mondanak semmit, pedig alighanem valamennyi közül ez a legfontosabb.

Meg kell érteni, nem lehet folyamatosan a történések alatt élni, az emberekben nemcsak a jelenidejűség vágya dolgozik, hanem a jelenlét vágya is, s időnként ez is felszínre tör.

Most, amikor a korábbi világhoz kapcsolódó fantom-fájdalmat érzem megint, a kilépés iránti vágyamról is szólnom kellett.  

 

13.

Most már tudom, hogy gyerekkoromban a társadalmi leszorítottság tapasztalata alakította ki bennem a földrajzi bezártság tapasztalatát. Kilépni a kettőből csak egyszerre lehetett, legalábbis számomra.

Azt, hogy ez a váltás feszültségekkel, ellentmondásokkal jár, előre sejtettem. A társadalmi törésvonalakat a magam sorsában is éreztem, de ha nem éreztem volna őket, akkor a körülmények érzékeltették volna velem azokat. Arról azonban, hogy törésvonalakkal aláaknázott világban élem majd az életemet, nem sejtettem semmit.

Ma sem érzem magam felkészültnek egyetlen ütközésre sem. Talán ezért érzem magam az újabb törésvonalak kialakulásakor kiszolgáltatottnak. Egy-egy, feszültségek közepette eltöltött nap után teljesen megsemmisítettnek érzem magam.

Ma minden célért külön eltervezett stratégia alapján kell megküzdenem.

Erre gyerekkoromban nem készülhettem fel.

 

A társadalmi törésvonalak kifejezést Tomka Béla használja a huszadik századi Európa társadalomtörténetéről írott monográfiájában. „A 20. századi európai politikai fejlődés szempontjából a következő társadalmi törésvonalakat tekinthetjük a legfontosabbnak: a vallási törésvonal, az etnikai törésvonal, az osztálytörésvonal, a regionális törésvonal és a megelőző rendszerhez és a status quóhoz való viszony alapján kialakult törésvonal”.*Ezeknek a törésvonalaknak a legtöbbjét átéltem, legalábbis a családon (nagycsaládon) belüli kapcsolatrendszerben megmutatkoztak. Nagyszüleim erősen vallásosak voltak, a mi nemzedékünkhöz tartozók nagyobbik része már nem, én sem, legföljebb az életet és a természetet figyelem a leginkább a vallásos érzéshez hasonlítható áhítattal. Az osztálytörésvonal jelenségeit nehéz meghatározni, legalábbis hétköznapi realizálódásukban, hiszen az osztályhoz tartozás jelenségeit sem lehet pontosan regisztrálni, ugyanakkor a váltás egyértelmű volt, nagyszüleim mindkét ágon parasztok voltak, szüleim ebből a helyzetből már kiléptek, a mi nemzedékünkből pedig már sokan értelmiségiekké váltak. A regionális, sőt a világrendszerek közötti törésvonalakat is megtapasztalhattuk, legalábbis tudtunk róluk, hiszen az akkori két világrendszer határán éltünk. Egyedül az etnikai törésvonallal nem találkoztunk, azt majd az ezerkilencszázhetvenes években tapasztalom meg, akkor, amikor a határokon túli magyarság ügye a köztudatba bekerül. Mi gyerekkorunkban etnikailag teljesen homogén világban éltünk, ami a korábbi természetes etnikai különbözőségek eltüntetésének a következménye volt. A Sopron alatti világban gyerekként a korábbi időszakok etnikai tagolódásáról nem szereztünk tapasztalatokat, legföljebb sejthettünk arról valamit.

*Tomka Béla: Európa társadalomtörténete a 20. században, Osiris, 2009, 521-522. oldal.

 

14.

A lassú, megkésett átalakulás, polgárosodás, így nevezem, még akkor is, ha a nagyobbik része a szocializmus idejére esett, nem azonnal, hanem legalább félévszázadnyi idő alatt változtatta meg a falu világát, egy-egy, a faluból kikerülő nemzedék értékrendszerének a szükségszerűen gyors átalakulását ez a lassú korszerűsödés nem tudta követni.

A félévszázadnyi idő alatt a kötődésnek és a kilépésnek számtalan alakzata jött létre.

A kilépés és a kötődés alakzatai így jöttek létre.

 

15.

Folyton a kilépésről beszélek, s úgy teszek, mintha mindig tudatosan döntöttem volna. Nem, még csak nem is döntöttem, csak hagytam, hogy velem is megtörténjen az, ami a nemzedékem tagjaival, s az előttünk és utánunk járók tíz-és százezreivel megtörtént. Megnyílt előttünk a tér, s mi bejártuk azt az utat, amelyet az idő biztosított számunkra.

Félve gondolok arra, hogy mi történik akkor, ha az idő másik formája másik út bejárását jelöli ki számomra.

Akkor vajon vállalkoztam volna a döntésre?

 

16.

A kilépés számomra új terek megismerését követelte meg. El kellett jönnöm otthonról, ha tanulni akartam, el kellett jönnöm otthonról, ha a tanulás után a végzettségemnek megfelelő álláshoz akartam jutni, bárhova mehettem volna, csak haza nem, egyedül ott nem nyílt számomra megfelelő tér.

Sopronból még naponta jártam haza, Hódmezővásárhelyről, ahova katonának vittek, talán kéthavonta. Szegeden voltam egyetemista, onnét is ritkán mehettem csak haza, hosszabb időre inkább csak a vizsgaidőszakok lezárulásakor.

S ez még a kötődés időszaka volt.

Utána egyre gyorsulóbb ritmusban léptem ki az otthoni világból.

Az idegen térbe való kilépés a mi életünkben a vonathoz kapcsolódott. Bárhova mentünk, vonatra kellett szállnunk, írtam már korábban, a gimnáziumi évek alatt naponta jártam be Sopronba, ott volt az első sorozásom is. A második, úgy emlékszem, ilyen is volt, már Győrben. Az egyetemi felvételim, előbb az írásbeli, aztán a szóbeli, Szegeden. Mielőtt egyetemre mehettem volna, elvittek katonának, Hódmezővásárhelyre. Amíg ez megtörtént, menetrendeket, csatlakozásokat néztem, mikor érek oda, ahova mennem kell, mikor, hogyan érek haza, ha kell, melyik pályaudvaron éjszakázhatok.

Akkor is nagyon lassú volt a vonatközlekedés, sok éjszakát töltöttem várótermekben.

 

17.

A kilépés terei, Hódmezővásárhely és Szeged.

Szeged a gyerekkori elvonulásból-olvasásból következő tanulás színtere, Vásárhely – a magántörténetemben – annak a későbbi egyetemi világnak a tagadása, az azt megelőző katonáskodás színtere.

Szeged megadta azt, ami iránt mindig is törekedtem, nem, nem csak a tanulást, hanem a szellemi jelenségek megismerésének örömét, a baráti kört, a rám figyelő szellemi mestert, s a szerelmet. Én, aki kívülállónak tudtam magam, feloldódtam ebben a közegben.

Szeged előtt Vásárhely, a katonáskodás tizenegy hónapja megelőzve is tagadta azt, ami később Szegeden bekövetkezett.   

A katonaságot megelőzte az egyetemi felvételi. Igaz, előtte még ott volt a sorozás. Először Sopronban soroztak, az osztálytársaimmal együtt, itt akartak rábeszélni arra, hogy az egyetem helyett jelentkezzem a rendőrtiszti főiskolára. Aki ismert vagy ismer, tudja, hogy semmi nem állt ettől távolabb tőlem.

Másodszorra Győrben soroztak, az egyetemekre jelentkezőkkel együtt. Mentem Győrbe a vonattal, s a Tiszatájat olvastam, Tamási Áron nagyon korai színművét, az Ősvigasztalást. Később is mindig olvastam a vonaton, az utazásaimat az olvasmányaim alapján tudom egymástól megkülönböztetni.

Most is olvasok mindig a vonaton, de most már csak újságot, hetilapot, néha egy-egy írást egy folyóiratból.

Most már feszültebb, nyugtalanabb vagyok, mint amilyen fiatalon voltam, ez a feszültség nem engedi, hogy az utazás körülményei között igazán ráhangolódjak egy komolyabb írásra.

Igaz az is, hogy a hosszabb utakra ma már autóval megyünk. Régen Erdélybe, s később Ágival is, először Lengyelországba, akkori szemmel valóban hosszú útra, vonattal indultam el.  

 

Fiatalon a nyomozást semmilyen formában nem tudtam elfogadni, ma, szemben a fenti elhatárolódással a terek és síkok összeillesztését az egyik legnagyobb szellemi erőfeszítésnek tartom. Talán érezhető, hogy nem a hétköznapi értelemben vett nyomozásra gondolok, hanem arra, amelyik mondjuk Antonioni filmjében mutatja meg magát. De a hagyományos, s persze csak elképzelt rendőri nyomozástól sem idegenkednék már. Azt hiszem, egyetlen nyomozás alatt többet tudnék meg a társadalomról, mint amennyit az irodalomból megismerhetek róla. Sándor Iván sorskövető-sorskereső Követéscímű regényének egyik mottója („Mint tudjuk, egy holttest történetet rejt magában” Geoffrey Hartman) többek között erre is utal.

Sándor Iván: Követés, Egy nyomozás krónikája, Kalligram, Pozsony, 2006.

 

18.

A felvételire jobban készültem, mint az érettségire. Az érettségi emberképűbb volt, mint a felvételi, az érettségin tételt húztam, s elmondtam, amit az adott témáról tudtam. Akkorra már olvastam annyit, hogy az irodalomtételek kapcsán szabadon tudtam beszélni, persze az olvasottakhoz tanultam is eleget. Az írásbelin Petőfi-verset elemeztem, előző este olvastam a Jelenkorban Péczely László elemzését az Egy gondolat bánt engemet… című Petőfi-versről, emlékeztem az írás minden részletére.

A felvételi a tanult anyag egészére kiterjedt, más jellegű tanulás kellett ehhez, mint az érettségihez, évszámok, analógiák, fogalmak értelmezése az adott forma szerint. Csak trenírozással, gyakorlással, feladatsorok megoldásával lehetett rá felkészülni, a tudás kevés volt hozzá.

 

 Így van ez most is, Péter fiunk emeltszintű érettségihez, s így a felvételihez is szükséges írásbeli feladatlapját nem tudtam volna talán alapszinten sem kitölteni, s nem pusztán a tanítástól való lassan három évtizedes elszakadás miatt nem, hanem azért, mert abban a formában, amelyikben ez a feladatsor a tanulást feltételezte, soha nem tanultam.   

 

19.

A felvételi kapcsán kétszer utaztam Szegedre, előbb az írásbelire, aztán a szóbelire. Pestig otthonról öt óra volt az út, aztán Szegedre újabb öt óra, mert személyvonatot néztem ki magamnak. Ezen az úton láttam először tanyákat, a tanyák körül pedig szabadon engedett disznókat, meglepődtem ezen, nálunk a disznókat soha nem tartották szabadon.

A szóbelin későbbi tanárom, Merényi László megkérdezte, mulattam-e éjszaka, mert véresek a szemeim. Dehogy mulattam, éjszaka a bennem lévő feszültségtől talán semmit nem aludtam, de erről nem szóltam, hanem azt válaszoltam, amit korábban és később is ennek kapcsán mindenkinek, s úgy, ahogy otthon is mondtuk, a lehúzott vonatablakok mellett huzatot kapott a szemem.

Merényi László kérdezett mást is. Azt kérdezte, milyen írásokra emlékszem a legutóbbi Új Írás-számból, az egyik általam említett írás kapcsán talán még vitatkoztunk is. Később régi magyar irodalmat tanított nekünk, élményszerűen. Az első, általa kijelölt feladatként Illyés Gyula Abbahagyott versek című kötetéről kellett kritikát írnom, ilyen ugrások is előfordultak nála.

Utolsó vizsgázója voltam, a vizsgámat követő napon halt meg, szívrohamban.  

Az írásbeli felvételin Czúth Béla tartott eligazítást, ne engedje senki, hogy puskázhassanak a papírjáról, mondta az Auditorium Maximumban. Aki ezt megengedi, az maga ellen dolgozik, mert segíti a másikat, mondta nagy-nagy röhögések közepette, roppant cinikusan.

Akkor még nem láttam cinikusnak a világot, de a cinikus világ egy-egy képviselőjét már megismertem.

Őket vagy a világ tette cinikussá, vagy a maguk sorsában vergődve lettek azok.

 

20.

Amikor a felvételiről szóló levelet kibontottam, talán életemben először és utoljára elégedett voltam magammal.

Azon a nyáron is, a felvételi után, dolgoztam, a fertődi építőipari kátéeszben. Ha nem vettek volna fel, akkor más munkát kellett volna keresnem, olvasni-tanulni tizenkét órás, kőművesek melletti munkával nem lehetett volna. Az, hogy egyetemre kerülök, sok kérdést megoldott, az újonnan keletkezőket akkor még nem láttam. Amit tudtam, az annyi volt, hogy rövidesen be kell vonulnom katonának.

 

Azóta is gondolkodom ezen, most, hogy látom Péter örömét az egyetemen tanultak kapcsán, még inkább, milyen megfontolás húzódhatott meg amögött, hogy a sikeres felvételi után nem tanulhattunk azonnal, nagy szavakat használok, nem tombolhattuk ki magunkat a számunkra fontos tárgyakban, hanem egy évre – tizenegy hónapra – be kellett vonulnunk, s hajlamainktól, kedvünktől idegen tevékenységgel kötöttek le bennünket.

Súlyossá valójában az teszi ezt a kérdést, hogy a tizenegy hónap után már nem ugyanazok az emberek voltunk, mint akik mondjuk a felvételire készültek.

 

„Felvételi vizsgáim után egész nyáron az abonyi téglagyárban dolgoztam, hogy ha netalántán felvesznek, legyen pár új holmim, aprópénzem a kezdéshez, ne az akkor is lapos családi kasszát terheljem vele. Kazlaztam, hajnaltól késő estig, hamar hozzászokott a munkához a derekam, a kezemről nem is beszélve. Ahhoz is, hogy alig fejeztem be sötétedéskor, már folytathattam is a hajnali első fényekkel a lélekölően egyhangú robotot. Esténként elszámoltam magammal, hol tartok, mire futja a majdani apanázs. Egyik délben hazamentem ebédelni. Ahogy máskor is. Apám otthon volt, ahogy csak néha, tett-vett a konyhában. Megettem a pörköltet, indulni akartam. Még ne menj, mondta, elővett két vizespoharat, és egy üveg zöldszilvánit. Kibontotta, telitöltötte mind a kettőt. Igyad, mondta, egészségedre! Megittam. Mire iszunk, apa, kérdeztem. Nem mondtam? Felvettek az egyetemre, azzal előszedett egy nagyobb borítékot, amit ő már felbontott, miért is ne tette volna. Nem nyúltam az értesítéshez, leültem, sokáig csöndben néztük egymást. Én leszek a család első értelmiségi tagja, gondoltam, és rögtön el is szégyelltem magam” – írta a www.barkaonline.hu című internetes portálon vezetett blogjában Zalán Tibor 2010. szeptember hatodikán. Tibor fölöttem jár majd egy évfolyammal az egyetemen, magyar–orosz szakos hallgató volt, s költő, publikáló költő, majdhogynem attól a pillanattól kezdve, amelyikben megismertem.

Szinte minden hasonlóan történt nálunk is, mint Tiboréknál, pár eltérés azért akadt. Az egyik az volt, hogy szüleim a borítékot nem bontották fel, a postástól tudták már, hogy azt, aki olyan méretű borítékot kap, mint amilyet én kaptam, felvették. Nálunk a bátyám már egyetemista volt, a Műszaki Egyetemen, Budapesten, így szüleim azt konstatálhatták, hogy elképzeléseik a gyerekeik jövőjét illetően megvalósulni látszanak, később húgom is követett bennünket az egyetemi tanulmányokban. Nálunk viszont nem volt koccintás, nem ünnepeltünk, ahogy szinte sohasem, belül örültünk, de az elismerés külső formáit nélkülöztük.  

 

21.

A közösségi világból a magánérdekű világba való átlépés vagy Szegeden, ahol egyetemista voltam, vagy előtte Vásárhelyen, ahol tizenegy hónapig egyenruhát viseltem, vagy ennek is előtte, még a gimnáziumba kerülésemkor ment végbe, vagy mindezeknél később, akkor, amikor családot alapítottam. A folyamat kezdő- és a végpontja megállapíthatatlan, mint ahogy minden átalakulásnál-átfejlődésnél megállapíthatatlanok annak kezdő- és végpontjai.

Mit értek az alatt, hogy az életem egy erősebben csupán magántörténeteket magában hordozó életté változott át?

Azt, hogy az életem, s az idő előre haladtával ez valóban így történt, egyre kevesebb ponton kapcsolódik egy természetes közösség életéhez. Korábban a világ változásait az engem körülvevő emberek gesztusainak változásával tudatosítottam, mostanra ez eltűnt. Érzem a magam életének a változásait, s érzem az országét, de embereket nem látok magam körül. A korábbi világtól hosszú, lassú folyamat során szakadtam el, s építettem magamnak, előbb tanulással, majd írással, családalapítással egy újabb világot.

Ez a mikrovilág egyre erősebben egy nálánál jóval nagyobbhoz kapcsolódik, a kettő közötti átmeneti formák viszont egyre jobban hiányoznak.

Ha körülnézek a világban, akkor egyre több közösségétől elszakadt embert látok.

 

22.

Az előző kötetben a közösségről beszéltem, a mostaniban önmagamról kellene. Az életem valamikor ekkor fordult át magántörténetté, végső soron most már emlékiratot kellene írnom.

A magántörténetemről azonban nem szeretnék írni. Emlékiratot sem szeretnék írni.

Azt érzem, hogy mindannak, ami az életem történetében személyes, annak továbbra is meg kell őrződnie a magam világában. Azt sem tudom, hogy ennek az életútnak léteznek-e még a társadalomra visszautaló tapasztalatai.

 

23.

Az egyetemre, írtam már, magyar–történelem szakra jelentkeztem. Választásom mögött természetesen ott húzódott az, hogy szerettem olvasni, s a sokat használt kifejezéssel élve, „érdekelt a történelem”, de ezeknél mélyebb oka is volt annak, hogy ezt a két szakot választottam.

Hosszú idő óta gondolkodom ezen a választáson. A középiskolai és az egyetemi évek alatt fel sem merült ez a kérdés, nyilvánvalónak tűnt, olyan természetesnek, hogy más jellegű választásra soha nem is gondoltam.

A kérdésen azóta gondolkodom, mióta az életemen is gondolkodom. A választás mélyebb okai is azóta mutatják meg magukat előttem.

Akkor, amikor a választás kényszere elém került, abban a világtól és a kultúrától való elzártságát csak lassan feloldó közösségben, amelyikből éppen kilépni készültem, úgy éreztem, hogy a közösség és a társadalom kérdéseit az irodalom és a történelem segítségével válaszolhatom meg.  

Ne felejtsük, az irodalomból jóformán csak az jutott el hozzám, ami közösségi tartalmakat hordozott, s azt se felejtsük, hogy az akkori jelenről nem az újságok, nem a televízió és a rádió mondta a legtöbbet, mondom ezt úgy, mintha ma ezek mondanák  a legtöbbet, hanem az irodalom. A szociográfiák, a riportok, a különböző antológiák, s a versek, természetesen a versek is, még ha ezekhez akkor nem is kerültem közel.

Nyilván nem véletlen, hogy később majd éveken keresztül használom a helyzettudat kifejezést, nos, úgy gondoltam, dehogy gondoltam, nyilván csak éreztem, mindent csak éreztem, hiszen nem tudatosan, hanem ösztönösen cselekedtem, hogy a helyzettudat megismeréséhez, kialakításához az irodalom és a történelem adhatja számomra a legtöbbet.

 

„Amikor gyerek voltam, az egyik szomszédasszony mindig könyvet adott nekem karácsonyra mondta egy beszélgetésben Umberto Eco. – Egy nap megkérdezte:’Mondd csak Umbertino, azért olvasol, mert tudni akarod, ami a könyvben van, vagy pusztán az olvasás kedvéért?’ És el kellett ismernem, hogy nem mindig érdekel az, amit olvasok. Az olvasás kedvéért olvastam, bármit. Ez volt gyerekkorom egyik nagy megvilágosodása.”

JeanClaude Carrière, akit ugyanúgy faggattak, mint Umberto Ecot, ehhez hozzátette:’Olvasni, hogy olvass, élni, hogy élj. Sokakat ismerünk, akik a mozizás kedvéért járnak moziba, azaz bizonyos értelemben pusztán a vásznon mozgó képek kedvéért. Gyakran teljesen mindegy nekik, mit mutat vagy miről beszél a film.”* 

Sokat, rengeteget olvastam azért, mert érdekelt az, amit olvastam, de sokat olvastam úgy is, ahogyan a gyerek Eco olvasott, vagy ahogyan JeanClaude Carrière moziba járója moziba jár, csupán az olvasás vagy a filmnézés kedvéért. Ma is sokat olvasok csupán (csupán?) az olvasás kedvéért, egy-két óra olvasás pihentté tesz, felfrissít, olvasás közben a gondolataimat, a bennem dúló viharokat is rendezni tudom, megoldhatóvá válik az, ami addig nem volt megoldható. Gyerekkoromban azonban nagyobbrészt a történet kedvéért olvastam, vagy azért, mert elmerülni vágytam egy másik világban. Gyerekkori könyvtáraimban azonban találkoztam nálamnál „nagyobb” olvasókkal is. Volt egy közel velem egyidős fiú, hetente több vaskos kötetet olvasott el, mást nem is tett, mint olvasott, s azt hiszem, az olvasás során keletkező gondolatait sem rendezte. Engem, miközben uralkodott rajtam az olvasás ösztöne, előbb a tanulás, aztán a tanítás, majd az írás megmentett attól, hogy az olvasottak elrendezése nélkül olvassak.

*Jean-Claude Carrière – Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul  a könyvektől, A beszélgetéseket vezeti Jean–Philippe de Tonnac, Európa Könyvkiadó, 2001., fordította: Sajó Tamás,  243–244. oldal.

 

24.

Történhetett volna másképpen az, ami megtörtént? Választhattam volna más tárgyakat magamnak, mint amilyeneket választottam? – kérdezem.

A kérdésre adható válaszom kicsit bonyolultnak tűnik, valójában azonban nem az.

Azzal a tudással, amelyet ez a két szak adott, feltétlenül más szakokat választottam volna magamnak, ám ahhoz, hogy ez nyilvánvalóvá váljon előttem, el kellett végeznem ezt a két szakot.

Bár az is lehet, hogy bármely két szak világokat nyitott volna meg előttem.

 

Mai eszemmel mondom azt, hogy akkor, amikor felvételiztünk, tehát eldöntöttük azt, hogy milyen tudományágakkal akarunk foglalkozni, fogalmunk sem volt, hogy a választott tárgyakat milyen bontásban „tanulmányozzuk” majd, ha tudjuk, akkor lehet, hogy kevesebben jelentkeztek volna egyetemre. S azt sem tudtuk, hogy majd ún. ideológiai tárgyakat is kell majd tanulnunk, politikai gazdaságtant, tudományos szocializmust, ezekből a tárgyakból minden, tehát nem csak a  bölcsész, egyetemistának vizsgáznia kellett. Nem tartozott az ideológiai tárgyak közé, de a velük megtapasztaltakkal hasonló szemlélettel tanították a filozófiát. Ezt különösen sajnáltam, így a bölcselet iránti igényemet az irodalom és a magas szinten művelt történettudomány olvasásával elégítettem ki. A szűken vett szaktudományokból való minden „kilépésem” a meghatározottságok és a lehetőségek számbavételére irányult. 

 

25.

Soha nem tettem még meg, de most megteszem, összehasonlítom a gyerekkorom és a katonáskodásom világát.

Az írás segít hozzá ehhez az összehasonlításhoz.

Azt, amit a gyerekkoromról leírtam, még most sem tudom elolvasni, elevenembe vág minden sora. S le sem tudtam írni mindazt, amit le kellett volna írnom, nem tudtam a szüleimről, a testvéreimről írni, az emberi kapcsolatokról egyetlen sort sem tudtam írni.

A megkerülhetetlen utalásokon túl Ágiról sem tudok majd írni.

Mindaz, amit le kellett volna és le kellene írnom, mélyebben van annál, hogy az írás felszínre hozhassa.

Mindaz, ami megtörtént velem, egzisztenciális mélységekben érintett meg.

Kivéve a katonaságot. Mindent le tudok írni, ami ott történt, de a történések nem remegnek bennem tovább, ott csak megtörtént velem minden.

Mintha előtte és utána másik világban éltem volna, nem olyanban, mint amilyenben az akkori tizenegy hónapban éltem.

 

26.

Noha már gimnazistaként a magam útját jártam, akkor mégis benne éltem a faluban annyira, hogy a szükséges helyzetekben a védelmére is számíthattam.

A katonaság tizenegy hónapja mesterséges szigetre repített, itt semmiféle társadalmi összefüggés nem érvényesült, erről az időszakról csak elágazások nélkül lehet beszélni.

Az élet természetes összetettsége hiányzott az akkori hónapokból. Csak a zárt világ működési formáit, törvényeit lehet érzékeltetni vele kapcsolatban, a társadalom erőszakossága az ottani világ erőszakosságával keveredett.

Az ottani világ szükségszerűen kétpólusú volt, minden előre meghatároztatott, a katonasághoz tartozók szerepe és a mi szerepünk is.

Egyre erősebben gondolom azt, hogy magántörténetem mégiscsak Szegeden kezdődött.

 

A mai napig nem értem, hogy a katonaságnál eltöltött tizenegy hónapom alatt egyetlen „elöljárómmal” sem váltottam-válthattam személyes utalást is tartalmazó mondatot, így az ottani időszak valóban csak a lassan elhaló barátságok és a sokat idézett anekdotikus történetek formájában él bennem.

 

27.

Tudom, a Szegeden eltöltött öt évet nem szabad a vásárhelyi katonáskodás tizenegy hónapja mellé helyezni.

Mégis ezt teszem, a két életszakaszt egymás után éltem meg, nem tudom nem egymás mellé helyezni őket.

Vásárhelyt számomra minden vonatkozásban a kényszer jellemezte.

A szegedi időszakban is jelentkeztek kényszeres vonások, mondjuk, a teljesítmény kényszere, ez jelentette ottani létem alapját, számos megfelelési kényszer, a vizsgázások egyben alkalmazkodások is, az anyag kijelölésének és a számonkérés módjának az elfogadását jelentik.

Anyagi kényszerek is jelentkeztek, noha szinte teljesen az anyagiak mellőzésével éltük az életünket, ezek az évek, mégis azt mondom, mindezek ellenére a nem is sejtett lehetőségeket és kiteljesedéseket adták meg nekem.

 

28.

Mutasd meg annak a gyereknek, hogyan kell borotválkozni, ma is hallom anyám hangját, ahogy apámat oktatta, mint máskor is. Én pedig próbáltam borotválkozni, mert a katonaságnál arra is szükség lesz majd.

Emlékeim szerint vasárnap volt ekkor, a bevonulás hétfőre esett. Győrbe vonultam be, ott csoportokra osztottak bennünket, így mentünk vissza az állomásra, azt, hogy hova is megyünk majd, itt még nem mondták meg, mintha titok lett volna, a vonaton a velem szemben ülő társam súgta meg, Hódmezővásárhelyre visznek bennünket.

Így történt, mintha még azoknak a szemében is, akik ezeket a történéseket levezényelték, büntetés lett volna mindaz, ami velünk történt. Mintha a katonáskodáshoz hozzátartozott volna a titokzatosság is.

Azt a társamat, aki Vásárhely nevét megsúgta nekem, felfedeztem akkor is, amikor egyenruhába öltöztettek bennünket. Akkor még ő sem sejtette, hogy pár hónap múlva a mezőtúri laktanyából, ahova munkára vittek bennünket, engedély nélkül távozik majd, fekete gyakorló ruhájában érdekes színfoltja lesz a helyi Dózsa György Gimnázium szalagavató báljának, s amikor merev részegen egy Pestre menő vonatra szeretne felszállni, a helyőrség tagjai tartóztatják majd le.

Láthatjuk, a körülmények megváltoztatják az embereket. 

Hódmezővásárhelyről akkor nagyon keveset tudtam. Az első, döbbent pillanatban egészen biztosan semmit. Aztán próbáltam elképzelni a térképen, merre van, hogyan lehet onnét hazajutni, mennyi időbe kerül az utazás. Ezek voltak az első gondolataim, s valóban büntetésként éltem meg a velem történteket.

 

Emlékeimben azért élt pár adat Hódmezővásárhelyről, a Magyar Remekírók sorozatában 1973-ban jelent meg a Nagy Lajos válogatott műveit tartalmazó kötet, ebben ott volt a Hódmezővásárhelyről írt városrajz is, ebből tudtam, hogy a harmincas években hatvanezer lakosa volt, s a legnagyobb kiterjedésű városnak számított. Most elővettem a kötetet, idézek Nagy Lajos írásából: „A főtérről bármely irányban indulunk, ha a város szélére akarunk eljutni, hosszú, legalább másfél kilométeres utat kell megtennünk. És ekkor csak a belső város határát értük el, mert a városnak óriási a tanyaterülete. Számok szerint a belső terület 8,64 négyzetkilométer, az egész pedig hétszázhatvanegy négyzetkilométer. A tanyák száma ötezer-hétszázhetvenöt. Magának a városnak a területe is szinte bámulatos, ha a lakosok jelentékeny része télen-nyáron künn él a tanyákon. …A lakosság számára vonatkozó adatok azt mutatják, hogy 1910-ben volt hatvankétezer-négyszáznegyvenöt; 1920-ban hatvanezer-kilencszázhuszonkettő; 1930-ban hatvanezer-százkilencvenkettő lakos.”*

Korábban egészen biztosan olvastam Németh László Égető Esztercímű, Hódmezővásárhelyen játszódó regényét, ennek a várostörténeti vonatkozásaira azonban akkor aligha figyeltem föl. De ha föl is figyeltem volna ezekre, Nagy Lajos vagy Németh László az említett írásokban nem a hetvenes évek elejének Vásárhelyéről beszélt. Igaz, arról a következő tizenegy hónapban is alig tudtam meg valamit.

*Nagy Lajos Válogatott Művei, Magyar Remekírók, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973, Az anyagot összegyűjtötte, válogatta és a szöveget gondozta Gordon Etel és Vargha Kálmán, Három magyar város, 687.oldal.

 

 

 

29.

Az állítások megfordíthatók, vajon Vásárhelyre kerültem katonának, vagy Vásárhelyen volt az a laktanya, ahol a szabadságok és az eltávozások tizenegy napja híján tizenegy hónapot eltöltöttem?

Vásárhelyt, a civil Vásárhelyt nem érzékeltük, a laktanya a város szélén állt, a népkerti vasútállomásról külön út vezetett oda, a tiszti lakótelep a város másik szélén volt, egyszer jártam ott, nem tudom, hogy miért, de nem dolgoznom kellett az egyik tisztnek, mint ahogy az másokkal előfordult. Az előbbi mondattal csak azt akartam mondani, hogy munkahelyük-lakóhelyük alapján a tisztek is kívül éltek a városon, hát még mi.

Vásárhelyből először a laktanya mögötti gyakorlóteret ismertük meg. Annyira egyenes teret, mint amilyen ez volt, én addig még soha nem láttam, a most már ismert kiskunsági nagy puszták sem hasonlíthatók hozzá, ezeken mindig találunk egy facsoportot, ligetes részt, a kisalföldi síkokról nem is beszélve, akkor még csak azokat ismertem. Itt viszont csak egy-egy szénakazal lépett be a végtelen síkba, igaz, ezeknek is hasznát vettük, mert a hosszú menetgyakorlatok elől elbújhattunk mögéjük, hogy aztán pihenten jöjjünk elő, s mint aki jól végezte dolgát, bevonuljunk a laktanyába.

A városba először kötelékben mentünk ki, az egész ezred, egyenesen vonultunk a Szántó Kovács-szoborig, majd jobbra fordultunk, s a város tengelyét jelentő úton mentünk tovább, egészen a moziig, ahol egy szovjet partizánfilmet néztünk meg.  A partizánnő, akinek a történetét a film feldolgozta, már erősen megöregedve vett részt a vetítésen.

Az eskütételünkig terjedő egy hónapban ez volt az egyedüli „kultúrélményünk”, katonai eskü nélkül a bevonult katona a kiképzésen kívül mással nem foglalkozhat, a városba sem mehet ki. Tulajdonképpen senki, jogai, lehetőségei nincsenek.

Később megismertük a város központját, a központban lévő teret, ott „állt” Lenin jellegzetes szobra, azért használom az idézőjelet, mert az alak valójában nem állt, hanem ült, de még ha ült volna, guggolós pozitúrája azonnal más képzeteket keltett a szemlélődőben. A tér mögött magasodott a Bethlen Gábor Gimnázium jellegzetes épülete, a két látnivaló minden vonatkozásban tagadta egymást. Akkor még nem újították fel a Fekete Sas épületét, néha kimenőn ott vacsoráztunk. A térről egyenes, kertvárosi út vezetett a Népkerthez, egyik oldalán kiváló cukrászdával, kimenőről a laktanyába visszatérve ott mindig ettünk valami édességet. Kisvárosi-kispolgári katonáskodás volt ez, mondanám, ha nem lett volna az egész teljesen értelmetlen. 

  

A vásárhelyi laktanyát 1931-ben kezdték építeni, a szigeti Csemetekert helyén. „Három 40 méter hosszú és 16 méter széles kaszárnyaépület képezi az építkezés gerincét. A három épület mindegyike három-három egymással összefüggő részre tagolódik, középső része két emeletes, két oldalsó része pedig egy emeletes kaszárnyaépület a legénység elhelyezésére alkalmas termekkel. Ezen a három nagy emeletes épületen kívül tíz kisebb épület is benne foglaltatik a katonai építkezések tervében” – állt az egyik korabeli tudósításban.*

Talán mondanom sem kell, a fenti módon leírt egyik kaszárnyaépületben telt el a mi időnk. Most látom, hogy a korabeli újságíró pontosan ismerte a szavakat, szoba helyett termet írt.

A felépült kaszárnyába a magyar királyi Hunyadi János 9. honvéd gyalogezred zászlóalja települt be. A mai ezred, mint ahogy az is, amelyikbe én kerültem, az 1951-ben alapított 62. lövészezred utódjának tartja magát. Mi egyébként az MN 4228-as ezredben szolgáltunk. Kicsit szomorúan jegyzem meg, hogy a rendelkezésemre álló irodalom alapján képtelenség az elnevezések követése, mint ahogy mindené. Ám talán fölösleges is lenne minden követés, akkor és ott nem éreztük, hogy a mi alakulatunk bárhova is kapcsolódna, elvoltunk önmagunkban.

A rendelkezésemre álló irodalom alapján előfelvételisek először 1967-ben kerültek a vásárhelyi laktanyába, ahogy a vonatkozó tanulmányban olvasom: „Az ezred megkezdte a felsőfokú tanintézetekbe felvettek képzését, tizenegy hónapos szolgálati idővel.” Ugyancsak olvasom, hogy 1973. november 1-jén az ezred a gépesített lövészezred elnevezést kapta, erre nem emlékeztem, pedig akkor voltam ott. Az időszak kiemelkedő eseményének tartják a Bakony–74 gyakorlaton való részvételt, erre minket, tüzéreket nem vittek el, helyette Mezőtúrra vittek bennünket gyakorló pályát építeni. Az írások nem szólnak az 1974-es árvízi munkáinkról, egyébként nyilván minden a kiképzési terv szerint történt.**

*Idézi: Kovács Ferenc: A hódmezővásárhelyi gyalogsági laktanya felállításának története az újságok tükrében 1930-1932, in.: A hódmezővásárhelyi honvéd helyőrség története, Megjelent az alakulat fennállásának 50. évfordulójára, szerkesztette Lőrinczné Kis Ibolya, Hódmezővásárhely, 2001. 39. oldal. 

** Az adatok Fejes Márton Az ezred története (az) 1951-1989 közötti időszakban, u.o: 76. (A zárójelben szereplő névelőt én illesztettem a címbe, F. L.) 

 

30.

Mi értelme van ennek az egésznek, miért kell nekem itt lennem, kérdeztem a szüleimet a katonai esküm napján, amikor egész éjszakai vonatozásuk, vonattal történt nagy alföldi bolyongásuk után, azt követően, hogy társaimmal együtt én is elmondtam az eskü szövegét, végre találkozhattunk.

Valójában erről volt szó, az egész értelmetlenségéről, s nem az anekdoták forrásvidékéről, nem a későbbi emlékezésekről. Arról, hogy azt, amiért ott voltunk, hogy akárcsak valamennyire is felkészüljünk a katonaéletre, hogy a magasztosan elvont célról, a haza védelméről ne is beszéljek, ha szükség lett volna rá, aligha teljesíthettük volna. Nem, mert azok, akiknek meg kellett volna tanítaniuk bennünket erre-arra, képtelenek voltak akárcsak egy mondatot is belénk verni, nem beszélve bizonyos műszaki alapismeretekről.

A véletlen úgy hozta, minden feladatra véletlenül, rámutatva jelöltek ki embereket, hogy aknavető-irányzó lettem. Tizenegy hónap alatt senki nem magyarázta el érthetően sem nekem, sem másnak, hogy mit és miért kell vízszintbe állítani az irányzékon.

Így aztán maradt a menetelés, a jobbra és a balra át, a harmadik lépésre nóta, a fekve tölts gyakorlása, a normaidőkre való figyelés, az Ott voltunk boldogok üvöltése, amikor az üvöltés már a szöveget is eltakarta, évek múltán pedig maradtak a történetek, amelyeket addig ismételtünk, hogy ma már csak az ismétlésekre emlékezünk.   

 

31.

A mi laktanyánk úgynevezett „harmadik lépcsős” laktanya volt, ami körülbelül annyit jelentett, hogy csak végső helyzetben foghatták volna hadra az állományát, ha egyáltalán…

A katonai tudományokat ennek megfelelően adagolták, szinte csak a külsőségekkel foglalkoztunk. Mindez aligha csak az előfelvételis katonáknak szólt, előfelvételisek szolgáltak például Kalocsán is, a Forradalmi Ezrednél, a bátyám is ott volt katona, mégis a miénkénél jóval keményebb volt a kiképzésük és a szolgálatuk is. Vásárhelyen nagyobbrészt leendő bölcsészek voltak, de voltak velünk természettudományos szakokra felvettek is, mellettük színész- és képzőművész-jelöltek. Lehet, hogy eleve alkalmatlannak tartottak bennünket a katonai gyakorlat akár alapszinten való elsajátítására is.

Az előfelvettek képezték az ezred törzsállományát, de voltak velünk „rendes kétévesek” is, műszakiak, gépkocsivezetők, akik mintha a munkahelyükön dolgoztak volna, szolgálatot nem kellett adniuk, a környékről vonultatták be őket, ha tudtak, mentek haza.

S ott volt a hivatalos állomány, tisztek és tiszthelyettesek, a valódi frontvonal köztük és az előfelvettek között húzódott.

Hány napja van még, hadnagy elvtárs, kérdezte az egyik társam az egyébként nyitott és a katonaságban feladatot látó szakaszparancsnokunktól, ekkor, az első napok egyikén éreztem, hogy a mi erőnk ebben a közegben a civil erő maradhat.

 

Nem tudom, hogy az akkori magyar hadseregben volt-e harmadik lépcsős alakulat, az elém került írások A  és B jellel ellátott alakulatokról beszélnek, mi mindenesetre harmadik lépcsősnek gondoltuk a vásárhelyi ezredet, feltehetően joggal.

 

Az idézett kérdést Perjés Géza tette fel, a hadtörténész unokaöccse. Jellegzetes alakja csak 1990-ben, A Naplócímű könyvben szereplő egyik fényképen tűnt a szemembe, a fényképen Petri György és Maja társaságában látható.*

Ebben a leírásban sok barátomról kellene megemlékeznem, de nem személyes történetet írok, így csupán pár nevet említhetek meg. A szakaszban együtt volt velem Borsodi Csaba, fertőszentmiklósi általános iskolai osztálytársam, a rajomban Mayer József volt a rajparancsnok, kiválóan látta el ezt a feladatát, matematikusnak készült, leszerelésünk óta nem láttam. Így vagyok Kóródi Bertalannal is, Kondor Jenővel, Gremsperger Lászlóval sem találkoztam azóta. Legjobb barátomnak Elek Istvánt és Fejős Zoltánt tartottam, ők egyszer meglátogattak Szegeden. Néhány volt katonatársammal, így Győri Lászlóval, Osztovits Szabolccsal, Fabiny Tiborral egy-egy pillanatra összeszaladtam valahol, másokkal, így Hauser Sándorral, Kókay Gusztávval, Bujalos Istvánnal, Tegze Miklóssal, Krausz Péterrel sohasem. Későbbi egyetemi csoporttársaim, így Kovács Attila, Jóni Gábor, Kelemen Márton, Kozmács István Vásárhelyen a légvédelmi ütegnél szolgáltak, a sokat emlegetett Babély százados parancsnoksága alatt, rájuk emlékeztem a katonaság idejéből is, ahogy Lukács Zoltánra is, ő a második században szolgált, az étkezde előtt mindig a sor végén állt a századában, néha már akkor is beszélgettünk, később Szegeden sokat.

Vesd össze: A Napló 1977-1982 (válogatás), a kötet anyagát válogatta és szerkesztette: Barna Imre, Kenedi János, Sulyok Miklós, Várady Szabolcs, a jegyzeteket Kenedi János készítette, Minerva Kft., Budapest, 1990, 151. oldal.

 

32.

Rajban éltünk, az ágyainkat is úgy osztották be, hogy az egy rajhoz tartozók ágya egymás mellett-fölött legyen. A rajok szakaszokba illeszkedtek, a szakasz (huszonvalahányan tartoztunk egy szakaszhoz, egy nagy szobában, mit szobában, körletben aludtunk valamennyien) a század alkotója volt, a század normális esetben három szakaszból állt, nálunk, lévén, hogy tüzérek voltunk, 82-es aknavetősök, az üteget két szakasz alkotta, s hozzánk csatlakozott egy páncéltörős szakasz. Egy-egy század egy szinten helyezkedett el.

Így rendeződött az életünk, egy század egy szinten volt, egy zászlóaljhoz az épület különböző szintjein elhelyezkedő századok tartoztak, a zászlóaljak pedig az ezredet alkották.

Egyszerű, áttekinthető volt minden.

Más századokból is ismertem meg előfelvételiseket, ők, s azok, akikkel szolgálatadás közben kerültünk kapcsolatba, a „kétévesek”, aztán a tisztek és a tisztesek mindezzel együtt gazdag világot alkottak. Szabadon tanulmányozható gazdag világot.

A kétéves szolgálatot teljesítőket a környékről sorozták be, nyelvhasználatukban, magatartásukban új színt jelentettek számomra. Nagyon csöndesen tették azt, amit tenniük kellett, esténként próbáltak kilépni az őket körülvevő világból, emlékszem az egyik gépkocsivezető minden este az akkor divatos módon subázott.

Subákat készített Che Guevaráról a magyar néphadseregben, ezerkilencszázhetvenháromban. Ott és akkor ez számított a mindennapok forradalmiságának.

A tisztek nagyobbrészt megkövült, megöregedett, az értelmetlen tevékenységben kiégett emberek voltak, gondolkodásuk-magatartásuk alig mutatkozott meg a magukra vett szerep mögött, ez a szerep a parancsolós-kiabálós-üvöltözős katonatiszt szerepének felelt meg.

Külön színt jelentettek közöttük a pár hónapos időre bevonultatott tartalékos tisztek, ők valójában azt sem érezték, hogy mit kellene csinálniuk, az ő idejük ugyanúgy a semmibe folyt el, mint a miénk. Emlékszem arra a tartalékos tisztre, civilben fizikatanárra, aki az alakuló téren a jobbra át és a balra át gyakoroltatása közben a súlypont egyes helyzetekben történő megváltozásáról tartott előadást.

 

33.

A valódi élményt mégis előfelvételis társaim jelentették. Azok a zárványban született, de máig emberi kapcsolatot jelentő barátságok, amelyek, ha másban nem, akkor a másikra való odafigyelésben még ma is megmutatkoznak, velük alakultak ki.

Társaim szinte az egész ország területéről jöttek, ha visszagondolok egykori barátaimra, akkor a nevük mellett azonnal származási helyük, Nagykálló, Debrecen, Balassagyarmat, Vác, Tótkomlós, Tállya, Budapest, Penyige, Győr jelenik meg gondolkodásomban. Azzal, hogy otthoni világukról beszéltek, kicsit közöm is lett ezekhez a településekhez.

Kulturális vonatkozásban is sok újat tanultam. „Nálunk otthon megvan a teljes Nyugat”, ilyen mondatot én addig nem hallottam. Akkor jelent meg Nagy László Versben bujdosó című verseskötete, egyik társam azt olvasta szinte folyamatosan, abból a kötetből azóta is számos vers bennem él. Nyilván már az első napokban hallottam utalást Ottlik remekére, az Iskola a határon című regényre. Nem tudom, hogy akkor és ott elolvastam-e, a könyvtáramban a regény ezerkilencszázhetvenötös kiadása van meg, nyilvánvalóan az ottani utalás hatására. Egyébként is sokat olvastunk, a gázálarc-táskánkban mindig volt egy könyv, hogy a szükségszerűen hosszú várakozások során olvashassuk őket.

Gazdag emberi tapasztalatot adott annak figyelése is, hogy az ország különböző tájairól, a más-más társadalmi rétegekből származó fiatalok a nekik adatott különleges helyzetben hogyan viselkednek.

 

Előveszem az 1973-ban megjelent Versben bujdosócímű kötetet, azokat a verseket keresem benne, amelyek akkor hatottak rám. Olvasom a verseket, sorokat, töredékeket mormolok magamban: „Nekem Ady Endre ostora tetszik”, „AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK”, „Arcomról minden csillagot / lesöprök, legyek az ember fia”, „tisztának a tisztát őrizzük meg/ oltalmazzuk az időben, ámen”. Látható, a versek legkönnyebben megközelíthető, felszíni rétegéhez kapcsolódó sorok őrződtek meg bennem abból az időből.

 

A magyar irodalmi világban Ottlik regénye és a literátus világ katona-léte szorosan összekapcsolódik, a katonaság tapasztalata az irodalmároknál Ottlik regényén keresztül jelenik meg. Jól példázza ezt Borbély Szilárd írása: „Ha emlékezetem nem csal, a Stúdió 82-ben egy hosszú hajú, Lennon-szemüveges író arról beszélt, hogy egy nagy műszaki rajzlapra ráírta az Iskola a határoncímű regény részleteit, hónapokig, akkurátusan. Szép napi szertartás, szépen elmosódott felület látszott a fekete-fehér képernyőn. Aztán utánajártam a neveknek, majd pedig kikölcsönöztem a szóban forgó könyveket. Akkoriban ez még nem volt gond, a falusi könyvtárban is volt legalább egy példány. Volt időm olvasni, mert a sikeres felvételi eredményeként a behívót vártam. Nem tudom, milyen lehetett volna az egy év a néphadseregben, ha előtte nem beszél Esterházy a televízió kedd esti rétegműsorában erről a regényről. De elolvastam, és tudatosan vagy öntudatlanul az elkövetkező évben ehhez mértem mindent.”*

Most kinyitom ezt a könyvet, s fölteszem a kérdést, vajon az Iskola a határoncímű Ottlik-műnek ez az olvasata összehangolható-e azzal az olvasattal, amellyel Jakus Ildikó és Hévizi Ottó Ottlik-vedutacímű könyvében találkozunk? A Hévizi Ottó által írt Monolocalecímű bevezetőből idézek: „Tény, hogy a regényperspektíva egyszeriben megfordult. Ha itt kérdés van, és nem állítás, ez azt jelenti, hogy az Iskola a határona lappangó elkurvulás lehetőség-feltételeinek kérdésére felel, és nem az egyszer s mindenkorra kivívott benső szabadság előtörténetét állítja. Nem azt állítja az olvasó elé. Egyáltalán: a szakadás kérdésével számol, nem a folytonosság állításával. Emlékszem, átvillant rajtam, hogy ha Ottlik regényének valódi kérdését és tétjét megértették volna, nemhogy a könyvét nem adják ki 1959-ben, hanem bezárják, tweedzakóstul, annak rendje és módja szerint. Aligha méltányolták volna, ha egy regényíró azon tűnődik, mit jelent mélyebb értelemben – bensőleg, mivoltunk egészében – elveszni a szabadság számára.”**

Hévizi Ottó gondolatmenetét Jakus Ildikó értelmezési kísérlete indította el. A tanulmány alaptétele így hangzik: „Az ottliki etika tartalma … nem köthető semmiféle szentenciózus megállapításhoz, hanem a mű poétikájából olvasható ki: miképpen revideálódik a narrátor sajátos látószöge, perspektívája a történetmondás folyamatában. Ottlik elbeszélési technikája tudatosan elfedi a distanciát az író és a narrátor között: a ’félrevezetett’ olvasó sem lehet fölénnyel  a történettel szemben, hiszen neki is felül kell(ene) vizsgálnia félreértéseit.”***

Az idézett értelmezések tükrében úgy tűnik, hogy az adott léthelyzetünkben rövidre zárva, éppenséggel az adott léthelyzettel szembesítve olvastuk Ottlik Géza regényét, ami természetesnek mondható.  

*Borbély Szilárd: A Göncz az egy strici, i.n.: Ismeretlen Katona, Írók katonatörténetei, Szoba Kiadó, Miskolc, 2007, 172. oldal.

** Jakus Ildikó – Hévizi Ottó: Ottlik-veduta, Kalligram, Pozsony, 2004, 17. oldal.

***Jakus Ildikó: A múlt csupán prológ (Ottlik Géza: Iskola a határon) U. o.: 33 – 49., idézett rész: 49.




.: tartalomjegyzék