Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Május
Czakó Gábor

Rémmesék

BOLDOGASSZONY

 

Péter úr mesélt a szovátai borvíz mellé.

2007-ben egy idős, Erdélyből elszármazott orvos ismerősöm pénzt szeretett volna átutalni a Magyarok Nagyasszonyáról nevezett alapítványunknak. Bement a bankba a maga kis dél-dunántúli városában intézkedni. Simán haladt az ügy, amíg a „közlemény” rovathoz nem értek.

Akkor a kedves bankhölgy föltette a szokásos kérdést: Mit szeretne írni a közlemény rovatba? Ismerősöm nem véletlenül támogat ilyesféle alapítványokat, ráadásul adóbevallásában föl sem tünteti jótékonykodását, egyszerűen csak annyit felelt: „Szűzanya.”

A tisztviselőnő nem nagyon értette a dolgot, ezért újra kérdezett: Mit írhatok a közlemény rovatba?

Írja, amit mondtam: „Szűzanya.” Azt nem lehet! – jelentette ki a bankhölgy határozottan. Miért nem? – kérdezett vissza az ismerősöm. Csak! A pénzemért nem írhatok a közlemény rovatba azt, amit akarok?  Bármit nem! Miért nem?

Ez így ment egy darabig, a bankhölgy konokul nézett a doktor úr szeme mellé, és eltökélten, ám minden indoklás nélkül hajtogatta: Nem lehet.

A történet majdnem úgy végződött, mint a mese, kiegyeztek a „Boldogasszony” szóban. Látszólag. Hanem a bankleány cselt vetett, két szóban írta: Boldog asszony, és ettől nem tágított.

Ismerősöm elnevette magát: Majd elintézik egymás közt, aranyom!

 

A NEGYEDIK PARANCSOLAT

 

Tszanta úr, az ökumenikus népnevelő mesélte azon a különös májusvégi délutánon, amikor két hónap óta először esett az eső.

– Képzeljék, barátaim, szülővárosomban, T-ben elfogtak egy embert, aki betörte református templom ajtaját.

– Rablás? – kérdezte Szőlősgazda, amúgy szokásos újságolvasó.

– A rendőrség is erre gondolt először, hanem amikor elkapták a tettest, az töredelmes beismerő vallomást tett…

– Részeg volt – próbálkozott újra Szőlősgazda.

– Rosszabb – felelte Tszanta úr. – Gyónni akart a szerencsétlen. Meg akarta gyónni, hogy előzőleg fojtogatta az édesanyját. Ez hamar be is igazolódott, a mamát kórházba is kellett szállítani. A vádat így rablás helyett emberölési kísérletre módosították.

– No, de reformátuséknál nincsen gyónás! – találta fején a szöget Édesszájú Lóorvos. – Ha járt volna hittanra, tudhatta volna, s nem töri be a templomajtót.

– Ha meg is tanulta volna a hittanleckét – mosolygott Szépasszony –, akkor az anyukáját sem fojtogatta volna.

– És az én mesém is elmaradt volna – hajtotta meg magát Tszanta úr.

 

 

 

DEMOKRÁC

 

A medárdos nyári délutánon, amikor a zivatar még csapkodott, de a nyugati hegyek fölül már besütött az esőfüggönyre a Nap, Ősz Hírlapíró mesélt a cenzúra demokrácia-álló új ruhájáról.

Rezesorrú Drámaíró mindentudóan bólintott.

– Könyvkiadó öcsémtől hallottam…

– Az Ősz Könyvkiadó – mosolygott Szépasszony.

– Bizony, bizony! Abba a szakmába is bele lehet őszülni. Nos, öcsém a minap tárgyalt egy pénzintézet illetékesével egy jeles magyar író novelláskötetésnek esetleges támogatásáról. A kiadó ráírná a könyvre, hogy a cég segítette a mű megjelenését, s az összeg fejében át is adna neki háromszáz úrias és finom, keménykötésű példányt, melyet a bank az üzletfeleivel szokásos karácsonyi ajándékcsere során szétszórna. Az illetékes bólogatott, igen, az ötlet pompás, mi több, megtisztelő, mert ő ismeri az írót, olvassa, tiszteli, bizonyos benne, hogy a könyv remek, ámde nekik – így, többes számban! – előbb alaposan át kell olvasni, nehogy olyan mondatok legyenek benne, melyek sérthetik a megajándékozottak érzékenységét.

Öcsém fölhorkant volna, mire illetékes bankember a vállára tette kezét. Ne mondja ki, tudom: ez cenzúra, bizony az, mégpedig a javából.

 

KUPUSZINA

 

Béla úr, Temerin és más egyebek tudósa délvidéki történetet hozott Szépasszony társaságába a legutóbbi háború idejéből a csöndes Budapestre, ahol éppen nem lőttek.

Tera néni Kupuszinán élt özvegyen, gyermektelenül, de unokahúgok és öccsök közelében. Betöltötte kilencvenedik évét, amikor magához rendelte a rokonságot.

Betolongott a sok ember a szobába. Tera néni az ágyban feküdt, három párnán, éjjeliszekrényén gyertya égett.

– Azért hívattalak ide benneteket, mert két nap múlva meg fogok halni, és szeretném elrendezni földi dolgaimat. – Föltette szemüvegét, csontos, eres kezével füzetet emelt az orra elé, és olvasni kezdte, hogy kire hagyja a házat, kire a földet, a kertet, a tehenet, a tévét, a kakukkos órát meg a többit.

A hozzátartozók sírtak, szipogtak, még a kőszívűek is dörzsölték a szemüket.

Tera néni a lap aljára ért, meg kellett fordítania, miáltal csöppnyi szünet állt be. A csöndben beszólt a szobába a konyhából a rádió. Két ember beszélgetett benne arról, hogy bizonyos területeket, köztük Kupuszinát esetleg visszacsatolják Magyarországhoz.

Tera néni hirtelen fölült, végrendelkező irkája elsodródott valahova. Kipattant az ágyból a virágos flanell-hálóingében. – Na, most menjetek, ezt még megvárom!

 

KUTYACSAPDA

 

Édesszájú Lóorvos a gyakorlatból hozott történetet a súlyos, júliusi kánikulában, amikor a kedves vendégek illatos fagylaltokat kanalaztak a lugasban.

– Kijárok egy telepre, amely a határrendőrségnek képez kutyákat. Bizony sok baj van az állatokkal a túltenyésztés miatt.

– Mi is kissé túltenyésztettek vagyunk – mélyedt magába Barna Adjunktus. Töltött egy kis rumot is diófagylaltra.

– Elég gyakori, hogy egyik-másik, nagyjából már beidomított ebet ki kell selejtezni. Ezeket oda szoktuk adni az ott dolgozóknak, ismerősöknek jelképes, lényegében csak a költségeket tartalmazó összegért. Történt, hogy a telep egyik munkása nem várta ki az időt, vagy sokallta az oltások árát, fogta magát, s hazavitte a Mirza nevű farkaskutyát. Nem telt bele két hét, bűnét bevallva visszahozta.

– Miért? – kérdezte Szépasszony.

– Ezzel fogadtuk mi is az embert. Ő pedig röstelkedve mesélte, hogy a kertjében szedte és kóstolgatta a barackot, amikor heves hascsikarás fogta el. Nosza rohant be a házba, a vécébe, azaz csak rohant volna, mert Mirza alkalmazta vele szemben is a kutyaiskolában tanultakat: a menekülőt el kell kapni. Megtörtént. Szegény pacák két órán át feküdt az udvaron saját anyagában, amíg haza nem jött a felesége, s ki nem szabadította a szigorú Mirza őrizetéből.

 

Ó SZOGDIA!

 

Szépasszony éppen a szentendrei HÉV-en utazott néhány barátjával, amikor összetalálkozott Laci proffal, akiről az a hír járta, hogy amit ő nem tud, azt nem is érdemes tudni. Nosza egy-kettőre beszédbe elegyedtek. Mondani sem kell, hogy Laci profot hamar berántották a mesélésbe.

– Hajdanában, a perzsa kollokviumon a koraközépkori szogd nyelvjárásokat húztam. A vizsgáztatóm, Z. tanár úr a kérdés legnagyobb honi szakértője rögtön megkérdezte, hogy ismerem-e a szakirodalmat. Feleltem, hogy igen, mert a kérdésről eddig csak két komoly mű keletkezett: a professzor úré, és egy dán iranistáé. Mit tud róluk? Nyeltem, mert Z. professzor északi, déli és keleti nyelvjárást különböztetett meg, a dán szerint pedig ez baromság: nem a nyelvjárások különböznek, hanem a nyelvemlékek. Mindhárom iratcsoport vallási szövegekből áll. Eltérésük abból ered, hogy az egyik az ősi perzsa zoroaszteriánus vallás hagyatéka, a másik a manicheusoké, a harmadik a nesztoriánusoké. A három szertartásrend különbözéséből ered a szóhasználat eltérése. Ezt így el is mondtam neki, eltekintve attól, hogy „baromság” szó helyett a „professzor úr tévedni méltóztatott” kifejezést használtam. No, és kinek van igaza? Azzal fölállt, sőt, az ablak felé fordult, hogy tekintetével se befolyásoljon. Némi izzadás után óvatosan kiböktem: a dánnak.

Z. megfordult, fejét nehézkesen ingatta: Hm, hm! Sajnos, mindig a dánnak van igaza. Azzal fogta az indexemet, és beírta a…

– Szekundát? – kérdezte részvéttel Szépasszony.

– A jelest.

 

BÜN ÉS BÁNAT

 

Márton úr, a délvidéki hírlapíró és pálinkaszakértő, az ottani közelmúlt legnagyobb vizslatóihoz illő történettel állt elő a hirtelen napsütéstől hevített, böjti széltől hűtött teraszon, ahol a nagyérdemű társaság levegőzött. Hűtőzött és fűtőzött.

– Volt nekünk egy Rehák László nevű politikusunk. A legvadabb kommunista cikkeket írta az általa irányított lapban, az Újvidéken megjelenő Magyar Szóban 1948-tól körülbelül az ötvenes évek derekáig. Karrierjét 1944-ben kezdte. Egy tömeggyűlésen, agitáció közben így érvelt: „Az olyan népnyúzó ügyvédeket, mint a nagykikindai dr. Rehák László, az első villanypóznára kell felhúzni!”

– Sajátos név – jegyezte meg Szépasszony.

– Bizony, bizony, ez a bizonyos ügyvéd a szónok tulajdon édesapja volt. Élete vége felé a fiú a délvidéki magyar kisebbségi jogok élenjáró tudósaként dolgozott. A kilencvenes évek elején a Napló című, Szabadkán bejegyzett, de Újvidéken készülő hetilapban egy fiatal író nyíltan föltette a kérdést: „Ez ugyanaz a Rehák László, aki a Magyar Szóban azokat a vadságokat írta?” A kérdezett az újságban válaszolt: „Sajnos, az is én vagyok.”

 

TITOKNOK

 

Epressy Potyka állástalan magyar–történelem szakos tanárként érkezett Szépasszony társaságába. Talán nem lőjük le a poént, ha eláruljuk: úgy is távozott. Természetesen hozott magával történetet. Arról már nem tehetett, hogy az eset rövidsége ellenére is emlékeztetett az országszerte kilátástalanul szakadó esőre.

– Sajnos, elvesztettem munkahelyemet, keresni kellett másikat.

– Akkor egyék! – Szépasszony hájas tésztában sült kolbászkákkal kínálta.

– Köszönöm. Telefonon érdeklődtem meghirdetett középiskolai állások után. – Bekapott egy kolbászkát. – Az első hívásomat ifjú leányhang fogadta, az iskolatitkár.

– Jó napot kívánok! Epressy Potyka vagyok, magyar–történelem szakos tanár, érdekelne az állás.

Mire a leányka zavarba jött. Tessék? Mire én: – Magyar–történelem szakos tanár vagyok, és a meghirdetett állás miatt telefonálok. Az iskolatitkár: – Nem olvasta el a hirdetést? Mi magyar-bármely szakos tanárt keresünk!

 

TUDATLANODA

 

Egy régi, szeles májusi napon, éppen azon, amelyik előtt végre esett az eső hat száraz hét után, a szél lankadatlanul száguldozott a föld fölött, hogy a tegnapi nedvességet az utolsó csöppig kiszippantsa kertből; felhőt gyúrjon belőle, másutt jótékonyan leszórja, majd irigyen visszavegye, no, ezen a napon a társaság a teraszon ült. A citromfüves mentateához tanügyi eszmecserét folytattak az egybegyűltek. Leginkább azt emlegették, hogy az oktatási reformok ostobasága átragad a diákokra, és a tudatlanság szikkadt fekete iszapként önti el az iskolákat meg az agyakat. Sorolták a példákat, hogy bölcsészhallgatóknak gőze sincs, hol született Arany János, történészjelöltek számára tök ismeretlen Rákóczi Ferenc és Marx neve, mérnökhallgatók nem tudnak osztani.

– Talán, mert nem tanultak ilyesmit – ütött a szög fejére Szépasszony, miközben a szokott figyelmességével töltögette a teát.

– Mással tömték a fejüket – vette át a szót Lóránt tanár úr. – Emlékszem, hogy amikor Zsófi lányom alsó tagozatos volt, a szorzótábla helyett a különféle számrendszerekkel és borzalmas szakszavakkal gyötörték őket, amikből persze egy kukkot sem értettek.

– Én sem értem őket – büszkélkedett Édesszájú Lóorvos –, pedig már mi is tanultuk.

– Éppen akkor, amikor az ember feje alkalmatlan az ilyesmik befogadására – szólt Szőlősgazda.

– Van nekem egy matematikus barátom – folytatta Lóránt tanár úr –, akadémiai rendes tag, az ő lánya és az én Zsófim egy osztályba jártak. Mondtam neki egyszer, hogy neked könnyű, nem mezei nyelvész vagy, mint én, te el tudod magyarázni a gyerekednek a leckét. Fölvonta szemöldökét. Én? Fölhívom azt a volt tanítványomat, aki ezt a marha tankönyvet írta.




.: tartalomjegyzék