Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Március
Simó Márton

bozgor - avagy kísérlet egy szó értelmezésére

(Harmadik próbálkozás)

0.5.

Vannak néha derűsebb időszakai az életünknek. Vannak olyan ritka alkalmak, amikor azt hisszük, hogy hazaérkeztünk végre, amikor elfeledjük a ~ ságot, amikor úgy látjuk: megtaláltuk a helyet, ahol jól érezhetjük magunkat. Olyankor egy kicsit zöldebben fénylenek körülöttünk az erdők, tisztább, lélegezhetőbb a levegő, tágasabb a hajnallal kinyíló perspektíva, és hiszünk abban, hogy az augusztusi csillaghulláskor megfogalmazott titkos vágyaink valósággá lesznek egykor.
Szinte giccsesen tökéletesnek remélt pillanatok ezek. De rövidek. Múlandók. És törékenyek.
Vajon ez lenne a szerencsénk?
Vajon egyébként csak poshadnánk, puhányul elvegyülnénk valami európai pocsolyában?
Apró időcserepek. Feledhető boldogságfoszlányok.
Aztán ismét rádöbbenünk az otthontalanságra, pedig itthon vagyunk, itt voltunk végig ebben a tájban.

1.1.

Nem tudhattam – honnan tudhattam volna? –, hogy milyen lehetett az élet a második világháború végén, mondjuk az 1944-es év szeptemberének második felében, amikor a mi vidékünkön is átmentek az oroszok, miként azt sem, hogy Kolozsvár eleste után hogyan lehetett ott újra kezdeni a hétköznapokat. Milyen lehetett Budapest 1956 novemberében? Milyen hangulatok, milyen félelmek, miféle fojtott szorongások uralkodhattak az emberi lelkekben?
Abban biztos voltam, hogy egyik állapot sem lehetett irigylésre méltó.
A nagy sorsfordulókról csak az elődök visszaemlékezései, esetleg az olvasmányélményeink révén értesülünk, de megtudhatjuk így is, hogy tényleg nagyon fáj, amikor mi magunk esünk le valahová nagyon mélyre – immár itt bent, a mi időnkben –, s érezzük, hogy a máskor oly lepkeszárnyú pillanat, ez a láthatatlan dimenzió, az erő, amelynek hatalmát addig nem éreztük, valósággal beledöngöl a földbe. Szinte elviselhetetlenül sajog bennünk valami. Bénák, esetlenek, tehetetlenek, már-már nevetségesek vagyunk, és mentségként sem jut semmi az eszünkbe.
Valahogy így érezhettem magam azon a márciusi napon.
Reménykedések, fellángolások, némi optimizmus után én is láthattam, hogy milyen nehéz az újrakezdés, ha a holnapok már nem annyira ígéretesek.
Olyan voltam, mint a halálraítélt, mint tárnába rekedt bányász, mint asztronauta a kormányozhatatlan űrhajóban, vagy mint a súlyos beteg, akinek meg vannak számlálva a napjai és az órái.
Nem mindig igaz, hogy nagyon intenzíven él ilyenkor az ember, és az sem, hogy a tudata fokozottan működik, hogy egy-egy pillanatba évek hordaléka sűrűsödik bele, s hogy akkora öröm lehet megélni vagy újraélni az élményeket, hogy ama perc-töredék mindenért kárpótolhat. A legyőzött ember – és akkor én is annak éreztem magam – agya megbomlik, s valami mélységesen pocsék letargiába süllyed.
Ekkor eszembe jutott egy eléggé méltatlanul elfeledett, vagy inkább csak kevesek által ismert vers. A következő sorok: "A csata eldőlt. Kis, puha füstök / Pettyezik még a hegyet. / A völgyekből a sík vidékre / Özönlenek a vesztesek. / Toprongyos, tántori népség – / Hogy lehet az, / Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak, / Gönceik elkoszosodnak, / Korcukban tetű terem? / Ugyan miért nyű a vereség / Több csizmát, mint a győzelem? // Miféle belső bomlás/ Oldja le róluk a szíjat, / Rágja a vásznat, a posztót / Ütközik át a ruhán? / Bekötött fejjel, felkötött karddal / Mennek az ágyúk után.”
Nem azért foglalkoztatott ez a szöveg, mintha különösen érdekelt volna a költészet, hanem inkább csak amiatt, mert azt mondták valamikor, azt okoskodták egyesek, hogy az az igazi, az a szép, ha az ember vesztes, hangoztatván, hogy csak a vereség lehet erkölcsös. Előkerestem a könyvet és újraolvastam belőle ezt a záróverset. Egyszer, kétszer, aztán sokszor – talán ötvenszer is. Úgy tettem, mint az iskolás gyermek, aki feladatául kapja, hogy a következő irodalomórára tanulja meg a Toldi egyik vagy másik énekét, A walesi bárdokat, a Hymnus-t, a Szeptember végént, a Héja-nász az avaront vagy az Ódát, szóval egyiket abból a háromszáznyi költeményből, amelyet – jó emlékű osztályfőnököm szerint – minden átlagosan művelt és normális magyarnak tudnia kellene.
A vesztesség felemelő nagyságát – hiába olvastam el újra és újra ezt a verset – nem ismertem fel a sorok jelentéstartalma mögött, sajnos, tényleg nem, és ettől az éjszakám tökéletesen álmatlanra sikeredett.
Járkáltam abban a majdnem üres lakásban, a standard legényes nyomor gyarló kellékei között. Hol gépiesen skandáltam, hol csak mormoltam a sorokat, de egy idő után immár könyv nélkül…
Észre sem vettem, hogy közben eltelt az éjszaka.
Egyszer aztán arra lettem figyelmes, hogy hajnali ötre járhat az óra, és fokozatosan feltámadnak azok a zajok, amelyek akkoriban még igencsak jellemezték a kisvárosi, a proletártípusú ébredést.
Valahol egy felsőbb emeleten összecsuktak egy kanapét. Valaki lehúzta a budit, s hallottam, amint a víz szörcsögve-sziszegve áramlik be a tartály öntvény öblébe. Valahol keserves-nagyot káromkodtak. Egy bejárati ajtó csapódott, és hallani lehetett azt is nyomban, hogy a biztonsági zárban csikordulva elfordul a kulcs. Sietős léptek robajától visszhangzott a lépcsőház. Az utca túlsó végébe – jellegzetes fékszusszanással – csörömpölve éppen akkor érkezett meg az első hajnali járat.
Kezdődött egy másik, megint az újabb időszámítás, a cezúra utáni idő, amikor már megint nem olyan egyszerű az életünk. Ráfordultunk sajátos létünk következő pászmájára.

2. 1.

Ha akarta, ha nem, szép lassan jött, közelgett az a nap, amikor Margitot be kellett vinnie a szülészetre. Minden a legnagyobb rendben volt, leszámítva azt az apró részletet, hogy a születendő gyermeknek volt is apja, meg nem is.
Margit nagyon előrelátó volt, minden holmit beszerzett. A terhesség utolsó szakaszának hosszú hónapjai alatt, amikor már nem kellett bejárnia Vámoshoz – szinte kizárólag – azzal foglalkozott, hogy beszerezze a szükségeseket. Részben sajátos helyzete – hiszen kereskedésben dolgozott előtte –, részben pedig kiváló érzéke vezérelte ezeken a beszerző körutakon. Aztán – mivel a gyermekholmiknak mindig van egyfajta divatja, s szóbeszéd tárgya, hogy mit kell, mit illik, mit érdemes megvásárolnia – időnként elkalandozott az Andrássy út nagyobb és híresebb szaküzletei felé, végiggyalogolt a Nagykörúton, hogy lássa a legjobb és a legújabb kínálatot. Árakat, minőséget vizsgálgatott, női lapokat olvasott, hogy mindenben naprakész legyen.

Járomi-Szabónak semmit sem kellett tennie azon kívül, hogy reggelente bement a boltba, és – ígéretéhez híven – dolgozott a leány helyett. Egyébként teljesen elviselhetőnek érezte a helyzetét. A szorongását – egyelőre – elfojtotta az öröm és a várakozás.

Egy kicsit furcsa volt ugyan, hogy odahaza folyton hazudnia kellett. Hol azt mondta a feleségének, hogy színházba mennek, vagy beülnek ultizni valami klubba Vámos Bénivel, hol meg azt, hogy régi osztálytársakkal kell találkoznia, egykori kollégákkal; fogarasi, brassói, munkácsi embereket emlegetett, akikkel annak idején a felesége is találkozott, ismerhette őket, s akikről azt állította, hogy újabban menekültekként bukkantak fel az életében. Egyébként ez igaz volt – részben –, jártában-keltében tényleg rá-rábukkant ilyen múltbeli cimborákra. Éppenséggel – ha úgy számította – maga Vámos is egyike volt a régi barátoknak.
Aztán megszokta a hazugságot. Úgy fogta fel ezt a másik életét, mint annak idején a szolgálatot meg a véle járó titoktartási kötelességet, s már csak az volt a furcsa az egészben, hogy szokatlan volt, hiszen korosodó emberhez – általában – nem illik az ilyesmi.
Eleinte folyton azt hitte, hogy lassan, fokozatosan – ahogy telnek az évek – egyre inkább megkomolyodik, s valahogy elfogadhatóbbakká válnak számára a tízparancsolatban foglalt erkölcsi és hitbeli tartalmak. Sokáig azt tartotta, hogy az időben való előrehaladás azt feltételezi majd, hogy szép lassan lemondunk a vétkeknek tartottakról, aztán különböző apróbb élvezetekről, amelyek akár bűnösek is lehetnek, de mégis annyira fontosak! Azt gondolta, hogy egy idő után sem az evés, sem az ivás, sem a fehérnépek iránti érdeklődés nem lesz fontos immár, mint ahogyan a munka sem, és fokozatosan a külső, a nagyobb világ dolgaira való odafigyelés is megszűnik, s hogy egyre inkább bezárkózik majd a maga szűk környezetébe. Hogy majd a család, a ház, a kert lesz a minden. Szép lassan azonban belátta, hogy ez nem így van. Nem teljesen és nem így igaz. Legalábbis az ő esetében nem alkalmazható a szabály… Látszik, érződik – valóban nyomot hagy – az eltelt idő odabent is, kialakul egyfajta kérge a férfiúi léleknek, de korántsem olyan áthatolhatatlan, és nem olyan érzéketlen, mint ahogyan gondolná.
Az úgynevezett nyugállományba való vonulás után történtek meg körülötte azok az események, amelyek ide-oda sodorták, olyan erősek voltak, hogy akár – főleg egy fiatal számára is – végzetesek lehettek volna.
Hány és hány fiatal életpálya törött ketté ezekben az években!
Még felbecsülnie is nehéz volt.
Milyen embert próbáló változások zajlottak le a háború utolsó esztendejében!
Kompromisszumkészségének, bölcs előrelátásának és cselekvőkészségének köszönhetően azonban mégiscsak túljutott a nehezén. Lám: annyi minden történt e hat, majdnem hét év alatt, hogy még sok is. És ettől függetlenül: talpon tudott maradni.
Hány és hány olyan ember él a földön, akinek már ennek a töredéke is végzetes teher lett volna!

Egyáltalán nem bánta, hogy belesodródott ebbe a kapcsolatba. Végül is: örömet, új célokat, kihívásokat jelentett. Igazi értelme volt minden percnek, komoly tartalma volt az időnek. Nem kényszerült csendes szemlélődésre, amikor csak az elmúlást kell várni.

Megfigyelte, hogy a templomok környékén milyen sok idősebb ember forgolódik. Bárhová ment – akár Pesten, akár a vidéki templomokban – láthatta, hogy a reggeli misékre, adventi időben a rórátékon, aztán májusi vagy októberi miséken is szinte mind ugyanazok az arcok bukkannak fel. Itt is, ott is, szinte ugyanazok a vonások ismétlődtek a végtelenségig, ugyanazok az ájtatos, de megtört vagy nem evilági fényű tekintetek. Mintha nem százak vagy ezrek lettek volna az öregek lassú hajójában, hanem mindig csak az a pár tucat ember. A mozgásuk, a karjuk lendülete, ahogy a szenteltvíztartó felé mozdul, a tekintetük, a lehajtott fej, a rózsafüzért morzsoló ujjak teljesen sztereotíp cselekvéssoroknak látszottak. Még az öltözékük is hasonló volt – a szürke, a sötétkék, a fekete, a barna, és ritkán, csak felvillant éppen, a sok komor kendő és felöltő között egy-egy leheletnyi fehér –, itt is, ott is, amott is, tíz-húsz, vagy talán száz kilométerrel odébb ugyanígy –, és az éneklés meg az ima mellett használt szókincsük is ugyanazt a lecsupaszított, lebutított nyelvet használta. Borzongott az ilyen szentes hangulatoktól. Még távolabbinak ezt a világot, mint ifjúkorában. Önmaga és a másik énje, esendő emberi lényege és a lelkiismeret közötti beszédet, illetve önmaga és az Isten közötti beszélgetéseket még ekkor is másmilyennek képzelte, mint a többség. Egyenrangú és kellemes partner volt az a másik fél, még akkor is, ha Örök és Mindenható.
A lebukást, a töredelmes vallomást – egyelőre – hanyagolta. Előbb legyen meg a gyermek, rendezkedjenek be az új életformába, aztán következhet a többi. Schwartz főorvos azt mondta volt a legutóbbi vizsgálat során, hogy július 14-én vagy 15-én várható a szülés, nincsenek komplikációk, minden a legnagyobb rendben van, és a huszadikát csak úgy emlegette, mint a lehetséges legutolsó határnapot.

3. 1.

Eltelt majdnem három hónap azóta, hogy Gerzson elhagyta a várost, azt a réginek és távolinak tetsző kisvárost. A Nyugaton tett rövid utazás – a normális turistaként való ide-oda szaladgálás – és a budapesti tapogatózás tökéletesen kizökkentette a normális kerékvágásból. Mintha teljesen más világokat látott volna ez alatt, mintha másfajta életekbe kóstolt volna bele, s mintha ennyi idő alatt az a hátrahagyott hely is kicserélődött volna.
Amikor az első napon bement a gyárba, hogy intézni kezdje a munkaviszony felbontásával kapcsolatos formaságokat, azt tapasztalta, hogy odabent már sokkal lazább a munkatempó. Az üzemi büfében ott volt az addig teljességgel hiányzó kávé – jó erős és igazi fekete –, ismeretlen és egzotikusnak számító cigarettákat árultak, aztán többfajta felvágottat, külföldi hús- és gyümölcskonzerveket, kenyér és zsemle is volt, bőven, volt ásványvíz és igazi kóla, meg újságok, helyi és külföldi lapok, régebbiek és frissek együtt, vegyesen. Ez a rendkívüli felhozatal pedig – úgy látszott – arra késztette az embereket, hogy időnként, szinte szervezetten elhagyják a gépeket. Nemcsak a csarnokok előteréig merészkedtek, mint régebben, ahol azelőtt csak éppen elszívtak – hisztérikusan nyelve a füstöt – egy-egy szimplát a cikóriakávé mellé – lehetőleg olyan gyorsan, hogy a művezető észre se vegye őket –, s máris osontak vissza. Nem, ekkor már nem így volt. Még a gyárudvarra is kimerészkedtek az ilyen önkényesen megállapított és gyakori szünetekben. Leültek a konténerekre vagy a járdaszegélyre. Nyugodtan, ráérősen, lassú mozdulatokkal, mint akik sziesztához készülődnek. Tíz-tizenöt, olykor húsz perceket beszélgettek a szakik, majd ugyanolyan lassan visszasétáltak a gépek és a munkapadok közé. Csak ímmel-ámmal végezgették a munkájukat, mintha tökéletesen mindegy lenne, hogy dolgoznak-e vagy sem? A szerszámos szekrények oldalán aktfotók virítottak, néhol meg a rendszerváltás híres plakátja látszott, a tarkóját mutató tányérsapkás fejjel és a Táváriscsi kányec! felirattal… Más hangulatuk volt a műhelyeknek, éppen csak az italkimérés és a televízió hiányzott ahhoz, hogy tökéletes legyen a környezet az igénytelen kikapcsolódáshoz és a véle járó pótcselekvésekhez.

A személyzeti osztályon azt mondták, hogy már több mint nyolcszázan léptek ki a vállalattól. Erdei úr szerint – akihez az elvtárs megszólítás helyett ez az új titulus olyan furcsán illett, mint pipéhez a szaxofon, s ezért inkább Józsibácsizta, aki csak tehette – addig a napig, március 23-ig nyolcszázharmincan távoztak a kedvezményesen nyugdíjazottakon kívül. Nekilódult a nép rendesen az ismeretlennek. És nemcsak a melósok, hanem az adminisztratív személyzet és a vezetés tagjai közül is sokan elmentek.
Közvetlen főnöke, Zoli, aki bennfentes volt az igazgató köreiben – hiszen annak idején maga is tagja volt az alapító csapatnak, öreg motorosnak, bizalmi embernek számított – tudta a legfrissebb információkat.
– Tudod, rengeteg volt a kitelepülőfélben levő család. Gyakran csak egyik házastárs került külföldre, s a feleség meg a gyerekek még odáig sem jutottak el itthon a decemberi változás előtt, hogy elindítsák a kitelepedési folyamatot. Most aztán szinte akadály nélkül zajlik a családok egyesítése. Mennek. Ki csak ide, Pestre, ki Németországba vagy a svédekhez, de rengetegen Kanadáig, az Egyesült Államokig meg sem állnak.
– Nem jött haza senki? – kérdezte naivan Gerzson.
– Látogatóba?
– Fenét! Nem erre gondoltam. Végleg.
– Nem teljesen hülyék még az emberek! Észrevették, hogy viszonylag könnyen meg lehet keresni a sokszorosát az itthoni béreknek. Tízszer-tizenötször nagyobbak az átlagfizetések. És nem kell különlegesen képzettnek sem lenni, csak rendelkezni kell egy átlagos emberi tartással és némi munkabírással. Jól tudod te is! Miért kérdezel marhaságokat?
Gerzson elmosolyodott.
– Tájékozódni akarok. Meg vagyok győződve arról, hogy te mindent tudsz, mert te mindvégig idehaza voltál.
– Én itthon! Tényleg itthon voltam, de nehogy azt hidd, hogy idebent fognak felravatalozni ebben a koszos irodában! Ezt az évet még kihúzom valahogy, aztán januártól én is elmegyek. Vége a dalnak! Én a végjátékban már nem veszek részt!
– Ezt miért mondod?
– Azért, mert így van! Szétesett az iparközpont, összeomlott a mesterségesen működtetett tervgazdaság… Egyre drágábbak a nyersanyagok, az energia, a termékeinkre meg nincsen szükség… Semmi sem gazdaságos. Ezt te is jól tudod… Jóval olcsóbb az import. De miért beszéltetsz fölöslegesen? Inkább te mesélj! Merre jártál? Mit láttál?
– Most ehhez nincsen kedvem. Valamelyik délután, talán holnap, esetleg holnapután, ha alkalmas neked is, üljünk le egy pár szóra valahol, és akkor elmondok mindent. Mit szólsz hozzá?
– Várjál! Hadd kérdezzelek! Hol van most a nő? – kérdezte Zoli, mint aki átlát a szitán, mint aki tudja, hogy melyek a sarkalatos pontok az ember életében. – Ha itt van a városban, akkor oké, ha nem, akkor az azt jelenti, hogy valami radikális változtatásra készültök ti is… Gyökeres módosításokat terveztek, ha még pontosabban fogalmazok. Érted, hogy mire gondolok, ugye!
– Nem jött vissza velem… Nem is tudom, hogy mondjam? Furcsa az egész. Különben is, mi közöd hozzá? – háborgott – Ez teljesen a mi magánügyünk, neked nem tartozom beszámolóval…
– Figyelj ide, kicsi barátom – szakította félbe a mondatot –, kérdezhetek még egyet?
Zoli cigit vett elő, és Gerzsont is megkínálta.
Ismeretlen, egyiptomi gyártású cigaretta volt, közepes erősségű, kellemesen és enyhén édeskés aromával.
Egy kicsit fellazult.
– Jól van. Egye meg a fene, válaszolok, csak nehogy azt kérdezd, hogy hányszor mentem rá egy éjjel, mert tőled még az ilyen marhaság is kitelik!
– Ez most nem idevaló téma! Egyébként is megsúgom, hogy van egy új barátnőm… Szóval… Azt akarom megkérdezni, hogy helyes-e az, amit sejtek, úgy van-e, hogy Angela odakint akar maradni?
Azt, hogy odakint úgy mondta, olyan hangsúllyal, hogy abból következtetni lehessen: nem Magyarországra, vagy nem holmi frissen átalakuló csatlós államocskára gondol, hanem egy normális, egy igazi, egy klasszikus polgári hagyományokkal rendelkező országra.
– Ezt honnan veszed?
– Nem tudom biztosra, csak sejtem. Nézd, Angela egy olyan nő, aki a világon bárhol megállja a helyét. Nincsenek beilleszkedési gondjai, mert nyelveket beszél, mert nyitott és közvetlen egyéniség. És ami ennél is fontosabb: ő egy jó nő. Egy rendkívüli teremtés! Az ilyen nők elé nem a portások szaladnak ki, hogy betessékeljék őket, hanem személyesen az igazgatók! Mondjam kifejezőbben? – pillantott rá kérdőleg Gerzsonra. – Akkor mondom – és folytatta azonnal, amikor úgy vélte, hogy alig észlelhetően bólintott –, egy csodálatos és ritka teremtmény, akiben minden tulajdonság megvan ahhoz, hogy komoly karriert fusson be. Hidd el! És ezt én nagyon jól tudom. Nem véletlenül mondogattam neked, hogy páratlan kincs van a kezedben! Akár az üzleti életben, akár a politikában, akár egy egyetemi oktatói pályafutás útvesztőiben is simán eligazodik. Bárhol. Ez a nő Új-Zélandtól Alaszkáig vagy Brazíliáig, bárhová mehet! Olyan kapuk nyílhatnak meg előtte, amelyeket mi évekig döngethetünk, s akkor is csak azért húzzák el bentről a reteszt, hogy ránk tudják uszítani a csattogó fogakkal acsarkodó kutyákat…
– Kicsit fogd vissza magad! Mi ez az áradozás?
– Ismerem.
– Mit jelent ez? Mennyire ismered? Annyira nem ismerheted, mint én. Ezt a hőzöngést nem hiszem el.
– Figyelj ide, Gerzson! Figyelj ide, és ne mérgelődj fölöslegesen! Volt egy időszak a köztetek levő kapcsolat elején, amikor egy kicsit eltávolodtatok egymástól? Ugye volt?
– Volt. Igen, így volt, de én ezt neked nem is nagyon emlegettem…
– Rendelkezem némi emberismerettel, hidd el! Azonnal észrevettem a dolgot… Ebben az időszakban történt egy alkalommal, hogy telefonon keresett, és te éppen elhárítottad, vagy letagadtattad magad, már nem emlékszem pontosan minden apró részletre. Én vettem fel a kagylót. Gondoltam, megpróbálok kérni helyetted egy találkozót. Meg is egyeztünk, hogy már azon a héten, jól vissza tudom idézni, egy szerdai napot jelöltünk meg…
– És mi van akkor, ha így volt? Nincsen ennek most már semmi jelentősége!
– Van. Hogyne lenne! Tulajdonképpen nem is egyszer találkoztunk, hanem összesen háromszor.
– Most mit szeretnél? Legyek így utólag féltékeny? Vagy nyíljon ki a bicska a zsebemben?
– Frászt! Legyél komoly ember! Mindössze annyi történt, hogy jókat beszélgettünk, és az a felületes ismeretség egy kicsit mélyült. Bevallom, hogy addig nem volt semmilyen véleményem Angeláról, azt hittem, hogy olyan, tényleg, hogy olyan átlagos csaj, mint amilyenek az errefelé hányódó román deszantosok voltak. Szükség volt arra a két-három órás beszélgetésre, hogy jobban belelássak a lelkébe, és ebből szinte szükségszerűen következett, hogy magam is egyre inkább értékeltem. Alig vártam, hogy elpárologjon belőled a férfias büszkeség, hogy térjél vissza hozzá. Barátom, neked nagy kincs van a birtokodban! De térjünk most rá a korábbi kérdésre! Gyökeres változásokat sejtek…
– Igen. Így van! – Ekkor egy pillanatra elhallgatott. – Németországban szeretne maradni, egyelőre München tetszik neki, ott vannak kapcsolatai… – bökte ki végül.
– Az nagyon jó hely! Én is eltöltöttem ott egyszer vagy másfél napot, valami vállalati kiküldetésben, szekusokkal a hátamban, de még így is szét tudtam nézni egy kicsit. Ugye, tudod, hogy nekem szász gyökereim is vannak, s még mindig beszélek egy kicsit németül? Azt gondoltam akkor, hogy igenis, nagyon jól tudnék én abban a városban élni, ha úgy adódna!
– Te igen, de én egyáltalán. Nem való nekem a német ridegség.
– Mit tudsz te róluk! Minden ismerősöm megtalálta a számítását, aki oda telepedett!
– Ne mondd! Olyan sokan disszidáltak a családodból meg a baráti körödből, hogy a pozitív példák hosszú sorát tudod sorolni?
– Sokat nem, de néhányat mindenképp. Hagyjuk. Mi lesz most ebből a kapcsolatból? Az ilyen távkapcsolatok nem szoktak hosszasak lenni, az érzelmek fokozatosan elhalványulnak, más benyomások, más partnerek határozzák meg fokozatosan a felek életét…
– Nem tudom. Egyelőre ő odakint marad, én meg Pesten próbálkozom.
– Jól végiggondoltad?
– Merem remélni. Tudod, hogy én titkon mindig Magyarországra vágytam.
– Ezt elhiszem. Magam is így vagyok ezzel, de nekem már lejárt az időm. Egyébként figyelmeztetlek… Öreg ember nem vénember, nem mondok hülyeséget: Magyarország nem a mi hazánk!
– Erről magam is meggyőződtem. Ez a néhány hét bőven elég volt erre. Lehetőségeim azért vannak, nem annyira rossz az a hely, mint gondolnánk…
– Akkor most mi következik? Az jön, amire gondolok? Át fogsz telepedni?
– Nem. Egyelőre csak annyi fog történni, hogy munkát vállalok. Négy-öt évet mindenképp el szeretnék ott tölteni, aztán a későbbiekben meglátom, vagy maradok, vagy továbbmegyek, de megnyugtathatlak, hogy nincsenek végleges terveim abban a kinti világban… Mégiscsak ez a mi hazánk!
– Hagyjuk ezeket a patetikus kijelentéseket! Hallottam én már efféléket eddig is elégszer! Az idő majd elhozza! Hozzáfogtál már a kilépéshez?
– Hozzá. Azt mondják a káderosztályon, hogy három-négy nap alatt el fogják intézni a formaságokat. Talán beszélnem kell még az igazgatóval is, de ő nem gördít akadályt az utamba. Azt hallottam, hogy a látszat ellenére nagyon rossz a helyzetünk, elveszítettük a korábbi pozícióinkat…
– Rossz. Nyilvánvaló, hogy rossz, és ezután még rosszabb lesz. Két-három év múlva meg fogunk szűnni ebben a formában, vagy…
– Mi lesz?
– Mi lenne? Magánosítani kell, privatizálni kellene sürgősen azokat a kapacitásokat, amelyekben némi fantáziát látunk, s ki kellene találnunk néhány új lehetőséget is…
– Ebben az iparágban? Ebben nem hiszek…
– Fenét ebben! A kezünkben van egy hatalmas terület, komoly infrastruktúra, hatalmas csarnokok, pár ezer viszonylag képzett és fiatal szakember. Befektetőket kellene keresni, és érdeklődni más ágazatok iránt. Azt látom, hogy egyre nagyobb szükség lesz a bútorgyártásra, a helyi feldolgozóiparra, a nyomdákra és az élelmiszeripari gépgyártásra. Ezeket csak példaként mondom, de aprólékosabb odafigyeléssel, közös gondolkodással még újabb szegmenseket is lehetne találni… Helyi erőkben és nyersanyagokban kellene gondolkodnunk, ehhez lenne jó aztán piacokat keresni…
– Én nem szeretnék ebben részt venni! – hárította el Gerzson gyorsan még a gyanúját is a közös gondolkodásnak – Menj el nyugdíjba, és próbáld ki a vállalkozást! Lehet, hogy benned van érzék az ilyesmihez. Én nem vagyok az a típus, aki erre képes lenne. Inkább a tudományos kutatás irányában látom a saját lehetőségeimet, kis csoportban dolgozva, jól meghatározott célokért… Bár, úgy sejtem, erre lesz most a legkevesebb esélyem. Ha nem, akkor marad az a közönséges művezetői állás Pesten. Hagyjuk a jövőt, most mennem kell! Holnap vagy holnapután aztán még beszélgetünk, elmegyünk valamelyik étterembe, oda, ahová kedved van. Jó lesz így? Majd kitaláljuk, hogy hol találkozunk és hánykor.
– Sok sikert! Gondolom, a diri nem fog könnyeket ejteni érted, de – nagyon bizonytalanul és nem túl meggyőzően – tesz még egy kísérletet az érdekedben. Ne vedd túl komolyan, hiszen a látszólagos aggodalmon túl még örül is annak, hogy egy gonddal kevesebb… Gyere vissza, ha végeztél, beszélgessünk még egyet mielőtt lelépsz.

4. 1.

Elég elé vótunk a románokkal… Szinte minden esztendőbe kitalátak valamit hogy a sorsunkot még jobban meg neheziccsék. Eggyik kormányuk ment s a másik jött. Mire megszoktam egy miniszterelnök nevit már nem is vót a pócon. Minden bört le akartak huzni róllunk. Aszt mongyák hét rend van az ember testin ejsze azér próbálkosztak hogy megtuggyák hátha még az alatt is van valami. Egyszer az vót a baj hogy a katolikus iskolának kicsik az ablakai hogy a termeket nem lehet rendesen béfütteni másszé az hogy a tanittók nem tudnak románul örökké kaptak kifogásokot. Ijenek vótak balfaszok s ugy forgatták a törvényt a hogy nekik teccet s ahogy minél jobb vót a fejeseknek csak nyúzhassanak münköt. Ennél még rosszab volt hogy öltek meg az adóval is feszt. Igy biza. Huszonhétbe huszonnyócba ecce má úgy el vótam adosodva hogy aszt hittem ki huzzák ezek még a párnát is a fejem alól. Jöttek hajtották bé rekviráltak s osztán az ember vagy ki tutta vátani az elvett kicsi gunyáját s egyéb holmiját vagy nem. Én még nem is kelene panaszkodjak mer nekem nem vót bankhitelem. Mer az ojannak a házát könnyen dobra verték. Biza egyik másik ember pénzeket vet fel ha építkezet ha valami gépet vagy nagyob álatot mongyuk fajbikát szeretett volna béálítani, úgyhogy osztán sokan azér mentek el bé a regátba pénz kerestre hogy tudják tölleszteni a dolgokot. Itthonn pedig ezalat minden szerte ment. Soknak felvette a burján az udvarát. El voltak mind keseredve. Vissza sirtuk a Monarkiát pedig abba se vót ojan rózsás az élet de mégiscsak el viselhetöbb vót más világ vót az erössen. Az asszonya soknak egyik városba a gyermekek ijen s ojan rokonokná vénasszonyoknál hányóttak s ők magik pedig férfiakul másfelé járták a városokot Temesvártol le Galaczig s Kostancáig mer a mijénk félle az ojan volt mongyuk szinte általánosságba hogy értett mindegyik az ácsmesterségehez valamicskét. Egy két ügyeseb ember mindig kerűt ojan mester félle a ki tutta a nyelvüköt az kiment már tavasszal meg vótak a helyeik itt is ott is ki tuttak eggyezni a mérnekekkel vagy válalkozókkal s osztán hítták bé magukhoz a többit. Nem mondom jó pénzek vótak s becsülete is vót ojankor valamennyi a székejnek de biza enni kellet s ruházkodni ugyhogy nem maradt ojan sok abból ha mindent kifizettek. Ejsze inkább azoknak vót job az az üdő a kik hagytak ithonn mindent úgy a hogy vót s szették a betyárbutort és a családdal együtt el mentek valamejik városba. Az ijenekbő lett osztán valami. Ki gyárba szegödött ki kocsisnak arukihordó munkásnak mer mestersége ojan hogy ércsen az iparhoz nem nagyon vót egynek se. Férfijak közül az járt a legjoban a ki megtanúlta a söfőrséget vagy pincérnek ment az uriember vót. S osztán úgy is könyeb vót ha együt vótak egy városba mer az asszonyok általába szógáltak vagy szakácsnénak áltak ojan nagyob hejekre mind a korházak vagy a gyári kantinok vagy vendéglök esetleg kaptak maguknak imit amott valami zsidót svábokot esetleg ojan úri magyar családokot akikhez béálhattak. Évekig lehetet tartani egy egy job szolgálatot… Én nem mentem el eccer se. Aszt montam hogy meg kel lehessen élni abból a hat hektár szántóból a kaszállókból s a havasi részböll ugye amejikhez erdö is járt mer nállunk ugye szerencsére nem nyútak a köz birtokosághoz. Egy kicsi decka műfa tüzre való ez az ki került részbe csak lekellet vágni felfürészelni. Osztán az öregek is birták magukot mind a két felöl s vót még két tesvérem nekem s az eggyik sogorom akik it marattak a faluba. Egy pár lovam mindig vót a pajtába, két ökör és két vaj három fejöstehén is. A lovakot csak szekerességre hasznátam othoni munkára hordásra szántásra jók vótak az ökrök lassan járók de biztosok.. A bornyukból a csitkókból pénzezni lehetett közbe ha ugy vót. A nagy családdal az össze dógozással még szerencsések is vótunk aszt monhatom hogy még szórakozásnak is jó sokszé ez a töbfajta nyomorúság. Egy nap nekem jöttek a sógorék apám az apósom másik nap mü mentük nekik másfelé s osztán esmen a mijénkre. Változatos vót így erössen szerettük minden roszba van valami jó is. Én aszt mondom hogy lehet akármijen hitvány a rencer ha az ember az attyafijaival a fajtájával esszefog s egy kézre dógoznak közbe ha az eszüköt is hasznáják egy egy kicsit ojan nincs hogy ne lehessen megélni. Ehezni eccer se eheztünk s nem jártunk eppeg rongyokba csak anyi hogy nem nagyon jutottunk egyről a kettőre nem mentünk eléfelé ojan nemigen esett meg hogy esetleg fődet tuggyunk venni vaj komojab béfektetésünk legyen má a szakeke meg vásárlása is ijen nagyob esemény vót a mire két esztendeig gyüttöttünk…


2. 2.

Szép lassan és módszeresen át kellett szerveznie az életét, de úgy, hogy a felesége minél kevesebbet vegyen észre, hogy ne is gyanítsa az igazi okot.
Kisebb és nagyobb hazugságokat építgetett magában. Folyton. Kezdte és végezte. Folyton a valóság ferdítésén dolgozott. Már komoly szellemi kapacitást igényelt, hogy tökéletesre csiszolja olykor a távollét okait, és alig sikerült megoldania az egyik esti kimaradást, utána azonnal következett a másik.
Egyik napra megint valami kocsmázást emlegetett megint, de tudta, hogy párhuzamosan már elő kell készítenie a terepet a következő alkalomra. A tortúra végtelennek látszott, mint egy mókuskerék, mint a taposómalom, gyötrelmes volt, akár a tényleges életfogytiglan a világ legszűkebb tömlöcében.
A hatás kedvéért folyton Vámost korholta az asszony előtt, szidta, mint a rossz lovat, hogy lám: megint beletenyerelt az életébe – mert ez a vén zsidó nem bír magával! –, és van pofája, hogy két nap után újabb színházi programot agyaljon ki – csak azért, hogy ne legyen egyedül! –, lám, most is valami kabarét iktatott be, ami persze azt jelenti, hogy esetleg éjfél körül szabadulhat, s ugye olyankor már nem is lesz érdemes hazamennie.
– Nagyon magányos lehet! – mondogatta a felesége. – Képzeld el, hogy öregségedre nem marad senkid! Épp ésszel ezt kibírni! Szinte lehetetlen!
A felesége megértően viszonyult az ilyen váratlan, de lassan szokványos kimaradásokhoz.
Egyébként a korábbi évtizedek során jól megszokhatta már a férje furcsa életstílusát, és – ha meg is fordult ilyen gondolat a fejében – soha nem volt abban a helyzetben, hogy kételkedjék benne, esetleg lázongjon ellen. Mindig kiszolgáltatott helyzetben élt, tipikus asszonysors volt az övé. Ez a hagyományosan hivatalnoki család – amióta szinte jelképesre apadtak a birtokaik, s felhagytak az életvitelszerű gazdálkodással – mindig a férfi jövedelméből élt. Korábban a házak fenntartása, a csekély föld csak növelte kissé, úgymond kiegészítette és erősítette azt a biztonságot, amely az állami megbízatásért járó fizetésből, majd a nyugdíjból származott. Nem volt más a helyzet a háború után sem, talán egy kicsit csendesebb, szűkebb terű lett volna az életük, ha Járomi-Szabó nem keres mindenféle elfoglaltságokat magának, ha nem törekszik arra, hogy benne legyen a világban és értse is a kort, amelyben él. Látta jól, hogy még nagyon messzire van attól a kortól, amikor az ember elmereng a múlt emlékein, rácsodálkozik minden apróságra, fűre, fára, felhőre, szellőre, bogárra, virágra. Látta, hogy még igen sok dolga van. Engedte, mert mást úgysem tehetett… Egyébként sosem érdekelte különösebben, hogy merre jár, hogy vannak-e titkai, esetleg tart-e fenn külső kapcsolatokat. Belenyugodott a sorsába… Tulajdonképpen, ha nagyon akarta volna, akkor sem látott volna bele a férfi másik életébe, az egyéb részletekre, a hétköznapok távolabbi vetületeibe, mert képtelenség lett volna. Amíg állományban volt, hol ide, hol oda mozgott az országban, gyakran olyan helyeken is járt, ahol nem volt szükség a családra, s mindig körüllengte valami titokzatosság, az államérdek, a szolgálat végzésének a mítosza, a fontosság-tudat, amely benne is, mint a letűnt rend oly sok hívében, ott munkált éjjel-nappal, mintha mindannyian nélkülözhetetlenek és kikerülhetetlenek lennének a nagy gépezet üzemében.

A házasságuk első évei – mindentől függetlenül – teljesen felhőtlenek voltak.
Hol az ország egyik sarkában bukkantak fel, hol a másikban, és határozottan élvezték, hogy bármelyik határvidéken, bármelyik megyeszékhelyen fellelik azokat az embereket, akik között felszabadulhatnak, akikkel jól egyeznek, akikkel hasonlóak a gondolataik, s akikkel ízlésben, felfogásban, mentalitásban is azonosak.
Mindig megtalálták azt a nekik való helyet, amelyet a társadalmi rang biztosított. Mert a pénznek és a hivatalnak még komoly szava volt…
Néha szabadságot vettek, és nagyokat utaztak. Minden irányba, szerte a hatalmas országban. Rokonokat, régi osztálytársakat, egykori játszótársakat értesítettek közelgő érkezésükről. Hatalmas hegyláncolatokat látogattak meg, fenn a Tátrát, az osztrák, olykor a svájci s az osztrák Alpokat, a Kárpátok gyöngyszemeit, mind-mind azokat a büszke havasokat. Az egykori gleccserek tövében pihenő tavak tükrén nézték a makulátlan égboltozat csillogását. Mélyzöld és fekete fenyvesek suhogását hallgatták. Szárnyalt a képzeletük, de úgy, mintha örökre a szirtek fölött keringő hatalmas sasmadarak társául szegődne. Vagy leutaztak a tengerig, és a partok mentén végig a Velence és Spalató közti szakaszon, hol vitorláson, hol gyalog, máskor kocsin, néha a bosnyákok aprócska hegyi lovain vagy éppen szamarak hátán. Végighajóztak a Dunán, le Orsováig. Vagy elvegyültek Bécs, Prága, Pozsony és Budapest fővárosias forgatagában.
És hitték, hogy az élet örök, olyan, mint Róma, hatalmas, és soha el nem múló tartalmakkal bírnak az éveik.
Milyen gazdagok voltak!
Elsápadt, ha visszagondolt az ifjúságra.
Úristen, az ötven-hatvan vagy hetven évekkel úgy számoltak, mint az előttük lévő beláthatatlan kékséggel! Mintha végtelen gazdagság lenne az ifjúkor, amelyet meg nem legyinthet soha az elmúlás bánata, a vég közeledte, vagy maga a rettegett halál és a feledés…
Híres éttermekben ültek, kerthelyiségek asztalainál, hol szalonzenekar muzsikált valami lüktető néger zenét, hol cigányok húzták kivilágos-kivirradtig, sírva vigadva holmi ismerős, de mégis ismeretlen bánaton, hol véget nem érően lengett, lebegett, úszott köröttük a rózsaszínű bécsi keringők andalító muzsikája.

A boldogság – egyébként – olyan felfoghatatlan és röpke ideig tartó, hogy az ember nincsen tisztában ama villanás nagyszerűségével, hogy ez az a pillanat, és máris volt: elsuhant.

Kezdetben félt a férfiaktól. Sokáig. Talán évekig. Rettegett.
Jámbor apácák – akik szerelmi bánatukban vagy éppen az azt megelőző öröm érintése híján vették magukra a Jézus keresztjét –, ők, az avatatlanok tanították annak idején arra, hogy mi illendő az úri leánynak, hogyan kell fogadnia a férfi közeledését.
Bűntudat, reszketés, félelem társult minden gondolatához hosszú időn át, amely a férfival volt kapcsolatos. Pistában aztán – amikor végre közelebbről is megismerte – úgy látta, hogy nincsen semmi ördögi.
– Éppen ez az! Erre kell nagyon vigyázni! – mondogatták a nővérek – A bűnnek nagyon emberi arca van. Olyan, mint a szép gyümölcs, mint egy kívánatos sütemény, mint egy szabadon eltölthető óra. Kézzelfogható, közeli és ártatlan, sőt tökéletesen ártalmatlannak látszó, de meg kell tanulnunk lemondani róla. Tele van az élet ilyen hívságokkal, ezek gyarló és múlandó földi dolgok, amelyekre nem szabad figyelnünk, mert az maga a kárhozat…
A vágyak azonban akkor már teljesen ellentétesek voltak ezekkel a tiltásokkal. És makacsul hosszantartóak, a sejtjei úgy őrizték, mint a tudást, mint a megszerzett tapasztalatot, mint szerves részeit, mint fontos alkotóelemeit ennek a világnak. Mintha azért támadtak volna fel bent a szívben, hogy kis tűikkel átszúrják azt a burkot, amelyet köréjük vont a zárdájuk fegyelme, hogy aztán a kétely, a kíváncsiság kis szikéivel a legutolsó fátyolcafatokat is szétvagdossák, hadd lebbenjenek tova együtt a széllel.
Titkon már – persze – nem az Örökimádást lapozgatták ekkor, vagy a Mennyei füzért; nem a Leánylélek tükre című füzetet olvasták rongyosra, hanem ott voltak a tiltott könyveik, egy-egy Jókai, Oscar Wilde vagy Herczeg Ferenc. Imáikba már nem Jézus és Mária és Szent József nevét foglalták, és nem vágytak arra, hogy életüket, létüket, lényegüket felajánlják egy magasztos, de mégiscsak ismeretlen érdeknek, hanem sokkal közelebbi személyekért fohászkodtak.
Milyen furcsa az emberi test! Bármilyen körülmények közepette előcsalogatja a nőt, az asszonyt, és annak az igazi szerepnek a vágyát! Hány éjszakai sugdolózás, hány reményteljes várakozás előzte meg a beteljesedést! Hány szerepjátszás, amelyben az öle, a melle, a karja, az ajka azokra az öntudatlanul vágyott mozdulatokra készült! S persze, mellette még a bűntudat is felvonult sokáig, furdalta, hogy a Gyehenna tüze égeti majd az ágyékát, a rettenet, meg a borzalom, hogy az örök halál torka ásít felé!

Aztán a percet idézte, amikor először állott szemtől szemben a szeretett férfival. Amikor először voltak kettesben és egymáséi. Azokat a mozdulatait látta az elmúlt idő már-már homályos tükrében, amelyekkel akkor vetkőzött. Kívülről, messziről, szinte már odaátról, túlról, mintha mozivásznon figyelné egykori önmagát. Csak annyi volt a különbség, hogy sem gyarló, sem szaggatott, de karcos sem volt ez a kép, hanem minden részletet egyre élesebben rajzolt elő az emlékezet. Talán még jobb volt, hiszen bosszantóan szebbnek hatott – talán azért, mert elmúlt –, mint maga a valóság. És tiszták mind a hangok, a színek, a formák, s még az illatok is előtolakodtak valahonnan…
A melle remegve billent elő a fűzőből. Aztán a bugyogóját is kioldotta, maga gondoskodott minden részletről, minden titkos és apró mozdulatról, mintha évek óta gyakorolná, és a harisnyáit is egymaga vetette le, majd a csatokat egyesével húzogatta ki, levette a pántot, hagyta, hogy a haja a vállára omoljon. Olyan sötétszőke, szinte már gesztenyés hajzuhatag volt, mint a Mária-Magdolnáé azokon a régi oltárképeken. Fiatal volt, üde és meghatóan gyönyörű. Eszébe nem jutott semmilyen régebbi görcs, vagy belénevelt félelem, esetleg bűntudat. Elmúlt. Vagy bűnbánat? Egyáltalán. Nincsen ilyenkor már semmiféle rettegés az emberben…
És Pista is. Milyen erősnek látszott! Milyen magabiztosan és milyen határozottan mozgott!
Vajon a férfiak mikor tanulják meg az illő viselkedést? Mások asszonyain? Vásárolt fehérszemélyekkel üzekednek, hogy ne valljanak szégyent, ha majd egyszer arra kerül a sor?
Minden sejtje remegett a vágytól, hogy végre beteljesedjék, hogy befogadja, bezárja a férfit magába. Olyan egyszerűen és olyan hirtelen történt, hogy máris érezte magában a hímtagot, amint behatol. Mintha hasítaná, kezdetben fájt, de máris helyet talált. És kimondhatatlan volt az érzés, visszaidézhetetlen, amikor először érezte, hogy belelövell, mint az ígéret, mint valami új élet lehetősége…
Saját magán is elcsodálkozott, hogy honnan ismerheti a párzás jellegzetes mozdulatait? Aztán azon a kiolthatatlan vágyon, amely újra és újra eluralkodott rajta azon az éjszakán…
Hallotta – onnan a távoli időből is –, amint éppen elzörgettet az ablak alatt egy stráfszekér, ütemesen kopogtak a lovak patkói a kövezeten, és éppen hajnali fél négyet ütött az óra. Virradt. Ennyire emlékezett utoljára, mielőtt elaludtak volna, és érezte, hogy valami kellemes illat áradt szét a szobán, talán a korán érő kajszibarack kellemes aromáját lebbentette volt be a peredi ház félig nyitott ablakán egy hajnali fuvallat. A dátumra is pontosan emlékezett, 188… július 16-a volt, egy békebeli csendes vasárnap…

Milyen sokáig reménykedett aztán később! Még hosszú évekig bízott az orvosokban. Minden elképzelhető klinikát felkerestek, ismert és kevésbé híres professzorokat, mert nagyon szerette volna, ha Árpád után még születnek gyermekeik, de tehetetlenek voltak az orvosok. Mindannyian különböző fürdők csodálatos hatásában bíztak, gyógyszereket már nem is ajánlottak. Aztán a tudomány mostani állására kezdtek hivatkozni. Teltek az évek. Ő pedig nagycsaládra, igazi, népes famíliára vágyott, legalább öt-hat apróságra. Hiába. Mennyire szerette volna, ha gyakran összegyűlnek a szülőkkel és a testvérekkel! Mennyire vágyott a nagy családi ünnepekre, amikor ők lehetnek az események középpontjában; keresztelőket akart, nagy és békés karácsonyokat, zajos szilveszteri mulatságokat, névnapokat, közösen tartott születésnapokat, amikor rettenetes felfordulást tudnak okozni a várva várt és a hívatlan rokonok, amikor százasával fogy a töltelékes káposzta, amikor valóságos mészárlást kell véghezvinni a baromfiudvarban, amikor számolatlanul fogynak a hatalmas szelet húsok, amikor meg lehet beszélni a múltbeli eseményeket és tervezgetni lehet a jövőre vonatkozóan! Mennyi egyebet is szeretett volna ezeken kívül! Talán örökre kimaradt sok-sok örömteli eseményből, talán ezernyi élménnyel lett szegényebb…

Fejcsóválva, titokzatosan beszéltek az orvosok. Érthetetlen latin és német kifejezéseket használtak, olvashatatlan, vagy számukra csak nehezen értelmezhető zárójelentéseket írogattak, amelyekben – bizonyára – egymásnak üzentek ezt-azt. Bécs és Pest szakorvosait több ízben is körbejárták, mígnem valaki a kolozsvári klinikán ajánlott a figyelmükbe egy jó hírű szakembert, X professzort, aki aztán meg is mondta, hogy az orvostudomány mai állása szerint nem tudnak a problémán segíteni.

1.2.

Amilyen pozitív élményt jelentett számunkra a decemberi lehetőség, éppen annyira letaglózó volt a marosbecsi verekedés hatása. Véget ért az illúziók kora, és ismét le kellett szállni a földre, tudomásul kellett venni, hogy nincsen az az igazság, nem létezik, korábban sem létezett, és ezek után sem fog előfordulni, hogy egy valamely többségi államba beékelődött kisebbség – csak úgy – maradéktalanul meg fogja kapni mindazokat a lehetőségeket, amelyekre szüksége lenne!
Végig lehetett ekkor szemlézni a nagy demokráciákat, az előttünk sorakozó nagy mintákat, Franciaországot, Nagy-Britan


.: tartalomjegyzék