Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Szeptember
Oláh-Gál Elvira beszélgetése gróf Bethlen Anikóval

Gyermekkori életképek - történelmi háttérrel

A történelmi családok sorsán osztozva a Bethlen-család is szétszóródott a világban. A múlt század ’60-as éveiben Beke György író Székelyszentléleken találkozott  Bethlen Gáborral, a téesz gazdamérnökével, aki egyszerűen a következőket vallotta: „Ez a szülőföldem, erős kötés”… Beszélt még őséről, Bethlen Jánosról, Udvarhelyszék főkapitányáról, az iskolalapítóról, és fiáról, Bethlen Miklósról, aki bejárta a művelődés akkori nagy nyugati országait, idehaza pedig falujában, Bethlenszentmiklóson, európai becsű reneszánsz kastélyt épített. Ő volt a családban az első gróf, a mesélő pedig az utolsónak mondta magát. Bethlen Gábor talán soha nem gondolta, hogy a történelem kereke forgandó, és három leánya fél évszázad múltán már ismét továbbírja a Bethlen ősök történelmét.

Bethlen Anikó egyike Bethlen Gábor lányainak. Marosvásárhelyi lakásában mindig nagy a nyüzsgés, hol egy tanítvány érkezik, akinek angol, német és francia órákat ad, hol alapítványi ügyeket intéz, hol pedig a családi örökség visszaszerzésének szövevényében keresi a kivezető utat. 1938-ban született Kolozsvárott. Beszélgetésünket legkorábbi emlékeivel kezdjük a családról és a nagy Bethlenekről.

 

*

 

– A Bethlen-család a 20. században három nagy személyiséget adott a magyar történelemnek: Bethlen István miniszterelnököt, Bethlen Bélát, Észak-Erdély utolsó  kormánybiztosát, és Bethlen Györgyöt, az Országos Magyar Párt elnökét Erdélyben. Milyen rokonsági szál fűzi az említett történelmi szereplőkhöz?

– Bethlen István a kisbúni ágból való, felmenői a történetíró és iskolaalapító Bethlen János udvarhelyszéki főkapitánytól, erdélyi kancellártól származnak. Gernyeszegen született, édesanyja (Teleki Ilona) birtokán, de apja, aki korán meghalt, Mezősámsondon gazdálkodott, ő is ott töltötte gyermekkorát, oda tért vissza, ezért vallotta Mezősámsondot szülőfalujának. Felesége, Bethlen Margit, az írónő, szintén rokon, de ő a Farkas, szintén erdélyi kancellár és történetíró (az említett János unokatestvére) leszármazottja. Bethlen Istvánról, a miniszterelnökről kevés személyes emlékem van, de a család nagyon tisztelte.  Tudom azonban, hogy a három fiuk közül István és Gábor elhagyták az országot, Argentínába mentek, András pedig meghalt repülőszerencsétlenségben. Pista bácsi visszajött Európába, Olaszországba;olasz nő volt a felesége, akitől egy Miklós nevű fiacskája született, akit akkor láttam, amikor hároméves lehetett. Bethlenben találkoztunk, ahová Bánffy Marianne nagyanyám vitt el látogatóba Bethlen Béla bácsihoz és feleségéhez, Kornis Klára nénihez. Bethlen Béla Bethlen Bálint nagyapámnak volt a testvére.  Nagyanyámnak egyik fia, vagyis Dani nagybátyám, Bethlenbe házasodott, egyik unokatestvérét, Bethlen Béla lányát vette feleségül[1]. Unokatestvéremet, a kicsi Bethlen Miklóst – emlékszem vörös hajára – megmutatták nekem, aki már ötéves elmúltam, és hogy jobban lássam, felállították egy asztalra. A gyermekkori képből ennyi maradt, de rokonomat még egyszer láttam az életben, Bethlen István temetésén, 1994-ben, Budapesten; meglett férfi volt, csak a vörös haja nem változott, és már nem beszélt magyarul. Bár Erdélyből egyedül voltam a temetésen, nem jött oda hozzám, én pedig nem mehettem, mert a tolókocsimhoz vagyok kötve.

Bethlen György unokatestvérük volt, ő a bonyhai ágból való Bethlenekhez tartozik, felesége báró Jósika Paula, az Erdélyi Katolikus Nőszövetség elnöke volt. Nekik nem született gyermekük. Bethlen Ádám örökölte[2] a bonyhai Bethlen-kastélyt, amit lánya, Fruzsina unokatestvérem, aki Londonban élt, a református egyházra hagyott. Nemrégiben hunyt el.

A történelmi szereplők ott vannak a gyermekkori emlékeimben, de azt már nem tudom, hogy személyes emlékek-e, vagy elbeszélésekből maradtak meg. Csak érdekességképpen említem „találkozásomat” Apám egyik nagybátyjával, Teleki Ádámmal[3] Marosújváron. Ádi bácsi unta a gazdálkodást, jobban szeretett mecénáskodni a színház környékén. Apámat ezért meghívta 1939-ben Újvárra, hogy tegye rendbe a gazdaságát. Ott történt, hogy én mászkáltam az Apám hasán, ő olvasta az újságot és elbóbiskolt, én pedig megettem a teli hamutartó tartalmát – ahogyan Anyám mesélte, aki kétségbeesett, amikor meglátta. Mai napig „nem cigarettáztam többet”. Volt egy másik történet, miszerint kitettek az erkélyre a napra, ahová felmásztak a Marosból a vízisiklók sütkérezni, tehát „együtt sütkéreztem a kígyókkal”. Ezek az emlékek később „visszavittek” erre a helyszínre; visszatértem látni a kastélyt, helyesebben azt, ami a régi kastélyból megmaradt, mert 1848-ban a fellázadt románok lerombolták s csak az 1870-es években építették újra. Amikor visszamentem 1990 után egy, 1848 előttről megmaradt régi bástya is látható volt még, de teljesen megközelíthetetlen volt a köréje odaépített tyúkudvaroktól és disznóólaktól. 

Apám Debrecenben végezte az agrártudományi egyetemet; Kolozsváron ismerkedett meg orvostanhallgató Anyámmal[4], oda jártak bálozni a fiatalok régen is, egymással ismerkedni. A királyi Romániában már nagyon nehéz volt az élet, az 1921-es földreformmal felét vették el a birtoknak, és állandó fenyegetettségben éltek. Gyermekkoromból megmaradtak olyan  kifejezések, mint a „perceptor”, „rekvirálás”, fogalmam sem volt róla, csak később tudatosodott bennem, hogy ők voltak az adóbehajtók, akik végrehajtották a „rekvirálás”-t . A bécsi döntés után Apám átszökött a határon Észak-Erdélybe. Teleki Ádámmal együtt dolgozott az Erdélyi Gazdasági Egyesületnél, amelynek titkára volt, egészen a román kiugrásig, 1944. augusztus 23-ig, ami után arra kényszerültünk, hogy elhagyjuk Mezőmadarast és Marosvásárhelyt.  Munkája többek között abból állt, hogy népművelő előadásokat szerveztek falvakon, együtt dolgoztak Kövesdi Kiss Ferenccel, akit a Mezőség apostolának is neveznek.  

A Bethlen-birtok kiterjedt volt, mi maradt Észak- és Dél-Erdélyben? Mi történt a bécsi döntés után?

– A háborút kisgyermekként értem meg, 1940-ben, a bécsi döntés után Mezőmadarason és Marosvásárhelyen laktunk. Ez az  anyai birtok volt,  Ferencz-Mihály Zsigmond nagyapám elosztotta birtokát, 1920 után, felesége és gyermekei között. Észak- és Dél-Erdély határa Szálteleknél húzódott, 7 km-re otthonunktól. Az 1944. augusztus 23-i kiugrás után minden éjjel áttörték a határt a románok; minket  kivittek az erdőbe. és amikor hírt kaptunk, hogy elmúlt a veszély, hazamentünk.

Bethlen Bálint, apai nagyapám Keresden élt, második házasságát egy magyarországi (Keményegerszeg) arisztokrata családból származó grófnővel, Alice von Arz-cal kötötte,  akitől  még született két gyermeke (Ilona és Miklós). Lici, ahogy becézték, igazi mostohaanyaként viselkedett. Amikor Apám és édestestvére vakációban Fugadról, ahol anyai nagyapjuknál nevelkedtek, Keresdre látogattak, nem volt szabad játszani a két féltestvérrel, nem élvezték együtt a családot, mert ők „piszkosak és durvák” voltak. A személyzettel étkeztek. Jómagam soha nem voltam Keresden, ahol nagyapám második feleségével élt, aki a bécsi döntéskor azonnal Vas megyei birtokára költözött vissza a tizenhároméves lányával. Bethlen Bálint nagyapám viszont ott maradt Dél-Erdélyben, a románok 1944 őszén el is fogták, majd a  Târgu-Jiu melletti gyűjtőtáborba[5]  internálták. Kb. hét hónapot tartották a gyűjtőtáborban, ahol olyan asztmát kapott, hogy rá egy évre meghalt, 1946. május 20-án, 57 évesen. Jellemző, hogy látta, mi fog történni, ezért mikor hazakerült az internálótáborból, magához kérette Jakó Zsigmond történészt, kiválogatták együtt a keresdi levéltár értékes, nemzeti értékű dokumentumait, marhaszekérrel vitték Segesvárra, onnan pedig vonattal Kolozsvárra. Az idő őt igazolta, mert csaknem mindenünk elveszett, de azok az iratok, amelyeket átadott a Bethlen-család levéltárából, megmaradtak.[6] Nagyapám utolsó előtti végrendeletében második házasságából való fiát, Mikit tette meg Keresd tulajdonosának, de amikor 1945-ben, nagybetegen látta, hogy nem jönnek vissza, megváltoztatta a végrendeletét. Miki ugyanis a tanév befejezésekor, 1944 nyarán (akkor már Magyarországot és Észak-Erdélyt megszállták a németek, 1944. március 19-én) nem Keresdre, hanem Vas megyébe ment haza. Nagyapám 1946-ban írta utolsó végrendeletét, amelyben „a legnagyobbat és legnehezebbet” Apámra hagyta. Arra kérte Apámat, hogy borítson fátylat a múltra, és ha bajba kerülnének a féltestvérei, azon az áron is segítsen rajtuk, ha a keresdi birtokból el kellene adni. A végrendeletet Korparich Ede és Schell István[7] írták alá. Nagyapámat egyszer láttam életemben, amikor indultunk Marosvásárhelyről Budapest felé, 1944. szeptember elején. Meglátogatott minket indulás előtt Marosvásárhelyen.

Apai nagyanyám, Bánffy Marianne soha nem tudta feldolgozni a válást, házasságukból három gyermek született: Bálint, Gábor (Apám) és Dániel, akiről már szó esett, egyik első unokatestvérét vette feleségül. Nagymamát „sármási”-nak mondtuk, birtoka után. Legtöbbet viszont Fugadon élt, az apai birtokon, ahol az öccse gazdálkodott, és a nagy vadászatokon ő volt a háziasszony. Egy ilyen alkalommal kapta azt az arany melltűt, amibe egy szarvas „gyöngyfoga” volt befoglalva. A fog párját az öccse tartotta meg magának, szintén egy szépművű arany fenyőágon. Ő volt Bánffy Dániel, aki 1940–44 között a magyar kormány földművelésügyi minisztere volt[8]. Amikor 1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot, bebörtönözték, mert nem működött együtt velük.  Szóval a  melltű, amit Nagymama oly nagyon szeretett, elveszett, mint annyi minden, amikor a román kiugrás után menekülni kényszerültünk. Nagymama meneküléskor pont Dani fiánál volt Bethlenben, csak később jött utánunk Budapestre, főleg az inzulin beszerzése és súlyosbodó cukorbetegségének gyógyítása végett.

Anyai nagyapámat, Ferencz-Mihály Zsigmondot keresztszülei – gyermektelenek évén – örökbe vették Mezőmadarason, ők voltak Mihály Zsigmond és Csontos Lina, aki nagyapám édesanyjának, Rózának volt a testvérhúga. Nagyapám korán, 1932-ben meghalt, hosszas betegsége alatt Nagymama az ő ápolásával volt elfoglalva, így bizony  leszegényedett a mezőmadarasi birtok, miközben az intéző meggazdagodott. Anyám anyai felmenői szintén mezőmadarasiak voltak. Dédanyám Szentmiklóssy lány volt, akinek testvérnénjét örökbe fogadta a  mezőmadarasi Pataky család. Ő volt Szentmiklóssy Juliánna. Dédapám Bochkor Mihály törvénybíró, Szentmiklóssy Károly kollégája volt, és mivel felesége korán meghalt az 1874-es árvíz következtében, özvegyen maradt egyéves fiacskájával, úgy gondolta tehát, hogy a kis árva mellé jó lenne kollégája egyik árvája (egyik a Szentmiklóssy lányok közül), és így vette feleségül Terkát. Ő az én dédanyám, Bochkor Mihályné, szőkefalvi Szentmiklóssy Teréz, aki mostohafiacskája mellett felnevelt még három közös lányt is. Terka mamának három református lánya és egy katolikus neveltfia volt. Egyikük az én nagymamám, Adrienne, a másik Etus (Sárkány Balázsné) és a harmadik Gabi, aki korán meghalt spanyolnáthában. Hogy kapcsolódik a családi történet Mezőmadarashoz? Adrienne  nagymamám sokat járt Juli mamához (nagynénjéhez), akit a Pataky gyermektelen, földbirtokos házaspár vett örökbe, és ott ismerkedett meg Ferencz-Mihály Zsigmonddal, nagyapámmal, aki akkor már ügyvédbojtár volt. 

Az egyéves kisfiúnak is megvan a saját története, mert Misike, nekem Misi bácsi, annyira szerette a mostohaanyját, az én dédanyámat, hogy papnak akart menni és Isten szolgájaként könyörögni anyja egészégéért, mert Terka mama beteges volt. Papnak is tanult, de tanárai más pályára irányították, így lett egyházi jogtanácsos. Egyházjogi, egyháztörténeti munkákat is írt.[9]

A családnak fontos szerepe lett a mi életünkben, mert dr. Ferencz-Mihály Zsigmond testvérei Marosvásárhelyen éltek. A Bolyai utcában a Szilágyi doktor-féle[10]házban, amit elvettek és később Mezőgazdasági Bank lett, anyai nagyapám nővére, Giza ( Szilágyi János doktor felesége) lakott, feljebb a sarkon, az ún. Csíky-palotában, a nagyapám másik  testvére, Ferencz Annus (Csíky László[11]közjegyző felesége volt). A minoriták bérházában lakott az én Nagymamám, Ferencz-Mihály Zsigmondné, Bochkor Adrienne, mert nagyapám a minoriták jogásza volt, így özvegye ott maradhatott. 1945 augusztusában jöttünk haza Budapestről, kétheti vonatozás után. Nagymama ötszobás lakásából egy szobát hagytak meg, konyhát és fürdőszobát sem. Ezért Szilágyi doktor bácsi befogadott minket addig, ameddig saját unokái és menye hazatérnek. Nagyapámék jó testvérek voltak, testvérei javára lemondott anyai örökségéről, hogy felépülhessen a két marosvásárhelyi Bolyai utcai ház. A minoriták bérháza a 10. szám alatt volt, a Csíky-palota 16., a Szilágyi-féle pedig a 2. szám alatt.

A nagymamák soha nem meséltek a kastélyok életéről?

– Sokat voltunk együtt Nagymamával, és miközben gombolyítottuk a fonalat, sokszor mondtam Adrienne nagymamának, hogy meséljen. Ő szívesen mesélt a családjáról, Misi bácsiról, innen tudok a családtörténetről. Ami a „kastélybeli” társasági életet illeti, az már a régmúlté volt. A sármási nagymama, Bánffy Marianne sorsa pedig kegyetlen volt. Három gyermeket nevelt, volt egy sikertelen második házassága is Biró Józseffel, aki Budapesten maradt, nem tért vissza Erdélybe… Nagymama pedig igazi erdélyi volt, szerette a népzenét, amikor menekülésünk idején utánunk jött, az is csak cukorbetegsége miatt volt. Él bennem egy kép, amit Nagymama mesélt el: a menekülés idején Nagymama pesti orvosának felesége (zsidó nő volt, ami csak azért jelentős, hogy megértsük, miért kellett elrejtse javait) rábízta egy drága szőnyegét, hogy mentse meg. Sajnos a szőnyeg megsérült tűzgyújtás, papírégetés közben, olyan körülmények között, amikor az orosz katonáktól elrejtendő, a nőket bekormozták. Ostrom után a Nagymama fogta a saját legértékesebb szőnyegét, vállára vette, és gyalog elment vele az orvos lakására, ahol az orvos feleségének elmondta, mi történt. Ahelyett, hogy az megköszönte volna, a következőket mondta, emlékszem Nagymama szavaira: „Én, kedvesem, magát  megátkozom, kívánom, hogy vakon és kegyelemkenyéren haljon meg”. Nagymama így is halt meg. Azért, hogy „ne legyen terhünkre”, Apám kérése ellenére elment Dani fiához Magyarországra, de nem sikerült az együttélés, így egy pesti öregotthonban, megvakulva töltötte utolsó napjait. A Havas utcai Református Öregotthonban halt meg, hamvait Apám hozta haza és helyezte el Kolozsváron a Bánffy-kriptába.

Családja tehát a mezőmadarosi birtokon élt, a román–magyar határtól 7 km-re, innen menekültek.

– Csak érzékeltetésképpen, hogy milyen időket éltünk 1944 őszén… Egyik nagynénémet, akinek férje meghalt és egyedül maradt Sepsiszentgyörgyön, szeptember 12-én a bevonuló orosz katonák megcsúfolták, és ő, született báró Bálintitt Márta öngyilkos lett. Ilyenek voltak a hírek, amikről értesültünk A meneküléskor hatéves voltam. Apám az anyai nagyanyám kocsijába fogott be, egy felhajtható kóberes lovaskocsiba, ahová az ülésre ült Anyám a „kicsikkel” – a kétéves  Évával, a pólyás Rózsával és Dadussal –,  szembe vele egy lehajtható kisülésen a négyéves Ágnes húgom és én ültünk. Nem emlékszem, hogy nappal megálltunk volna valahol. Menekültáradat lepte el az utakat, például nem tudtunk Kolozsvár felé menni, ahol csak hadiközlekedést engedtek, ezért Marosszentgyörgy felé kerültünk. Minden éjjel egy-egy ismerősnél szálltunk meg. Képek jelennek meg előttem az egész menekülésről: például az a fegyelmezettség, ahogyan tűrtük a nehézségeket, gyerekként felmértük, hogy mit kérhetünk, vagy hogy nem állhattunk meg dolgunkat végezni. Este mikor megérkeztünk valahová, elrendeztük magunkat. Soha nem panaszkodtunk. Számomra a legfontosabb a „kisbőröndöm” őrzése volt. 1943 karácsonyára egy tankot kértem ajándékba, jóllehet egy békés, csendes kislány voltam. Hogy miért, azt csak utólagosan tudom megmagyarázni, mint ahogy az emlékképek is utólagosan nyernek értelmet. Meg is kaptam a tankot, szétszedhető, igazi lánctalpas tank volt, mint a mai LEGO-játékok. Én minden este, amikor mindenki ki-, majd becsomagolt, kiszedtem a tankomat a kis játékbőröndből, ami akkora volt, hogy a tank szétszedve belefért, majd módszeresen szétszedtem, összeraktam és visszahelyeztem a bőröndbe. Így vezettem le, valószínűleg, a nappali feszültségeket.

A menekülés alatt Erdély területén mindig akadt ismerős, de ahogy átértünk a magyar Alföldre és szállást kértünk, azt mondta a gazdasszony, hogy férje a fronton van, és koldus erdélyi menekülteket nem enged be a házába. Az udvaron a mi kocsinkból, Éva húgom keresztapja, Szalánczy Gyurka bácsi homokfutójából és a Nagymama harminckilenc szőnyegét vivő társzekeréből „vertünk” sátrat. Ott kapott agyhártyagyulladást a legkisebb testvérünk, Rózsa, ennek szövődményeként a koponyája nem tudott fejlődni és tizenhat éves korában Lugoson egy fogyatékos-otthonban, hat hétre rá, hogy Anyám odavitte, meghalt.

További emlékképeket a Rózsadombról őrzök, ahol Bánffy Dani nagybácsi házában laktunk. Őt nem sokat láttuk, néha megjelent, majd eltűnt és napokig hiányzott. Csak később jöttem rá, hogy olyankor börtönben volt. 1944 karácsonyán álltunk a karácsonyfa körül, amikor elkezdtek dörögni az ágyúk, akkor vette kezdetét Budapest ostroma. Amikor elérték a Rózsadombot, a villát, ahol mi laktunk, stratégiai pontnak nyilvánították, és bennünket kiraktak onnan. Tették ezt annak ellenére, hogy a házon egy svéd követségtől kapott fehér zászló lengett, ami azt jelezte: sok gyermek van ott! Valóban mi voltunk négyen, a sofőrnek szintén négy gyermeke, aztán a háziaknak hat (a hetedik háború után született), Páter Ernőnek, a gödemesterházi uradalom főerdészének a két gyermeke, két zsidólány, akit rejtegettek, és velünk volt Kemény Klió, a Kemény János egyik lánya is. Az maradt meg az emlékezetemben, hogy nem volt víz és a pelenkamosáshoz havat olvasztottak. Hat hét alatt nem sokat mosdottunk, Anyám megrühösödött, mi megtetvesedtünk. Világításra konzerves dobozban, valamiféle zsiradékba mártott kanóc szolgált, ami rettenetesen füstölve égett. A ház pincéjében és mosókonyhájában a penész kiütött. Apám az oroszok fürdőmestere volt. Annyira megtetszett az impozáns megjelenése, hogy nem vitték „málenkij robotra”, hanem ő készítette a meleg fürdőt a környéken elszállásolt orosz tiszteknek. Annyira tetvesek voltak, hogy naponta kellett fürödjenek. Április közepén Apám hazajött, Nagymama fel is pakolta élelemmel, de „elzabrálták” (így nevezték az orosz katonák szokásos fosztogatását) a hátizsákját és üres kézzel érkezett vissza Pestre, májusban. Augusztusig  kellett várni, hogy kerüljön egy jármű, hogy minket a Lórántffy Zsuzsanna utcából, a Rózsadomb tetejéről, elszállítson a Nyugati Pályaudvarig. Két nagy öszvér húzta a hosszú szekeret. A kóber alatt ültek a kicsik, a kicsi Rózsa testvérem hol az Anyám, hol a dada ölében, és kettejük között Éva testvérem, a totyogós. Mi pedig Ági húgommal, velük szemben.

Két hetet utaztunk vonattal, egy marhavagon egyik felét foglaltuk el. A másik felét Orbán Károly és fia, Pál; ezen kívül sok idegen. Orbán Károly, később a Szoboszlai-féle per egyik áldozata, ugyancsak mezőmadarasi volt, az Orbán család (azaz az Orbán Károly nagyapja, György maga is ’48-as honvéd) annak a Bethlen Gergelynek a hagyatékát vette meg, a kúriát és a hozzátartozó jószágot, aki az 1848-as forradalomban Bem seregében harcolt, részt vett a Mátyás-huszárok szervezésében, majd a világosi fegyverletétel után elmenekült és az itáliai, majd a poroszországi magyar légióban harcolt. Hazatért és igen nagy reménysége volt az erdélyi politikusoknak, de tüdőgyulladásban meghalt gyermektelenül, birtokát Bethlen Lajos rokona örökölte, aki viszont Kerlésen építette újjá kastélyát. Úgy mondják, hogy az Orbán Györgytől a mezőmadarasi birtokért kapott pénzt építette bele Kerlésbe. Két lánya gyermektelenül halt meg, birtokát Bethlen Bálint nagyapám örökölte meg.

Kerlést is megörököltük Bethlen nagyapám után; el is mentem 1990 után egy alkalommal megnézni az ottani helyzetet, az egykori híres dendrológiai parkot. Egy ott megismert  autóstopos révén jutottam hozzá a Németországban kiadott 19. számú Heimatbuch-hoz, amit innen kitelepült szászok adtak ki. A 19-es Kerlésről szólt, és ott olvastam, hogy 1946-ban az Ausztriából visszatért szászokkal bontatták le a kastélyt, hogy román iskolát építsenek belőle, de elitták a pénzt; így a román gyerekek a szász iskolába jártak. A dendrológiai park fáit kivágták, annak az árát is elitták. Így írja le egy szász. Bethlen Bálint nagyapám, aki az utolsó tulajdonos volt, nem tudta karbantartani Kerlést, mert nem volt pénz rá, a perceptorok (adószedők) annyira fosztogatták, szorongatták a földbirtokosokat az első, 1920-as földreform után. Most pedig kínlódunk, küzdünk a kerlési maradvány-birtokrészekért is. Legnagyobb örökségünk a kötelességként ránk maradt küzdelem.

Tehát a hazatérés…

– Mikor jöttünk hazafelé, két héten át a marhavagonban (a két szép törzskönyvezett kancánkat megették az oroszok; a kocsinkat nem tudtuk hazahozni), testvéreim hasmenést kaptak, hánytak, nekem pedig szörnyű fejfájásaim voltak mindegyre. Nem szóltam, mert tudatában voltam annak, hogy ha nincs mit együnk Anyám nem tud segíteni rajtam. Minden hadifogoly-szerelvény, amelyet a Szovjetunióba irányítottak, elsőbbséget „élvezett”. A foglyokat nem láttuk, de miután elment a vonat – ma is szemem előtt van a kép – óriási kupacokban emberi ürülék maradt a vonat helyén; kérdeztem Anyámat, hogy „miért van annyi paszulyszem a kakában?” Csak később értettem meg, amit akkor Anyám mondott, hogy olyan állapotban voltak, amikor már a gyomruk nem emésztett. A szerelvényt vontató gőzmozdonyból a lecsapódott gőzt fogták fel az asszonyok és azt használták víz helyett. Ez is egyike a gyermekkori képeknek, amelyekben benne van a történelem súlya.

Velünk utazott egy fiatalasszony is, akinek állandó hasmenése volt. Tőle kaptuk el a gyermekbénulást okozó poliovírust, de a testvéreimnél „csak” a gyomor-bélcsatornában telepedett meg, nekem pedig a gerincvelőben levő mozgatóidegeket támadta meg. Mikor hazaérkeztünk, ismét rám tört a fejfájás, az udvaron hintáztunk, én felmentem az emeletre, hogy lefeküdjek… Nappal! Egyébre nem emlékszem, nem tudom, meddig voltam öntudatlan állapotban, de mikor magamhoz tértem, semmimet nem tudtam mozdítani, egy ágytál volt alám tolva és fütyülgettek körülöttem, hogy tudjak pisilni. Úgy voltam nevelve, hogy soha nem volt szabad ellenkezni, hiába szerettem volna kiáltani, hogy hagyjatok magamra! A gyermekbénulásnak ezzel a képével lezárult egy fejezet az életemben.

– Hogyan élte meg a család az új világot?

– Mi nem estünk a CASBI[12] hatálya alá, apai nagyapámat Keresdről elvitték Târgu-Jiuba, a sármási nagymamát és testvérét, Bánffy Dánielt CASBI alá helyezték, vagyonukat „megőrzésre” elvették. Valójában ők sem mentek el, hanem időközben a határt úgy húzták meg Magyarország és  Dél-Erdély között, hogy lakóhelyük és birtokaik Romániához kerültek.

A szüleim visszamentek Mezőmadarasra, arra a birtokra, amit az 1945 utáni földreformmal meghagytak (vagyis csak 50 hektárt, szántót, halastavat, szőlőst stb. tarthattunk meg). (A mostani törvények sajnos azt az állapotot állítják vissza, ami 1945-ben megmaradt. Előtte már 1920-ban megcsonkították, de nem 50 hektárra.) Ahogy engem fel lehetett ültetni (kb. hathetes betegség után), Anyám Nagymamára hagyott, és ő is kiment Apámnak segíteni. Én tehát vásárhelyi (anyai) nagyanyámmal maradtam. Apai, tehát a „sármási” nagymamát Mezőmadarasra vitték már 1947-ben, mert (ahogy említettem) „kászbis”lett, semmit nem tudott magával vinni, úgy hagyta ott Sármást.  Volt neki egy barátnője, aki szintén egyedül maradt a háború után, Farnos Juliánna (nagyműveltségű családból származott, apja a nagyenyedi Kollégium tanára volt, sokszor mesélt Áprily Lajossal való ismeretségéről), ő harmadik nagymamának számított. Őt is elvitték Mezőmadarasra és később, amikor a családot Vásárhelyre, kényszerlakhelyre hozták, akkor ő gondozta kistestvéremet, Rózsát, aki menekülés közben agyhártyagyulladást kapott, betegen élt, fizikailag fejlett, de szellemileg kisgyermek maradt. Szomorú képem van róla: rácsos ágyban élt, mert ami keze ügyébe került mindent tönkretett.

Szüleim tehát a mezőmadarasi birtokon teremtették meg, kétkezi munkával a megélhetést. Egészen a kitelepítésig, 1949. március 2–3-ig.

– A kitelepítés és D.O.[13]tizennégy és fél évig tartó meghurcoltatást jelentett. A családot hogyan érintette ez?

– Szüleimet nem 1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka, hanem másnap hozták Marosvásárhelyre, ugyanis a helybeliek megpróbálták meggyőzni az „ügynököket”, hogy hagyják őket ott, mert Apámnak és Anyámnak is nagy hasznát veszik a faluban. Ezért 3-án délben mentek értük, úgy, hogy az asztalon maradt az ebéd;gyorsan összeszedték a megengedett legfontosabbat – ágyneműt és élelmet – és saját szekerünkön, saját lovainkkal hozták be őket: két legkisebb testvéremet, a két nagymamát és a szüleimet.

Váratlanul érkeztek meg, olyankor, amikor tulajdonképpen dologidő volt a birtokon. Nem mondtak semmit, de kimondhatatlan feszültség vett körül minket, felhordták, ami a szekéren volt, a lovakat visszavitték, és a család ott maradt minden kereset nélkül. Egész tavasszal és nyáron öntöttsalátán éltünk, ősztől pedig apró főtt krumpli és tej volt a fő ételünk. Anyám az inasiskolában tanított egészségügyet, ehhez akkor is ragaszkodott, amikor még Madarason volt és bejárt kétszer egy héten. Később aztán a tüdőgyógyászat gyerekrészlegén dolgozott, majd iskolaorvos lett a művészetiben, míg aztán körzethez került. Ez volt a szerencséje a családnak, mert Apám nem kapott munkát, „egy grófnak nem jár munka” címen. A kertekben ásott. Egy román ember, topográfus, maga mellé vette, és járták a földeket, dombról dombra, úttalan utakon Apám vitte a vállán a mérőeszközöket. 1964-ben vették le rólunk a „dé-ót” és akkor a jól képzett kitelepítettek tudását is igénybe vehették. Apám is állást kapott, ő a dobrudzsai Razelm-tavat[14]választotta munkahelyéül, hogy hagyják őt dolgozni. Tatárokkal és törökökkel dolgozott egy Bejbudzsák nevű falucskában. Két év alatt kétszer jött haza, úgy, hogy gyalog ment Mahmudia községbe, onnan vonattal Tulceára és haza. Szántás közben  mindig kísérte a traktort, és összegyűjtötte a földből kifordult amforákat, agyagmécsest, római kori császárokat ábrázoló bronzpénzeket. Aztán egy ellenőr észrevette, hogy a „gróf” Dobrudzsában van, jó munkát végez, ki is rúgták azonnal. Azután még rosszabbul ment a mezőgazdaság, és Apámat újra alkalmazták Udvarhely környéki falvakba. Szentléleken volt a központ. Amikor Tamási Áront temették, nagy viharban átment Farkaslakára. Mesélte nekünk, hogy a hatóságok előbb Lupényba küldték Tamási földi maradványait, összetévesztve a két települést, mert román nevük azonos.[15]

– Milyen volt az életük a kitelepítés időszakában?

– Szerényen, de szeretetben éltünk. Emlékszem egy karácsonyra. Volt egy egészen szerény kis karácsonyfánk, de jó illat volt és karácsonyi hangulat. Könyvet kaptam ajándékba, a testvérem egy kis fahintót két lovacskával. Ott volt velünk Drágos Laci bácsi, aki magyarul beszélt, de a felnőttek beszédéből megtudtam, hogy román ember volt. Nem tudom, mi történt a családjával, de egyedül volt, és szüleim meghívták az ünnepre. Ugyanígy vendégünk volt időnként egy festőművész, Vályi Gábor, akinek lelógó bajusza mindig beleért a levesbe;lefestette Marianne nagymamát. Aztán egy idő után eltűnt Vásárhelyről. Akármilyen szegények voltunk, Apám értékelte és fontosnak tartotta, hogy az ünnepen megossza azt, ami nekünk jutott.

Sokan kerestek fel bennünket, Adrienne nagymamának megmaradt a könyvtára, és jöttek hozzánk könyvet kölcsönözni, aztán sok könyv el is veszett. Ezért hézagos a Herczeg Ferenc-, Mikszáth- vagy Jókai-sorozatunk. Marianne nagymama, aki soha nem járt iskolába, nevelőnőtől tanult francia, német és angol nyelvet, zongorázni és festeni. Nemcsak minket tanított, másoknak is adott órákat, egészen addig, amíg itthon volt. Választékosan beszélte a nyelveket, de a fugadi és sármási béresektől tanult románt pontosan olyan parasztosan beszélte, mint „tanítómesterei”.

– Milyenek voltak a  gyermekkor élményei, hiszen tudvalévő, hogy az osztályellenség előtt bezárultak az iskolák kapui.

– 1945 karácsonyán kezdtem tanulni, mert akkor már újra tudtam fogni a ceruzát. A tanítónéni járt hozzánk, olvasni és írni tanultam. Akkor még a  Szilágyi-féle házban laktunk, de amikor a Szilágyi család visszajött, visszaköltöztünk Adrienne nagymamához a Bolyai utca 10. szám alá, ahol a bérházban az ötszobás lakásból egyet hagytak meg 1945-ben. Később visszaadtak még egy szobát, a konyhát és a fürdőszobát. 1946 márciusától vitt el Nagymama a református elemibe. Emeleten laktunk, de engem egy háromkerekű roncsra szerelt székben vittek iskolába. A háznak, ahol laktunk, a Köteles Sámuel utcába is volt kijárata és onnan végig a meredek lejtőn a Szent György utcába vittek minden reggel. Harmadik osztály után megszűnt az egyházi iskola, és akkor a testvérem ment első osztályba az Unireába, engem pedig a Baross Gábor (ma Horea) utcai volt zsidóiskolába írattak, mert földszintes épület volt, és csak egy küszöbön kellett átemeljenek. Ott jártam a VII. osztály befejezéséig. Jobban szerettem abban az iskolában, mint a reformátusban, ahol csak leányok voltak. Az ONCSA-telepiek[16] a Cukorgyár környékéről ide jártak iskolába, osztálytársaim munkáscsaládok gyermekei voltak, ők természetesen fogadtak, és sokkal jobban éreztem magam, mint a szigorú, szomorú  egyházi iskolában, ahol a tanítónénitől a rettenetes szánalmat kaptam, és szüntelen éreztem, hogy nyomorék vagyok, semmire se jó. Árvaházi osztálytársaim is voltak, akik mezítláb jártak és nagyon szégyelltem, hogy nekünk volt cipőnk. Nem tudtam megfogalmazni, mi módon tudnánk összeszedni annyi pénzt, hogy nekik is legyen cipőjük.

Aztán befejeztem az iskolát.  Nekem azt mondta a VII. osztály elvégzése után a későbbi Bolyai igazgatója, hogy „Bethlen grófnő nem járhat abba az iskolába, amíg ő ott az igazgató”. Voltak azonban emberek, akik segítettek. Anyám kérte például, hogy elvihessen egy fizioterápiás kórházba Nagyszebenbe. Valakinek a segítségével vitt el a kényszerlakhely-tilalom ellenére. Rossz emlékeim vannak arról a két évről, 1952-től 54-ig szászok és románok között éltem, az egész országból voltak ott. Leveleztem a családdal, mert Anyám csak kétszer tudott meglátogatni. Megtanultam románul, ez volt az ottlétem hozadéka.

Testvéreim az Unirea Líceumban érettségiztek, de származásuk miatt ők sem tanulhattak tovább. Ágnest, bár 10-es dolgozatot írt, nem vették fel az orvosi egyetemre, így egészségügyi asszisztensképzőt végzett, Évát pedig elutasították a kiskapusi vegyészeti technikumból, ezért jó messzire, Iaşi-ba (Jassy, Jászvásár) ment vegyészmérnökire. Apánk akkor Dobrudzsában volt, anyánk körzeti orvosként dolgozott, így tudtak ők tanulni.

– A Bethlen-családban gyakran lehet találkozni a segíteni akarással. Bethlen Béla írja visszaemlékezésében, hogy fivére, Bálint, az Ön nagyapja nem politizált, hanem egyházi téren tevékenykedett;szívügye volt a „Szászvárosi Árvaház”, és ő maga is elvállalta néhány árva eltartásának és taníttatásának költségét. Vagy nővérük, Mária, aki Dél-Erdélyben  maradt 1940-ben, nagy házát a nélkülözőknek adta át és a Református Nőszövetség elnökeként sok magyar családon segített, amiért a Sziguranca gyakran  zaklatta. Ennek az örökségnek a folytatásaként sorolhatnánk az Ön által létrehozott Bethlen Alapítványt is. Milyen késztetésből fakad a segíteni akarás? 

– Isteni ajándék, belülről jön.

Én ismerem a rokkantak sorsát, és arra gondolok, hogy ha én is valamilyen módon fenn tudom tartani magam, akkor segítsek azoknak, akik szükségben szenvednek rokkantságuknál fogva. Nem szellemi fogyatékosokra gondolok, mert melléjük egyenként egy teljes ember sem elég. Sajnos a világon a legfontosabb a pénz a megélhetéshez, ezért most gyengén áll az alapítvány. Intézkedni, tolókocsikat és orvosi segédeszközöket javítani ugyanaz az ember áll rendelkezésre, Örtel András. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt már használt orvosi segédeszközöket kaptunk; azóta sok embert kiszolgáltak a tolókocsik, vagy az egyéb gyógyászati eszközök. Mivel nincs elég emberünk, nem tudunk utánajárni, sok eszközt nem hoztak vissza, eltűntek. A tolókocsik egy részét már csak alkatrészként tudjuk használni. Egykor holland és svájci adományozóktól kaptuk nagyobb és minőségi adományokat, egy darabig egy angol orvosnő is szárnya alá vett bennünket. Ma már csak személyes ismerőseim, barátaim azok, akik gondolnak ránk és hoznak egy-egy eszközt, tolókocsit.

– Az alapítvány egy könyvkötő műhelyet is működtet. Ez azért érdekes, mert a keresdi kastélyban az ön egyik őse, Bethlen Elek nyomdát hozott létre, hogy testvére, Bethlen Farkas nagyszabású történelmi munkáját kinyomtassa.

– Bethlen Farkas 1679-ben meghalt, de testvére 1683-ban felállította a nyomdát, és elkezdték a hatkötetes mű nyomtatását.[17] Érdekes, hogy papírmalom is volt mellette, mert ők merítették a könyvekhez szükséges papírt. A vízjelben benne van a kígyó a Bethlen-címerből, és számomra nagyon értékes, hogy akkor, másféleképpen, de szintén zavaros időben, volt erre szándék és pénz. Gondolja el, 1690-et írtak! Ma modern, de szintén zavaros időket élünk. A mi könyvkötő műhelyünk a Metalul egykori könyvkötőjének műhelyében alakult, Kron Ernő háromgenerációs könyvkötő-mester segítségével kezdeményeztem a tanfolyam indítását. A műhelyt mint államosított ingatlant visszakapta egy kedves ismerősöm, Papszász Károlyné, Kabos Anna, aki nekem olasz nyelvet tanított, ő adományozta az alapítványnak azt az épületrészt, ahol létrehoztuk a mi műhelyünket. Tizenkét testi fogyatékossal kezdtük meg a tanfolyamot, de a könyv iránti érdeklődés hiánya miatt csak egyetlen vált valóban könyvkötővé, aki a mesterség minden csínját-bínját igyekezett megtanulni. Ma diplomamunkák kötését, gyorsfűzést és könyvrestaurálást is vállal, alkalmazva az ún. angolkötést, tehát a könyvet ki lehet bárhol nyitni, nyitva marad. 

– A Bethlen Alapítvány címere a történelmi Bethlen-címert idézi. A kígyós Bethlenek címerében a koronás kígyó szájában tartja az országalmát, az alapítvány címerében a koronás kígyó fölött egy piros alma látható. Mi a jelentése?

– Az alma a bibliai Jó és Rossz tudásának a fáját szimbolizálja, azért piros az alma és nem a történelmet idéző országalma. Eredetileg nem is Bethlen nevet szerettem volna adni az alapítványnak, hanem Agápét, de eltanácsoltak ettől, mert ennek jelentését csak egyházi körökben ismerik, sajnos, jelentése, a szeretet szó is megkopott. Gondoltam, a magyaroknak mond valamit a Bethlen név ,és a románok, ha nem is tudnak róla semmit, Betlehemre gondolnak. 

– A birtokvisszaszerzés kálváriája húsz éve tart, és még mindig nincs vége. Miért olyan bonyolult?

– Mert nincs rá valós akarat. Hetente kapok rágalmazó levelet. Itt van ez a bírósági idézés, feljelentettek a prefektúrán, azzal vádolnak, hogy olyan örökösödési papírt adtam be, amiből kihagytam a többi örököst. A rendőrségről érkezett egy felügyelő, és kihallgatott a testvéreimmel együtt. Az volt a kérdés, hogy miért nem diktáltam be a többi örököst is? A jegyzékbevételkor ugyanis az volt a lényeg, hogy kérjük, amit lehet, egyikünk ezt vállalta, a másikunk mást. A külföldiek csak épületet kérhettek vissza, földeket nem, így megegyeztünk egymás között, hogy mindenki visszaszerzi, amit tud. Minden pénzbe kerül, én például egy ezüst evőkészletet adtam el, amit – megjegyzem – keserves munkával szereztem, hogy intézni tudjam ezeket az ügyeket, hiszen nekünk az égvilágon semmink sem maradt. Mivel én vállaltam, hogy a fejem a falba verjem, ezért az én nevem szerepelt a papíron, annak idején nem is kérték az összes örököst.  Nem hiányzik nekem ez, mert minden kétszer annyi időbe telik, mint másnak. Szóval ügyvédet kellett hívni, amíg tisztáztuk a dolgot. Azzal váltunk el a rendőrfelügyelőtől, aki „Sărut mâna d-na contesă[18]” köszönéssel érkezett és távozott, hogy kijelentettem: „Sértő és megalázó, hogy a város díszpolgárához így viszonyulnak, jóllehet nem sokat adok erre a kitüntetésre, akkor, amikor fű-fa-virág megkapja. Nagyon szeretném tudni, hogy mit gondolnak erről az egész ügyről, amikor mindenünket, századok alatt épített javainkat elvették, elhasználták, megcsonkították és most azt sem adják vissza, ami megmaradt. Kíváncsi lennék, mit szólnának, ha könnyen szerzett vagyonukból kiforgatnák őket?” Egyszóval ilyen a visszaszerzés.

– Miért ez a hatalmas harc a birtokokért. Kinek, miért?

– Tudja, én is szeretek vadászni, de másként. Én ezt úgy fogom fel, mint vadászatot, ha valami sikerül, sikerélményem van. Komolyabbra fordítva a szót, ez egy kényszer, az eszem tudja, hogy végig kell vinni! Itt van Fugad, ahol apai nagyanyám, Bánffy Marianne született. Bánffy Miklósssal – aki Apám első unokatestvére, de tíz évvel fiatalabb, mint én – társtulajdonosok vagyunk, egyik fia visszajött Magyarországról, rendezni a birtokot. Keresden egy kiürített, ablaktalan, ajtótlan épületet kaptunk vissza. Szerencsére a tető rendben van, bár nem zománcos cserepekkel födték be. A várkastélyt kétszer is elkezdték restaurálni, 1978-ban a kommunizmus éveiben kezdték el először, de Ceauşescu rendelete miatt félbehagyták és a megyei kulturális bizottságnak kellett volna folytatni. Ehelyett azonban a restaurálásra összegyűjtött anyagnak nyoma veszett, a fedelet is megbontották, és úgy hagyták. Ebek harmincadjára került az egész épület, amely kihasználatlanul állt 1990-ig. Akkor a művelődési minisztérium ismét megkezdte a restaurálását, de leálltak a javításokkal a visszaszolgáltatás miatt. Szerencsére – azt kell mondanom –, mert olyan anyagokat használtak, rengeteg betont például, ami árt az épületnek. Apránként megpróbáljuk rendbe tenni és a turisztikai láncba bekapcsolni. Tervezzük például, hogy a reneszánsz kastély szerkezetébe beépült kápolnát, ahová jó pár lépcsőfokon kell lemenni, és amelynek gyönyörű gótikus boltozata van, exkluzív esküvők és keresztelők céljára fogjuk használni. Van igény arra, hogy az élet nagy eseményeit különleges módon éljék meg. Szeretnénk erdélyi  néprajzi múzeumot is berendezni a várkastélyban. Sajnos csak kis pályázatokra vagyunk képesek, mert a nagy pályázatokhoz az önrész is igen nagy. Többen keresnek meg, hogy haszonbérbe vegyék vagy megvásárolják, de ez jogilag bonyolult  és kockázatos, mert mindig az van birtokon belül, akinek pénze van.

Néprajzi múzeumot említett. Lakásában rengeteg tárgy van, cserepek, mozsarak, rézgyertyatartók, régiségek stb. Van egy különlegesség is: Árva Bethlen Kata mozsara. Hogy sikerül megszerezni?

Minden darabnak az ittléte csoda, mert mindenünket széthordták. 1979-ben, egy este, négy Fogaras környékén járt cigány jelentkezett, hogy van egy mozsaruk. Nagyon biztattak, hogy vegyem meg, mert ez egy „nagy úri valakié volt, és én ezt meg kell vegyem”. Jókora mozsár volt, ráírva: „Bethlen Kata 1758”.  Tudtam, hogy 1759-ben halt meg, tehát halála előtt egy évvel öntötték. Kértek érte 4 000 lejt a cigányok, de nekem a házban 900 lejem volt, amit a nyárra összegyűjtöttem. Azt mondtam nekik, hogy a mozsár egy kicsit meg van repedve, csak 900 lejt ér. Gondolkodtak, majd ideadták annyiért.

– Mi történt a birtok visszaszolgáltatásával? Mi lett például a Gödemesterházi Uradalom[19] sorsa?Mennyit sikerült visszaszerezni?

– Mit nem loptak el? Mit nem ajándékoztak a „baráti körnek”, ide, oda, amoda? Mezőmadarason 20 hektárt adtak vissza, a leggyengébb területekből. Csodálatos diós, szilvás, szőlődombos, dinnyés, sósfürdős gyümölcsösünkből és zöldséges kertünkből, ahol még járó koromban, öt-hatévesen segítettem Anyámnak, mert olyan nagy volt és olyan sok minden volt benne, hogy a mi kisgyermeki munkánknak is haszna volt és Apám úgy akarta, hogy értsünk ahhoz, amink van! Ágnes testvérem csak négyéves volt, de ő is tette, amit tudott. Almát, körtét szedtünk, kenyérsütéskor komlót, mert nem vízzel dagasztottak, hanem a főtt komló levével, amiatt, hogy még finomabb legyen a kenyér. Miután a kényszerlakhelyünk véget ért, elmentem megnézni a gyermekkori emlékben élő kertet. Lesújtó kép fogadott, az egykori gazdag kertünk helyén egy kukoricatábla volt.

A Gödemesterházi Uradalom 2005-ben jogi személyiségként újraalakult, majd a korábbi okiratok és telekkönyvi kivonatok birtokában, az említett törvény alapján visszaigényelte tulajdonát. Azóta 2010-ig valóságos jogi kálváriát kellett bejárni, míg végül jogerős, megfellebbezhetetlen döntés született arról, hogy a birtokot vissza kell szolgáltatni. Mindent kitalálnak, még azt is, hogy korrumpáltuk a bírákat, nem akarják visszaszolgáltatni![20]

– Ma milyen viszony van a világon szétszórt Bethlenek között?

– Válasz helyett felidézek egy történetet, Bethlen István temetését. Azt ugye lehet róla olvasni, hogy 1944 tavaszán, már a német megszállás idején bujkált, decemberben az oroszok elfogták, háziőrizetben tartották és ’45 áprilisában a Szovjetunióba szállították. Moszkvában, a Butirszkaja-börtön kórházában halt meg szívbénulásban 1946. október 5-én. Azt mondom én, hogy elég sokáig bírta családjától és közösségétől elszakítva. Antall József kormányzása idején határozták el, hogy földi maradványait hazahozzák, és 1994 júniusában megszervezték az újratemetést a Kerepesi-temetőben. A családban igen nagy tiszteletnek örvendett, ő írta az 1926-ban megjelent Bethlen-könyvhöz[21] az előszót. Lukinich hat hónapig tanulmányozta a keresdi kastélyban Bethlen nagyapám akkor még ép levéltárában a család történetét. Bethlen István magatartása mértéktartó volta, soha nem melldöngető, igazi úr volt, példakép a családban. Itt, Erdélyben neki 5000 holdas birtoka volt, ami a magyarországi (100 ezer holdas) nagybirtokosok között nem jöhetett számításba. Mégis ő volt az, aki Magyarországot a ’20-as években a nehéz gazdasági helyzetéből kimentette. Így élt bennem is az emléke, jóllehet nem ismertem. A feleségével találkoztam a menekülés közben. Bethlen Margittal szépen berendezett lakásban találkoztunk, ő talált nekünk a Rózsadomb tövében egy alagsorban fürdőszobányi helyet, ahol meghúzódhattunk, miután a Bánffy Dániel házát az oroszok stratégiai pontként elfoglalták. Aztán sokkal később, az 1970-es évek körül, Apám még élt, megjelent nálunk Bethlen István István nevű fia [22],  Pista bácsi, aki sokáig Argentínában élt. A testvére ott maradt[23], ő pedig átjött Olaszországba, ott élt volt felesége, Marissa grófnő. Az ő fiúk volt az a vöröshajú Miklós, az én unokatestvérem, akivel gyermekként Bethlenben találkoztunk. Pista bácsi ellátogatott Sámsondra, a nagyszülők templomkertben levő sírjához, majd utána elég gyakran jött hozzánk is. Én összebarátkoztam vele, és gyakori levelezésbe kezdtünk. Értelmes és különös leveleket írt, jóllehet a család kissé szabadosnak tartotta fiatalkori életvitelét. Neki az volt az óhaja, hogy az édesanyja mellé temessék, aki Budapesten van eltemetve. Apám halt meg hamarabb (1981), majd egy évre rá Pista bácsi, 1982-ben. Ez az ismeretség és rokonszenv is oka volt annak, hogy amikor az édesapja újratemetése volt, nagyon kívántam elmenni. Felhívott Bécsből a (félig) nagybátyám, Bethlen Miklós, és mondta, hogy utazik Budapestre a temetésre. Említettem, mennyire szeretnék elmenni, mire ő azt felelte, hogy „mi mehetünk, ti nem”. Eszébe sem jutott, hogy értem jöjjön. Megharagudtam, megérdeklődtem, hogy mi az eljárás az útlevél-szerzésnél, és kerestem valakit, aki elvisz. Egy tanítványom szülei segítettek, volt autójuk, elvittek Budapestre, ahol az unokahúgom, Ágnes testvérem lánya, Évike, ott van férjnél, segített a rövid budapesti létezésemben.

Itthoni intézkedés közben találkoztam Teleki Gemmi nénivel[24], aki szalmavirágból kötött koszorúkat; mondom neki, hogy hová készülök. Azt ajánlotta, hogy köt koszorút, vigyük el. Bár nem sok embernek tett engedményt, elkészítette a virágkoszorút. Este tizenegy órára sikerült Mezősámsondról földet hozatni, amit magammal vigyek a temetésre. Elindultunk éjjel Budapestre;rendbe szedtem magam és elmentünk a Kerepesi-temetőbe. Már mindenki ott volt a Batthyány Síremlék mellett, ahol kb. 60 szék volt előkészítve a hozzátartozók és fontos emberek számára. A temetést ugyancsak egy Bethlen István rendezte, aki elment Németországba, de a változás után visszajött Magyarországra és szeretett volna politikai pályára lépni. Egy fehér szegfűkoszorút készíttetett, amin világoskék szalag volt, a családi címerre emlékeztetve. Ehhez kellett hozzájárulni, tehát minden el volt rendezve. Mellettem ült Bethlen Jolán, a szervező testvére, és súgtam neki, hogy adja tovább a hírt, jusson el az első sorban ülő Istvánhoz is, hogy hoztam földet Sámsondról. Egy idő után visszajött a hír, hogy ne zavarjam meg a „protokollt”, de Jolán hozzátette, hogy „Te csak csináld, ahogy akarod”. Mondtam Évike unokahúgomnak, hogy akkor vigye oda a földet Katona Tamásnak[25] (aki a temetés világi ceremóniájának felvezetője volt), amikor nem zavarjuk a temetés menetét. Átadta ezekkel a szavakkal: a néném hozta Sámsondról. Közben eszembe jutott, hogy pontosítani kellett volna Mezősámsondra a nevet, de már nem jutott idő kijavítani. Katona Tamás azonban kezdte mondani, hogy föld is érkezett Erdélyből, Mezősámsondról, amit szőlőfalujának tekintett (tulajdonképpen Gernyeszegen született), és rászórták az urnára. Így történt, hogy bár a szomorú jelentők sem addig, de később sem érkeztek meg Erdélybe, én „beleszóltam a  protokollba”, anélkül, hogy a nevem elhangzott volna, a föld odakerült a sírba. Talán ennek tulajdonítható, hogy már nem kaptam meghívást a Hyatt Szállóba, ahol a családi fogadást rendezték. Bethlen Jolán néni, a szervező testvére hívta meg a kihagyottakat, a verőcei rokonokat, meg engem, az erdélyit, egy bagószagú cukrászdába, ahol az ő költségére lehetett kávét inni, fagylaltozni és természetesen beszélgettünk. A történtek ellenére számomra nagy élmény volt a temetés. A zsidó rabbitól a református püspökig mindenki csodálatosan emlékezett meg Bethlen Istvánról, aki megérdemelte a felemelő, szép ünnepélyt. A már említett Bethlen-könyvhöz írt előszóban idézte Bethlen Elek jelszavát : Honesta fama, aeternum patrimonium.[26] Ez igaz is, mert hogyha semmink sincs, vagy szánalmas, amit visszaadtak – roncsokban és romokban –, azért a nevünk becsülete, mindennek ellenére, létezik, megmaradt.  



[1] Bethlen Dániel és Bethlen Ilona házasságáról van szó.

[2]A bonyhai Bethlen-kastély utolsó tényleges birtokosa és lakója gróf Bethlen Ádám és felesége, Jendrásik Éva, leányaik Fruzsina (2011-ben hunyt el) és Julianna, aki Londonban él.

[3]Teleki Ádám (Kolozsvár, 1900 – Marosvásárhely, 1972) az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetője, az Erdélyi Gazda főszerkesztője volt. 1951-ben 10 év nehézbörtönre és 15 év kényszermunkára ítélték a Márton Áron nevével fémjelzett Memorandum-perben, 7 év után kegyelemmel szabadult. 1960-ban másodszor is letartóztatták, egy 1957-ben folytatott beszélgetés kapcsán a feljelentés elmulasztása miatt ítélték el. 1964-ben szabadult.

[4]Dr. Bethlen Éva, szül. Ferencz-Mihály Éva (Marosvásárhely, 1910 – 1983, Marosvásárhely) orvos

[5] 1944 őszén Maros-Torda vármegyébõl közel 4000 magyar lakost hurcoltak el a Maniu-gárdisták

Földvárra vagy Târgu-Jiuba, akiknek egy része meghalt az internálótáborban. 1945. április 8-án Gheorghe Vlădescu-Răcoasa nemzetiségügyi államtitkár (korábbi miniszter) bejelentette, hogy megkezdik a Târgu-jiu-i és a sloboziai internálótáborban raboskodó ártatlan magyarok kiengedését. Tîrgu-Jiuban kb. 1500 magyar raboskodott. (Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája)

[6]Bethlen Béla, Bethlen  Bálint testvére, Észak-Erdély kormánybiztosa voltam című önéletírásában visszaemlékezik egy korábbi történetre a Bethlen-levéltár kapcsán: „1898 nyarát az egész család Keresden tölti. Több hónapon át voltunk ott valamennyien. Ezen idő alatt szüleim sorra vették a várkastély  és a melléképületek minden helyiségét és mindenről pontos leírást készítettek. Szüleim felkutattak minden zugot és egy száraz kamrában rábukkantak több hatalmas ládára, ezeket felbontották, mindenik színültig tele volt régi irományokkal. Édesapám hamarosan beutazott Kolozsvárra, ott felkereste dr. Szádeczky Lajos történészt, régi jó barátját és felhívta figyelmét erre a leletre. Szádeczkynek ez valóságos csemege volt, mindjárt engedély kért és kapott arra, hogy az egész anyagot átkutassa és rendezze.” A családi levéltár későbbi sorsa a fentiekben.

[7]Korparich Ede (?, 1893 – Geretsried, Bajorország, 1984) az Osztrák-Magyar Haditengerészet nyugalmazott századosa, 1947-ig az erdélyi Hangya (Kaláka) Szövetkezeti Központ igazgatósági elnöke. A Memorandum-perben ítélték el, büntetésének letöltése után Németországba emigrált. Báró Schell István(Budapest, 1910 – München, 2003) marosvásárhelyi jogász, 1957-ben a Szoboszlai-féle perben ítélték el.

[8]Losonczi báró Bánffy Dániel (1893–1955) a két világháború között erdélyi birtokain gazdálkodott, majd 1940 októberében Észak-Erdély képviseletében kapott mandátumot; földművelésügyi miniszter; 1944 szeptemberében az erdélyi érdekek képviseletében követeli a fegyverszünet haladéktalan megkötését. Szálasi uralomra jutása után a Gestapo börtönébe került, ahonnan sikerült megszöknie. Az ostromot bújkálva vészelte át.

[9]Bochkor Mihály (1877–1920) bécsi és kolozsvári jogi tanulmányai után lett az Erdélyi Római Katolikus Státus helyettes, majd rendes titkára, 1914-től a pozsonyi egyetemen az egyházjog, 1917-től a kolozsvári egyetemen  a magyar alkotmánytan és jogtörténet tanára volt. (Magyar Életrajzi Lexikon)

[10]Dr. Szilágyi János (Szászváros, 1866 – Marosvásárhely, 1962) orvos, megszervezte Maros-Torda vármegye tüdőgondozását. Szívügyének tekintette a tüdőbaj elleni harcot, könyveket adott ki, ingyenes orvosi rendelőt működtetett, részt vett az Orvosi Szemle szerkesztésében.

[11]Csíky László (Görgényszentimre, 1873 – Marosvásárhely, 1948) megbecsült és elismert ügyvéd, majd közjegyző (Sipos Lajos: Marosvásárhelyi mesélő házak)

[12]Az 1945-ben elfogadott 91. sz. román törvény rendelkezett az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár, a  Casa de Administrare şi Supraveghere a Bunurilor Inamice (CASBI) megalakításáról. A törvény a fegyverszüneti egyezmény 8. pontjára hivatkozik, mely kötelezte a kormányt, hogy a még hadban álló ellenséges országok, Németország és Magyarország polgárai tulajdonában lévő javakat „kezelésbe” vegye. Ezzel mind (a német érdekeltségek, javak mellett) a magyar állampolgárságú személyek, mind a magyar érdekeltségű vállalatok, vagy az Észak-Erdélyből elmenekült vagy kitelepedett lakosok teljes ingó és ingatlan vagyona a CASBI felügyelete alá kerül.

[13] D.O.: román – domiciliu obligatoriu = kényszerlakhely

[14]A Razelm-tó Románia keleti részén található, a történelmi Dobrudzsa (Dobrogea) régióban, Tulcea megyében. A Fekete-tengerből jövő vízszintes áramlatok homokkal zártak el egy régi öbölt. A Razim-Sinoie-lagúna része ez az óriási tó, amelyet a Duna tölt fel, a Szent-György ágon keresztül.

[15]Lupény – Lupeni,  Farkaslaka – Lupeni

[16]1940-ben az Országos Nép- és Családvédelmi Alap, az ONCSA kiterjesztette tevékenységét Észak-Erdélyre is. A nagycsaládosok megsegítésére házakat építettek, Kós Károly által tervezett házakat. Kolozsváron ennek alapján fel is épültek az ONCSA-házak, de Marosvásárhelyen a város Közjóléti Szövetkezete elállt Kós Károly megbízásától és a  35 házas ONCSA-telepet Maetz Ervin városi tanácsossal terveztették meg. (Hámori Péter: Az ONCSA. Építészet Környezet Társadalom, Kós Károly Egyesülés folyóirata, XV. évf., 2.szám)

[17] A rövid életű keresdi nyomdát Bethlen Elek állíttatta föl. A nyomda termékei között, néhány teológiai vonatkozású kisebb munkától eltekintve, legjelentősebb Bethlen Farkas történeti műve, melynek nyomtatásához már 1684 januárjában hozzáfogtak. A munka lassan haladt, mert a kiszedett íveket mindenkor Bethlen Elek vizsgálta felül, akit pedig az országos ügyek gyakran huzamosabb ideig távol tartottak keresdi várkastélyától. Innen van az, hogy Bethlen Farkas történeti műve még 1690-ben sem volt készen, ekkor mindössze 832 folio-lap volt kiszedve. Az ez évi Thököly-féle támadás alkalmával viszont a nyomda tönkrement, sőt a história ívlapjai is nagyrészt megsemmisültek, úgyhogy aránylag kevés példány maradt fönn az utókorra. (Lukinich Imre: Bethlen Farkas művének keresdi kiadásához. In Magyar Könyvszemle, 1907, 287.lap)

[18]Román: Kezét csókolom, grófnő!

[19]A Kelemen- és a Görgényi-havasokban levő nagybirtokossági erdő több évszázadig a Bánffy-, a Kemény-, az Éltető-, a Farkas- és a Bethlen-családok birtokában volt. 1918 után ezek a családok létrehozták a Gödemesterházi Uradalmat, amelyet részvénytársaságként jegyeztek be. Az erdőkkel és a kaszálókkal együtt a terület elérte a 24.000 hektárt. Gyakorlatilag Déda, Füleháza, Ratosnya, Palotailva, Gödemesterháza és Maroshévíz jelenlegi területén is voltak erdők, kaszálók, amelyekkel a részvénytársaság a múlt század elejétől a kommunista rendszer hatalomra jutásáig gazdálkodott. Az 1945-ös földreform csak 50 hektár területet hagyott meg a nagybirtokosoknak, 1949-ben megfosztották minden birtokuktól, még a lakóháztól is; pedig ez nem volt benne még az akkori törvényekben sem! 

[20]A per 2011-ben folyamatban van, ennek sem bonyolult örökösi, sem jogi hátterét nem tisztázza ez a beszélgetés.

[21]Lukinich Imre: A bethleni gróf Bethlen  család története. Megjelent Budapesten az Athenaeum RT kiadásában, aranyozott vászonkötésben.  A rajzok K. Sebestyén József és Bundschuh Ottó művészek munkái. 

[22]Bethlen István (Budapest, 1904 – Róma, 1982), Palaviccini Maria Izabella grófnőt vette feleségül.

[23]Bethlen Gábor Buenos Airesben halt meg 1969-ben

[24]Az  utolsó Teleki Erdélyben Teleki Gemma (1908–2001), Marosvásárhely legendás „grófnője”, aki vállalva a kitelepítettek sorsát, virágkötészetből élt, a Bolyai utca egy kapualjában árulta a virágot.

[25]Katona Tamás történész, akkor a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára. Az általa vezetett bizottság 1994-ben pár csontdarabot s egy kevés földet hozott haza a Donszkoj-kolostor melletti temetõ 3. számú tömegsírjából, ahová Bethlen Istvánt temették. A földi maradványokat tartalmazta június 17-én a Kerepesi-temetőben elhelyezett urna.

[26] Latin: A tisztességes hírnév örökös vagyon. A keresdi kastély kápolnájának felirata 1648-ból.




.: tartalomjegyzék