Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Szeptember
Borcsa János

Ferenczes és az ő ibér dalköltő „felmenője”

Ferenczes István: Zazpi[1]

 

Költő számára bizonyára kifogyhatatlan forrás a népdal s a népballada. Művét kiteljesítő magyar költő számára mindenképpen. Megfér bennük a líra két fontos attribútuma, a sejtetés és a szókimondás. Építhet rájuk, aki abban az alkotói stádiumában van, hogy – Illyés szavajárásával élve – a bonyolult gondolatait is sikerül egyszerűen és világosan előadnia. Gondolati mélységet, stílusban egyszerűséget, a megszólalásban pedig hitelességet kínálhat ugyanis ez a forrás a hozzá fordulónak.

Ezek közül az egyiket, a költői megszólalás személyes hitelét éppen egy olyan lírai mű esetében emelném ki – paradox módon –, amelynek szerzője éppen lírai énjét megsokszorozva, egy képzeletbeli spanyol és gallego-portugál nyelven író baszk származású költő szerepében szólalt meg az utóbbi néhány évben. Hogy Ferenczes István választása egy fiktív 18–19. századi költő verses műveinek az „átültetésére” esett, az értelmezés számára is tágra nyitja a kapukat, mert hiszen a helyivel és időszerűvel együtt az egyetemest és örök érvényűt kívánja látni és láttatni ezáltal az „átváltozás” által a költő. A jelen idő a romantika korában megmerítkezve mutatkozik meg, a Hargita hegyvonulatai, illetve hangulatai kimondatlanul is a Sierrákkal, Csíksomlyó mint zarándokhely meg Santiago de Compostelával korreszpondeálnak ezekben a versekben. A jelenre való célzatos utalás a verseket bevezető szerzői előszóban (Prológus helyett) meg is történik. A fordító és közreadó szerepét „alakító” Ferenczes kimondja, hogy ez az „ibér dalköltő” úgy ír „a szerelem sivatagáról, vágyakozásról, honvágyról és hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről-halálról”, hogy „akár a kortársunk is lehetne.” (11.) Egyszóval, a hiány fájó gyönyörűsége van jelen ebben a versvilágban.

Ferenczes ebbe a szerepjátékba kezdve nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a koramodernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője. Az idősíkoknak és térbeli övezeteknek ez az egymásra tevődése állandó villódzást, dinamizmust és feszültséget kelt, s eleven és tágas versvilág ígéretével jár. Ferenczes kortársai közül nemegy él a költői szerepjáték lehetőségével (például Bogdán László, Kovács András Ferenc), de emlékeztetnék, hogy hasonló, könyvnyi terjedelmű költői szerepjáték eredménye volt mintegy harminc évvel ezelőtt – igaz, az más líraeszmény jegyében íródott – a Méliusz Józsefé (1909–1996), aki a saját maga költőmodelljét egy észak-európai, baloldali meggyőződésű demokrata fiktív költő alakjában (Horace Cockery) teremtette meg, akinek művét ő is úgy „fordította” magyarra, mintha saját magát – úgymond – tulajdon magaként fordította volna.

A műfaji és formai sokszínűség a Ferenczes-verseskönyv egyik kiemelendő erénye, amellyel ugyancsak sikerül tükröznie a költőnek hőse, az „ibér dalköltő” zaklatott, kalandokkal tele, életveszélyek közepette haladó pályáját és nyugtalan lelkületét. Uralkodó ebben a könyvben a lírai dal és a románc. Előbbieken a magyar népdal, a szerelmi dal és a bujdosó énekek ihletettsége érződik mindenekelőtt stílus és tematika tekintetében, utóbbi mint líroepikus műfaj eleve mély spanyol „gyökerekkel” rendelkezik (Góngora, Lope de Vega, Garcia Lorca), tehát éppen helyénvaló a költő szerepjátéka amaz ibér dalköltő szerepében. Szomorúság, elégikus hangulat lengi be a dalokat és a románcokat sok esetben (Madrigál, Néhány soledad, Gallego népköltések és románcok, Börtönszerenád, Siralmas éneke, Inka románcok című ciklus), de nemegyszer fordul a költő az átokdalhoz mint erős indulatokat kifejező formához (A megszállókra, Egy alkirályra). Emellett Ferenczes továbbra is műveli kedvenc versformáját, a félszonettet (Félszonettek, Télikék című ciklusok, utóbbi címével Arany Őszikék címen számon tartott időskori lírai verseire utalva), sőt félszonett-koszorút is közread (Gozorú), de olvasható a kötetben egy-egy ciklus limerick (Vulgarden) és rubái (Tíz rubái egy mór leányról), valamint egy ciklus szatíra (Fabula rasar) is – amelyekre köztudottan a szabadszájúság és a harsány hangvétel jellemző –, másik végletként pedig emelkedett, himnikus hangvételű Mária-versciklus Amor mistica címmel.

Mindez egyetlen személyben úgymond megfér, lévén, hogy hősünk megjárta a poklot, a szenvedések mélységeit, hiszen érezhetett valamiféle elhivatottságot magában, képletesen szólva: dudás akart lenni. Egyik lírai önarcképe szerint, melyben harmadik személyben beszél magáról, ő volt, aki „zsoldos lett, esküt megszegő szökevény,/ szidott királyt, papot, grandot, híg erényt,/ sokszor szerzett mocskolódó költeményt.” (Önmagáról) Egy adott helyzetben ugyanis mint a spanyol király  katonája megszegte esküjét, és a szerelem hívására hallgatott, aminek egyenes következménye lett egy örökös száműzetésről szóló bírói ítélet. Óceánra teszik, s egy hajófenéken kell megtapasztalnia a hontalanság érzését. Számára a „rideg anyaország” kézzelfogható, mindennapi tapasztalat lesz hirtelen, amelyet az új világ ígérete sem tud feloldani benne: „Hiába vár a megfoghatatlan új világ,/ Belőlem immár csak az elmúlás kiált.” (Siralmas éneke) A székely keservesekből és a kuruc bujdosóénekekből ismert vershelyzet ismétlődik meg, mikor is kilátástalanságában Istenét szólítja a vándor, illetve amikor el kell hagynia hazáját üldözői miatt a kuruc katonának, vagyis: „Aj, Istenem, Istenem, hol lészen halálom,/ Erdőn-e, vaj mezőn, vagy pedig tengeren?/ Aj, ha erdőn veszek el, ki temet el engem,/ Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem?”, illetve: „Messzire bújdosom, hazámat itt hagyom,/ Isten vezérli dolgom,/ Isten vezérli dolgom.”

A Zazpi–Ferenczes Siralmas éneke tematika és a nyelvi rétegek szempontjából ezekhez a magyar lírai előzményekhez kapcsolódik, tartalmilag viszont teljesen beilleszkedik a költő szerepjátékának egészébe. Már-már epikus részletességgel idézi fel az elemek, a végtelennek tetsző óceán kénye-kedvének kitett énekes élete nagy fordulatát, s ilyen tekintetben a kötet kulcsversének is tekinthetjük ezt a siralmast. A befejező verszak aztán már az egyes ember esetéről az általános felé (emberi sors, kihalt remény) tereli a gondolatot, s a mai ember léttapasztalatát és közérzetét zárja magába:

„Hol végzem sorsomat, én édes Istenem,

Erdőn-e, mezőn-e, vagy kihalt reményben,

            Talán a pokolban,

            Talán fönt a Holdban,

Vagy lent a mély sárban, vagy a fellegekben.”

           

Verstani-metrikai szempontból is közel áll a megjelölt forrásokhoz Ferenczes verse, mondhatni a kettő kombinációja, árnyalatnyi módosítással: a két négyes tagolású (4/2//4/2) tizenkettes sor ritmusát két kétütemű hatos (4/2) gyorsítja fel, majd egy tizenkettes sor zárja, rímképletét pedig a közeli és távoli rímek kombinációjából alakította   ki a költő: a a b b a.

Magát az útrakelést, spanyol hazája kényszerű elhagyását egy 1779-re datált versben örökíti meg költőnk, de ez a búcsú ugyancsak erős indulatokkal kísért elválás: „Kilöktél magadból, Spanyolország” – kezdi a Búcsú Spanyolországtól című költeményt, amelyben „mostohába hűlt honom”-ként emlegeti hazáját. Ha a földrajzi értelemben vett hazát el is kell hagynia, a szellemit viszont magával viszi a száműzött: „én most örökre megyek,/ de viszem Cidet, Fernán Gonzálest,/ Vegát, Calderont s a nagy Cervantest,/ Don Juant, Góngorát – a lényeged!// Mindenen túl: ők lesznek a hazám!” Ezt a szellemi-kulturális hazát viszi magával a száműzött, de nem is tehetne mást különben sem, hiszen tapasztalnia kell, hogy a valódi, lakható haza tulajdonképpen „kompország” lett:

„Kompország ez, sárból, nádból tákolt haza,

mindennap leszakad róla egy darab,

csak nézi a messzeség, s nincs egy jó szava,

a piszkos ár minden szennye ráragad.

 

Szabadrablóknak kiszolgáltatott sziget,

körötte cirkál feketecáparaj,

elesett népe örök vérdíjat fizet,

a jövendő megtörtént itt már tavaly.”

(Kompország)

Végkövetkeztetése arról az országról, amelyet elhagyni kényszerül, szentenciaként hangzik: „te nem voltál haza, csak ország.” (Búcsú Spanyolországtól) Később, új világbeli bolyongásai idején – amikor szintén volt katona a spanyol hódítók oldalán, majd ezek üldözöttje lett, akit az őslakók befogadtak, legvégül pedig a Ferences-rend tagja – sem változik ez az érzés: „Az ország, ki tán anyánk volt,/ Szíve alatt dobogtunk,/ Szerettük, mégis elpártolt” – írja Az anyaországról című versben, s az Emlékezés Hispániára címűben is ugyanilyen félreérthetetlenül fogalmaz: „Nem én, az ország volt, ki elhagyott.”

Egy, immár az új világban, azaz Dél-Amerikában évtizedek múltán született versben is felidézi élete nagy fordulatát az erős baszk identitástudattal bíró Zazpi. Egy Etxahun nevű, szintén üldözött baszk költőhöz írt versében kettőjük közös fájadalmát fejezi ki: „Erdő mélyen bujkálsz,/ Óvnak a pásztorok,/ Veled vagyok én is,/ Messzire átkozott.// Testvérem, sorstársam / Lehullt a csapda ránk,/ Elhagyott jó szülőnk:/ Szétrabolt baszk hazánk.” (Levél Etxahunnak) Emlékeztetnék, hogy erdélyi magyar költő, például Szőcs Géza régebb is mutatott szimpátiát versben a baszkok iránt, illetve szolidarizált baszk hazafiakkal egy 1975-ben írt versben. (Levél Burgosba, Angel Otaeguinek)

Származását büszkén vállalja Zazpi a Baszkok című vers tanúsága szerint is, gőgös, mogorva „népségnek” mondva a baszkokat, akik „rokontalanul élnek,/ Csak távoli barát,/ Kelta, skót vagy székely / Koccint rájuk pohárt”, s akiket hősi történelmük múltán – ebből idéz fel egy epizódot az Eposztöredék című epikus költeményben – „két haza üldöz,/ Mindkettő mostoha.”

Az itt megfogalmazott érzéseknek a kiváltó okai nagyon is valóságosak és maiak, amint erről maga Ferenczes vall a kötetborító szövegében: „Ama keserves december 5-e után egy hosszú adventi éjszakán azt álmodtam, hogy nem tudok magyarul. Se beszélni, se olvasni, se írni. Mintha jégszaunában ébredtem volna, a hidegverejték rám fagyott, s mint nürnbergi menyasszony szorította szívemet. (...) Az adventi álom szinte egész télen visszatért. (...) Így telt a tél. Keserűen, terméketlenül, siváran. Ekkor jelent meg ez a Zazpi nevű ibér, mintegy álmaim függelékeként, és kioldozott rémálmaim kalodájából. Verseinek átültetésével szabadabbá váltak vergődéseim.”

A Ferenczes által létrehozott Zazpi-életművel találkozva, újólag kimondhatja a kritikus, amit általában igaznak tartanak, hogy a távolban valóban benne van a közel, emberi dolgok esetében pedig az idegenben az ismerős, illetve azt, hogy csak a másikkal szemben ismerheted meg igazán önmagad. Ilyen értelemben, úgy vélem, hogy a mai magyar lírában az önismeret figyelemre méltó könyvének minősül a Ferenczes Istváné.



[1] Budapest, 2010, Kortárs Kiadó.




.: tartalomjegyzék