Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Szeptember
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

„A világ legmagányosabb mestersége”

 

Gabriel García Márquez, a karib világ, „Latin-Amerika legnagyobb írója” 1997-ben volt hetvenéves, akkor ötven éve jelent meg az első írása, harminc éve a Száz év magány, és tizenöt éve kapta meg a Nobel-díjat. Ennyi kerek évforduló éppen elég „ok” arra, hogy külön riport- vagy interjúkötet1 köszöntse a világhírű írót, amelyben a régi jó barátnak, szintén regényírónak, Kolumbia egyik legnevesebb publicistájának, Plinio Apuleyo Mendozának beszél családról, mesterségről, művekről, hírnévről, politikáról, nőkről, babonákról, mániákról, az írói pályakezdés nehézségeiről, modelljeiről, politikai nézeteiről, Fidel Castróhoz fűződő barátságáról, és nem utolsó sorban magáról, García Márquezről, az emberről. A nagy csinnadrattával beharangozott ünneplésre a hol Mexikóvárosban, hol Havannában, hol Párizsban, hol New Yorkban élő írónak aztán nem tetszett hazamenni, mert elege volt, hogy állandóan zaklatják, mindenben (még az államügyekben is) az ő segítségét kérik; volt is nagy sértődés, hogy elfordul hazájától, megközelíthetetlen bálvány stb. A Nobel-díj után García Márqueznek élete legtermékenyebb tizenöt éve következett, több regénye is napvilágot látott (Szerelem kolera idején, A tábornok útvesztője, Szerelemről és más démonokról, Egy emberrablás története), aminek – szerinte – egyszerű a magyarázata, hogy bekövetkezett alkotói munkásságának legdöntőbb fordulata: áttért ugyanis a komputerre.

Aki szeret nagy írók életében „kukkolni” (és ki nem szeret?), szereti a szalonfilológiát, azt tkp. – egy kis túlzással! –, hogy mit eszik, mit iszik, hogyan szerelmeskedik, hogyan ír, mikor kel, ésatöbbi, ésatöbbi a zseniális író, annak kitűnő terep ez a könyv az illető „szakterületen” való elmélyülésre. A beszélgetések közé egy-egy kis portrészerű fejezetet is illesztettek az életmű életrajzi vonatkozású részeiből, mintegy alátámasztandó a beszélgetésekben (is) elhangzottakat.

Engem igazából a mesterségéről szóló nyilatkozatai érdekeltek, például az, hogy mennyire nem jó dolog a siker (persze, a sikertelenség sem az), hogy milyen szorongást kelt az üres papír, ami „a klausztrofóbia után a legnyugtalanítóbb dolog”, de persze, ez a szorongás csak addig tart(ott), amíg el nem olvasta Hemingway tanácsát, hogy csak akkor szabad abbahagyni a munkát, amikor az ember tudja, hogyan folytassa másnap. (Hemingwayt egyébként nem tartja jó regényírónak, csupán jó novellistának.) Aztán: milyen nagy szerepe van egy könyv első mondatának, mert „az első mondat afféle laboratórium lehet, amely már meghatározza a stílus, a szerkezet sok elemét, sőt még a könyv hosszát is”. Egy-egy kötet megírása általában nem tart sokáig nála, de a Száz év magány esetében a megírás előtt tizenhat évig gondolkozott a könyvön (és ha számítógéppel pötyöghette volna, akkor körülbelül feleannyi időbe telik a vele való munka). A legjobb szerkezeti képlet pedig „mindig az igazság”; „egy témát sem túl korán, sem túl későn nem szabad megírni” (Hemingway szerint is), és őt igazából soha nem érdekli az az ötlet, amely nem viseli el, „ha több évre félreteszik”. Egy író nem beszél sokat a könyveiről, mert azok a magánéletéhez tartoznak, megírásuk előtt viszont, afféle tapogatózásként, „hogy kiderüljön, hol szilárd a talaj a talpam alatt és hol süppedős” annál inkább. Az ideális hely az íráshoz „egy lakatlan sziget délelőtt és a nagyváros este”. A legjobb regény, amit valaha is írtak, a Háború és béke, a legnagyobb író Faulkner. Amikor véget ér egy könyv, amit ír az ember, az „soha többé nem érdekel”, mondja García Márquez (szintén Hemingway után): az már „halott oroszlán”. És végezetül: „jó regény csak a valóság költői transzponálásából születhet”. Az írói mesterség pedig a világ legmagányosabb mestersége. Mindezekkel egyetértünk. Vagy nem. Másképp nem tehetünk. (Fekete Vince)

 

A nyughatatlan ember

 

Nem is tudom, de ha nekem valaki azt mondaná, utazgassak körbe a világon, és írjam le, miket látok, aligha szerepelne az úticélok között Bolívia, Észak-Korea, Kambodzsa, esetleg valamelyik szökőár, földrengés vagy árvíz sújtotta vidék.

Na de ez én vagyok, a gyarló ember, aki a legkövérebb bajt is odaadom a legsoványabb jóért. Él viszont Magyarországon egy „bolond” ember, aki – minden fölösleges udvariaskodás nélkül – szerintem messze a legjobb újságírója e népnek, amelyre néz a Kárpát. Pedig elég erős a mezőny.

Naná, hogy erdélyi gyerekről van szó.  Lukács Csaba Parajdon született, valamikor a ’90-es évek elején ment „ki” Magyarországra, ahol aztán azóta is ontja magából a jobbnál jobb írásokat, vezető lapok vezető újságírója lett, száguldó riporter, egyszemélyes fel- és megmentő sereg időnként, karítatív szervezet munkatársa, és megszállott ember.

Ha néha éppen beszélni akarok vele, akkor elég belenéznem a hírekbe, hol történik éppen egy jó kis katasztrófa, háború, tömegmészárlás, ínség, és máris tudhatom, hol van Csaba. Néha Afganisztán, vagy Irak, esetleg Törökország kurd része, vagy éppen Nepál, esetleg Indonézia, van, akinek kicsi a világ.

Mindezt Lukács Csaba legutóbbi műve, a Diktátorok könyve2 kapcsán mondom el. Ebben a kötetben Bolíviába, Burmába, Észak-Koreába és Kubába kalauzol el bennünket magával a szerző: jó nekünk, mert kényelmesen elborzonghatunk, sőt akár nevetgélhetünk is a fotelből.  Csaba barátunk ellenben élelmet, ruhát, sőt kamerát csempész be a világ egyik legrettenetesebb börtönébe, a bolíviai San Pedróba Tóásó Előd atyánkfiához, tartja benne a lelket, tudósít a vérlázító jogsérelmekről, embertelen bánásmódról, aztán átruccan, és megnézi magának, milyenek is voltunk/lehettünk volna mi is, ha beteljesül Ceauşescu észak-koreai rémálma, Burmába ugyancsak nem megvilágosodni megy, Kubában pedig véletlenül sem jut eszébe egy luxushotel strandján napozni, nem, ő megy, és feszegeti a pofonosládákat mindenhol, hogy azért a magunkfajta rút szibarita váz is kozmetikázatlanul lássa, micsoda világban élünk.

Az csak természetes, hogy a Diktátorok könyve utolsó fejezete Romániáról szól, egészen pontosan a Ceauşescu-diktatúra végnapjairól, végóráiról. Nehogy azt higgyük, erről is mindent tudunk: nem, Csaba sokkal többet tud, tessék elolvasni a könyvet.

Lukács Csabakönyve egyébként egy készülő sorozat első darabja, a sorozatot Cseh Tamás tiszteletére Micsoda útjaim címmel bocsátotta útjára a kiadó.

A szerző élete ismeretében aligha meglepő, hogy a következő kötet a Katasztrófák könyve munkacímet viseli. Járhatunk majd Lukács Csaba nyomában, úgy sejtem, Thaiföldtől  Amerikáig, és Törökországtól Japánig, ahol csak ember és természet összecsapott.

Tegyük ezt legalább akkora alázattal, ahogyan Lukács Csaba teszi. Ez a legkevesebb, amit megérdemel. (György Attila)

 

A tölgyfa levelei3

 

Lassan tíz éve nem írtam ún. szabadverset, így talán természetes, hogy most, befejezve egy újabb hangsúlyos-időmértékes füzetecskét, egy kicsit kilúgozva, céltalanul tengve-lengve, ismét kíváncsi lettem, milyen is a klasszikus szabadvers. S talán az is természetes, hogy éppen Kassák Lajost vettem újra kézbe – no nem az „aktivista” Kassákot, hanem az öregkorit…

Ha jól emlékszem, Szerb Antaltól származik az a mondás, hogy a világirodalomban mindössze két költőnek van elsőrangú öregkori lírája: Goethének és az Őszikéket író Arany Jánosnak. Elolvasva Kassák utolsó verseskötetét, A tölgyfa leveleit (az Üljük körül az asztalt 1968-ban már posztumusz jelent meg), én Kassákot is beállítanám Goethe és Arany mögé a sorba. Irodalomtörténeti tény, hogy Kassáknak nem egy alkalommal sikerült megújítania a költészetét, de amit a hatvanas évek elején-közepén vitt végbe, az szinte példátlan a magyar irodalomban, főleg ami a kassáki irodalmi „program” („A legkevesebb eszközzel a legtöbbet mondani”) tökéletes megvalósítását illeti. Nincs ezekben a versekben semmi „fölösleges”, semmi „ó dzsiramári / Ó lébli / ó BUM BUMM”: annyira csupaszok ezek a versek, hogy alig marad bennük egy szabadversre való irodalmi „anyag”, mint például az Átváltás című versben: „Itt volt a siralom völgye / az a végzetes hely hová az áldozatokat vezényelték. /De újból felkelt a nap /s a föld beszárította sebeit. /Valahonnan a mélyrétegből előbújtak a füvek /erre látogatott a friss tengeri szél /egy pacsirta család is ide merészkedett. /A nőstény tojásokon ül /hímje a végtelen eget ostromolja / cifrázó énekével.”

Mi akar ez lenni? – kérdezheti az olvasó. Mert „csak” ennyi a vers. Semmi csattanó a végén. Aztán eszembe jut, milyen kaján vigyorral húztam alá az Ünnep reggel című vers első két sorát: „Nem a valóság tükörképével akarlak megajándékozni / [hanem] magával a valósággal”. Nos, az Átváltás című Kassák-vers bizony nem sokkal több a valóságnál, bármit is mondjanak rá a szemiotika professzorai. És a kötet 97 verse mind ilyen csupasz valóság-vers! S mielőtt föltennénk magunknak a kérdést, hogy ez még mindig irodalom-e, lám, mit olvasunk a S végül című vers elején: „Kilépek a költészet bűvköréből / hogy a fényben / a széljáratban / éljek”. Mint már mondtam: irodalmi program ritkán valósult meg ennyire tökéletesen mifelénk. „Kassák Lajos vagyok / csak így / borzalmas egyszerűséggel / Kassák Lajos / a hegyvidékről / fehér ló / és vörös talár / nélkül” – olvashatjuk a Vallomáspár című versben. Hát ilyen „borzalmasan” egyszerű az egész kötet. Csoda-e, hogy egy ilyen kötet után az aczéli irodalompolitika (végre) Kossuth-díjjal is elismerte Kassák irodalmi munkásságát...

Szerencsére a kötet korántsem olyan „száraz”, ahogy azt a fent leírtak esetleg mutathatják. Két remekmű is van benne: a József Attilától is ismerős Simon Jolánt búcsúztató Rekviem egy asszonyért és az Elporzott évek. Ahogy az már egy „öregkori” verseskötettől elvárható: egy-egy remekmű a szerelemről és a barátságról – az egyik a kötet elején, a másik a kötet közepén. Lóhalálában, három hónap alatt írta Kassák A tölgyfa levelei 97 versét, a kötetszerkezetről mégsem feledkezett meg! (Lövétei Lázár László)

 

HIC SUNT LEONES – ITT OROSZLÁNOK VANNAK

 

Már leírtam máskor is, vannak könyvek, amelyeket elolvasni szerintem egyfajta intellektuális kaland. Nem ugyanaz az ember csukja be a könyvet az utolsó oldal után, mint aki kinyitotta az elsőnél. Némiképp változik közben, valamennyire másképp látja a dolgokat, önmagát. A Henderson, az esőkirály4 számomra ilyen könyv.

Adva van egy ötvenöt éves, nagydarab, bikaerős, milliomos amerikai (Henderson), aki sehogy sem leli helyét a XX. századi civilizált társadalomban. Autók, repülők, vízöblítéses vécék, modern orvostudomány, kultúra, persze, hogyne, meg ami vele jár: képmutatás, szerepjátszás, önáltatás, fontoskodás. Felületesség, sunyiság. A látszat hajszolása, az imidzs. Merthogy az ilyesmi is ugyancsak jelen van ott, ahol nem kell minden időt a létfenntartásra fordítani. A természettől való eltávolodás a természetes viselkedést is nehezíti.

Henderson eléggé kilóg a sorból, képtelen alakoskodni, nem is igen akar. Henderson bosszantó, meghökkentő, irritáló. Idegesíti a jól fésült és jól idomult (idomított?) középszert. Igy aztán mindenféle képtelen konfliktusba keveredik a környezetével. De legnagyobb problémája saját magával van: „Kezdenek szorongatni a tények, megülik a mellem. Kezdődik az ámokfutás – szüleim, feleségeim, nőim, gyerekeim, gazdaságom, állataim, szokásaim, pénzem, zeneleckém, részegeskedésem, előítéleteim, brutalitásom, fogam, pofám, lelkem, mind rám veti magát.”

Mindenféle félelmei vannak. Félni lehet haláltól, betegségtől, de valaminek az elvesztésétől is, vagy épp attól, hogy nem kap meg valamit az ember. Ügyesen tudja gyűjtögetni a félelmeket a nagy egóval rendelkező, bonyolult lelkű Henderson. És furcsa módokon próbál meg úrrá lenni félelmein. Idős kora dacára hegedülni tanul (nem is minden tehetség nélkül), meg kipróbálja a nagybani sertéstenyésztést. Jókora megbotránkoztatást keltve átalakítja az ősi, patinás udvarház előkelő környékét a disznók pajtájává. A hallban zajló szmokingos sznobok partyján gumicsizmásan, fürdőköpenyesen vág át, kezeiben kilötyögő moslékosvedrekkel. Ideig-óráig a disznók segítenek is rajta, nincsenek spontaneitás híjával, az egójukkal sem sokat törődnek, és nem mondható, hogy megjátszanák magukat. De egy kondányi disznó is kevés, hogy orvosolja Henderson lelki válságát.

Aztán következik Afrika. Ahol minden igen ősi, és mégis még minden igen új. Henderson egy szafarira kísér el egy házaspárt, de hamar faképnél hagyja őket, hogy egy szál bennszülött vezetésével Afrika legeldugottabb, alig ismert zugai felé vegye az irányt. Sikerül is ráakadnia valami egészen primitív törzsre, amelynek azonban a főnöke fiatalabb korában Afrikán kívül is megfordult, sőt orvosi egyetemre is járt, meg mindenféle filozófusokat olvasott össze. De apja, az öreg király halála után a hagyományt követve hazatért, hogy bizonyos próbatételek után ő legyen a király. Egy szál ágyékkötőben igen érdekes diszkussziók folynak kettejük között az emberi természetről és civilizációról – á lá Hans Castorp és Settembrini vagy Naphta.

De ha Afrika, akkor oroszlánok. A fiatal király csak úgy lehet igazi, felavatott király, ha fegyvertelenül fogságba ejt egy hím oroszlánt valami ősi, rituális és igen veszélyes szertartás során. Van már neki egy nőstény oroszlánja, amelyet naponta felkeres a ketrecében az „oroszlánság” jobb megismerése céljából. A kezdetben halálra rémült Hendersont is ráveszi erre. Akit mellesleg, egy furcsa erőpróba után saját legnagyobb meglepetésére a törzs esőkirályának tesznek meg. És úgy néz ki, egy szelidítetlen oroszlánnal való, naponta ismétlődő közeli ismerkedés igen jó orvosság arra, hogy Henderson végleg kigyógyuljon különféle félelmeiből.

Ami nem kis dolog, ha igazat adunk a törzs fiatal ágyékkötős királyjelöltjének: „– Ahol a félelem feladja a várat, helyében előtárul a szépség. Ha jól emlékszem, ilyent mondanak a

szeretetre is: az vet véget az én túlhangsúlyozásának.” Meg odébb: „– Szépen élni, szépen! Szép élet nélkül nincs más, csak nyomorúság.”

Mindazonáltal fordulatos, kalandos, sőt véres eseményekben sincs hiány, nemcsak a szót csépelik folyton. Afrika nem Svájc és a Henderson, az esőkirály nem A varázshegy. De ezekre most nem térnék ki. Azt azért még megemlítem, hogy a regény hangvétele sokszor ironikus-önironikus és a fekete humornak sincs híján: egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató olvasmány.

Saul Bellow könyvét újra szoktam olvasni cirka 8-10 évenként. Voltak kedvenc könyveim, amelyeket más-más életkorban újraolvasva már nem nyújtottak akkora élményt. A Henderson, az esőkirály igen. (Molnár Vilmos)

 



1Plinio Apuleyo Mendoza – Gabriel García Márquez: A guajava illata. Budapest, 1997, Magvető.

2Pozsony, 2011, Méry Rátio Könyvkiadó.

3Kassák Lajos: A tölgyfa levelei. Budapest, 1964, Magvető.

4Saul Bellow: Henderson, az esőkirály. Budapest, 1970, Európa Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék