Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Október
Mezey László Miklós

Lélekvesztő

A kései elalvás és a nyugtalan álom izzadtságszagú melege párállott a szemében, ahogy fölriadt az ébresztőóra idegbajos zörgésére. Odakinn a késő őszi reggel vigasztalan homálya borongott. A higanygőz lámpák sora meghatározhatatlan körvonalú, kékes színű, hideg foltokként sugárzott elő a ködből, mint távolba vesző pontsor. A nedves avarral borított parkban a növendék díszfák satnyán meredeztek a reménytelenül magas panelházak között, föl, a tévéantennákat rejtő sötétbe. A lakótelep mögötti főútról a kocsiszínből kikanyarodó villamosok elkeseredett visítását hozta a dermesztően hideg szél, meg valami kesernyés égett szagot a külváros ipartelepének kéményeiből. Apró piros pontszemeikkel és mindenhová beszivárgó füstjükkel mutatták meg magukat a ködben láthatatlan kémények a mogorván ébredező városnak.

Kiugrott az ágyból, de – talán a rosszul vett lendülettől, talán a rövid és zaklatott álomtól kótyagosan – megtántorodott, az asztal szélében kellett megkapaszkodnia. Kibotorkált a fürdőszobába, behunyta a szemét és fölkattintotta a villanyt. A kék fal szemet bántóan verte vissza a neonlámpa éles fényét, bele a nagyító tükörbe, onnan az óvatosan szétnyíló ujjak közén álmatag szemébe. Megnyitotta a melegvíz csapját, hadd folyjék ki a csőben fölgyűlt hideg, aztán kapkodó mozdulatokkal mosdani kezdett. Közben eszébe jutott a rádió meg a reggeli hírek. Vizes arccal visszaszaladt a szobába, bekapcsolta, hangosra erősítette, hadd szóljon. Ha neki föl kell kelnie ilyen korán, a szomszédban se lustálkodjanak…

Bármennyire sietett, a tisztálkodásra mindig szakított elegendő időt. Rendíthetetlen alapossággal tudta arcába paskolni a vizet, miközben nagyokat fújtatott. Belefúrta az arcát a bolyhos törölköző puha, illatos mélyébe, aztán élvezettel huzigálta a fehér habbunda alól sávokban előbukkanó arcbőrén a borotvát. Már-már kéjes borzongás futott végig a testén, ahogy a dezodor zöld palackját leemelte az üvegpolcról. Most azonban nem volt ideje lassan élvezni a reggeli fölfrissülés nap mint nap ismétlődő friss örömeit. Kiszalad a szűk kis konyhába, villámgyorsan fölöntötte a neszkávét forró vízzel, belekanalazta a tejport, és néhány hosszú korttyal kihörpintette.

Sürgősen indulnia kellett.

 

*

 

Ébredése utáni második borzongása a kapun kilépve lobbant végig a testén. A magas házak tágas, sárgult füves közein szabadon rohangált a novemberi hajnal csípős szele, és szinte tüzet fújt arcszesszel bedörzsölt érzékeny bőrére. Beleszimatolt a levegőbe, és tudomásul vette, hogy a távoli gyár ma is ugyanolyan buzgalommal ontja füstfelhőit, mint más napokon. De a terjengő korom szaga alól szinte kibújt a fák tövében széltől összehordott avarkupacok fanyar illata. Ezen kissé elcsodálkozott – miközben sietős léptekkel a parkoló felé sietett –, eddig reggelenként nem vette észre a falevelek szagát. Most meg mintha ezen a kopár külvárosi lakótelepen a természet legyintette volna arcon, olyan volt az avar illata.

A kocsi nehezen indult. Erőlködő önindítózás után mégis fölpörgött a motor, ő meg hálás mozdulattal nyomta le a kéziféket, óvatosan fölengedte a kuplungot, és az autó nekivágott a homályból nedvesen előcsillanó aszfaltsávnak.  Sietségében a szélvédőt elfelejtette letörölni, de ideje sem volt rá; szemét szúrósan összehúzva, minden idegszálával előre figyelve vezetett. Így is alig vette észre, hogy egy kamion zúgott el balról a főúton, majdnem elébe kanyarodott. Bőgött a monstrum dudája, a vezetője talán az öklét is rázta, bár ebben nem volt biztos. Megdörzsölte a szemét és rákanyarodott a főútra.

Bal kézzel tartotta a volánt, jobbjával rágyújtott, mélyen szívta le a nap első cigarettájának szédítő füstjét. Hajnaltájt ezen a részen még gyér a forgalom. Ósdi villamosokat hagyott el, melyek nagyokat zökkenve, öregkoruk nyikorgó zsémbelődésével rótták évtizedek óta fényesre kopott sínpályájukat. Itt, a külvárosban jóval több a nagy, szögletes teherkocsi, mint a fürge személyautó, óvatosan kell hát vezetni. De az idő… A huppanós vasúti átjáró következett. A városnak ezt a fertályát sűrűn szabdalják szeszélyesen kanyargó vasúti pályák, iparvágányok. És bizony nem volt ritka a negyedórás sorompó sem. Erre a gondolatra jobban megnyomta a gázpedált. Ügyeskedő taxi tolakodott előtte a teherautók, buszok között, álmos utasát alaposan megzötyögtetve az elhanyagolt kockaköves úton. A taxi nyomába eredt, amely szinte törte az utat előtte a mind sűrűbb forgalomban. Igen, igyekeznie kellett!

Ma lesz az első munkanapja a vállalat új irodaházában. Évek óta várta ezt a reggelt, amikor először lép be a csupa üveg és márvány épületbe, hogy a liftbe szállva fölemelkedjék a hatodik emeletre és… És saját, külön irodájába léphessen be! Látta maga előtt a barnára pácolt ajtó furcsa ábrákat imitáló erezetét, a ragyogóra súrolt 615-ös számot, és a fekete táblára aranyozott betűket: GOMBÁR PÉTER.

Tíz éve dolgozott a kereskedelmi trösztnél, immár két éve csoportvezető gazdászként. És mióta vágyott egy külön irodára! Mióta szeretett volna egy tekintélyt parancsoló önálló szobát! Méltóságérzetet ad egy külön szoba, ahová nem lehet csak úgy benyitni, mint a „kolhoznak” nevezett terembe, ahol öten-hatan könyveltek, számláztak. Méltóságot és tekintélyt adó egyedüllétre gondolt. Mielőtt belép valaki, előtte kopog, vagy föltelefonál a házi vonalon: – Péterkém, beugorhatok hozzád? Ráérsz? – Hogyne, parancsolj! – Vagy pedig így válaszol: – Ne haragudj, most éppen diktálok. Úgy fél óra múlva megfelelne? – Nem csak úgy kicsapódik az ajtó, mint a régi, omlatag irodaépületben, ahol egy csomón szorongtak a kávé- és indigószagú szobában. Ahová csak úgy minden további nélkül be lehetett törtetni – Helló, fiúk-lányok! – Tatárnak, a másik csoportvezetőnek volt ez az idétlen köszönése, ez a bratyizó, harsány derű, ez a jópofizó kiabálás. Tatár mindig „gyerekeknek” szólította őket, „hellóval” köszönt mindenkinek. De mától másként lesz. Még Tatárnak is kopognia kell.

Valahogy mégsem érezte a régen várt nap izgató, lelkesítő feszültségét, előre sejlő örömét. Rossz éjszakája miatt? A gonosz, múltidéző álom miatt? Vagy egyszerűen azért nem maradéktalan az öröme, mert a fekete táblára még nincs fölfestve, hogy CSOPORTVEZETŐ?

Távolsági buszok narancsszín tömbjei úsztak el mellette, púpos teherkocsik dudáltak és a jelzőlámpák színes fényfoltjai váltakoztak a feje fölött. Balra szikraeső pattogott, kékesfehér tűzforgács hullott a kövezetre egy villamos áramszedőjéből. Fények ugráltak a szeme előtt a várost beborító őszi, kora reggeli ködben.

Mától minden megváltozik körülötte. Minden, csak még ki kell tapasztalnia, mennyi ideig tart az út a város másik végébe. Ugyanis az az egy szépséghibája van ennek a modern irodaháznak, hogy éppen a város ellenkező végében épült föl. Villamossal az út másfél óráig tartana, többszöri átszállással. – Majd meglátjuk… – dünnyögte, és lejjebb tekerte az ablakot, de metszőn hideg szél csapott be. Fölhúzta, pedig szerette volna, ha a huzat kiviszi a kesernyés cigarettafüstöt.

A járműfolyam kezdte elérni a belvárost. A keskeny mellékutcákból új és újabb kocsik ügyeskedték be magukat a durcás hajnali vonulásba. Mind több lett a személygépkocsi és ritkultak a ponyvás teherautók. Szaporodtak a jelzőlámpák gyors pillantásai, függő fényorgonákként villogtak az úttest fölött. Utasokkal tömött troli kanyarodott elébe, piros farát szinte szemtelenül himbálva a szélvédője előtt. Hátsó ablakából álmatag iskolások, kötött sapkás nők és kalapos férfiak elmosódott arca bámulta az őket követő autót. Megpróbált előzni, de a szűk belvárosi utca lökésszerűen sűrűsödő szembeforgalma miatt ez lehetetlen volt. Megadóan döcögött hát a troli vörös foltját követve, azért ügyelve, hogy mikor villannak föl a stoplámpái. Később rémisztő vijjogás hasította föl az álmos, mégis nyugtalan hömpölygést. Egyre közelebbről hallatszott a szabad utat követelő rikoltás. A fehér oldalú, kék lámpáit villogtató mentőkocsi elkeseredetten küzdött az előtte csak lassan szétnyíló csúcsforgalomban. Két oldalát csak néhány centiméter választotta el a lassan araszoló bádogfolyamtól. Ő is jobbra húzta a kormányt, és önkéntelenül összeráncolta a homlokát, amikor elment mellette a mentő. Néhány másodperc múlva, mintha mi sem történt volna, helyreállt a reggeli áramlás lassuló, gyorsuló, ritmikus vagy épp hektikus rendje. A troli is meg-meglódult, döcögtek tovább.

Mire átverekedte magát a városon, a hajnali ködös derengés bágyadt fényű reggellé tisztult. A távolban itt is gyárkémények ágaskodtak az égre, ugyancsak piros lámpákkal az oldalukon és ugyancsak kormos szagú füstöt lehelve.

Ahogy fölkanyarodott az új irodaház előtti betonozott, törpe fenyőkkel körbeültetett parkolójába, nyomban föltűnt neki, hogy mindössze egyetlen autó ácsorog a bejárat előtt, egy piros bogárhátú Volkswagen. – Kinek van piros Volkswagenje? – Nem ismert senkit a cégnél, akinek ilyen színű és márkájú kocsija lenne. – No, mindegy – és az órájára nézett. Öt perccel múlt hét, tehát késett öt percet. Holnap korábban kell indulnia – legyintett. Kezében megcsörrent a slusszkulcs. Azért határozott és kimért léptekkel nyomult be a forgó üvegajtón. Ismeretlen portás állt előtte.

– Jó reggelt!

– Jó reggelt!

Belépett a liftbe, halk surrogással emelkedett föl a festék- és tisztítószerszagú hatodik emeletre. Vörös futószőnyeg, a falakon színes reklámok, plakátok és grafikonok. Mindenütt tolakodó vegyszerszag, a friss festés-mázolás ingerlő illata. – Szellőztetni kell, jó sokáig szellőztetni – gondolta. Senki nem járt a folyosón, néma csönd terpeszkedett a neonok fényében.

615. GOMBÁR PÉTER. Barnás erezetű ajtó, mutatós sárgaréz kilincs, a zárban a kulcs. – No, ez az!

Irodájában a múlt héten már nagyjából berendezkedett, még rádiót is hozott. Itt is vörös szőnyeg, mennyezetig érő virágállvány saját nevelésű kaktuszaival, szanzavéráival és pálmáival. Az ajtó színével harmonizáló íróasztal, irattartó szekrény, rajta a rádió lapos ezüstteste. A falon képek, az általuk forgalmazott termékek reklámjai. – Ezeket ki kell cserélni. – Ledobta magát a forgószékébe és bekapcsolta a rádiót, keresett valami kellemes, halk zenét, maga elé igazította a telefonkészüléket, az írómappát, és kényelmesen rágyújtott,

 

*

 

Dél körül járhatott az idő. A rádióból üvöltött a rock and roll. Tíz ujja az íróasztal matt felületén pattogott, követve a zene gyors ütemét, miközben testét hátrafeszítette az egyre kényelmetlenebbé váló széken. Tarkóját a résnyire nyitott ablakból érkező fuvallat hűsítette, lába szaporán dobogott a piros szőnyeg fölkunkorodó szegélyén.

– Nevetséges, egyszerűen röhejes…

Fejhangon visított a rock and roll, elektromos gitárok húrja csengett, tompán pufogott a dob, süvített az orgona. Még jobban fölerősítette a rádiót, hadd zengjen belé az egész nyavalyás, üresen kongó irodaház!

– Röhejes…

Egyedül van! Az egész épületben egyedül! Rajta kívül csak a mafla portás méláz a bejáratnál. Egyedül van! Első és e percig egyetlen dolgozója ennek a csupa üveg és beton irodaháznak, ennek a modern munkakalitkának, ahol néhány nap múlva már egy pontosan működő, precíz apparátus szorgos tagja lesz, De addig?!

Félreértés csúszhatott a dologba? Miért mondta neki tegnap az osztályvezető, hogy ma már kezdjen az új helyen?  Mit csináljon itt egyedül? Hát nem nevetséges? Vagy valami rossz tréfa az egész? Mit csináljon itt egyedül? Kihez szóljon? Még büfé sincs, ahol reggeli szendvicsét és az újabb kávéját megvehette volna. A telefon néma, úgy látszik, még nem kötötték be a hálózatba. De hát miért küldték akkor ide? Félreértett valamit? Vagy megviccelték? Kérdezze meg a portást? De mit tudhat az a bamba.

Éhes volt, aztán újból rátört az álmosság. A majdani büfé üvegpolcai

üresen csillogtak a márvány fal előtt. Meg mintha az irodájában is csalódott volna. Eddig föl sem tűnt neki, milyen sivár – Ha nem lennének itt a virágaim, egy cellában érezném magam. És amilyen mutatós, olyan kevéssé praktikus. És miért halványszürke a telefon? A régi fekete színű sokkal jobban nézett ki. A sötétítő függöny is furán sárga: Ki látott még ilyet? Nem is megy a fal színéhez. Milyen ízlésű ember lehetett a belső építész?! Meg aki ezt az otromba irattartó szekrényt tervezte, na, az is.

– Valahogy el kell teljen ez a nap. Holnap már biztosan jönnek a többiek is. Persze az a hülye Tatár is, a „Helló, fiúk, helló lányok”-kal,  a „Gyerekek, azt képzeljétek el…” kezdetű adomákkal. Egyelőre azonban egyedül ülök itt, mint valami száműzött egy börtönszigeten. Száműzött a hatodik emeleten, röhej! Ha nem lenne rádió, megenne a fene fél négyig. Fél négyig? Ki törődik azzal, hogy itt ülök-e fél négyig. Csak töltöm itt a drága időt, egész nap haszontalanul, semmit nem tudok csinálni, pedig éppenséggel közeleg az esedékes beszámoló leadásának határideje. És nincs itt Aranka sem, hogy diktálni tudnék neki, pedig megfogalmaztam már a beszámoló bevezetését.

– Ajjaj, mi lesz itt két-három nap múlva. Beindul az élet. Nyüzsögnek az emberek, sisteregnek a kávéfőzők, kopognak az írógépek és a számológépek, a lépcsőfordulóban pletykálkodnak, csörögnek a telefonok. Milyen hangja lehet ennek a szürke telefonnak?  Fölemelte a kagylót, de csak a rock and roll dübörgött a rádióból.

Az írómappa fehérsége világított előtte az asztalon. Még üres. A toll odakészítve, a félig levő cigarettásdoboz mellett. De a hamutartóban már jócskán voltak elnyomott csikkek. A szája pállott volt a sok dohányzástól, de hát mit tudott csinálni egész nap. Egész nap egyedül. Cigarettázik, hallgatja a tánczenét meg óránként a híreket.

Megint a benépesült irodaházat látta maga előtt. A tröszt problémáit, a kimutatásokat, beszámoló jelentéseket, a tárgyalásokat, a folytonos és vég nélküli értekezleteket, meg a magánéletek nyúlós mélyében kotorászó pletykákat, az ingerült telefonüzeneteket, a fal melletti fülbesúgásokat, a rojtos szélű telexpapírokat, a nyilvántartó ívek számoszlopait, az űrlapokat, a kapcsos irattartókat, az indigók gyanúsan kékes halmazát, a falakra kiakasztott grafikonokat, a gyűrött számlák tömbjeit…

Fantasztikus gitárszóló kezdődött. Mintha a zenekar pódiuma is elektromos feszültség alá került volna. Ideges rángatózás az egész. Szaxofon rikácsol, döndül a dob.

– Ez a vég. Egy üres irodaépületben hintázom egy bizonytalan széken, előttem a rémisztően üres papírlap, a toll és a cigaretta. Őrület! Őrület. – Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Hát jó, legyünk túl rajta – gondolta. Mindkét karjával a levegőbe suhintott. Lehalkította a rádiót, előrehajolt, kivett egy szál cigarettát a dobozból, kattant az öngyújtó, illant az első füstkarika, és írni kezdett az addig bántóan fehér lapra: „175 cm magas, 36 éves, egyedülálló közgazdász vagyok. Kedvelem a zenét, az autózást. Korban és természetben hozzám illő hölgy ismeretségét keresem házasság céljából – ’Megértő lélek’ jeligére”

Mint aki látni sem bírja, gyorsan összehajtotta a papírt, sietős mozdulattal a zsebébe süllyesztette, fölkapta a kabátját, kifordult az folyosóra, bezárta az ajtót. A lift azóta is a hatodik emeleten állt, ahogy följött vele a reggel. Megnyomta a fényes fekete gombok közül a legalsót. Süllyedni kezdett vele a kabin. A földszinten kilépett az előcsarnok tükörfényes márványpadlójára. Az ismeretlen portás ugyanúgy állt az ajtóban, ahogyan reggel.

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

 Keresgélni kezdte az autója kulcsát, azonban valami hiányérzete támadt. Tétován körülnézett. – Jé, hová lett a piros bogárhátú? – Emlékezett rá, reggel még azt találgatta, vajon kié lehet. – Valaki mégis volt a házban rajtam kívül? – Aztán legyintett, nem fontos. A slusszkulcsot zsebre vágta, fölgyűrte kabátja gallérját, és öles léptekkel elindult a kopár parkon át a belváros felé. A hirdetőbe.

Újra megállt, körülnézett, és eszébe jutott, hátha elfelejtette kikapcsolni irodájában a rádiót.




.: tartalomjegyzék