Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Október
Dan Lungu

Ez lenne ama híres-nevezetes óvszer? (Lakatos Mihály fordítása)

Elsőként a hallása tért magához a zsibbadtságból. Odakinn valószínűleg egy csodálatos tavaszi nap lehetett, de a madarak… nos, azok rettenetesen csiripeltek. Csak hevert így, magatehetetlenül, miközben a természet, tölcsérnek használva a füleit, szadista módon zúdította rá hang-ürülékeit. S még ha csak a természet, de az emberek is! Tökéletes cinkosságban – melyet kevésbé mostoha körülmények közt ontológiainak nevezett volna –, amit egyesek „egyetemes harmónia” összefoglaló néven szoktak emlegetni, amiről viszont őneki ellenállhatatlanul a lekváros kalács jutott az eszébe. Vagyis a legundorítóbb valami, amit el tudott képzelni. Egy jó munkásember, visszaélve ezzel a kissé zavaros fogalommal, nekiállt láncfűrésszel rönköket aprítani, mintegy hitelesítve a tényt, hogy az ember és a természet közt örök és megbonthatatlan a kapcsolat. Főként, ha arról van szó, hogy egymás torkának ugorjanak. Egy másik emberi lény, mert egyelőre nem talált rá más kifejezést, aki földrajzi térben közelebb helyezkedett el hozzá, vagyis a szobában, olyan zajokat állított elő, amelyeket általában az állati faj megnyilvánulásaiként jegyzünk. S közben szó se essék a minimális illemtudat hiányáról, hogy ne használjunk olyan fellengzős kifejezéseket, mint a felebarátunk iránt érzett szeretet, arról, hogy egy csipetnyi csönd csak megilletné azt a másik emberi lényt is, aki éppen a szürke hétköznapokhoz annyira szükséges életerő újjáélesztésén munkálkodik. Mert hát, hogy a közvetlen környezeténél maradjunk, még a zenéhez értő módon viszonyulni képtelen fülei is megállapíthatták, hogy az a lény ütemesen zihál, míg a hangsúlytalan ütempárban fel-felnyög. Ha a két tevékenység közt, hogy mellőzzük a közönséges „reflex” kifejezést, szorosabb kapcsolat lett volna, igen nagy valószínűséggel egy, a jelenlétében folyó szexuális aktusra tippel. Ami már két emberi lény összeesküvését jelezte volna, a jó munkásemberrel három, s ha a természetet is belevesszük, máris négyszereplős a dolog. Azaz egy igazi összeesküvés. De nem, szerencsére, nem! Miután pár pillanatig figyelmesen hallgatta, egy kezdetleges induktív levezetéssel – istenem, ilyen körülmények közt csak ennyire tellett! – személyes biztonsága tekintetében kielégítő valószínűséggel zárhatta ki a coitus, és ezzel együtt az összeesküvés hipotézisét is.

Ez felbátorította, hogy megpróbálkozzon egyik szeme kinyitásával. Noha számíthatott volna rá, mégis a meglepetés erejével hatott, hogy a fény, mint egy nekivadult természeti elem, barbár módon lerohanta a retináját és erőszakot tett legrejtettebb idegsejtjein is, melyek, kihasználva testvéreik lázas tevékenységét, próbáltak még egy kis reggeli álmot csenni maguknak. Első ösztöne azt diktálta, hogy csapja rá szempilláját a napfényre, és a jobb idők eljöveteléig, méltóságát megőrizve, vonuljon vissza a belső vörös félhomályba. De az agya, hogy ne mondjuk: kíváncsisága, mást diktált. Kényszeredetten elviselve a természet ezen újabb aljasságát, igyekezett környezete tanulmányozására serkenteni a szemét, hörcsögként kaparva össze az információkat a lakótársául szegődött hangtani rejtély feloldásához. A „Hoppsza-hoppsz és oáhh” rejtélyéhez, amiként hirtelenjében elkeresztelte. Megérte az erőfeszítést? Tudásszomja habozás nélkül rábólintott. Az illemtudat, mint az ösztönös szemérem képviselője, hallgatott és nyelt egy szárazat. Végül is, ezt akkor tanulta, amikor az alapfokú társadalmi beilleszkedésre nevelték. Ez lett az ő védjegye: a száraz nyelés. Következésképpen a szeme nyitva maradt.

Az átkutatható terület nem volt túl izgalmas, mert arccal a fal felé fordulva aludt el. Tehát a cselekmény, orvul, mögötte zajlott. A szeme ennek ellenére gondosan nyilvántartásba vette egy zsírfolt körvonalait, egy tenyérnyi felpattogzott falrészt, mely alól olyan rózsaszínű vakolat derengett elő, amelyet rendeletben kéne betiltani, valamint egy obszcén falfirkát, melynek megfejtésével nem törte magát. Sajnos, irreleváns részletek. Legalábbis ami az ő X-aktáját illeti. Bármennyire is igyekezett kitérni egy következő mozdulat gondolata elől, szükségessége annyira idegesítően, olyan kényszerítő erővel mutatkozott meg, hogy beadta a derekát.

Nos, jó. Elismerte: igen, valóban meg kell mozdítania a nyakát. Hogy elfordíthassa a fejét.

De hogyan?

A gyönge sejtek közt gyorsan terjedő görcs és a nyomában járó ellenséges fájdalom azonnali visszakozásra késztette. Eladdig orvul megbúvó ideges remegés lépett fel fenyegetően. Gyomrában a gyomornedvek megrepedezett kéreggé álltak össze. A szomjúság halálos szédületeket hozott rá. Memóriája elutasította a legfrissebb, értsd: előző esti történések felidézését. Valahol a tüdő mögött, bonyolult folyamatok eredményeként, a kétségbeesés készült megszületni.

Mit tegyen?

Megfordult…

Hogyan? Rejtély!

 

Jóformán be sem fejezte a mozdulatot, amikor fürge szeme már meg is oldotta a rejtélyt: egy emberi lény ugrókötelezett, és ez a modern foglalatosság minden figyelmét lekötötte. Első pillantásra a szebbik nemhez tartozónak tűnt. De őt nem volt könnyű átverni. Érzékei, főként az esztétikai, azonnal riadót fújtak, jelezvén: mindössze egy kezdetleges hamisítványról van szó. Vagy, ami még rosszabb, genetikai abúzusról. A természet egy zsákutcájáról, amiként kedven csatornájának, a Discoverynek a narrátora mondaná.

Először is, az izmos, ennél vérmesebb munkára is alkalmas karok ejtették gondolkodóba. Na meg az őket borító egészséges szőrzet, ami kétségkívül kiváltotta volna némely tankönyvszerző lelkesedését. Legyűrte feltoluló undorát s tovább vizsgálódott. A disznósajtszerűvé dagadt pofazacskók iszonyatos süvöltéseket hallattak egy-egy be- és kilégzés során, a szájprém fölé vékony bajuszka árnyéka vetült. A ritkás, ragacsos, avas zsírszínű hajzat inkább egy kutyafalka szájából üggyel-bajjal visszaszerzett parókának tűnt. A nyakának meg se kottyant volna egy járom. Lilásan rengő keblei, melyek infantilis vízilovakként ugráltak a kötél ritmusára, dermesztő látványt nyújtottak. A köldökébe egy tengerimalac simán behúzódhatott volna az eső elől, míg ágyékának környéke könnyed erotikus játékok helyett verítékes bozótirtó munkát ígért. De hipotézisét leginkább saját férfiassága támasztotta alá, melyre véletlenül, vakarózás közben bukkant rá a pokróc alatt. Töpörödötten hevert, sokkos állapotban. Mint egy csiga, melynek elárverezték a házát.

„Mi van, nyuszkóca, lustizunk?”, szólította meg a lény vizenyős pillantást vetve rá, s gyöngéden csücsörített a „nyuszkócánál”.

Maga mögé pillantott, de ott nem volt senki. Ez azt jelentette, hogy őhozzá beszélnek, amin szerfölött elcsodálkozott. Figyelembe véve saját törékeny testalkatát és a szemközti lény agresszív hústömegeit, egy régi jó ismerőstől valószínűleg elviselte volna a „nyuszkócázást”, de mivel erről szó sem volt, igencsak megrökönyödött. S ha ehhez hozzáveszi ezt a túlhajtott bizalmaskodást, amit még a saját szülei részéről is nehezen tűrt volna el, szó nélkül ki kellett volna dobnia az illetőt. De hát nem tehette, hiszen nem a saját lakásában volt. Most, hogy figyelmesebben szemügyre vette a környezetét, döbbent rá, hogy egy disznóólban ébredt.

„Mi van, kiscicám, hasogat a lopótököcske? Ugye mondtam, hogy ne keverd…”, folytatta a másik ugyancsak felé fordulva, ami tovább fokozta elképedését. A hangból áradó gyöngédség nem csak hogy nem illett a szituációhoz, de felpiszkálta benne azt a „lekváros kalács”-érzést is, amit a hetedrangú filozófusok közül is csak nagyon kevésnek sikerült ilyen hatékonyan előcsalogatnia belőle. S persze, közben egy pillanatra sem hagyta abba együgyű elfoglaltságát. Ugrált és süvített, süvített és ugrált.

„Gyerünk, Bob, hagyd már a morcizást. Mi a gond?”

Tény: a lény tele volt meglepetésekkel. Vajon mi következik?  Még képes lesz felszólítani, hogy szálljon be az ugrándozásba. Egyébként pedig meg volt győződve arról, hogy itt valami félreértésről lehet szó. De hagyta, hadd jöjjön rá magától, isten ments, hogy szóba álljon egy ilyen alakkal. Kétségkívül, a legbölcsebb az lett volna, ha azonnal és önérzetesen kivonul ebből a disznóólból. Amit meg is tett volna, ha éppen nem anyaszült meztelenül kuporog egy koszos, itt-ott kiégetett, és furcsa, a lóveríték és a dijoni mustár közötti skálán elhelyezkedő szagot árasztó pokróc alatt kuporog, s ha ruhái nem egy bizonyos távolságra, valahol a Vasorrú Bába háta mögötti zónában lettek volna. Úgyhogy önérzetét egyelőre csak felsőbbrendűnek szánt némaság árán tudta megőrizni.

Ujjai hatókörében, a saját testén, egy megdermedt hártyát talált, amelyet mintha odaragasztottak volna a szőrzetéhez. Ó, Istenem, csak nem kínoztak meg csepegő forró viasszal, döbbent belé a rémület. Megkaparta a körmével, hogy mintát vegyen belőle. Sem az állaga, sem a színe, sem a szaga nem hasonlított a viaszéra. Megízlelni valahogy nem merte. Ismeretlen anyagnak nyilvánította, s mint minden normális ember, pánikba esett. Ki tudja, milyen szörnyűségek estek meg a testével, anélkül, hogy ő ezt – legalább kényszer hatására – jóváhagyta volna.

„Tetszettél az este, Bob, tudd meg!”, szólalt meg a hárpia s kivillantotta néhány fémfogát. „Micsoda príma nyelvezet… Milyen nagyon csodálatos bókok… Istenemre, Bob, soha senki nem mondott nekem ilyen szépeket…”

Érdeklődve kezdte hallgatni, noha a lény szembetűnően hűvös kapcsolatban állt saját anyanyelvével.

„Emlékszel még, Bob? <<Verítéked mint a trópusi gyümölcsök íze>>… <<szemed mint a kaktusz virága>>… <<szívem jégesőként ver érted>>… Csakugyan, Bob, le fogom jegyezni, hogy soha az életbe’ ne felejtsük el.”

A kétséges és helytelenül használt többes számon túl, a mondatok derengtek valahonnan, ezt nem tagadhatta le szégyentelenül. Sőt, önmaga előtt becsületesen elismerte. Valószínűleg az első költői próbálkozásait rejtő füzetekből származhatnak. A kérdés az: hogyan férhetett hozzájuk ez a Keselyű. Nem mintha túl nagy költői értéket képviseltek volna, de valaki mégiscsak feltörte legféltettebb rejtekhelyeit. De ki?

„Életemben először éreztem igazán nőnek magamat, Bob. Először éreztem úgy, hogy valaki értékel. Hogy egy férfi férfiként szól hozzám, s nem úgy, mint egy manus, akinek megbokrosodtak a spermái, ahogy éppen te mondottad.”

Igen, ez egy jól sikerült mondat, ismerte el, nem sokat kéne rajta csiszolni, hogy közölhető állapotba kerüljön.

„Csodálatos pillanatok voltak, Bob… Mondtam is magamban: nicsak, egy igaz ember, aki még engem is rávesz, hogy felfedezzem magamban a nőt… De tényleg, Bob, eddig soha nem éreztem ilyesmit, hidd el, tessék, már sírok is, mint egy féleszű…”

A lény leállt egy pillanatra, és a kézfején lévő szőrzettel letörölte könnyeit. Ő pedig teljesen zavarba jött. Ez tényleg tele van meglepetésekkel! Nézte a szőlőszem nagyságú könnyeket, és nem tagadhatta, hogy, a látszat ellenére, a lényben van egy bizonyos fokú érzékenység, akkor is, ha ez csupán képzeletbeli jelenetek hatására jött elő belőle. Valami az ő lelke mélyén is mocorogni kezdett. Valahol sajnálta is ezt a szerencsétlen fehérnépet.

„Ezért aztán, Bob, első szóra beleegyeztem, hogy a feleséged legyek… Így még senki nem szólt hozzám… Nem mintha túl sok ajánlatot utasítottam volna vissza életemben, de akárhogy is…”, mondta, s megpróbált kacéran mosolyogni.

Csakhogy ekkor már világossá vált számára, hogy a Vasorrú Bába félrebeszél, lehet, irdatlan magas láz emészti, az orvostudomány csodája, és sürgősen mentőt kell hívnia. Merthogy az már holtbiztos, hogy ez a lény megbolondult, fesztelenül és beszámíthatatlanul keveri a valóságot saját erotikus-érzelmi képzelgéseivel.

„Na, jól van! Elég a sírásból, elég a prüntyörgésből, munkára fel!”, biztatta magát szégyentelen optimizmussal a lény. „Milyen jó, ha mindig ott a retikülben egy ugróspárga! Le a kilókkal, te lány! Mindjárt itt az esküvő… s bizony, a darázsderék a cél!”

Hatalmas, együttérzéssel vegyes undorral figyelte. Amibe egy kis pánik is vegyült.

„De mi ez pofalemez, Bob?! Ó, Istenem, de hülye vagyok! Hát persze, hogy jó voltál az ágyban is, nemcsak a szövegelésben. Volt néhány orgazmusom is, mit akarsz?! Az elsőnél szinte lefejeltem az éjjeli lámpát, nyuszkóca.”

Elismerte, hogy a lény furcsa dolgokat hord össze, de nem unalmas.

„És azt is nagyon csíptem, ahogy kiosztottad Traiant. Behúztál neki, nem vicceltél. Úgy kell neki, ha pofátlan. Hagyd csak, hogy aludjon a fürdőben, majd magához tér!”

Csak félig-meddig hallotta az utolsó szavakat, mert időközben érdekes felfedezést tett a lábával. Lábujjai közé csípte azt a „valamit”, s közelebb húzta, hogy a pokróc alatt elérje a kezével. Nem húzta elő, csak óvatosan megtapogatta. Kis lufiszerű valami volt, benne síkos folyadék, a végét összecsomózták. „Vajon ez lenne ama híres-nevezetes óvszer?”, ötlött az agyába a kérdés.

„Gyerünk, rózsám, elég a lustiból! Öltözni! Mindjár’ itt lesznek az enyéim kocsival, hogy kimentsenek Traian disznóóljából, merthogy tényleg az, igazad volt.”

Érzékei azonnal vijjogni kezdtek, amiként a krimikben lehet olvasni, hogy történik efféle vészterhes pillanatokban.

„Röhejes lenne, ha az öregek csóré seggel találnának itt! Ha-ha-ha!”

Minden világos, jól sejtette: összeesküvésről van szó. Nos tehát, már csak az van hátra, hogy megjelenjenek az öreg cinkosok, általában az akció kitervelői, nyájas, derék emberek, szerető szülők ábrázatát öltve magukra.

„Beülünk egy étterembe, s ünnepelünk, mókuskám! Ne haragudj, nem tudtam magamban tartani a nagy hírt.”

Egyértelmű, most már sietnie kell. Hogy áthúzza aljas számításaikat, leleplezze ezt az egész színjátékot, amelyet akár egy hetedrangú szappanoperából is kölcsönözhettek volna. A terve egyszerű volt: hozzá kell jutnia a ruháihoz, s fel kell szívódnia, de tüstént. „A madár kiröppent a kalitkából”, ahogy a krimik szakzsargonjában mondják. Csakhogy ruhái a tüzelő majomként ugrándozó lény háta mögött voltak.

„Ne csináljak egy teát, hátha rendbe hozza a gyomrocskádat?”

 Hálát adott az égnek a felkínált esélyért, és bólintott.

 „Na végre, te is megszólaltál!”, mondta a lény, akit megtévesztett az ő éleslátása, s elugrált a kötéllel a konyha irányába. Rövidesen rejtélyesen váltakozva hallatszott az edények csörömpölése és az átvert Cerberus zihálása.

Olyan sebességgel kapkodta magára a ruháit, mintha valamely erről szóló katonatörténetből lépett volna elő, s éppen kiröppenni készült a kalitkából, amikor megszólalt a lény képzeletbeli emlékei által humanizált hangja, és azt mondta:

„Bob, soha nem fogom elfelejteni a ma éjszakai szavaidat, de tényleg!”

A hiúság vagy egy idegen vétek krisztusi vállalása lehetett, ami egy pillanatra megtorpantotta? Nem tudta pontosan, s ideje sem volt ezen gondolkodni. Előkotort a zsebéből egy cetlit és egy tollat, és ezt firkantotta a papírra: „Elmentem kenyérért.”

„Igazi nőnek éreztem magam, Bob. És ez nem semmi, hidd el!”

Visszafordult az ajtóból és még hozzáírta: „Szeretlek!!!”

„Úgy érzem, szupi egy életünk lesz együtt. Hogy soha nem fogsz csalódást okozni!”

Ismét visszafordult az ajtóból, és még ezt írta hozzá: „Remélem, nem lesz semmi baj.”

Aztán kiröppent a kalitkából.

 

Lakatos Mihály fordítása




.: tartalomjegyzék