Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Október
Nagy Szabolcs

"Vasszékelyek" (A székelyudvarhelyi 82. gyalogezred az összeomlás alatt)

A „Vasszékely”

 

„Kik e világharc minden nagy csatáin

Küzdöttek, mint Károlykeresztesek,

Ifjú királyunk székely katonái,

Honvédjeim s Ti 82-esek!

Jövel! Ragyog a fogadalmi oltár!

Gyopárt a Hargitáról hozzatok...!

Te élsz, hazád mártírpajzsa voltál....

A hős halottak halhatatlanok!”[i]

 

Az első világháborúban elesett, székelyudvarhelyi illetékességű, a cs. és kir. 82. gyalogezredben[ii] szolgált és hősi halált halt katonáknak emléket állító, híres „Vasszékely” szobrot 2000. március 15-én leplezték le Székelyudvarhelyen. Másodszor. A szobor elődjét, az 1917 végén felállított, cserfából készült és acélpikkelyekkel borított emlékművet Erdélyi István 82-es őrmester tervezte, Herman Ottó szakaszvezető, Rózsa Géza tizedes és Sipos Jenő honvéd faragta (valamennyien szintén 82-esek). A szobor talapzatára négy feliratot helyeztek az alkotók. Ezek az égtájak szerint a következők voltak. Északon: „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok.” (Ma is ez olvasható a szobron). Keleten: „Ojtuznál, Volhina síkjain, s ott lenn Doberdón, ismeri az ellenség a puskatusom.” Nyugaton: „A trón, s a haza védelmében vassá válik a székely, s hősi, csodás tettét hirdeti a hon, s a világ.” S végül délen: „Magyar testvéreink, ne féljetek, míg napkeletnél állanak a székelyek.”[iii]

A szobor azonban nem bizonyult hosszú életűnek. A várost 1918 végén megszálló románoknak egyből szemet szúrt az emlékmű. Először, 1919. január 5-én, a helyi román térparancsnokság a keleti felirat eltávolítását kérte Paál Árpád helyettes alispántól, aki ezt az emlékjelek nemzetközi védelméről szóló egyezményre hivatkozva elutasította. Egy hónappal később egy éjszaka ismeretlenek lefűrészelték a szobor fegyverét, ezenkívül a patrontáskáját is megrongálták (a kijárási tilalom miatt éjszaka csak román katonák közlekedhettek a városban). Pár nappal ezután egy koporsót helyeztek valakik a szoborra, majd az ezt eltávolító katolikus gimnáziumi tanulókat a román katonák felpofozták. Február 9-én a románok a szobrot ledöntötték, majd kétszer rálőttek, mintegy szimbolikusan kivégezve az udvarhelyi hős alakját. Ezután a szobor szétfűrészelésére kényszerítettek székelyeket, majd a darabjait eltüzelték, többek között vacsorát főzve lángjainál…[iv] A teljes Székelyföld román kézen volt már ekkor, de az Erdély határán álló Székely Hadosztály révén még élt a remény az udvarhelyiekben, hogy sikerül visszaállítani a meggyalázott emlékművet.[v] A Székely Hadosztályban pedig ott harcoltak az egykori „vasszékelyek”, a 82-esek maradékai is. Az alábbiakban az udvarhelyi bakák szempontjából kívánjuk körüljárni ennek a korszaknak, 1918–1919. fordulójának történéseit.

 

Székelyföldi alakulatok

 

Köztudomású, hogy 1918 végén Erdély keleti részének védelmére az úgynevezett Goldbach–csoport volt kijelölve.[vi] Az Anton Goldbach Edler von Sulittaborn altábornagy vezette erők a cs. és kir. 1. lovas hadosztályból, am. kir. 17. és a m. kir. 29. népfelkelő gyalogezredből, a cs. és kir. 113., 204., és  206. gyalogezredekből, a m. kir.  311./I. és  316./I. hadtápzászlóaljból, továbbá két repülős századból és 10 üteg tüzérségből álltak  (a román megszállás kezdetekor, 1918. november 12-én további két üteg odaszállítás alatt állott). E haderő mindösszesen 13.662 puskát és 82 ágyút képviselt.[vii] Ez a nem túl jelentős, döntő többségében nem erdélyi legénységből álló, de – az ekkor még gyenge harcértéket képviselő – román hadsereggel[viii] szembeni ellenállásra alkalmasnak mutatkozó csapat azonban a háborús vereség, illetve a forradalmi események hatására 1918. novemberében feloszlott.[ix] Beigazolódott azon székelyföldi politikusok félelme, akik már az 1916-os román betörést[x] követően tartottak attól, hogy a jórészt idegen származású tisztekből, illetve legénységből álló haderő adott válságos pillanatban nem fogja megvédeni a rábízott területet, s ezért szorgalmazták, hogy Székelyföldön elsősorban a helyi legénységgel feltöltött egységek állomásozzanak. De melyek voltak ezek? S esélyük lett volna-e kiállni a próbát?

1914-ben a cs. és kir. csapatok közül, a XII. (nagyszebeni) hadtest hadkiegészítési területéhez tartozott (többek között) a teljes Székelyföld, tehát az ez alá tartozó alakulatok rendelkeztek részben, vagy egészükben székelyföldi hadkiegészítési területtel.[xi] A cs. és kir. gyalogezredek közül a 2. (brassói) ezredhez tartozott Háromszék vármegye területe (1918. májusában a legénység 50%-a volt magyar nemzetiségű),[xii] a 62. (marosvásárhelyi) ezredhez Maros vármegye (52% magyar), a 82. (székelyudvarhelyi) ezredhez pedig Csík és Udvarhely vármegye (sajnos pont erről nincs adatunk). A lovas alakulatok közül, a 2. k.u.k. huszárezred a XII. (nagyszebeni) hadtest hadkiegészítési területéről származott legénységet alkalmazott (tehát a teljes Székelyföldről is vonultak be hozzá regruták, itt 79% volt a magyar legénység aránya). A tüzér egységek közül (ezek etnikai arányaira sajnos nem tér ki az idézett forrás, ám általánosságban elmondható, hogy köreikben különböző okok[xiii] miatt aránylag kevés magyar szolgált) a cs. és kir. 34. (brassói), 35. (kolozsvári), 36. (nagyszebeni) tábori ágyúsezredeket, illetve a 12. (nagyszebeni) tábori tarackos ezredet és (ugyanezen hadrendi számú, illetve állomáshelyű) tábori nehéztarackos osztályt és hegyi tüzérezredet szintén a XII. (nagyszebeni) hadtest területéről egészítették ki.

Hasonlóan a cs. és kir. XII. hadtesthez, a magyar királyi honvédségnél az V. (kolozsvári) honvédkerület hadkiegészítési területe is lefedte (szintén többek között) a teljes Székelyföldet. Az ez alá tartozó gyalogos alakulatok közül, a 22. (marosvásárhelyi) ezred kiegészítési területét Maros vármegye, valamint körülbelül a történelmi Gyergyó, illetve Udvarhelyszék alkotta (42% magyar), a 24. (brassói) ezredét pedig Udvarhely vármegye erdővidéki része, Háromszék vármegye, illetve Csík vármegyének körülbelül a történelmi Csíkszékkel megegyező része (51%). A lovasságnál, a 9. (marosvásárhelyi) honvéd huszárezred kiegészítési területe pedig az V. honvédkerület teljes területe volt, így (sok más mellett) például a Székelyföld is (78%). A tüzér alakulatok közül az 5. (marosvásárhelyi) honvéd tábori ágyúsezredet szintén a teljes V. honvédkerület területéről (kivéve a Nagyszebenben állomásozó pótkeretet, amit a cs. és kir. XII. hadtestéről) töltötték fel.[xiv]

Természetesen a részben hiányzó adatok miatt csak nagyon óvatos becslésekbe bocsátkozhatunk a székelyföldi vezetők által kívánatosnak tartott, székely származású honvédelmi erő esetlegesen felállítható létszámát illetően. Elmondható, hogy nem járhatunk nagyon messze az igazságtól akkor, ha a fent ismertetett arányszámok alapján úgy véljük, hogy ezek közül tíz gyalog zászlóalj (cs. és kir. 2. ezred két zászlóalja, a 82. ezred két zászlóalja, a 62. ezred két zászlóalja, illetve a m. kir. 24.  és 22. ezredek két-két zászlóalja), illetve a cs. és kir. 2. és a 9. honv. huszárezred álhatott döntő többségében székely (illetve a Székelyfölddel határos, szintén veszélyeztetett területekről származó magyar) legénységből.[xv] Bár már meglehetősen eltávolodtunk az egzakt számok világától, az azért leszögezhető, hogy több mint tízezer székely katona[xvi] mindenképpen átcsoportosítható lett volna egy Székelyföldön honos katonákból álló határvédő csoportba anélkül, hogy zászlóaljnál alacsonyabb szintig meg kellett volna bontani egyes csapatokat. Ilyen átcsoportosítások (zászlóaljaknak az ezredüktől történő „kikülönítései”) nem voltak példa nélküliek a háborúban. Természetesen, ha kalkulációnk során számoltunk volna a más erdélyi ezredekben is jelenlévő székely származású katonákkal, a népfelkelő, műszaki és egyéb segédalakulatokkal, könnyen összeszedhető lett volna egy még jelentősebb székely haderő is. De mint láthatjuk, ezen létszám így sem sokkal maradt el a korabeli hadvezetés által feladatának elvégzésére alkalmasnak tartott Goldbach–csoport létszámától (és nagyon hasonló annak a Székely Hadosztálynak a létszámához, mely az 1918. novemberinél lényegesen rosszabb körülmények között tartotta magát négy hónapon keresztül a román támadással szemben). Esetleges felállítása esetén ez a haderő, ha létszámában nem is, de abban a tekintetben minden bizonnyal jelentősen különbözött volna a Goldbach–féle alakulattól, hogy nem hagyta volna el puskalövés nélkül a rábízott területet,[xvii]  már csak azért sem, mert legénységének zöme ott volt honos, így közvetlenül saját családját, otthonát is védte volna. Ez a felvetés azonban a monarchia hadvezetésének szempontjából nem látszott támogatandónak, időszerűnek. Az egyes csapatok kicserélése, a hadseregrészek újjászervezése olyan feladatot állított volna az amúgy is nehéz helyzetben lévő vezérkar elé, melynek ódiumát a korban nem látszott indokoltnak felvállalni.

 

A 82-esek

 

A pragmatikus megfontolásokat azonban nagyon hamar keresztülhúzták a történelmi események. 1918 végén Erdély határainak védelmére – a felbomló Goldbach-csoport helyére – azokat az egységeket kellett volna állítani, akik ekkor többnyire az olasz fronton, több mint ezer kilométeres távolságban tartózkodtak otthonaiktól, s jobb esetben a fegyverletétel utáni hazaszállításukra vártak, rosszabb esetben hadifogságba esve reménykedtek közeli szabadulásukban. Kitűnő példa a fent elmondottak szemléltetésére a munkánk témájául szolgáló 82. ezred korabeli története.

Az 1883-ban, nagyszebeni állomáshellyel és székelyudvarhelyi hadkiegészítési körzettel alapított ezred végigharcolta az első világháborút.[xviii] A 16. közös hadosztály kereteiben harcoló alakulat katonái 1914. augusztus 26-án, a galíciai fronton található Dunajownál estek át a tűzkeresztségen. Ezután a térségben harcoltak egészen 1916 augusztusáig, a románok erdélyi betöréséig.

Az ezredet már augusztus 18-án, a román támadás előtt több mint egy héttel (de annak várható bekövetkeztétől tartva) Brassóba szállították. A 27-én megindult román támadás során a város környékének védelmét látták el. A teljes határvonalon, Gyergyótól Karánsebesig meginduló román támadással kapcsolatban általánosságban elmondható, hogy annak bekövetkeztekor Erdélyben még nem állt rendelkezésre a sikeres védekezéshez elégséges erő. Így a pillanatnyi feladat csak abban állhatott, hogy az osztrák–magyar csapatok megpróbálják a támadás lendületét minél jobban megtörni, ezáltal minél kevesebb területet engedve át az ellenségnek addig, amíg a már elindított k. u. k., illetve német felmentő sereg megérkezik.[xix] Az így kijelölt feladataikat a 82-esek ragyogóan végrehajtották. A Brassó-környéki hegyekben sikeresen hátráltatták a nagy erejű román támadást, jelentős veszteséget okozva az ellenségnek. A román hadjárat sorsa a támadás után egy hónappal pecsételődött meg. A sorsdöntő, több napig tartó nagyszebeni csatában a 82-esek is kitüntették magukat, hozzájárulva ezzel az ellenség visszaszorításához. A csata következtében (szoros összefüggésben azzal, hogy a központi hatalmak a Román Királyságot időközben délről, Bulgária felől is megtámadták, ami által a román hadsereg kénytelen volt csapatokat kivonni az erdélyi hadszíntérről) a románok nemsokára szinte mindenhol a határokon kívülre hátráltak, a következő év során saját területeik jó része, köztük a főváros, Bukarest is a központi hatalmak kezére került. (Ennek következtében kénytelenek voltak 1918. május 7-én Bukarestben különbékét kötni a központi hatalmakkal, miáltal megszegték a korábban az antanttal kötött titkos egyezményüket, így – többek között – megszűnt az Erdélyre vonatkozó területi igényeik jogalapja.) A székelyek a szebeni csata után még részt vettek az Ojtozi- szoros környékén zajló hosszú harcokban. Itt különösen 1917 augusztusában, a Măgura Casinului nevű magaslat körül vívott összecsapásban szenvedtek el nagy veszteségeket. Moldvának ezen részében az ellenség egészen a bukaresti béke megkötéséig ellenállt, így mintegy másfél éven keresztül a 82-esek is itt, szülőföldjük szomszédságában harcoltak.

1918 júniusának elején kelt útra ismét az ezred, hogy egy újabb harctéren, az olasz fronton vállaljon szerepet. A székely bakák itt is számtalan ütközetben vettek részt, kezdetben sikerrel. A háború végére azonban a hadiszerencse végleg a központi hatalmak ellen fordult, megmutatkoztak a bomlás jelei. A nemzetiségi (főleg cseh) legénységből álló ezredek közül több fellázadt, megadta magát az ellenségnek.[xx] A II. piavei csata után az antant döntő fölénybe került a helyszínen, s mivel ez időközben a többi fronton is bekövetkezett, már csak idő kérdése volt a háború elvesztése. 1918. november 3-án, a Monte Meletta di Gallio nevű magaslaton érte a hír az ezredet, hogy a fegyvernyugvás életbe lépett. A táborban megjelent egy angol járőr, melynek vezetője közölte, hogy az 53. közös gyalog hadosztály többi alakulata már október 30-án fogságba esett (ennek a hadosztálynak 105. dandárját alkotta a 82. ezred a 131.-el közösen). A 82-esek ekkor először egy (később járhatatlannak bizonyult) meredélyen, majd egy, a hírek szerint még szabad ösvényen keresztül kísérelték meg a hazatérést. Bár már érvényben volt a két fél között a fegyvernyugvás, a szabad elvonulás kísérlete mégsem sikerült. Az ezred egy nagyobb angol kontingenssel találkozott össze, mely foglyul ejtette a 82-es ezredet. Amazok hiába hivatkoztak a fegyvernyugvásra, az angolok azt állították, mivel már korábban teljesen bekerítették az ezredet, ezért a székelyek még a harcok időtartama alatt foglyul ejtett alakulatnak számítanak. Az angolok a 82-eseket nemsokára átadták az olaszoknak, akik egy szicíliai táborba vitték őket.[xxi]

 

A zűrzavarban

 

A fogságot csak a 82. ezred Kufstein környékén tartózkodó első menetzászlóalja, illetve a Szászvárosban működő pótzászlóalja kerülte el.[xxii] Ennek a két zászlóaljnak volt tehát egyáltalán esélye arra, hogy hazatérve Székelyudvarhelyre, megkísérelje állomáshelyét megvédeni a közelgő román betörés ellen. Azonban mint látni fogjuk, már a hazatérés sem ment könnyen. Ezek az alakulatok jellegükből adódóan nem számítottak teljes harcértékű csapatrészeknek. A pótzászlóaljak eleve a frissen szolgálatba állt újoncok kiképzésére szolgáltak, ezen alakulatokat nem vetették be, hanem a kiképzés végeztével az újoncokat menetzászlóaljakba szervezték és átirányították az ezred többi alakulatához, pótlandó a fronton elszenvedett veszteségeket. A menetalakulatokat illetően (melyek mint fent említettük, korábban elsősorban a pótegységeknél kiképzett legénység harctérre szállítására szolgáltak) a hadvezetőség 1917 nyarán intézkedett, hogy azok ne vonuljanak közvetlenül csapattesteikhez, hanem azt megelőzően vegyenek részt harcszerű kiképzésen.

A 82. ezred első menetzászlóaljának jórészt – a nagyarányú veszteségek pótlására behívott – újoncokból álló legénysége is éppen ilyen kiképzésen tartózkodott. A kiképzőcsoport a Kirchbilch, a géppuskás alakulat és az altiszti iskola pedig a Kitzbüchl nevű tiroli faluban került elhelyezésre, ahol a 82-esek mellett a testvérezred, a 131-esek is jelen voltak. Az előbbinek Bunyevácz Győző főhadnagy, az utóbbinak pedig Székely Gyula hadnagy volt a parancsnoka. Ezek az alakulatok már 1918 októberében ízelítő kaptak az újonnan beköszöntött „forradalmi időkből”.  Kitzbüchlbe Budapestről két, magát sajtótudósítónak mondó fiatalember érkezett, akik lázítani kezdték a legénységet. Erre Székely Gyula az illetőket letartóztatta. A letartóztatás során a két agitátornál feljegyzéseket találtak. Egy Budapestre íródott jelentésük szerint a 82-esek fegyelme megingathatatlan volt.[xxiii]

Az agitátorok letartóztatása nyomán a kiképzőcsoport legénysége kettészakadt. A székelyek (főleg a 82-esek) jórészt kitartottak parancsnokuk mellett, de a többiek (ezek leginkább a 131-esek közé tartoztak), kiváltképp a már orosz hadifogságot[xxiv] megjárt elemek lázadozni kezdtek, Székely Gyula élete is veszélyben forgott. Végül ezt a közvetlen veszélyt hű altisztjei közbelépésének köszönhetően sikerült elhárítani. A kiképzőcsoportok horvát és cseh származású katonái a hátországból érkezett hírek hallatán folyamatosan lázongtak, majd elhagyták a tábort.

Október 31-én a két parancsnok elhatározta, hogy katonáit hazavezeti. A zűrzavaros időszakban azonban ezt sem volt könnyű megvalósítani. Az immár szinte ellenségnek számító kufsteini vasúti parancsnokság nem volt hajlandó a székelyeknek vasúti szerelvényeket biztosítani, így azok csellel voltak kénytelenek maguknak járműveket szerezni. Útközben többször majdnem összecsaptak a székelyek az őket mindenáron lefegyverezni kívánó különböző nemzetőrökkel. Ilyen atrocitás volt például Bécsben (itt a székelyek csak egy kézigránát segítségével tudták jobb belátásra bírni az „ellenséget”), a határon található Királyhidán, de Budapesten, Nagyváradon is. Nagyváradtól azonban már szimpátiatüntetésekkel is találkoztak, az erdélyi emberekben még élénken élt a 16-os román betörés emléke. A városban csatlakozott hozzájuk a helyi hadapródiskola jó néhány hallgatója is, akikkel kiegészülve továbbutaztak Kolozsvárra. Ott Székely Gyula felajánlotta a kormánybiztosnak, hogy helyőrségként a városban maradnak. Ám az, félve attól, hogy a 82-esek az ekkor már nagy erőkkel szervezkedő helyi románsággal konfliktusokba keverednek, az ajánlatot elhárította, és Várad felé kívánta a székelyeket visszairányítani, amely felvetését Székelyék természetesen elutasították.[xxv] A menetzászlóalj végül november 10-én érkezett meg, körülbelül 1300 km-es, viszontagságokkal teli út megtétele után Udvarhelyre.[xxvi]

Az a tény, hogy egy zászlóaljat egy tartalékos hadnagy vezetett, igen beszédes. A zászlóaljakat a korabeli hadseregekben (és a legtöbb haderő esetében ma is) főtisztek (önálló egység esetén legtöbbször alezredesek, egyébként őrnagyok, legritkább esetben ezredesek) vezették. „Normál” körülmények között nem akadt példa arra, hogy egy ilyen egység parancsnoka a legalacsonyabb tiszti rendfokozatú hadnagy, pláne tartalékos (akik nem számíthattak a hivatásosokkal azonos elismertségre) legyen. A háború azonban a tisztikart is megtizedelte, ezért vezethetett egy teljes kiképzési csoportot Székely Gyula, s szintén részben emiatt, részben meg azért, mert a fegyvernyugvást követő zűrzavaros időkben a nem székely (és főleg a nem is magyar) származású tisztek többsége nem tartott egységével a keleti végekre, kellett pont neki két forradalmi országon keresztülvezetni a maradék 82-eseket.

A pótzászlóalj, ha lehet, még nehezebb helyzetben volt. A regionális, etnikai alapon szerveződő nemzeti tanácsok (rögtön a budapesti Magyar Nemzeti Tanács megalakulását követően) a legtöbb helyen már 1918 novemberének elejére megalakultak. Így volt ez a 82-esek pótzászlóaljának kiképzési helyéül szolgáló Szászvárosban is, ahol a lakosság összetételének megfelelően létrejött a szász, a magyar, és a román nemzeti tanács is (a korabeli lakosság összetétele szerint növekvő sorrendben felsorolva a nemzeteket). Ritkán idézett, de nagyon beszédes tény, hogy ezek a nemzetőrök napidíjban részesültek, így azok a román alakulatok, akik, mint látni fogjuk, mindent megtettek a magyar állam bomlasztásáért, magyar pénzből szerveződtek, magyar fegyverrel, zsolddal látattak el…[xxvii]

Bár Szászváros jóval közelebb feküdt Székelyudvarhelyhez, mint Kufstein, mégsem lehet azt mondani, hogy az ottani 82-eseknek könnyebb lett volna hazatérniük, mint Tirolban állomásozó társaiknak. A szászvárosi román nemzeti tanács, illetve az annak utasításait végrehajtó román gárda (nemzetőrök) ugyanis minden rendelkezésére álló eszközzel szerette volna megakadályozni, hogy a székelyek magukkal vihessék a szászvárosi hadiraktáraikban tárolt eszközeiket, muníciójukat. Végül csak a pótzászlóalj parancsnoka, Lux Vilmos százados erélyes fellépésének volt köszönhető, hogy legalább a géppuskák, illetve a legénység lőfegyvereinek egy része (kisebb mennyiségű lőszerrel egyetemben) kijuthatott a városból. A maradék felszerelés a románok kezére került.[xxviii]

A szászvárosi eset is rámutat azon körülményre, hogy a korban még rosszul felszerelt, alig fél éve teljesen legyőzött román hadsereg ismételt megerősödését, ütőképessé válását nem kis mértékben az erdélyi betörés után megszerzett osztrák–magyar felszerelésnek (és az erdélyi románság csatlakozásának) köszönhette. Szomorú tény azonban, hogy ha a 82-esek ki is hozták volna a teljes raktárkészletüket a városból, Udvarhelyre nem tudták volna eljuttatni, mivel a kolozsvári szállításvezetőség csak pár kocsiból álló szerelvényt bocsátott a zászlóalj rendelkezésére. Ezek csak a tisztek és a legénység, illetve a legfontosabb felszerelési tárgyak elszállítására voltak elegendőek, amely november 9-én meg is történt. Érdekességként megemlítjük, hogy ezzel szemben a románok gyulafehérvári nagygyűlésére (melyen kimondták Erdély Romániával történő egyesítését) utazó román tömegek nem szűkölködtek vasúti kocsikban…

 

Udvarhelyen

 

A Székelyudvarhelyre bevonult alakulatok nem mutattak túl kedvező képet. Az időközben kialakult forradalmi viszonyok közepette a legénység nagy része hazatért Udvarhely és Csík vármegyékben található otthonaiba. Így a pótzászlóaljból csak mintegy 10-15 tiszt, 20-30 tovább szolgáló altiszt, illetve 100-150 fő tisztes és közember érkezett meg a városba.[xxix] Mint már említettük, a pót, illetve menetzászlóaljak mindig alacsonyabb értéket képviseltek, mint harcoló társaik. Különösképpen igaz ez az állítás a háború végének alakulataira. Egyrészt, mivel a bevonultatás során a hadkiegészítő parancsnokságok arra törekedtek, hogy mindig az adott pillanatban rendelkezésre álló, katonai szempontból „legértékesebb” embereket hívják be az ezredekhez. Azonban a hatalmas vérveszteségek miatt a háború előrehaladtával ezek egész egyszerűen fogyni kezdtek, az évente újonnan besorozható egy évfolyam nem tudta pótolni a kivérzett több évfolyamot, így egyre inkább sor került olyan személyek behívására is, akiket korábban különböző okokból szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítottak. Másrészt (hacsak nem valamilyen korábbi alakulat romjaiból alakították) ezen zászlóaljak legénysége általában még nem esett át a tűzkeresztségen, rövid ideje szolgált a hadseregben, így morálja, hadrafoghatósága nem érte el a harcoló alakulatokéit. Ugyanezen szempontok miatt, kisebb hangsúllyal de igazak a fenti állítások ezen alakulatok tisztikarára is. A monarchia hadserege nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy nagyfokú tiszthiány közepette a legértékesebb, komoly harctéri tapasztalatokkal rendelkező tisztjeit a hátországban, kiképző alakulatoknál alkalmazza. Így történhetett például (mivel a harcoló alakulatok tisztjei fogságban voltak), hogy az Udvarhelyre visszatért 82-eseknél is az a Gondos százados vette át a csapatok feletti parancsnokságot, akit még a békeévek alatt nyugdíjaztak, s csak a különleges háborús viszonyok miatt reaktiválták és osztották be a 82. ezred székelyudvarhelyi hadkiegészítő parancsnokságára. Bár Gondos is csíki székely volt – mivel az egész háború alatt nem volt csapatszolgálatra beosztva, így a legénységet nem ismerte –, mégis nehezen tudta elfogadtatni magát a legénységgel. Emiatt a legénység majdnem fellázadt ellene, parancsnokságát csak több, szabadságon a városban tartózkodó székely tiszt fellépésének segítségével sikerült fenntartani.[xxx]

A pót- és menetzászlóalj az ezred többi részének fogságba kerülése miatt egyelőre önállóan, 82. székely zászlóaljként működött tovább. Feladatául Udvarhely környékének rendfenntartását kapta. A zűrzavaros időkben, mikor a felsőbb irányítás időlegesen megszűnt létezni, gyakoriak voltak a zavargások, kisebb-nagyobb atrocitások. A vesztes háború, a feleslegesnek vélt áldozatok, illetve a felsőbb, felelős vezetés hiánya miatt elkeseredett katonák járták a vidéket, gyakran fegyverrel torolva meg vélt vagy valós korábbi sérelmeiket. Két jelentősebb incidens is történt a 82-esek körzetében. Bordoson a község jegyzőjét gyilkolták meg a helyiek, mivel úgy gondolták, hogy visszaéléseket követett el a háborús körülmények között szűken mért nyersanyag-fejadagok kiosztása során.[xxxi] Zetelakán pedig a köztiszteletnek örvendő római katolikus plébános volt az áldozat, egy részeg katona lőtte le. Mikor másnap kijózanodva ráébredt mit tett, öngyilkos lett.[xxxii]

November 23-án a Károlyi-kormány a tíz nappal korábban aláírt belgrádi katonai konvenció[xxxiii] következményei miatt elrendelte, hogy a 82. székely zászlóalj és a volt 82. honvéd gyalogezred hadkiegészítési parancsnoksága vonuljon Bánffyhunyadra. A 82-esek végleg elhagyták anyavárosukat. Az ezred maradékának csekély létszáma, illetve a legénység nagyon rossz fegyelmi viszonyai miatt kimondható, hogy az mindenképpen alkalmatlan lett volna a város, különösen a vármegye fegyveres védelmére. Azonban a budapesti vezetést döntésében nem ez a tény, hanem a wilsoni elvekbe, az „antant igazságosságába” vetett vakhite befolyásolta. Az udvarhelyi székelyek pedig nehéz szívvel tekintettek a távozó katonák után, emlékezve az alig több mint két évvel azelőtti román behatolás kapcsán elszenvedett atrocitásokra.

 

Hátravonva

 

Mutatja a Károlyi-féle politikai, illetve hadvezetés tanácstalanságát, hogy a Bánffyhunyadra irányított 82-esek semmiféle utasítást, feladatot nem kaptak. Miközben a román csapatok már megkezdték Erdély megszállását,[xxxiv] az erdélyi magyar erők szervezése rendkívül rossz ütemben, fejetlenül haladt. Ezen a helyzeten Kratochvil Károly ezredesnek az V. erdélyi katonai parancsnokság élére történő kinevezése változtatott, aki ha egy csapásra tömegével katonákat szerezni nem is tudott, de határozott fellépésével, világos elképzeléseivel legalább elindította a parancsnokság, illetve az alá beosztott csapatok viszonyainak normalizálódását. Miután Kolozsvárott felmérték a rendelkezésükre álló erőket, a töredékes ezredrészek, zászlóaljak átcsoportosítását, különböző új alakulatokba történő összevonását rendelték el. Ennek a folyamatnak a keretében december 6-án a 82. zászlóalj hadra fogható állománya (ekkor ezt már csak 7 tiszt, 19 továbbszolgáló altiszt és 70 tisztes és közember, 13 géppuska, a muníciójukat 32 láda lőszer képezte)[xxxv] Kovács Gábor százados parancsnoksága alatt Zilahra rendeltetett, hogy az ott tartózkodó 24. honvéd gyalogezredbe (mely, mint láttuk, jórészt szintén székelyföldi legénységből állt) beleolvadjon.

A 82-esek azonban Zilahon sem állomásoztak sokáig. A két székely ezred összeolvasztása nem bizonyult jó elképzelésnek. A 24. ezred korábban elkerülte a kollektív hadifogságba esést, nemcsak a pótzászlóaljból állott, így amellett, hogy nagyobb létszámot képviselt, mint a 82-esek maradéka, mások voltak a legénység fegyelmi viszonyai is (bár természetesen ehhez mindenképpen hozzájárult a 24-eseket vezető tisztek tevékenysége is).[xxxvi]A 24-esek azt remélték az újonnan érkezőktől, hogy felhasználhatják őket egy olyan ügy érdekében, melyért ők – a fegyelmezetlenség látszatának elkerülése miatt – nem tudtak tenni. Felbujtották a 82-eseket, hogy az őket régóta zavaró (már több összetűzés is volt korábban e „témában” a két fél között) kakastollakat, melyeket a zilahi nemzetőrök a kalapjaikon viseltek, vetessék le a „civilekkel”. A hosszú hetek óta tétlen, unatkozó udvarhelyieket erre könnyen rá lehetett venni. Így december 7-én egy négyfős küldöttségük ment a nemzetőröknek a Wesselényi gimnázium tornacsarnokában található szállására, hogy felszólítsa őket a kakastoll elhagyására. A nemzetőrök természetesen nem tettek eleget a felszólításnak, mire a „parlamenterek” visszatértek alakulatukhoz, hogy aztán egy nagyobb fegyveres csapat élére álljanak és megrohamozzák a nemzetőrök szálláshelyét. Mint ahogy Kovács százados szomorúan megjegyzi, az efféle ügyeknek mindig valamely ártatlan fél esik áldozatául. Nem történt ez másképpen most sem. Egy, a helyszínen bámészkodó egészségügyi önkéntest eltalált egy kósza lövedék, aminek következtében az életét vesztette. Másnap a helyi gazdák által felajánlott nagy mennyiségű bortól lerészegedve a székelyek bosszút esküdtek az önkéntes halála miatt, és géppuskákkal vonultak a nemzetőrök ellen. A vérontást csak a parancsnok, Kovács Gábor százados erélyes fellépése akadályozta meg, aki leállítatta az „akciót” és kiszedette a géppuskák ütőszegeit. Bár a vérontás szerencsére elmaradt, de – hogy a csapatai körében nehezen kialakított és igen törékenynek vélt fegyelmet tovább ne veszélyeztethessék – a 24-esek parancsnoka, Ritter alezredes kérvényezte a kolozsvári parancsnokságnál, hogy a 82-eseket helyezzék át máshová. A parancsnokság a kérésnek helyt adott és az udvarhelyieket Kolozsvárra irányította, hogy ott a beolvadjanak a szerveződő Székely Hadosztályba.[xxxvii]

 

82-esek a Székely Hadosztályban

 

Az V. (erdélyi) katonai kerületi parancsnokság új vezetője, Kratochvil Károly ezredes ugyan a háború idején a parancsnoksága alá tartozott honvéd alakulatokon kívül „megörökölte” az egykori cs. és kir. XII. hadtest alakulatait is, azonban ezen alakulatok jórészt csak „virtuálisan” léteztek. Az olasz fronton több ezred jutott a 82-esek sorsára: utolsó katonájáig fogságba esett. Mindemellett Julier Ferenc szerint, a háborús vereség és a frontkatonák között is terjedő forradalmi eszmék dacára az olasz fronton szolgáló ezredeink mintegy harmada zárt katonai rendben érte el a magyar határt.[xxxviii] Ezeket a frissen alakult Károlyi-kormány rendelkezései (természetesen itt sem feledkezhetünk meg a rövid ideig – mindössze tíz napig – regnáló, de annál hírhedtebb Linder Béla hadügyminiszterről) eresztették szélnek, jobban félve a tisztek reakciós magatartásától, illetve a legénység tömegeinek esetleges elégedetlenségi hullámától, mint az országra törő környező államok hadseregeitől.[xxxix] Így – mint az országban mindenhol – Erdélyben is csak az ott honos ezredek roncsai (általában a pótkeretek) álltak a katonai vezetés rendelkezésére. Mint ahogy feljebb a 82-esekkel kapcsolatban már említettük, ezen ezredek nem Erdélyben honos tisztjei is jórészt elhagyták alakulataikat, így a nyomasztó legénységi létszámhiányt, a hadtáp ellátás terén mutatkozó elégtelen viszonyokat még tetézte a tisztikar feltöltetlensége is.

A kilátástalan helyzet megoldására tett kísérlet részletezése nem tartozik témánkhoz, arról máshol bőven lehet olvasni.[xl] Kratochviléknak kapóra jött, hogy – miközben az olyan, legalább részben hadra fogható alakulatrészeket, mint a feljebb említett 24-esek, megpróbálták a legénységi létszám feltöltésével, csapatösszevonásokkal harcképessé tenni – fiatal székely származású tisztek vezérletével elindult egy önkéntes mozgalom, mely a már megszállt Székelyföldön toborzott (a szó szoros értelmében vett) „honvédeket”, kiket azután kihoztak a még magyar kézen lévő Kolozsvárra. A toborzásban részt vett a korábban már említett Székely Gyula 82-es hadnagy is. Ezek a kolozsvári fellegvárban gyülekező önkéntesek jelentették a későbbi Székely Hadosztály magját.[xli]

A főleg Háromszék területéről jött önkénteseket három zászlóaljba osztották. Az időközben Zilahról Kolozsvárra érkezett 82-esek jórészét a III. zászlóaljba olvasztották be (az egység addigi parancsnoka, Kovács Gábor százados az I. zászlóalj 3. százada élére került).[xlii] Ez volt az a pillanat (1918. december 10.) amikor végleg megszűnt a nagy múltú udvarhelyi gyalogezred, de egykori katonái új alakulatukban még mintegy négy hónapon keresztül harcban álltak a románokkal. A (mint láttuk) korábban meglehetősen fegyelmezetlen, rossz morálú 82-esek, új alakulatukban, világosan kijelölt célokért küzdve, megfelelő katonai vezetők irányítása alatt a Székely Hadosztály egyik legértékesebb részévé váltak. A III. zászlóalj (a többivel egyetemben) Kolozsvár – 1918. december végén történt – kiürítéséig, a város körüli karhatalmi feladatokat látta el. A székelyek ezután Nagy Pál ezredes vezetésével Szatmárra vonultak, s a négy hónapos ellenállás alatt többnyire a Székely Hadosztály által védett (Belényestől Szinérváraljáig tartó) frontszakasz északi részén teljesítettek szolgálatot. De ennek részletezése már nem képezi munkánk tárgyát.[xliii] Azt azonban még feltétlen megemlítendőnek tartjuk, hogy köreikben szolgált egy ifjú, volt 82-es tartalékos főhadnagy, Márton Áron is.[xliv] Sajnos a későbbi püspök frontszolgálatáról nagyon keveset tudhatunk, mivel valamennyi forrásra igaz, hogy az események tárgyalása során szándékosan nem említették az 1940-ig megszállt Erdélyben élő szereplők neveit, megóvva őket a román hatalom esetleges kellemetlenkedéseitől.[xlv]

A 82. gyalogezred történetének a fentiekben leírt része hű tükre azoknak az eseményeknek, melyek 1918 végén zajlottak Magyarországon, s melyek nem kis mértékben hozzájárultak az ország szétszabdalásához. Az ezred többségének szerencsétlen módon történt fogságba esése, a megmaradt zászlóaljak szétbomlasztására, lefegyverzésére irányuló, a kor vezető politikusaitól eredő törekvések sajnos teljesen általános jelenségeknek számítottak. Ugyanúgy, mint az, hogy a magyar államtól kapott napidíjban részesülő román gárdisták akadályozták meg a szászvárosi fegyverek elszállítását, vagy, hogy a még egyben lévő magyar nemzetiségű csapatok irányításával, megszervezésével hetekig (bizonyos tekintetben hónapokig)[xlvi] senki nem törődött, miáltal azok az ország megszállásának idején feladat nélkül tengtek-lengtek. Ez, mint a 82-esek esete is mutatta, szintén nem járult hozzá a még fegyverben lévő katonák harckészségének fokozásához, moráljának emeléséhez. Az egész eseménysorban egyetlen pozitív motívum, a félig-meddig önszerveződésnek tekinthető[xlvii] Székely Hadosztály felállása, s négy hónapig tartó küzdelme volt, ez azonban az ellenforradalmiság bélyege miatt hamar az ellehetetlenítendő alakulatok közé került. A trianoni diktátum nem vezethető vissza egy-egy könnyen megfogalmazható egyedi okra. Annak hátterében a társadalmi, külpolitikai, hadászati elem mellett csak egy volt Magyarország 1918-1919. évi belpolitikai helyzete, vezetése.[xlviii] Ám mint a 82-esek példáján keresztül is érzékelhető, ennek az elemnek a részei, Magyarország korabeli belpolitikai helyzete, közállapotai a lehető legtöbbet tették hozzá az ország pozícióinak romlásához.

 



[i]Embery Árpád: „A Vasszékely-szobornál...” c. versének részlete. Embery Árpád gimnáziumi tanárként működött Udvarhelyen, 1892-től a Csíki Lapok székelyudvarhelyi tudósítója is volt. A sóvidéki lázadáshoz kapcsolódóan, több udvarhelyi értelmiségivel, tisztségviselővel egyetemben 1919 tavaszán a románok letartóztatták.

[ii]Mint köztudott, a kiegyezés után született 1868. évi XLI. a honvédségről szóló törvénycikk életbe lépte után a magyarországi csapatok kettős szervezetben működtek. Az addigi „császári” egységek mellett („kaiserlich und königlich”, vagy „k. u. k.”, „császári és királyi”, „cs. és kir.”, illetve egyszerűen: „közös”) létrejöttek a „honvédalakulatok” is („magyar királyi”, „m. kir.”, „m. k.”, illetve „honvéd” megjelöléssel). Munkánkban ezen csapatok megnevezésének többféle szinonimáját is használjuk.

[iii]A cs. és kir. 82. székely gyalogezred története, 1883–1919.  (Szerző nélkül, az ezredtörténeti bizottság elnöke vitéz Nagyernyei Kelemen Béla) Budapest, 1931.  (A továbbiakban KELEMEN, 1931.) 281. p. A szövegeket a fenti vershez hasonlóan szintén Embery írta, jó néhány gondolat össze is cseng a kétféle írásban.

[iv]Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1920. In.: Aetas. 1993. 3. 91. p.

[v]A megszállt területen sokáig élt a remény valamiféle visszarendeződésre. A függetlenség kivívására törekvő politikai folyamatokat remekül ismerteti Bárdi Nándor az előbbi jegyzetben feltüntetett  művében, míg az olyan, radikálisabb, fegyveres próbálkozásokat, mint az úgynevezett „Sóvidéki lázadás”, mutatja be például Szekeres Lukács Sándor: A sóvidéki lázadás 1919 tavaszán (1919. márc 29. – április 6.) (In: Székelyföld 13. évf., 2009, 10. sz.) c. munkájában.

[vi]Erről (többek között) Fráter Olivér: Erdély román megszállása 1918–1919-ben. (In: Kisebbségkutatás 9., 2000, 2. sz. 46-54. p.) c. munkájában olvashatunk. A továbbiakban FRÁTER, 2000.

[vii]FRÁTER, 2000. Sajnos a szerző nem közli, hogy adatai honnan származnak, illetve, hogy melyek voltak közös, s melyek honvédalakulatok. Rubint Dezső: Az összeomlás. (Globus Nyomda, Budapest, 1922.) c. munkájában (mely Fráter irodalomjegyzékében is szerepel) megjelöli az alakulatok származását is. A magyar gyalogság. (Szerk.: Doromby J. – Reé L. Budapest, 1941.) c. mű  Kratochvil által írt fejezetében ezzel szemben 28 zászlóaljról és 12 ütegről ír, létszámbecslés nélkül.

[viii]Mint köztudott, a román hadsereg az 1916. augusztusában megindított erdélyi támadás után egy hónappal visszaveretett. Ezután Órománia területén folyt a harc, nemsokára elesett Bukarest is. A román haderő szinte teljesen megsemmisült, maradékai az el nem foglalt Észak-moldvai területekre húzódtak vissza. Erről lásd például: Nagybaczoni Nagy Vilmos: A Románia elleni hadjárat 1916–1917. Budapest, Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium, 1922.  A továbbiakban NAGYBACZONI, 1922. Romániából csak pár héttel az 1918. novemberi újabb megszállást megelőzően távoztak a Mackensen vezette német erők, tehát mindössze ennyi idő maradt a hadsereg ujjászervezésére! Mint a vonatkozó dokumentumokból (például a Veszprém Megyei Levéltárban őrzött Kratochvil-hagyatékban található – lásd 22. jegyzet – visszaemlékezések) kiderül, az Erdélybe behatoló román erők rendkívül rossz állapotban voltak.  Megerősödésük, felszerelésük pótlása elsősorban az Erdélyben eltulajdonított katonai javaknak, illetve a hozzájuk csatlakozó helyi románságnak volt köszönhető.

[ix]Gottfried Barna: A Székely hadosztály, 1918–1919. In: Székelyföld 11. évf., 2007, 2. szám 73–103. p. A továbbiakban GOTTFRIED, 2007.

[x]A román betörés hátteréről, polgári áldozatairól lásd például: Pál-Antal Sándor: A csíkiak viszontagságai 1916-ban. In.: A Székelyföld és városai. Történelmi tanulmányok és közlemények. Marosvásárhely, Mentor, 2003.

[xi]Az úgynevezett hadkiegészítési területekről sorozták egy-egy alakulat legénységét. Ez különböző okok miatt inkább tendenciát, mint kizárólagosságot jelentett. Tehát elmondható, hogy egy-egy ezred hadkiegészítési területéről származott legénységének többsége, de nem valamennyi katonája, ezért óvatosan kell eljárni az ezredek összetételének értékelésekor.

[xii]Kun József: Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege gyalogos és lovas csapattesteinek (önálló alosztályainak) nyelv szerinti százalékos megoszlása (1918. május). In: Hadtörténelmi közlemények. 78 évf., 1974, 1 sz. 104–131 p. A szerző megjegyzése szerint a hadsereg a tüzér alakulatokról nem adott ki adatokat. Sajnos, mint a szövegben is említjük, a 82. ezred adatai hiányoznak.

[xiii]Az osztrák-magyar hadseregben hagyományosan a főleg német és kisebb mértékben cseh származású városi műszaki értelmiség, illetve szakembergárda soraiból került ki a tüzérség állománya.

[xiv]A magyar huszár – A magyar lovaskatona ezer évének története. Szerk.: Ajtay E.–Reé L. Budapest, 1936. 121. p.

[xv]Becslésünk során nem vettük figyelembe a tüzér alakulatokat

[xvi]Magyarország az első világháborúban, lexikon, főszerk.: Szijj Jolán. Budapest, Petit Real, 2000. „zászlóalj” szócikke alapján számolva.

[xvii]Erről bővebben: GOTTFRIED, 2007. 75–77. p.

[xviii]KELEMEN, 1931. Az alakulat bevetésére vonatkozó összes adatot innen idézzük.

[xix]Például NAGYBACZONI, 1922., Csóti Csaba:  Az 1916. évi erdélyrészi háború és a Székelyföld. In.: Limes XVII. évfolyam, 61. sz. (Székelyföld, székelység.) Tatabánya, 2004. 51–66.

[xx]Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy több korábbi munkában ismertetett álláspont, miszerint a „székely” ezredek is jelentős mértékben lázadtak, Kun József 12. jegyzetben ismertetett munkájának adati alapján nem helytállóak. Erre nézve a közelmúltban Gottfried Barna végzett összevetéseket, melyeknek eredményeit a közeljövőben megjelenő Székely Hadosztály monográfiában közli. Szíves információját ezúton is köszönjük.

[xxi]KELEMEN, 1931. 303–305. p.

[xxii]Veszprém Megyei Levéltár XIV. 10. Kratochwill Károly hadosztályparancsnok iratai. (A továbbiakban: VeML, XIV. 10.) A Székely Hadosztály működésével kapcsolatos visszaemlékezések, Kovács Gábor százados visszaemlékezése. A továbbiakban: KOVÁCS.

[xxiii]KELEMEN, 1931. 306. p.

[xxiv]Az orosz hadifogságból a breszti béke után visszatért katonák fegyelmezetlensége közmondásos volt. Ezek között nagy mértékben hódítottak a „bolseviki” eszmék, melyeket terjesztettek is. Ezért nem egy esetben a hazatért katonákat „karanténba” helyezték, hogy felmérjék politikai álláspontjukat. Erre nézve lásd például a Román Nemzeti Levéltár sepsiszentgyörgyi kirendeltségében őrzött 9. fond, Háromszék vármegye iratai, (a továbbiakban: SEPSISZENTGYÖRGY, 9. fond) Alispáni iratok c. állagának 4216/1918. alapszámú iratát. Az alispán leirata szerint nagyon nagyszámú az oroszok fogságában lévők körében a forradalmi ideológiát elsajátítottak száma, és nemsokára ezek tömeges hazatérése (a román fogságba kerültekkel egyetemben) várható. Ezek az értesülések a kormánytól származnak. Erre szerinte fel kell készülni. A járásokat felkéri: nyilatkozzanak, van-e körükben kommunista, és/vagy szabadgondolkodó. Válaszul az orbai-járás főszolgabírója jelenti Kovásznáról, hogy ott egyelőre nincs ilyen, de mivel a Népszava és a Szabadszó szabadon terjeszthető, és az emberekre komolyan hat, ezért elég lenne szikrának egyetlen agitátor és fellobbanna a tűz. Ezért szerinte ezen orgánumok ellen komolyan fel kellene lépnie a kormánynak A sepsiszentgyörgyi rendőrkapitány jelenti (1918. áprilisában), hogy:  a város területén van nagyszámú, gyűjtő és egészségügyi táborba zárt máshol honos hazatért katona.

[xxv]Részletesen lásd KELEMEN, 1931., 307–309. p.

[xxvi]KOVÁCS. KELEMEN, 1931. 11-ét említ.

[xxvii]Például SEPSISZENTGYÖRGY 9/2 állag,  66/1918. alapszám. Az iratban intézkedés történik az erősdi román nemzetőrség elmaradt napidíjának pótlásáról.

[xxviii]KOVÁCS

[xxix]KOVÁCS

[xxx]KOVÁCS megemlíti, hogy itt is orosz fogságból hazaszökött, részben hazaküldött, legénység és tisztesek felbujtására történtek az atrocitások.

[xxxi]KOVÁCS

[xxxii]János Áron: Elindultam szép hazámból. Emlékeim Udvarhelyről és a világháborúról, 1895–1918. (Kiadási hely és év nélkül) 83. p.

[xxxiii]A november 13-án, magyar részről Linder Béla által aláírt egyezmény 18 pontból állt, többek között a keleti és déli demarkációs vonalakat rögzítette.

[xxxiv]Az első egységek november 12-én (tehát még a belgrádi konvenció aláírása előtt!) léptek magyar földre.

[xxxv]KOVÁCS

[xxxvi]Parancsnokuk, Gombos alezredes visszaemlékezésében így jellemezte a 24-eseket: „hazafias és harcvágyó, de azért forrongó hangulatú”. Ez különösen annak fényében pozitív, amit ugyanő a korábban alatta szolgált váradi 4-esekről írt. (VEML, XIV. 10. Visszaemlékezések, Gombos alezredes visszaemlékezése, illetve VeML, XIV. 10. Gombos alezredes 1918. XII. 08-án kelt levele).

[xxxvii]KOVÁCS

[xxxviii]Julier Ferenc: 1914–1918. A világháború magyar szemmel. Budapest, 1933, Magyar Szemle Társaság.

[xxxix]A témáról bővebben lásd például: GOTTFRIED 2007, illetve FRÁTER 2000.

[xl]Gottfried 2007., Nagy Szabolcs: Kérdések a Székely Hadosztály történetéből. In: Székelyföld 13. évf., 2009, 10. sz. (a továbbiakban: NAGY, 2009.), Zágoni István: Székelyek ítéletidőben, Budapest, 1943, Griff. (a továbbiakban: ZÁGONI, 1943.), Jancsó Benedek:  A román irredentista mozgalmak története. Máriabesnyő–Gödöllő, 2004., Attraktor.

[xli]Erről bővebben: ZÁGONI, 1943., GOTTFRIED, 2007.,  NAGY, 2009.

[xlii]VeML, XIV. 10. A Székely Hadosztállyal kapcsolatos iratok. Az egyes egységek parancsnokainak felsorolása.

[xliii]Erről bővebben például GOTTFRIED 2007., vagy FOGARASSY László: Az ismeretlen székely hadosztály. In: Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971. Debrecen, Déry Múzeum, 1972. 225–252. p.

[xliv]VeML XIV. 10. A Székely Hadosztály Egyesülettel kapcsolatos iratok, Márton Áronnak az 1942-ben, a budapesti Vadászkürt étteremben kelt levele.

[xlv]Ezt Kratochvil is megemlíti a hagyatékában fellelhető tiszti listákkal kapcsolatban, de KELEMEN is utal rá.

[xlvi]Elég arra a körülményre utalnunk, hogy a forradalom kitörése után, a Tanácsköztársaság kikiáltásáig eltelt, honvédelmi szempontból rendkívül kritikus, mintegy öt hónapig tartó időszak alatt négy hadügyminisztere (sorrendben: Linder Béla 1918. október 31. – november 9., Bartha Albert 1918. november 9. – december 12., Festetics Sándor 1918. december 29. – 1919. január 18. és Böhm Vilmos) volt az országnak. Ezek, mivel sok tekintetben különböző nézeteket vallottak, elődeik legtöbb intézkedését felülírták, így egy szerves folyamat nem tudott kialakulni. A helyzetet tovább rontotta, hogy a korban különböző hadügyi tisztségeket viselő, szociáldemokrata, de a kommunistákhoz húzó Pogány József miniszteri ambíciói miatt folyamatosan intrikált a területen, ezáltal súlyos károkat okozva.

[xlvii]Bővebben: NAGY, 2009.

[xlviii]Erre vonatkozóan hivatkozhatunk például a téma elismert szakértőjének,  Romsics Ignácnak a 2011. március 31-én, a VEAB-ban elhangzott előadására.




.: tartalomjegyzék