Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Október
Gagyi József

"Az idősebbeknek az csak egy papír..."

– Beszélgetés a jobbágyfalvi Balogh Pali bácsival[1]

 

 

– Min gondolkozik mostanában?

– Minden jut eszembe, tanár úr.                                                                               

– Olyan szép történeteket mondott a múltkor a bűnről, a lopásról, a hazugságról, arról hogy tanították magukat gyermekkorukban.

– Hát a hazugságról, az ugye, egy-egy nagyapa vagy egy jó idős bácsi, s mi gyermek leültünk valahova, s aztán odakerült, s aztán jókedvvel beszélt, ezelőtt jókedvűek vótak az emberek.

– Igen?

– Jókedvűek vótak.

– De hát Pali bácsi, mi ketten amióta beszélgetünk nem sírt egyik se közülünk!

– De tudja mit mondok, én azt figyeltem meg, már itt is változás van, mikor eljött a tél, azok a pacsirták, madarak nem repültek el, hanem télen trágyáztunk szánnal, s a lógané ott megfagyott s képesek voltak napmelegiben azok a pacsirták ott csipegetni a szemet ki belőlek, mert zabozták a lovat. S alig tavaszodott, már a galambok turbékoltak, a pacsirta nemsokára megszólalt, mentek ki a határra a népek, hallotta az ember, itt énekel egy ember, szánt, túl a másik veti a zabot, túl énekel. A hangjáról megismerték, na, itt ez énekel s ott az énekel. Most kimehetsz, az én meglátásom szerint se pacsirta, se galamb, mindjárt még verebet se látok, mikor kivisznek, szarka is nagyon kevés. S akkor kimegy a mezőre, olyan csend van, itt egy traktorzúgás, túl esetleg egy óra múlva egy traktorzúgás, adjon Isten. Vajegy ember énekeljen vagy jókedvvel menjen, nem látom. Hol a hiba, nem tudom, de ez elfigyeltem sokszor, itt a nép óriásilag meg van változva. Amikor gyermek vótam, olyan legényke, mielőtt be nem rukkoltam is, s mikor hazajöttem is ötvennégyben. Még akkor is hol itt kaszáltak, itt énekeltek, hol túl takartak vagy valami olyan munkát végeztek, került egy-egy olyan ember, amelyik jó énekes, szerette a mezei munkát. Például én is, ahogy kaszáltam, én úgy nótára húztam a kaszát, még jobban is vágott. (Kacagja.) Becsületszavamra. Most nem lehet hallani semmit.

A demokrácia bejött, még a kollektív ideje alatt is, sohase felejtem, adtak az erdő alatt egy darab rétet, s akkor vót tehén s vót borjú, s ugye, hogy csináltunk meg részt, még nem vótam elmenve dolgozni, s onnét is adtak takarmányt, adtak olyan részt bérbe. Kéremszépen, kimentem reggel, vittem magammal reggelit, vittem egy fél liter bort, reggeliztem, úgy megjött a hangom, úgy vágtam, tizenegy órára akkorát levágtam, hogy nagyot. Úgyhogy majdnem az ötvenárnyi helyet, majdnem egy nap levágtam, délre még hazajöttem s kúráltam s úgy. Na de most hogy visszaállott ez a demokrácia, az változott meg, hogy meglett a sok munkanélküliség, a fiatalnak nincs kedve, vagy pediglen azért, hogy bejöttek azok a magánföldek s az a hajrá, s az a gondolkodás, hogy vajon hogy lesz, vajon mi lesz, egyik jobban kapaszkodott, mint a másik. Képes volt a másikét elvegye, testvér a testvértől, rokon a rokontól, s ehhez hasonló. Én azt mondom, hogy ez a két dolog vitte el a népeknek a kedvét, egyszer a munkanélküliség, s másodszor ez a kapzsiság. Ezt ez egészen megváltoztatta, hát még a gyermekeknek sincs az a kedve. Figyelem, jönnek haza az iskolából, nincs az a kedvük, mint nekünk volt. Ott beszélgetnek ezt-azt, hát mikor mi jöttünk haza, sorban jöttünk, kellett köszönni mindenkinek, na, de amikor már jöttek a gyermekek, már nagyobb voltam, a templomnál hallaszott, hogy a katolikus iskolából jöttek ki a gyermekek, úgy csevegtek, s olyan jókedvűen. Most azok sem egészen, egészen úgy megvannak, úgy képzelem, mint a lusta embert. (Kacagja.)

Úgyhogy nagyon meg van változva, nagyon.

Tudja, régebb az emberek, nem tudom, a traktorok elvégeznek mindent, a népnek mégsincs ideje leülni egy jóbaráttal elbeszélgessen, vagy egy uzsonnát együtt elfogyasszon, én faluról beszélek, nincs ideje. S annak idején szántott, vetett, kaszált, hordta be, búzát vetett, aratta, hordta be, csépelte itthon, ötannyi munka vót. Az asszonyok ősszel kendert áztattak, a férfiak akkor a kendert kiszedték, kimosták, tilolták, lehelték, fonták, szőtték. Na most a gép mindent megcsinál, azt lehet mondani, s mégsincs a népnek ideje. Hát régebb kiültek vasárnap a kapuba, ott délutánként, uram, ki vótak ülve a kapuba, hol egyik helyt, hol a másikon a padra az asszonyok, az emberek, oda a sáncmartjára vagy hova, vagy a fa alá, vagy árnyékba, ha nagy meleg vót. Kivittek egy kancsó bort, ott elviccelődtek, kártyáztak, s ha olyan gyermekek vótak, akkor kérdeztek, meséltek nekik, s ha a gyermekek olyanok vótak, még visszakérdeztek, s akkor ők foldták-toldták a dolgokat. Más vót.

Itt vót például Szász Káruly bá, itt szembe lakott ne. Az nagyon idős ember vót már, s az kéremszépen, itt nagyapámnál, itt vót akkor deszkából kerítés, de kaszinó, olyan szín építve, mint ahogy Csíkfalában fordulunk el Búzaháza felé, s van ott a sarkon, az Ince Zsigának vót az a kaszinó színje, ha tetszik, ha figyelte. Hát kicsi kapu, s mellette a lefödött szín s pad. Na, olyasmink vót. Itt is vót egy, nagyapámnál, ott Marci apónál, s akkor vót itt fenn egy Szász Janiéknál. S oda ültek ki az emberek, s vittek egy asztalt oda ki, s ott kártyáztak, vagy sakkoztak, vagy elbeszélgettek, ha úgy esett. Ha kártyáztak, akkor vittek egy-egy kancsó bort. Máma, egyik vasárnap vitte az egyik, másik vasárnap másik. Ott viccesen elbeszélgettek, eljött az ideje, este akkor mentek haza, kúráltak. Érdekes vót, még a hitben is, nagyobb vót a – hogy mondjam, hogy fejezzem ki magamat – a hitbeli felkészülés, lelkileg mint most, pedig több dolog vót akkor. A papok is minden vasárnap, ugye, vót most is, van délelőtt istentisztelet, de akkor vót vecsernye, minden egyháznál, úgy a reformátusnál, a katolikusnál, mindenütt. Hát most még a papok vecsernyét sem csinálnak. Sok a dolguk.

– Vagy nincs akinek.

– Mondok én erre egyet. Széll Sándor tiszteletes vót itt, pénztárnok vótam, s éppen akkor építették az istállót ott a papilaknál, s na, segítgettem én is, amit tudtam. S jött, szombat vót, s már estefelé vót, úgy négy óra körül, s mondtam, tiszteletes úr, hát itt már maga nem tud segíteni. De olyan vót a tiszteletes úr, hogy nekifogott, nyomta a talicskát s csinálta a maltert, neki nem számított a munka. Hát a kertjében egy vagon répát termelt, komolyan.

– S azt kapálta a családjával?

– Nem, ő. A felesége, ugye, orvosnő vót, rendezte a gyerekeket. Ő elvégezte a munkát, neki kapálni kellett, itt lenn kukoricát, remorkaszámra vót kukoricája. Az egyháznak vót annyi földje, segítettünk annakidején leszedni, de a kapálásnál nem segítettünk. Na. Csak arra akarok visszatérni, na, mondom a tiszteletes úrnak, tegye le a lapátot, mert jön a vecsernye, mennek az asszonyok. S azt mondja, lehet máma nem jön senki, azt mondja. Én nyomtam elé a kapuig a talicskával valamit, hát láttam, Ilona jött le, na tiszteletes úr, veheti a reverendát, mert egy híve jön. Azt mondja, neki ha egy híve jön, akkor is annyit tesz, annyit kell tegyen, mintha a templom teli vóna, úgyhogy ahogy maga mondja, lehet, hogy nincs kinek vecsernyét csinálni. Úgyhogy más vót minden, na.

– De gyerekkorukban mit mondtak, hogy fiam, ne hazudj, az igazat mondd meg?

– Hát mindenesetre, akkor a gyermekeket nem tanították hazugságra, se a viccre, nem is kellett.

– Ma se tanítják, azt hiszem. Tanítják?

– Nem, a gyermek az gyermek. Van a gyermekekben mindenikben egy olyan születési hajlam, hogy egy-egy gyermek olyan szelíd, alig lehet egy-egy szót kihúzni belőle, a másikok jó beszédesek, a harmadik minden gonoszra felfigyel, minden madárzörgésre felfigyel, s az olyan gyermek hamarább a rosszat meghallja, mint a jót. S van olyan gyermek, hogy ha meghallja a rosszat, a felebarátját is képes, hogy arra csalja. S ha olyan a baráti kör, az oda is megy, s akkor már ketten vannak. A kettő már többet kitalál. Úgyhogy nem tanítják a gyermeket arra, hanem úgy maga elkezdi.

Van egy-egy gyermek, figyeltem a tévében, hogy olyan versenyek, mese versenyek vannak kialakulva. Egy-egy gyermek, uram, micsoda meséket mond, úgy született, az úgy eléadja, mint egy színész. Az a hangsúly, az a mozgás, az amilyen a mese, hasonlóképpen úgy le is játszódja, ahogy elmondja. Megfigyeltem, egy kislány vót s egy fiú, amilyen szépen lejátszották, így elgondoltam, színésznek megfelelne, tehetséggel bír uram az a gyermek, lehet olyan is a tanárja. A tanárokban is, a nevelőtanár, ha ennyit emeltem a lécen s keresztülszökte, én még emelek következőkor egy kicsit. Ha azt is keresztülvitte egy idő után, még emelek egy kicsit. Mikor már emeltem s nem tudja, s látja jól, megvan az akarat, de nem tudja átmenni, s leveri a lécet, akkor már tovább nem emelem, hanem azt a szintet megtartom, hogy legalább az maradjon benne. Tehát úgy képzelem, mint a magasugrókat, pontoson. Mert minden ember, egy nevelő ember is annak örvend, ha a munkája után eredmény van. Egy nevelő, ha egy tanító, ha egy tanár, minél több értelmiségi, ügyes gyerek kikerül a keze alól, úgy érzi magát, hogy annál gazdagabb. Tehát nem hiába dolgozott, nem ingyen tanult, nem ingyen foglalkozott a gyerekekkel s ehhez hasonló.

De az igénye a népnek hovatovább mind nagyobb, viszont szűkül össze, ezek a nehézségek, ugye, a franciáknál is mi van. A csoda öl meg uram, hogy a Franciaország egy fejlett ország, mióta egy hetinél több, hogy tüntetnek, s mit összetörnek kocsit, s nem tudom miket, s még most is az elnök eldöntötte, hogy hatvankét év, s aztán ezért a két évért képesek összetörni mindent. S akkor Amerikában tüntetések nem vótak, most kezdődnek ott is a tüntetések, éppen elgondolom így magamban, Istenem, az egész világ meg van bolondulva.

– Pali bácsinak az iskolában írást, olvasást és számtant tanítottak?

– Igen, sőt földrajz, ezt tanítottak, már mikor négyből elmentem, már a földrajzot tanultuk itt. Vót, ugye, a magyar, számtan, természetrajz, történelem, földrajz. Ezek vótak már. Román nyelv nem vót még, aztán már ott Keresztúron kellett tanuljunk románt, s ejsze a latint.

– Maga olvasni mikor kezdett, az első könyvek mik voltak amit olvasott?

– Hát, ugye, az első könyv az, egyszer meg kellett tanulni a betűket. De isteni vót az a tábla, a palatábla, kötő rajta, s a kötő végén reakötve egy akkora rongydarab. Aztán a palatábla egyik fele meg vót vonalozva, mint a vonalas fűzetek, hogy kicsi vonalas, utána egy nagyobb vonal jön. Kicsi betű, s legyen a nagyobb betűnek is helye, amikor ezt a nagyobb betűket tanítják. S a túlsó fele vót a kockás a táblának. Magyarázta a tanító a betűket, hogy hogy tanuljuk meg elsőként. Kezdte az egyessel, na, mentetek hátra, láttátok, azt mondja, apátoknak a szalmatépő horgát, hogy tépte ki a szalmát, milyen volt. Hát így. Na ez milyen szám. Ez az egyes. Olyan példákat hozott meg, hogy a gyermek tudja jobban bevenni. A kettős, ment nagyapád, sár vót, ment a mankósbottal, a bot végére rearagadott egy szalmaszál, na nézzétek meg, így, s ott a szalmaszál. A hármas pediglen, hogy eltörött egy vessző, s nem törött el egészen. S a négyes: fordítsd fel a széket, s mindegyikre, hogy a gyermek jobban-jobban vegye be.

Aztán így tanította meg, s az írások, azok jöttek, a betűk, úgy jöttek, azt már ő rajzolta, s arra magyarázott másik dolgokat, úgyhogy felvette. De tudja, egyik gyermeknek fogékonyabb a felfogása egyik tantárgyon, a másik például, én számtanban nem vótam nagy, de vót nálunk egy számtanos gyermek, az kéremszépen, a tanító amit felírt a táblára, még le sem kellett írja a füzetbe, s váltott az esze, úgy mint a borotva. Olyan Palikának a leánya most, Orsolya, hetedikes, de kéremszépen, első az egész iskolában, de a számtan aztán az neki úgy megy, úgy vált az esze, úgyhogy oda is akar menni, számtan-fizika szakra, ha az Isten élteti, na. Én azt mondtam neki, mert sokszor bejön s elbeszélgetünk. Fiam, tanulni kell, mert hogy mit hoz a sors, nem lehet tudni. A tudományt azt nem veszi el senki, s ha megtanulod, s ha szereted, olyan szakra menj, amit szeretsz. Akkor azon tudod fejleszteni magadat, nem hagyod magadat, mert erősebb kerül, te még jobban kapaszkodsz, hogy ne előzzön meg senki. Hajtod saját magadat, ha szereted, ha nem, erővel akkor nem lehet. Úgyhogy ez olyan dolog, hogy a gyermek, amelyik olyan, az igyekszik, van olyan gyermek, hogy nem akar lemaradni. Versenyben vannak, a másik jobb, s ő is akar jobb lenni, akkor igyekszik, hogy ha lehet, ott legyen közelben, ne maradjon le a másiktól. Ugye, örökké vótak ilyenek, a mi időnkben is vót, azért a mi időnkben nem vót annyi éles eszű, mint mostanában, nem is volt annyi tantárgy. Most, ugye, annyi könyveket visznek, hogy képes púpos legyen az a gyermek, s füzetet is. Füzet nekünk nem vót, hát negyedikes vótam, vót egy vonalas s egy számtanfüzet, s áldja meg az Isten, annyi vót az egész. De most annyi füzet, mindenféle van, könyvek is, akkor, ugye, hát az első osztályban mi füzetet elpocsékol a gyermek, mert van, hogy nem sikerül az írás úgy, s az már nem tépi ki a lapot, de már elfoglalta a helyet. De az a palatábla jó vót, mert vizeztük meg a rongyot, s törültük le s kész, írhatta a másikat, akár mint a nagy táblán.

– S a tanítója az osztálytársait büntette?

– A tanító bácsi, hát vótak olyan gonosz gyermekek, amelyek például kimentek, küzsdölődtek, s a másikat megütötte, a leánykákat megrúgta, vagy fellökte, vagy valami ilyen dolgot csinált. Aztán a tanító bácsi, amelyik látta, olyan ravaszabb, vannak olyanok, amikor a nádpácát elővette, már sírt, az olyannak nem kellett vesszőütés vagy tenyeres, az már előre félt, s az nem is csinált annyi rosszat. Hanem amelyik nem félt a körmöstől vagy egy gagyástól vagy egy tenyerestől, annak muszáj volt adja, mert ha nem, következőleg, még nekem is, ha nem adott vóna, hogy a fejét a társamnak beléütöttem s betörött az ablak, hát mi lett vóna, hát nem jól tette? Úgy, hogy édesapám még jobban megbüntetett, tehát együtt nevelték a gyermeket, a tanító s a szülő s a pap, mikor odakerült. Úgyhogy a hittanból is úgy kellette felelni pontosan, mint számtanból vagy fizikából, abból is jegyet adtak.

A tanító ismert, vót amelyik gyermekről már tudta előre, hogy milyen az anyagi helyzete otthon, hogy ha sok testvérkéje vót, és mondjuk, olyan lakásban, hogy a szülők napszámon vótak vagy valami, s nem tudott tanulni, akkor az olyant nem büntette, hanem megmagyarázta neki, hogy ne, fiam, te húzódj félre, s így s úgy s úgy. De vót olyan gyermek, ahol megvót a feltétel, de inkább eljátszotta magát, jobbra-balra eljátszotta magát s nem készült. Az olyant ő már tudta, s az olyannak biza adott tenyerest, mondjuk, nem tudta a számtant, vagy nem tudta a történelmet, vagy amit felhagyott. Inkább a számtanra nem is annyira adott, a számtant azt le kellett írni, aki nem írta le a feladatokat, az annak a jele, hogy eljátszotta az időt, az kapott, de ha felírta s nem jól számította ki, akkor itt a hiba. Már nem vót hiba, hanem inkább ilyen, hogy felhagyott magyar nyelvből egy másolatot vagy egy versnek leírni a tartalmát, lényegét, s akkor már az a jele, hogy hanyagság. Feladatát nem csinálta meg. S akkor ilyesmi büntetések voltak akkori időben. De haragszom a mostanira, hogy képes uram, egy-egy szülő, hogy mért szidja meg az ő gyermekit egy tanár vagy mi, képes hazamenjen az ilyen tizenhat-tizenhét éves gyerekek, már mennének a Holdba, többet akarnak tudni, mint a tanárok. Az úgy kitalálja magát, úgy felöltözteti azt az ellengondolatot, én így gondolom el, s úgy adja elé a szülőnek, hogy a szülő képes neki adni igazat, s ezért felháborodik a szülő, s képes elmenjen oda a tanárhoz, s az én fiammal vagy az én kislányommal, mért a tanár úr így, s mért úgy? De az a szülő is amikor reatámad arra a tanárra, gondolja a tanár, én hiába töröm azt a botot el, mert úgyis mindegy, hát én a szülővel álljak szembe? Ki hogy veti ágyát, úgy alussza álmát. Úgyhogy most nehéz, látom ott Magyarországon is a tanároknak, hogy a mostani fiatalság, pláne, hogy most bejött ez a kábítószer hülyeség is, hogy képesek, ugye, akármilyen dugva, behúzódik egy vécébe, vagy kimegy vizelni, képes magát elrendezze. S az biza nem jóra vezet.

Vót olyan gyermek, hogy nagyokat mondott, mondták, hogy hazug. Hát itt is még nagyemberben is vót olyan, hát hogyne lett vóna. Vót itt egy üzlet, künn van ez az új szövetkezet, vót egy régi, úgy a harmincas években, oda akarták csinálni a román iskolát. Aztán ahogy visszakerült Észak-Erdély, hát ott lett egy szövetkezet. Na, csak arra akarok visszatérni, hogy vót itt egy vadász, a felesége ilyen egészségügyi vót, mert akkor a gyermekeket itthon szülték az asszonyok, nem vót szülészet még. És például az én feleségem is, Éva, az első leányom itthon született, annak a felesége vezette le a szülést, itthon még a régi házak vótak. Fel vótam háborodva akkor nagyon, mert kedden beteg lett, és kéremszépen, csütörtökön estig vitte, s olyan beteg volt s minden, s édesanyám ette az oldalamat, fiatalember vótam, hogy az a gyermek nála meg van halva, s elmegy az édesanya, s így s úgy. Hát mit csináljak édesanyám? Hát mentem fel, Rózsikának hívták, bábaasszony, már úgy mondták. Rózsika, ne, mi a helyzet, eljött, megvizsgálta, Pali nyugodt légy, azt mondja, ellátom, de amíg nem jön el az ideje, addig nem szülhet. Mert akkor nem így vót itthon, hogy császármetszést csinálnak. Mert ha jó fekvésben vót az a gyermek, ha nagyobb fájdalommal is, de meg kellett legyen. És sohase felejtem el, csütörtökön reggel is felmegyek, s mondom, s az ura otthon vót. S azt mondja az ura, te Rózsi, magadat a tömlöcbe teszed, mért nem hagyod, vagy az orvostól kérj vagy telefonálj, ha úgy van, hogy vigyék be, mert ha úgy lesz, te a börtönbe kerülsz. S azt mondja az urának, te végezd a te dolgodat, s én is elvégzem, az enyémről felelek. Na és aztán eljött a normális idő. Aztán mikor odakerült, hogy szüljön, hát biza, nagy fájdalma vót, mikor odakerült az idő, na, azt mondja, Pali gyere, most segíjj. Szabályosan én reatérgyepeltem az asszonynak a hasára, ide ne. Térgyepelj rea nyugodtan, s úgy lett megszületve. Édesanyámnak azt mondta vót, Máris néni, mert édesanyámat Máriának hívták, de úgy hívták Máris mama. Máris mama, hozzon vizet, de kicsivel hidegebb legyen mint a langyos víz, egy nagy tálba. Hozzon ide vizet, ne. Még mielőtt nekifogott vóna, hogy jöjjön a gyerek. Hát uram, mikor meglett, a száját töröli, hát sírás nincs. Na gondoltam, adjon Isten egészséget, belé abba a tálba, megfogta a két lábát, felfelé, belé abba a tálba, s meg a hátát, megmasszírozta, a seggire, pofára pofot adott s egyszer elsírta magát. Na ezt vártam, azt mondja. Úgyhogy sohase felejtem el, karácsony szombatján szült.

Na csak arra akarok visszatérni, ennek az ura nagy vadász vót, s nagy hintás vót. Künn vagyunk az üzletben, akkor az üzletbe Kúti nevezetű vót a boltos, fiatalember, szerette az is a hülyeségeket, s már ezt a Válit is ismerte itt az egész környék, pláné őszi vagy esős időben, aztán úgy begyűltünk oda a boltba, s az odaállott, s szerette a pálinkát is, vótak azok a negyedes üvegben, fodorminta pálinka, s ilyen köményes mindenféle vót na, ilyen kicsi üvegekben. Sokszor ment oda, s nekifogott dumálni. Csak arra akarok visszatérni, olyan dumákat előadott, azt mondja, elmentünk vadászni, egy csoport vadász, de akkora hó vót fenn a Bekecsben, azt mondja, hogy a fenyőfáknak az alsó ágát lenyomta. Egy-egy helyen beestünk, mellig érő hó vót. Megyünk, be vótunk osztva, de a nép úgy figyelte, be voltunk osztva, hát egyszer egy helyt beesek s velem megindul valami. Hát reáestem egy vaddisznó hátára, az megindult velem, én eléggé összeszorítottam a lábamat, az be egy másik fenyőfa alá s az engemet lehúzott, hátrafelé lecsúsztam, én vettem a puskát s úgy feneken lőttem, abba a helyben megdöglött. Aztán egy nagy kacagás.

Máskor olyan halat fogott, az akkor vót, bement a Nyárádra, azt mondja, nyári nap volt, hálóval halászott, jó mély volt a víz, hát látom egy nagy hal úgy himbálózik a vízben, te, az aluszik! Azt mondja a hálóról a rudat levette, felül volt egy bejárat, a nadrágját feltűrte, s szép lassan becsúszkált a marton, s a vízben úgy tette magát mind a gólya, hogy ne csubukoljon. A hálót bedugtam alája, megfordítottam, emelem, uram, a hálón összehajlik a káva, húzom, kihúzom, valahogy kihúztam a marton, felvettem a vállamra, a vállamról a földet érte a farka. Hazavitte, vót egy nagy vályú, beletette, tett rea vagy három veder vizet a vályúba, ahol szoktak inni a marhák. Ment a szomszédasszony, onnét hordta a vizet, reggel korán még fel sem voltunk kelve, egyszer kiáltja: Váli, Váli, gyere mert egy nagy kígyó a vályúban van. Én csak kacagtam, azt mondja Rózsika, megébredt, eridj na, nem hallod, mit kiált, ó hagyd el. Gyere, mutassam meg, milyen kígyó van a vályúban. Felöltözött a felesége, mama ne menjen el, kiütöttem a vályúból a dugót, alul a víz kifolyt, s akkor látták, hogy mekkora hal vót, a vályút végigérte. Ilyesmik vótak, úgy felöltöztette, hogy aki olyan vót, el is hitte, csak mikor kibontakozott a kacagás, akkor tudta, hogy hazugság vót, szóval nem is hazugság, egy olyan fogalom.

– Nem volt olyan öregember vagy asszony, aki egymásután tudta az ilyeneket mondani, az ilyen meséket?

– Hát vótak ilyenek, csak nem figyeltem meg. Az ilyen asszonyok, inkább a fonóban.

– Utcánként volt a fonó, vagy hogyan?

– Nem, hát mondjuk, ebben a környékben itt Szász Kárulynál, ahol mondtam, az az öreg bácsi vót, szemben lakott, a nagy istálló vót, nagy gazdag ember vót. A hátulsó szobában, na itt ebben a körzetben, megkezdve Bereckiéktől itt lefelé, meghívta az asszonyokat, na itt nálunk fonhatunk, szombaton kívül, hétfőtől. Na aztán nyolc órától meg volt szabva tizenegy óráig éjjel. Aztán oda mentek a lányok is, ha nem tudott fonni, akkor kötni, vagy varrni, s aztán ott került egy-egy jóízű öregasszony, s az mondott egy-egy jó viccet, s a másik egy jó mesét. S akkor a legénykék, amelyik akkorák voltak, mentek oda szórakozni, felöltöztek maszkurásnak, s oda bekéreztek s énekeltek, s a leánykákat vitték el táncolni. S egyet táncoltak, s azzal mentek a másik fonóba be. A faluban vót több ilyen ház, öt, hat, tíz helyt is vót. Úgyhogy ott került egy-egy asszony amelyik, mondjuk, olyan jóízű vót, olyan verseket s meséket mondott, hogy mind hallgatták ezek a fiatal leányok s legénykék, s az asszonyok is.

Hogy mondjuk, vót egy olyan mese is, hogy például az egyik bácsi, mind koma lett, az egyik szomszéd a másikkal. Közben, úgy tévesen, hogy ne vegye észre, hát úgy kicsit a koma a kománét közben úgy szemelgette forma. De észrevette a férje, hogy szemelgeti, de hát nem vett észre soha olyan közelséget, hogy annyira szembenézzenek egymással. Hát egyszer azt mondja a fiának, hogy fiam, de ott vót a koma is. De úgy készülj, megyünk az erdőre, azt mondja, hozzunk haza egy szekér fát. S menjünk, azt mondja, hogy aztán jöjjünk haza kúrálásig. Hát azt mondja a koma, hát ő is ott vót, hát ketten mentek, hát én is elmegyek, segítek, ha kell. Ment, hogy nagyobb barátság alakuljon ki. Hát gyere, azt mondja. Elmentek, de egy olyan oldalas helyt vót az erdő, megrakják a szekeret fával, hát ahogy mentek be, megütötte egy kicsit a lábát az  erdőben a fával, s ő a szekérről nem szállt le, ahogy szekérrel jöttek be a marton. A fia is fel vót ülve a szekérre, a komája vezette a lovakat. A hátulja befarolt, s a szekér feldőlt a fával, s azt az embert, a komáját odanyomta a fa, a gyermek az leszökött, a fia. S azt mondja az apja, hogy fiam, a fia is szivarazott. Gyere fiam, gyújtsunk rea, s aztán felállítjuk ezt a szekeret. Azt mondja a fia, hát apja, a komája a szekér alatt van! Hadd el fiam, mert az nem szivarazik!

Hát vannak ilyen dolgok, hogy megkacagtassa az embert. Hát gondolta, hogy te jó helyen vagy ott, legalább nem nézed az én asszonyomat.

Én csak azt tudom, hogy a napraforgót megütöttem. Ez megfelel a valóságnak is, de inkább hinta vót a napraforgó-ütés. Vót ott nálunk egy olyan legény, ott jártunk leányhoz, s egyszer előhozta ez a Jóska, Jóskának hívták, Csizmadia Jóska. Azt mondja, te, a holdvilágon előjöttek ezek a boszorkányok, Zefi néni elmagyarázta, hogy ezek akkora kendővel, hosszú fekete ruhában, azt mondja, fényes szemmel, hosszú nyelvvel, egyik házról lépett a másikra, egyik ház tetejéről a másikra. Azt mondja, be akart menni a kománé ajtaján, s akkora vót, hogy nem tudott bemenni. Én is kijövök, attól a leánytól, s mentünk oda ki, László Annus, úgy hívják, ott rokon leány vót. Tényleg olyan búkáló holdvilág vót. Hát egy napraforgó vót, úgy hajolt ki az útra, én nem tudtam, hogy napraforgó, csak mintha egy ember egy nagy kalappal hajolna ki, fújt a szél. Visszaléptem, s vettem egy jó fuszulykakarót, kihúztam a kertből, s megbújva, megyek végig, hogy mikor odaérek, főbe ütöm. Hát a szél fújt s kihajlott, s én odavágtam. Hát amikor odavágtam, egy nagy napraforgó vót. Hát vannak ilyen dolgok, na. Hát vót egy vénasszony, Zsuzsika néni, az is magyarázta így az asszonyoknak, ilyen boszorkány dolgokat. Hát az hogy vót, mint vót, én azt nem tudom, csak így magyarázta volt, ilyen boszorkány dolgokat. Hát az is halotta valakitől, s aztán ő adta tovább.

– Gyermekkorában nem volt a faluban boszorkány, akitől félni kellett?

– Olyan nem vót, hanem vót kinn egy Fekete bá. Kinn lakott Moson felé a Tündér Ilona utcában, egy régi lakás vót, ilyen deszka ház, ilyen födéllel, örökké tartott két tehenet, de olyan soványak vótak, hogy a szél fújta el őket. Mégis két veder tejeket hozott be, s mondták azt, akkor se hittem s azután se. Hogy mentek kifelé s hallották, hogy a felesége be vót ülve a kert alá, s hallották, hogy fejte a kert oldalát. Ez azért van, hogy ördöggel játszik, azért van annyi tej. Aztán sokszor az emberek kacagták, adták elé ott a csarnoknál, ne, hogy megfejte a kert odalát, ne, hozza a két veder tejet. Lehetetlen.

Vótak olyan tehenek, soványak vótak, azért mert olyan fajta tehén, hogy inkább a tejbe adja, amit megeszik, azt ki is termeli. Van amelyik hízásra, az nem ad annyi tejet, az magára rakja, hogy hízik. Van, amelyik ad neki lisztet is, de sovány, mert minden kalóriáját összpontosítja a tejtermésre. Aztán ezt mind mondták, mondom, menjetek el, azt hiszitek, elhiszem én? De sok idős ember is gondolkozott ezen akkoriban, hogy ez megfejte a kert oldalát, aztán kacagtuk, mi, akik kicsivel távolabb láttunk. De vót amelyik ilyen idősebb, hogy elkezdte hinni.

– Olyan asszony volt-e például, amelyik a gyógynövényeket ismerte, s akkor arra azt mondták, hogy tudománya van?

– Hát pláne most aztán sok fel van lépve. A tévében olyan természeti tudósok vagy hogy mondják, olyan gyógyítók, hogy ilyen tea s olyan tea, s ilyen burjányból, s olyan burjányból. Nem azt mondom, de átlagban, ami növény van a határon, az mind gyógy. Valamilyen gyógyszerre, hecserli, ez a zsurló, ilyen fű, olyan fű, mindegyiknek megvan a hatása, csak annak, aki szakember, hogy az tudja, hogy ez erre hat, az arra hat, s az amarra hat. Nem, hogy aztán beléteszek mindent s igyad, mert az jó lesz.

– Amikor maga fiatal volt, akkor patika hol volt legközelebb?

– Hát Nyárádszeredában. Ha hűlés vót, vagy náthás vót, akkor nem vót, hogy na rögtön futunk a doktorhoz. Ha meghűltünk vagy fájt a torkunk, vótak azok a kockacukrok, úgy adták, ilyen hosszú rúdban volt, s kockacukrok vótak. Arra cseppintettek két csepp petróleumot, s éhomra bevettük, s na, aztán rea nemsokára ettünk, s másnap reggel is éhomra, s vagy még kétszer-háromszor vettünk, s a köhögést megállította, a petróleum. Ilyesmik vótak, mire én például, édesanyám adott. Aztán később vót, ha fogfájás vót, sósborszesz, úgy mondták. Egy ilyen üvegben vót, fájt a foga vagy foghúsa, kicsi rongy, mert vattát is nemigen árultak, egy tiszta rongyra reacsepegtetett s avval bedörzsölte a foghúst, s megszűnt, a gyulladást húzta. Hát most,  ugye, más a helyzet. Most is a sok gyógyszerből van amelyik nem mindenre jó, lehet, hogy nem érti az az ember, aki veszi be, hogy használja, vagy a patikus nem olyan, hogy elmagyarázza, hanem csak odaadja neki, s aztán áldja meg az Isten, de meg kéne magyarázza, mert az orvos kiadja a receptet, vagy az orvosnő, hogy milyen gyógyszereket vegyen ki a patikából, de a patikus kell felírja, hogy éhomra, vagy naponta háromszor, vagy hétszer, vagy hogy használja azokat a gyógyszereket.

Hát vót itt Csíkfalván ez a Szőcs Gyula, mind köhögött, s mondták, hogy a tüdejével vagy mivel baj volt, itt Molnár Zsigának az apja is, Lajos, nálam fiatalabb vót sokkal, s jó munka segítségre való vót, együtt dolgoztunk a gyárban, de már mióta meghalt. Nekem sokat segített, igaz én is elmentem, ha valami vót, a lóval hazavinni neki. Csak arra akarok visszatérni, hogy szőlőbe vótunk nekem, s na, vittem ki pálinkát, bort, s jól ettünk, egy ünnepély volt, annyit kirándultunk. Annyit hívtam, annyi segítségem volt, hogy vót időnk beszélgetni, s nemcsak a munka, hanem egy olyan kirándulásszerűség. Mondom neki hát, te nem használsz italt, nem kell, azt mondja, nem jó érzem magamat. Hát kérdem, mi van? Elmentünk egy teás asszonyhoz, mind mondta nekem azokat, hogy nehéz a mellem. Nem tudom, hol vótak, egy teás asszonynál, Szőcs Gyula is vót annál, de Gyulának használt, olyan vót a betegsége. S ez a Lajos, ezt a teát kezdje használni, s nem tudom mennyi idő múlva, elfogy az a tea, menjen vissza. De én azután gondoltam meg, s nem is mertem mondani. Hovatovább azt a teát használta, de mind-mind ment lefelé. Én azt mondom, s azt mondtam utána a feleségének is. Az a tüdő lehetett, kaphatott egy fertőzést a téglagyárban a füsttől, gumival tüzeltünk, vagy ehhez hasonló, vagy pediglen egy vegyszerezéstől, amikor kukoricát vegyszerezték, neki is vót földje, vagy a búzát vetéskor vegyszerezte, s az a por, valamitől befertőződött a tüdő. De az nem fájt neki, betokosodott, s ez a tea kitisztította. Mert ha ezt a teát nem fogyasztotta vóna, megtörténhetik, hogy sokáig, de sokáig elél.

Én mondok egyet, vót nekem egy lovam, megvettem, mert a másikat be kellett adjam, már vén vót. S megvettem, az a ló, kéremszépen, nem volt egyáltalán beteg, trappoltattuk, húzattuk egy kerek hónapig, semmi baját észre nem vettem. Hát, kéremszépen, hordtuk a kukoricát, a feleségem is fenn volt a szekéren. Utolsó szekérrel hordjuk, s látom, a ló úgy húz, megállítom a lovat, úgy prüszköl, egyet köhint, úgy köhincsel, több törökbúzát evett vagy mi, no csak elég az hozza, így nyersen viselkedett. Hát két nap múlva az orvos jött, két malacot kiherélt, úgy hátra nézett a ló felé s a ló evett nyugodtan. Pali bácsi, mikor vette azt a lovat, mondom, ne mennyi ideje. Ebben a lóban van kehely. De közbe a ló, amíg ezt beszélgetjük, elköhögte magát. Na nézze meg, azt mondja, mikor köhögött, na nézze meg, úgy húz. S kéne adjunk, azt mondja, egy kezelést neki, nehogy beérje a keh. Mondom, maga tudja doktor úr. Beadta a kezelést s el kellett adjam fele árán, mert ha nem, képes lett volna megdögleni.

Akkor egy Suba nevezetű Szeredában, magánember, ő segített a tehénen, nekem megbornyúzott egy tehenem, és kieresztettem, jól ivott, másnap is kieresztettem, jól ivott, harmadik nap mikor hajtottam be, megkötöttem az istállóban a nyakára a láncot, szabályosan a tehén összeesett, s oda lefeküdt. Úgy fejtem meg, úgy lefeküdve. Hát mi lett, édes jó Istenem, nem remeg, kérődzött is úgy ahogy. Aztán magyarázom így idősebb embereknek, s aztán mondja Szász Albert: ennek a tehénnek kálcium hiánya van. Ez azért, mert a bornyúzással több vizet, kálciumot veszített el, s ez most állott elé. Azt mondja, te ne foglalkozz az állatorvossal, menj le, ott lakik a vejed, Éviéknek a kertje végében Suba, s beszélj vele s hívd fel. Mert akkor még telefonunk nem vót. Úgy is lett, rea a biciklire, lementem, ő szekérrel feljött, megnézte, hozta a gyógyszert, a kálciumot beadta, hát mondom, mi lesz vele Suba? Szerette az italt. Na mondom, gyere igyunk meg egy pohár bort.

Ne búsulj, mire még egyet beadok, s következőkor, mikor a harmadikot kell adjam, már fel lesz kelve. Beadta, elment, letettem az ételt a jászol mellé, a vizet is odatartottam, hogy igyon mennyit akar. Úgy fejtem meg, hogy a borjúnak legyen. Hát másnap jött. Mondom, ne, Suba, még nincs felkelve. Ne törődj, azt mondja, holnap reggel, mikor jövök, fel lesz kelve. S igaza vót. Mikor jött, fel vót kelve. Ugye mondtam, most, azt mondja, még adunk kétszer neki. Kéremszépen, a tehént helyrerakta.

Csak arra akarok visszatérni, hogy eléjött a kehely így a lovaknak, mert értett a lovakhoz is. Azt mondta, figyel ide, vannak kehes lovak. Ha ad ilyen injekcióval a vénába kezelést, az azt mondja, a tüdőt a betokosodástól letakarítja, az olyan, azt mondja, hogy te megütöd a kezedet, kisebzik, s az úgy egy var lesz. S te azt lehúzod, s van az a friss seb, s hova-tovább az fertőzik be. De azt a sebet ha rajta hagyod, hogy bebőrözik s ott ül, te mehetsz vele. Igazat adtam, mert ez a tüdő dolog is, hogy Lajos azt a teát itta, lepucolta, s az, kéremszépen, maradott az a sebes tüdő, az a tiszta tüdő. Hát például én szivaraztam is, ott dolgoztam húsz évet a téglagyárban. S most hogy a lábammal történt, tüdőröntgent is csináltak, hogy esetleg nem lesz áttét a tüdőre, vagy ehhez hasonló. S az látszik. S a feleségem kérdezte meg, na mit szól doktornő? Azt mondja, a tüdője olyan, mint az élet, semmi probléma. Mondom, doktornő, ne tessék haragudni, én csak azért kérdem, mostmár megmondom, én cigarettáztam is. Annyit szivarazik az az orvosnő, amíg benn vótam, kicsit beszélgettünk, már egy szál szivarat elszívott. Nagyon sokat szivarazik. Én szivaraztam munkahelyen, gumikkal gyújtottunk, s olyan füst vót sokszor, hogy mentem haza, hát azt hitték, hogy egy széndarab megy. Csak a fogam vót fehér s a szemem fehérje, olyan vótam mint egy kormos kürtő. Ez függ a szervezettől is, de inkább attól függ.

– Ez a Suba, ez honnan tanulta, hogy hogyan kell?

– Magától.

– És az emberek mentek innen valahova távolabb gyógyítókhoz, mert nem találták a betegségre a gyógymódot?

– Hát olyan, vót olyan. Például a feleségem, hetvenháromban, evvel a diszkosszal, hát olyan fájdalma vót, hogy éjjeleket nem aludtunk. Hova vigyük, merre vigyük? Felmentünk az orvoshoz, ilyen gyógyszer, olyan gyógyszer. Nem ért semmit.

Azt mondják, lehet, hogy valami inak egymásra mentek, akkor azt mondják, Magyaróson van valaki. Akkor elmentünk Magyarósra, azt már láttam jól, az nem ért semmit. Akkor azt mondták, van Panitban, Vásárhelyen túl. Na akkor elmentünk oda. Na az az ember, igen de úgy megtapogatta, még nagyobb fájdalma vót. Na úgy, hogy bekerült a kórházba. Befektették, ott vót, ahol most van Vásárhelyen a Sportcsarnok, ott a patak mellett. A régi fízioterápia. Na itt vót nálunk Székely doktor. Mondom, doktor úr, valamit csináljon, mert a gyermekekkel mit csináljak, én főzök otthon, na. Azt mondja, elrendezem, ad beutalót, s ott volt a főorvos, hogy is hívták, ejsze Farkas nevezetű vót. Nagyon durva ember vót, szabadszájú vót, de nagy tudással vót. Na az bevette s befektette. Na aztán ő hozta helyre. Mert egyszer kiadta azt, hogy lehet, hogy meg kell műtessük. Mert volt ez a fürdő, így fizioterápia kezelés fürdőben is, de a súlyt mikor reatették, még rosszabb vót. Na, azt mondja, lehet hogy meg kell műtse. S na kit ajánlana a főorvos úr? Hát a nagyklinikán nagy orvos vót, a felesége rákbetegségben halt meg. Híres orvos vót. Nem jut hirtelen eszembe. Lényegtelen. Jól ismertem, mert a sógoromat ő operálta meg, s én elmentem hozzá, kivártam, hogy kijött a kórházból, akkor kapusok vótak ott, nem engedték be az embert, csak mikor vót látogatási nap, s vót esetleg papírja. S megvártam, míg kijött, s mondom főorvos úr, ne mi a helyzet, ismert, mert a sógoromat ő operálta s megmondta, hogy rákbetegség s meghal, s ennyi ideje van, s igaza lett. Hat hónap alatt el is ment. Na elég a hozza, hogy mondom neki, hogy ne mi a helyzet a feleségemmel. S mit szól a főorvos úr, ha odakerül, mert ne mi a helyzet, elvállalja-e ha úgy lesz? De még ő is azt ajánlotta, hogy ha lehet, ne vágja fel. S rendelt valami injekciót, külföldről, Németországból, hozattam. Ismeretsége vót neki, s felhívta. Mondom, amibe kerül, annyiba kerül, s aztán azt az injekciót kezdte használni, s akkor aztán, úgy még egyszer a fizioterápia kezelést, egyszer ilyen vízben s olyan vízben, s akkor ilyen súly, s akkor mind nehezebb súlyokat, hogy abban a vízben a csigolyák, abban a vízben a nyújtással az az idegszál megszabadult, ami be vót csípődve, s úgy aztán kezdett szűnni a fájdalom.

Úgyhogy na, csak arra akarok visszatérni, hogy akkorjában ilyen nehéz vót a bejutás az orvosokhoz. S vót olyan magán állatorvos is, amelyikhez, kéremszépen, elment, amelyiket mondtam, az az asszony is, a Lózsuzsi, a lovakat kezelte, a borjúkat kiherélte, a teheneket megvérezte, tüdőgyulladás ellen kezelte s ehhez hasonló. Egyszerű asszony vót. Úgyhogy akit mondtam, az is nem végzett, egyszerű falusi ember. Annyira sok tudása vót.

(Felesége jön be, félbevágott, megsózott főtt pityókákat hoz. Kínál, eszünk.)

Tudja, kire gondolok? Az a Kecskés pap falusi gyermek vót. Bejött ide, nagydolgú vót az is. Ott a hegyen vót, egyszer szántottam s a szomszéd adott neki egy földet, nagybátyám. Kijön a szekérrel, édes jó Istenem, egy nagy kalapú ember, az ingje látom, fel van hasítva hátul, felvesz egy nagy zsák pityókát, úgy hozza kifelé. Ez ki lehet, Úristen. Oda ledobja, annyira vót hozzám mint körülbelül itt a szobor. Ez Lőrinc bá, mert olyan vót, mint ahogy a szegény ember szokott járni. Na, a marhákat megállítom, kérőzzenek, bemegyek. Hát mikor közelebb érek, ki vót, a tiszteletes úr. Kecskés. Hát mondom, ne haragudjék tiszteletes úr, én azt hittem Lőrinc tata. Kacag. Hát mit gondol Pali bácsi, szószékbe úgy kell öltözni, mezőre így kell öltözni. A trágyát rakom a lyukba, a pityókát kihozom a hátamon, hát nem lehet felöltözni nem tudom hogy. Falusi ember gyermeke vót, Erdőszentgyörgy mellett ott a hegyek között lakott valahol. Hát jött ide nálunk, s a disznóknak, vót több disznó, édesanyám megmosta a krumplit, odatette, fával tüzeltünk, egy nagy üstbe, hogy öt-hat napig elég vót. Hát bejött, így uzsonna felé vót, hát látta, a pityóka meg van főve, s az üstre rea van téve félig a födő, hogy hűljön. Na, mit csinálnak, s így s úgy. Na, Máris mama, mi van abban az üstben? Hát pityóka. Van hagymája, hát hozzon egy fő hagymát nekem. Ki a széket oda. De hát tiszteletes úr ez a disznóknak van főve, hát az mit számít, azt mondja. Hajában meghántott vagy ötöt-hatot, egy nagy fő hagymát melléje, megivott egy pohár bort. Bevágott egy nagy fő hagymát, egészséget! Ilyesmik vótak.

– Hogy folytassam, amit elkezdtem: mentek innen gyógyításért ortodox paphoz vagy a kalugerhez?

– Vótak, vótak akik hittek abban, s az a papnak fizetett nem tudom mennyit. S az imádkozott. De hát rosszat a hite szerint, ilyen értelemben nem tett, de én nem tudom, annak milyen gyógyító hatása vót. Hát hallottam. Igen. Itt Mosonba van egy pap.

– Most jelen pillanatban is?

– Hát nem tudom, most itt van-e? Mikor megalakult a demokrácia, rea két évre, ott a mosoni szélben volt hetven ári földem. Bevetettem zabbal. S már kellett volna menni aratni, már meg vót érve. Lett egy nagy eső, nem tudtunk odamenni. Hát még hullott az eső s hát gondoltam, hátramegyek biciklivel, nézzem meg, hogy a nagy eső nem nyomta-e le. Nehogy le se tudjam vágni. Hát látom már messziről, egy sereg juh benne van a zabban. Hát úgy fellobbantam. Látom, ott künn egy ember őrözte a szőlőt, s a másik úgy rea van terjeszkedve a botra s nézi, hogy a juhok úgy esznek. Na, aztán én is odamentem, vót három majorkutya, vót egy kalangyakaró szerencsére, s azt húztam magam után, könnyű karó volt, hát gondoltam, a kutyákat oda közel nem engedem, hogy megharapjon. Aztán még káromkodtam is neki. Az az ember bejött, hát román vót, s azt mondta: mosoni. Nem ismertem azt mosoninak. Egy olyan, vízmentes köpeny vót rajta. Aztán erősen összeszidtam, ha vóna erőm s szekerem, most megfognék két juhot, fel a szekérre, s aztán jönne utána. Azt mondja nekem, hogy ez a mosoni román papnak a csorda juha. Azt mondja, hogy hoz két zsák zabot, mert neki van zab valahol, két zsák zabot idehoz s ideadja, s ott hazudott nekem s azzal elment. Aztán learattuk, mert jó idő lett, de vót veszteség, de jó, hogy hátramentem, mert leüttette volna még jobban. Aztán kevesebb lett persze valamivel. De azután hallottam, hogy még Brassóból is mentek oda ahhoz a román paphoz kocsikkal. Annyi kuncsaftja vót, ezek a románok, akik hittek, hogy szombatonként sorban álltak a kocsik.

Aztán főztem a pálinkát Szeredában s hát jött egy mosoni, nagy szekérrel. S hoztak egy nagy hordó bort. Hát vót ejsze vagy hatvan veder bor, két hordó, nem is egy. S mondom, ezt a bort miért? Segítettünk persze levenni. S kérdem, ezt a bort miért? A mosoniakot ismertem így nagyjából, a régi embereket. Azt mondja, ez a román papé. Kóstoltuk, hát ez misebor, úgy hordták neki. Annyi pálinkát főzött, vagy tizenöt-húsz veder pálinkát megfőzött. Abból a borból annyi pálinka lett, hogy nem vót képes lejárjon. De hát az borpárlat lett, nem is pálinka. Aztán akkor mondták el, hogy mennyien vannak ott a román papnál. Tessák venni még! (Eszünk.)

Ezek a mai papok már nem olyanok mint Széll Sándor s Kecskés s ezek. Palacsintát sütött édesanyám s Vilma, s amikor sütött, akkor az vót jó, ha megkínáltuk. Olyan háziasan vették. Ez a mostani papunk nagyon rendes velem szemben, de olyan szégyenlős. Olyan: igyunk meg egy pohár bort, hát nekem nem kell. Vót amikor elfogadta, vót amikor nem fogadta. Már a másik papok, ha éhomra jött, akkor is elfogadta, ha jóllakva jött, akkor is elfogadta. Nem mindenkinek egyforma a természete. Vegyen még! (Eszünk)

A fejlődések hoztak mindent, úgyhogy mostmár ha úgy vesszük, oda fejlődtünk ki, hogy magunknak csináltuk az ellenséget. Ezt a rakétát, s olyasmiket talált ki a nép, hogy ha, Isten őrözz, megbosszúlja magát egyik s a másik, felperzselik ezt az egész földet. Ezt a sárgolyót. Nem kell menni sehova, megnyom egy gombot s annyi. Saját magunkat a fejlődéssel írtjuk ki. Úgyhogy túl okosnak se jó lenni. A régebbi gazdaemberek nem voltak olyan okosok, de többet termeltek, nyugodtabb életek vót, boldogabbak vótak, mint a mostani nép. Sokkal boldogabbak, pedig ritka vót az a ház, ahol négy, öt, hat gyermek nem vót. Egy-két gyermek nagyon ritka vót, ott már valami rendellenesség állott be esetleg. Mind nagy család vót. Reggel korán felkeltek. Már csak magamról beszélek. Felkeltünk korán, mi gyermekekül elmentünk iskolába, mikor hazajöttünk, ettünk, egy kicsit pihentünk, édesapámék pihentek ha nyár vót vagy tavasszal. Ne, gyermek, anyáddal mentek ide ki tövis szedni a búzából, gyomlálni, vagy csokánt szedni, a búzából kellett a kukurica csokánt kiszedni. Eddig szeded, akkor jössz haza, tanulsz. Nyáron pediglen, mikor aratás vót, hazajöttünk az iskolából vagy valami, vagy takarás vót. De pampó nem vót a lábunkon, se teniszcipő, hanem mezítláb, csúsztattuk a labunkat a tarlóban. Azt mondta édesapám, hadd el fiam, ha megszúrja, szúrd vissza. Na, ilyesmik vótak. Akkor is boldogok vótak az emberek. Mulattak, jókedvűek vótak, a gyermekek is. Ki se lehet beszélni, a mostani világ hogy van ahhoz képest.  Maga is nagyjából tudja, mert maga is olyan hatvan év körül áll.

– Akörül, igen.

– De meglássa, tanár úr, meglássa, a nap már mennyivel húz lefelé. Mikor a delet meghaladta, úgy húz, s már két óra körül még jobban húz, s mikor úgy lesz, észre sem veszi. Az Isten bocsássa meg, hát most keltem fel s már sötét van.

– Újra kell születni, megint fiatalnak kell lenni.

– Azt mondta egy idős ember, én fiatal vagyok, csak nincs tehetség. Azt mondja, a szívem fiatal, jópofa ember vót, örökké hülyéskedett. Sokszor kezdett olyan hülyeségeket, mert ő járt, olyan kikapós vót. Ej be jó vóna,  azt mondta, így s úgy. Bár csak, azt mondja, megfogjam a kezét, annyi is elég vóna. S megfordult a töröbúza földben, s megbotlott, csokán vót, s elesett. Szépen át kellett lépjek a kerten s felhúzzam. (Kacagja). Szája vót csak neki is, mindennek megvan a maga ideje. Azért mondta vót az egyszeri bíró is, hogy akinek az egészsége engedi, minden napnak a virágját szakítsa le, mert minden napnak megvan a maga virágja. Akkor megvan annak a növénynek a virágja, aztán jön a hervadás, s anékül, hogy leszakítja, úgyis elhervad. S ez igaz is.

– De hát ezt az ember hogy tanulja meg? Van aki tudja, s van aki nem.

– Ez az élet rendje. Elfigyeltem Sinkovits Imrét, máma délkor is, a Kívánságkosárban, hát azelőtt szavalt egy verset erről a forradalomról, hát az a Sinkovtis Imre nagy színész vót, ej, micsoda koponya s hogy előadja, hogy még emeli fel az embert, s így elgondoltam magamban, hogy micsoda színész vót, s micsoda okos, s micsoda előadó típusú ember vót, s mióta nincsen, csak az emléke. Minden, lehet az pápa, az lehet cigány, lehet koldus, egyszer mikor minek eljön az ideje, elsepri. Az élet ilyen. Ez a föld se tart sokáig, ez a sárgolyó. Már millió éve, ezt is egyszer ellepi, úgy felduzzad a tenger, hogy ezt a száraz földet el fogja lepni, s ahol vót a tengerszint, ott lesz aztán szárazföld. Mert hallom így, s olvastam is könyvet, hogy vannak olyan szigetek, hogy ezelőtt kétezer, háromezer évvel még tenger vót, s most már lakott terület. Úgyhogy szárazföldek tűnnek el. Mint az élet is, ahogy fenn van, ugye, ott Amerikában, s Kína mellett is vannak azok a nagy hurrikánok, szélviharok, hát ugye, azért van, mert építenek ki a tenger szélébe, hát ott jön ez a nagy hurrikán, viszi a tíz méter magas hullámokat, hát mikor kicsap, az üti el, s mikor húzódik vissza, viszi be. Mi embert s mi épületet tönkre tesz. Ilyen az élet.

– Sokat beszéltek erről régebb is, hogy a halál után mi van. Mit tud erről?

– Hát ugye, vélemény most is van, akkor is vót. Sok ember nem hiszi a feltámádást, a földi életet befejezte, elpusztul a test s adjon Isten egészséget, feltámad a gyermekeiben. Ha lekaszálja a rétet, ahol fű termett, ott biztos lóhere nem lesz. Mert csak fű sarjazik. Vagy levág egy gyertyánfát, ott cserefa nem hajt, csak gyertyán. Tehát vannak ilyen vélemények. Hát vannak, hogy a vallások, hogy oltották belé a hitet az emberekbe. Sokat tesz az a Biblia is, annak aki olvassa. Mert én is sokszor beleolvasok, a feleségem nagyon sokszor. Ott is megkapja mindenki a maga helyét. A hívők sokszor agitálnak, hogy így s úgy, aztán a papokat, hogy gyalázzák s a templomokat. Mondom nekik, mert sokszor vitattam, vótak itt. Ott a Bibliában minden vallás. Hány vallás van a világon? Mindegyik megtalálja a helyét. Itt van egy állomás, aztán hogy melyik? Egy példát mondok nektek. Aztán hogy melyik az igazi út, hogy haladunk. Ezt úgy képzelem el, mint hogy Marosvásárhelyre meg kéne érkezni. Egyik lemegy Nyárádtőre, úgy megy be Vásárhelyre, a másik Ákosfalva felé. A másik felmegy Jobbágytelke felé, Régen, úgy jön be Vásárhelyre. A másik veszi gyalog egyenesen itt Moson felé.

Hit kell legyen, mert hit nélkül élni nem lehet, hogy miben hisz arról ő felel.

Ha igazi bíró a mindenható Isten, akit imádunk, akkor majd mikor oda kerülünk, meglássuk. A Nobel-díjat ő adja meg. Ki hogy érdemli. Aztán, hogy miben hiszünk, mondom, ingemet a vallás nem üdvözít. Én vótam ortodox templomban, én vótam katolikusban, én vótam reformátusban, én unitárius vagyok. Én vótam szombatista templomban, én vótam jehováknál, minden. Mindenki az övét imádja s azt hiszi s azt igaznak tartja. De mondom, engemet ez nem üdvözít, én az hiszem, én azt megmagyarázni nem tudom, csak viselkedésileg. Azt kiértékelni nem tudja se a pap, mert katolikus papoknak esetleg meggyónják, s az esetleg hamarább tudja, hogy mit akar az az ember. De én meg nem gyónok a mi papunknak, hanem a jó Isten tudja, van Isten, s hisszük, hogy van, akkor ,kéremszépen, ő eldönti a sorsunkat. Aztán így evvel az ilyenekkel befogtam. De hát így, de hát úgy. Mondom, a Bibliában az is benne van, hogy ha Jézus a földön járna, akkor még pap se kéne. De mivel nem jár a földön, kell pap, aki hirdeti az Isten igéjét. És akkor például mért mondják lelkipásztor, azért mert a lelkeknek a pásztora kell legyen, a lelkeket művelje, van olyan típusú ember, amelyik lelkileg meg van gyengülve, nincs hitérzéke, felebaráti szeretete, nincs munkája után, nincs családi megbecsülés, az azért pásztor, hogy odamenjen s megmagyarázza. Megművelje annak az embernek a lelkivilágát, hogy azt a magot befogadja, amit ő elhint, hogy termékenyüljön. Mert ha nem műveli meg a földet, oda hiába veti a magot, oda a gyepbe, mert ott nem lesz búza, csak hogyha megműveli, ahogy kell. Mind ahogy van a Példabeszédekben, hogy az út szélire hiába veti a magot, mert nem terem, csak gyom.

– S az embernek magának olyan ereje nincsen, hogy saját magát vigasztalja, kell mindig segítség?

– Hát nekem olyan természetem vót, hogy én örökké szerettem menni, szerettem dolgozni, én szerettem viccelődni, én szerettem leülni valakivel meginni egy pohár bort, nem annyit, hogy ittas legyek, hanem amellett elbeszélgetni. Elmenni a templomba, elmenni gyűlésbe, ide-oda. Ez vót nekem, itt találtam fel magamat, én mikor kimentem a mezőre, itthon elrendeztem holmit, senki olyan boldog nem vót, mint én. Magamnak beosztottam a munkát, ha elfáradtam leültem, mikor megpihentem, folytattam tovább. Ha akartam fütyöltem, ha akartam dúdolászgattam.

Arra akartam visszatérni, hogy ez a betegség, nekem ami van, eleinte mikor úgy megjelent, én magának mondom el őszintén, sokszor éjjel elgondoltam: engem az Isten így megbüntetett. Hát én se nem loptam, se be nem csaptam senkit. Én segítettem is akin lehetett, én mért lettem ilyen, hát mért nem veszen el az Isten. Hát én elpusztítom magamat, vagy így, úgy, vagy valami. S így magamban elgondoltam azután, s most már ott van, hogy hat hónapja vagy hét hónapja. S tudja, hogy nem vagyok elkeseredve? Érti? Valahogy örökké feltalálom magamat. Ha nincs senki itt, akkor nézem a tévét, ha vannak olyan emberek, akik elbeszéléseket, jó verseket, vagy a történelmet mondanak, inkább az érdekel, a semmiségek nem érdekelnek. Azt elhallgatom, ha úgy van, leoltom, akkor bekoppan a szemem, azon elgondolkodok magamban, feldogozom jobban mondva. S akkor eszembe jutnak némi dolgok, hogy meg kellett azt csinálni s milyen jó, hogy azt megcsináltam. Na, az mikor, az egy kicsit keserít el, mikor visszagondolok s reanézek az istállóra, hogy üres az istálló. Az engemet úgy megvág gondolatilag, mert valahogy úgy képzelem magamat, mint ahol kihalt valaki. Örökké vótak állatok, abban vótak. Hazajöttem a mezőről, akárhogy el vótam fáradva, bementem oda, megpihentem, olyan jóízűleg ettek azok az állatok. Valahogy ott találtam fel magamat.

Az a rossz, hogy ezen felül egészséges, hogy csak a lábamban nincs erő. Mert ha a kezem is olyan gyenge lenne, mint a lábam, nem törődnék semmivel. Ahogy esik úgy suppan. De hál’ Istennek ez nincs, mert úgy akkor sokkal nehezebb vóna annak, akire rá vagyok utalva, hogy segítsen rajtam, gyermekeknek vagy a feleségemnek. Mert én kimenni nem tudok, felkelni csak úgy tudok, ha segít, felülni feltudok, úgy, hogyha megfogom a széket, s felülök, de menni nem tudok. Na ez a baj. S úgy vettem ki, hogy csak valami erőt ad nekem ez a hitérzes, csak erőt ad, úgyhogy nem keseredek el. Vót sokszor, már gondoltam magamba, hogy így élek, ki tudja, évekig. Ej biza, hánynak van még nagyobb keresztje mint nekem. Van akinek se ez nem ép, se semmi nem ép, s úgyis kell éljen. Ez jutott reám. Hogy én vótam a hibás, hogy mért mentem oda, vagy jót akartak s közbe ártott, nem lehet tudni. Csak engemet úgy foglalkoztat, hogy addig bírtam magam, amíg ezt a sugarat nem kaptam, s azután hovatovább mind nem, hogy erősödjek, hanem az a lábam mind gyengült. Ez egy kicsit nekem olyan nem jó, mert ha nem adtak vóna olyan erős sugarat, így magamban, csak fokozatoson többször-többször, lassan-lassan, mint ahogy mondtam, emelik a lécet a tanulónak, nekem is úgy, nem egyből nekem is. Lehet hogy olyan erőset adtak, hogy itt keresztül, ami tartja ezt a hasizmot is, farizmot, ugye, azokat az izmokat az tartja merőn, s azok a sejtek odalettek. Mert ezekkel van a probléma. Így megnyomkodom, nem fáj, így itt, de ha a kezemet, mondjuk, végighúzom, mint mikor húzom fel az alsónadrágot, már érzem, hogy a bőr olyan idegen, mintha vakarót húznának ott végig.

De belé kell nyugodni.

Hát nyolcvan év, már beléléptem, hogy meddig, hat hónap, hét hónap, mindjárt lejárt, mind azon vigasztalnak, hogy ebből csoda lesz. Én mind azt mondtam, hogyha nekem lábam lesz, a halottak bejönnek a temetőről. Így érzem én, de csodák vannak, lehetnek, ha az Isten úgy megerősíti. Nem tudom. Az igen, ha fiatalabb vónék. Már annyira tudnék, meg vónék elégedve, ha két bottal, ha felülök, két bottal ügyesen tudnék kisétálni a kapuig, hátra a kertig. Meg vónék elégedve. De így biza, ha kivisznek künn vagyok, ha behoznak benn vagyok. Ha megfogom a széket, félrefordulok, egyebet nem tudok. Ez jutott osztályrészül.

– S régebb maga azon, hogy csodák vannak, azon gondolkozott, fiatal korában? Mert fiatal korában az ember erre nem nagyon gondol.

– Nem, még eszembe sem jutott. Temetéseken sokszor megkértek beszédet mondani. Hogy történtek ezek a hirtelen halálok. S vót olyan, sokszor belefoglaltam azt a gondolatot, hogy én inkább megegyeznék az olyan halállal, hogy egy vagy két hétig vagy egy hónapig szenvedjek, hogy a hátramaradottak nyugodjanak bele, hogy én innen el kell költözzek. S nyugodjatok bele ti is, az Isten azt adta, hogy hirtelen vette el, de megerősít a hitetekben, hogy bele kell nyugodjatok. Én sokszor elgondolom, hogy sokszor így hirdettem, s nem-e a jó Isten meghallgatott, ha kérte, né, most megadom neki. Még ez is eszembe jutott. Mert van egy olyan elköszöntés is, hogy mikor eljön az az idő, az Isten adjon rövid szenvedést, s hamar elmúlást. Így lehet, hogy amit én kértem azt adta. Mert az ember sohasem tudja.

Átok nem lehet, mert nem úgy viselkedtem, sok mondja, hogy megátkozott valaki, hogy a lábával addig legyen beteg, mert úgy viselkedett, mert hogy tönkretette a gabonámat, vagy becsapott, vagy ehhez hasonló, aztán sok ember milyen, képes átkozódni, hogy gyúljon fel a háza, s másik így, s a harmadik úgy. Én ezektől mind mentes vagyok.

Sokszor mondtam el másnak is, átkozta az egyik szomszéd a másikat, hogy így s úgy, s káromkodott neki, s a másik végighallgatta. Én, azt mondja, nem átkozlak tégedet csak avval, az Isten adja, hogy az udvarod minél hamarabb gyepesedjen bé, s disznóvágás végett a te konyhád ne forduljon fel. Én csak azt kérem, hogy legyen meg. Tőlem azt kérhetik, mert az udvarom tényleg begyepesedett. (Kacagja.) Disznóvágás végett még nem, mert ha nem tudott venni a feleségem, nem vettünk malacot, hogy kínlódjon, úgyis veszünk disznót, hogy vágjuk le. De pont eszembe jutott, hogy kár vót ilyen átkot mondjon az ember, mert az biza előbb begyepesedett, mert amíg a marhák jártak ki-be, addig nem gyepesedett, igaz, akkor a kapu nyitva, libák is vótak, mert tartott Vilma huszonöt-huszonhat libát, azok mikor kijöttek, pillanatra lelegelték.

Lassan mint a harmonika húzódunk össze. Kiment, a levegőt kezdi úgy lassan kiadni, s aztán húzódik össze. Mit csináljunk? Hajléktalan úgysem leszek, mondom Vilmának, sokszor mondom, figyelj ide, tudod mi vigasztal? Hajléktalanok nem leszünk, ott künn is megvan a házunk, az örökös, ez pedig ideiglenes. Az kiszolgál minket.

– Tudja, az emberek régebb mentek be a városba, s kérdezték, hogy na, mit hozzak a városból? Valami olyan kívánsága nincsen, amit én is tudnék teljesíteni?

– Nincsen. Ilyesmiről ne is gondolkozzon. Hála Istennek, itt minden van. Hús van, tej van, tejszín van, zsír van, szalonna van, minden van, csak éppen keveset tudok fogyasztani. Ezek a könnyű ételek mennek, pityóka. Például az este: mit hozol, hozzál be egy csésze tejet s egyebet semmit. Délre a leves az elmegy, de húsfélét nagyon keveset, régebb, amíg mozogtam, olyan jólesett a húsféle, most nem esik jól. Folyadékok, levesféle s ilyesmi. Mert nincs mozgás s nagyon keveset eszek, egy tányérral, s hát miért eszel olyan keveset. Ne félj, mert ha kimennék a kertbe s felásnám a felét, töltenék még egy tányérral. Nincs mozgás, nincs fogyasztás.

– De ezt azért említem, mert ha valamit kíván s azt várja, akkor van egy kis cél. Várja amíg meghozzák, vagy amíg hozzájut. Ez az idő múlását segíti, régebb a gyerekek azt mondták, hogy várják a karácsonyt, számolták a napokat.

– A gyermek az mindig vár, aztán az ajándékokra ugyan. A felnőtt, ugye, az más, annak az igénye se az már, mint egy gyermeknek. Ha ügyesen fel van egy papírba öltöztetve, az már szép dolog. Az idősebbnek az csak egy papír.

Például én a várost jártam eleget, de soha de soha nem vót, hogy megkívánjam s vásároljak, csak úgy magamnak. Jártam Bergenyébe s Nyárádtőre a városon keresztül. Én ha meg vótam éhezve is, bementem a Luxorba, ott önkiszolgáló vót. Bementem oda, kinéztem, megvettem azt a bizonyos másodikat, ha olyan vót a leves, esetleg abból. Egy pohárba sört, azt megittam, nekem az elég vót. Mert abból lehetett válogatni, hogy ilyen második vagy olyan második, ehhez hasonló. Pire volt, gulyás, attól függ, krumplival vagy babbal, vagy ehhez hasonló. Lehetett válogatni, aki akart, nekem nem volt az a nagy kívánságom. Itthon pediglen minden megvót, ami kell. Átlagban nem is vótam az a nagy igényes. Gyümölcsöket, azt megettem éjjel is, vagy reggel felkeltem, pláné nyáron, ért a paradicsom vagy mi, én hátrasétáltam a kertbe, előhoztam egy paradicsomot. Kicsi csuporba, ilyen piros csuporba, vót egy kicsi bor, azt minden reggel, egy annyi bort megittam. Paradicsomot elé, elhasítottam, felit megettem, a bort megittam, rea megettem a másikat, s adjon Isten egészséget. Vót minden.



[1] 2010 október 5-én kezdtem rögzített beszélgetéseket folytatni a jobbágyfalvi (Csíkfalva község, Maros megye), 1931-ben született B. Pali bácsival. Eddig több mint húsz alkalommal beszélgettünk.

Évek óta készülök erre. Mindeddig sokszor ültünk már a kicsi konyhában vagy az ajtó előtti asztalnál, elkezdtük a beszélgetést, megittuk a pohár bort. „Milyen jó, hogy bejött hozzám!” Majd Pali bácsi szabadkozni kezdett: az állatok, a kert, a mező: a gazdát várja a munka. „Aztán ne kerüljön el, jöjjön be hozzám máskor is!”

A sors úgy hozta, hogy Pali bácsi már nem tud a kertbe, mezőre, istállóba menni. A gazdának most már talán legfontosabb elfoglaltsága lett a számvetés. Ha ott vagyok, ha kérdezem, ha rögzítem, majd leírása után megszerkesztem a válaszait: ebben próbálok segítségére lenni még egy ideig – amíg ő szívesen mesél, amíg én szívesen üldögélek nála, amíg a Sors akarja.

 




.: tartalomjegyzék