Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Október
Borsodi L. László

Szerenád két tételben

– Lakatos Mihály: Bolhaszerenád[1] – 

 

Van-e szörnyűbb, mint a kafkai szituáció, amelyben egy reggel Gregor Samsa – elveszítve emberi lényegét, jogos büntetéseként annak, hogy nem volt képes megfelelni emberi feladatainak – nyugtalan álmából felébred, és féreggé változva találja magát az ágyban? Van-e felemelőbb létminőség, mint a Gregor Samsáé, aki ráébredve arra, hogy hazug, látszat életet élt, az ember alatti, élősdi létet választja, hogy megszabadulva a haszonelvűség, az elidegenedés, a közöny világától, tiltakozzon ellene, amiért az féregként tekint rá?

Lakatos Mihály Bolhaszerenádja[2]  szerint van szörnyűbb, mert verseinek világa szerint az emberi öntudat és az emberi méltóság tudatával társuló bolha-, élősdi-lét eleve adottság és elrendeltség („világra jöttem a lét szőrös testén”) az átváltozás esélye nélkül: „de nem jössz csak bámulsz halálra váltan / s eltűnök végleg a nagy szőrhullásban”. És van felemelőbb: bolha-nézőpontból, az élősdi-lét kilátástalanságának tudatában úgy ad méltóságot valami magasabb rendűnek, hogy hihetővé válik a nosztalgia az egykor volt iránt, a vágyakozás a soha többé meg nem valósulóra, aminek a neve lehet ember, emberi, s amelynek elvesztéséért – szemben Kafka hősével – nem biztos, a bolha-létbe süllyedt élősködő, az „ember” okolható.

A lefokozottság, a létveszteség (a lét mint veszteség) tudata hatja át a kötet szinte minden versét; az ehhez társuló, a világot, a létet alulnézetből szemlélő groteszk-ironikus nézőpont teremti a szerenád két tételének értékszerkezetét és hangvételét: az Egy korty transzcendenciát és az Indul a szerelem, ENTER!-t. Ennek alapvetése a Szonett egy homokszemcséhez, a kötet elején olvasható szöveg, amelyben Lakatos körvonalazza a versbeszédre vonatkozó, azt hitelesítő paramétereket. Az irodalmi emlékezet bolhahangszerelése olyan érvényes ars poetica, amelyben új értelmet kap a transzszilvanizmus gyöngykagyló motívuma, tragikus-ironikussá válik a „szenvedésből, hátrányos helyzetből értéket teremteni” emberi, költői magatartás is, hiszen hősnek lenni nem lehet, nincs miért. Az alkotás, a bolha-létet láttató és verssé váltó gesztus az egyetlen érték („és ülj zörgő nyelvem fonnyadó hegyére // érezzék tested rég szétmállott szavak / aszott sárga csontom s ínyem ében vére / kagylóként óv majd ha gyönggyé álmodtalak”), a lét összefüggéseire alulnézetből való rálátás azonban nem jelent katarzist, ha igen, akkor az is csak átmeneti, pillanatnyi: „de csillag-létem nem tart soká / fényét lopja minden pillanat / zsibong a szín – s a nézőtéren / sepreget buzgón a virradat” (Katarzis).

A bolha-lét, a kicsiség öntudata, a lét magasabb rendű dimenzióiból való kizártság, a létezés mint az ember alatti lét, mint a létidegenség iszonyata és az ebből fakadó groteszk-ironikus, helyenként elégikus versbeszéd a kötetnek azokban a verseiben válik megrendítő olvasói élménnyé, amelyekben a költeményt az utolsó sor nem teszi túlságosan explicitté, megbontva ezáltal a képi koherenciát (Üres akol), nem futtatja stilisztikai vakvágányra (Lelkemben ás a szorongás), vagy nem kelti a befejezetlenség érzetét (Hajnali szürkület), amelyekben a képi szcenírozás nem válik öncélú tobzódássá (Erdélyi március), vagy a líra szövetét nem számolja fel az epikum (Lelkemben ás a szorongás). Lakatos Mihály kötetének egyik erőssége azokban az igazán emlékezetes szövegeiben rejlik (s ilyen akad szép számmal), amelyekben a képi struktúra többszintességét úgy teremti meg, hogy a vers végére tartogat valami titkot, többletet, amitől visszamenőleg a látszólag egysíkú látvány vagy látomás átértelmeződik, új távlatba kerül. Véleményünk szerint ilyen a Viharban című vers: „Züllik ma este a föld / ismeretlen táncot jár a szél / (…) iszkolna a pánikba esett part / és mélyül bennem a félelem / hogy ím én – a régi meder / az új partot már nem ismerhetem”. Valami hasonló történik a Gyűlöletek című költeményben is, amelyben a csattanószerű befejezést a sodró chiazmus szerű ismétlések és párhuzamok készítik elő: „gyűlölöm azt ki megaláz / gyűlölöm azt ki megalázkodik / gyűlölöm ki futna s nem tudja hogy merre / gyűlölöm a kort mely alkalmat ad erre / (…) szemeim gyűlölnek kegyetlen haraggal / néha megszöknek míg csatázom a nappal / s én mégis kevélyen felszegem az állam / földre nem gyűrhet mást – csupán az árnyam”. A kor kritikáját és az egyén tehetetlenségéből fakadó dühöt kimondó vers így fordul át az utolsó két sorban létversbe. A tölgyfa lombjához szövege a címbeli szójáték kiaknázása, amely a költői nyelv és többszintes beszédhelyzet stílusbravúrját hozza létre.  Annak függvényében, hogy ki beszél (valaki a tölgyfa lombjához vagy a tölgyfa a saját lombjához), a versbeszéd egyszerre minősíthető a létösszegezést elvégző én önreflexív szólamaként, akinek a lomb a megszólalás lehetőségét jelenti, vagy önmegszólító, számvető költeményként, amelyben az én önkörén belül maradva vet számot önmagával: „ha majd megpuhul a szél / s a gyászt násszá simogatja / én is újjáéledek / immár nélküled / s elnézve a fejed fölött / – ugye kegyetlen dolog – / mással másként / de új termést hozok”.

Az Egy korty transzcendencia című cikluson belül külön verstípust képeznek a montázstechnikával létrehozott hosszúversek. A Száz sör magány (a Száz sor magány-versekre, költői hagyományra történő allúzió), a Halottak napján, a Kompromittált, Levél a frontról vagy a Költői levél Komámnak című költemények sodró erejű ironikus-tragikus lét- és korkörképek emberről, történelemről, társadalomról, egyén és világ diszharmonikus viszonyáról. A montázsversekben az álomlogika szerint szerveződő képzettársítások az irodalom, a kultúra különböző tartományainak párbeszédét hozzák létre.  Ezek a költemények a minimalizált lét aspektusait megélő ember kritikái, egyben szövegparódiák és műfajtravesztiák. A beszélő sokszor elmegy a blaszfémiáig is. A Száz sör magányban ez így szólal meg: „és a feleségem megérti / hogy csak egy paradicsom jut / kettőnknek míg a pokolból / viheti ki-ki a magáét / megtanultuk: nemcsak a vonatok / a menstruációk és az ösztöndíjak / is késnek”. A lefokozott, kifosztott, kisszerű létben nincs esélye semmiféle megváltásnak, az egyéni élet fontos szeme „egy jelentéktelen / láncnak”, se kint, se bent nincsenek olyan fogódzók (vö. József Attila: Eszmélet), amelyek alapján autentikus egésszé fejlődhetne a beszélő életvilága. A kor degenerált, érték- és emberellenes, nem csoda, ha a népdal- és az irodalmi (főként József Attila-) idézetek kifordulnak a lírai én polémiájában: „és csak átmenetileg vagyok / egy olyan korban / mely nem tart lépést a korral / s mivel nem lép egyszerre / nem kap rétest estére / (…) tűzoltó nem lettem csak katona / ó attila jó hogy nem érted meg / a távolságot még oly sokan kérték / s megkapták mint golyót mely nem üveg / tudom”. A Levél a frontról groteszk-ironikus palackposta, amely a történelem tévedéseit bírálja. A vers különböző hangjai a halál felől nyitnak perspektívát a létre, ahonnan kimondható a kemény ítélet, hogy az egyéni lét kiteljesületlenségéért a történelem, a politika a felelős: „a betemetett tömegsírokat egykor / szakértőkből álló bizottság vizsgálja ki / s tán havi tizenötezret is kaphat / egy-egy rokon után valaki / te tudjad: én itt voltam / s bár iszapot hord rám a Don / nyitott szememben a nád gyökerével / felnőtt koromról álmodom”. A kor csalása, a történelem kegyetlensége, az egyéni lét fájdalma nem vezet kiteljesüléshez. Bár a Halottak napjának csodaszép transzcendens képe („a halottak is összegyűlnek néha / vitázni a kerek hold köré / olyankor szóba kerülünk mi is”) még vigasz lehetne, de kiderül, ha racionálisan nem vehető birtokba a világ, a transzcendencia kegyelme által sem, az is csak blaszfémikusan leírható, önáltató mámor, amelyből előbb-utóbb kifogyunk: „és ki tudja meddig lesz / még pia / butykosban egy korty / transzcendencia” (Kompromittált).

A bolhaszerenád első tételének – amely a világtól, a történelemtől, a kortól, a társadalomtól való idegenségként járja végig az egyén poklát – szerves folytatása a szintén ironikus felütésű második tétel, az Indul a szerelem, ENTER!, amely a szerelmes versek intim retorikájának kifordításával azt érzékelteti, a bolhalétbe kényszerült „ember”-nek az egyéni szférája sem hoz megváltást, megnyugvást. Az egyén, az én számára a kedvesként megszólított idő (a 25. című ciklusnyitó versben például) annak alkalma, hogy számot vessen, szembenézzen nemcsak a lét lefokozottságával, hanem végességével is: „mit adtál (ne bánd!) sejtjeimben él / sejteknek őszén / keress meg engem / s öledben kedvvel / elpihenek én”. Ez a magatartás ad a létbe vetett, élősködésre ítélt beszélőnek méltóságot, az alkotónak Shakespeare, József Attila, Weöres Sándor, Áprily Lajos, Kányádi Sándor és más reminiszcenciákból építkező, egyszerre szomorú és felszabadult költői játékot, az olvasónak pedig felejthetetlen élményt: „hull az álmos ólmos eső / kedvem megy a kedves nem jő / ködbe mos a szürke pára / rám borul a felhők árnya // (…) s megyek mint ki rég ezt várja / mint ki vidámságot mímel / üres kézzel üres szívvel” (Randevú); „minden kacat / fölös halom / szívemből / csak ezt adhatom” (Ajándék).

A versekben a létbe vetett lírai ént magánya, a „vén szadista” – miközben „folyik a pompás erotic show” (Tavaszi táncrend) – nemcsak azért kínozza, mert a kedves távol marad, mert az idő cserbenhagyja, hanem azért is, mert nincs vagy nem biztos, hogy van transzcendencia („Lesz-e kar mely kinyúl értem?” – Monológ), s ha van is, nem megnyugtató: „Részeges angyalok hol vagyok én?!”

Egyetlen kapaszkodó marad, egyetlen érték, egyetlen remény, a költői szóba vetett hit: „Majd ha szomját érzem fénynek / Kimondlak szó bárhogy féltlek!” (Még hallgatok) A tartalékról, a többletről van szó? A költői megszólalás új lehetőségeiről? Arról a hitről, hogy amit most még csak a beszélő ismer, és ami most még kimondásának híján, kimondhatatlansága okán lét előtti, az szóvá, világgá artikulálódva megváltó hatású lehet? A kimondható szóba, a költői szó istenülésébe vetett hit erejéről lenne szó, amely majd megteremti a vigaszt, nyugvópontot nyújt, így kárpótolva az embert a hozzá méltatlan bolha-létért? Az „útkereszteződés”-ben vívódó, latolgató, a transzcendenciára áhítozó ember tépelődésére azonban nincs megnyugtató válasz. A kötetzáró versek blaszfémiája (Egy alkalmi Don Juannak), iróniája (A női keblek dicsérete, Ballada, Bordal) elbizonytalanítja az olvasót, és – ami a kötetszerkesztés érdeme – a mulandóság bizonyosságával, de az inneniség és túliság köztességében, a kérdezés feszültségében hagyja, anélkül, hogy a pillanatnyi lét szorításában a végső szóra lelés végeredményével áltatna, a végső válaszokra vállalkozna: „Duhaj dalokra gyúltan / Vállamra dől a múltam / S régi ismerősre / Vidám pohárt emel / És körbe-körbe járva / A dombok édes álma / Kavargó köd-fejekbe / Hitet reményt lehel.” Ez a kételyektől nem mentes hit és a végső szóra lelésért vállalható költői-emberi küzdelem jelentheti Lakatos Mihály poétikájának új útjait, a költő újabb köteteinek tétjét.



[1]Kolozsvár – Budapest, 2010, Erdélyi Híradó Kiadó – Ráció Kiadó.

[2]Ez a szerző első verseskötete. Eddig megjelent művei: Előjáték (novellák, 1995), A ribanc (novellák, 1999), Vizit a gömb túloldalán (színművek, 2002), Etimo apó csodálatos meséi (mesék, 2002), Ioan Groşan: Vaslui megye a NATO-ra gyúr (műfordítás, 2009).




.: tartalomjegyzék