Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Október
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

AZ ÍZEK ÖRÖME

 

A maga nemében olyan nekem ez a könyv, mint az irodalomtörténetek között a Szerb Antalé, vagy közelebbről, a gombáskönyvek között a Veress Magdáé (Bukarest, 1982, Kriterion Könyvkiadó), amire hamarosan – szintén egy olvasólámpa erejéig – még vissza szeretnék térni. Ha eddig a Polcz Alaine Főzzünk örömmel! című, a Kalligramnál 1998-ban megjelent kötete bitorolta nálam a legelső helyet a szakácskönyvek ármádiájában, akkor mostantól számomra az Az Ínyesmester szakácskönyve1került az őt megillető legrangosabb helyre.

Azt is mondhatnám, hogy szinte véletlenül került a kezembe. Június végén kászoni szomszédasszonyunk érdeklődött, hogy nem akarunk-e dulcsászát készíteni, akkor nyílott ugyanis az udvarukon a százlevelű rózsa, ami alapanyaga ennek a kitűnő édességnek, és a kászonújfalusi szomszédságnak immár hosszú évtizedek óta ez a kedvelt finomsága. Akkoriban, amikor „nem volt divat arrafelé még a kávézás”, akkor a vendégeknek egy kis tányérra kitettek egy-két kanállal ebből az édességből, melléje egy pohár hideg vizet, és ezzel kínálták őket, ez helyettesítette, pótolta a kávét. De már hozza is közvetlen szomszédunk, Anti bácsi a szakácskönyvet, egy eléggé megviselt darabot, anyai örökségét, Az Ínyesmester szakácskönyvét. Házilag kemény kartontáblák közé helyezett, gerincét szövetanyaggal kipótolt, több mint ötszáz oldalas kötet (benne 2500 recepttel), aminek a lapjai már megsárgultak, itt-ott elkoszolódtak, több helyütt is szép, kalligrafikus beírásokkal tarkítva. Az anyuka (a szomszéd bácsié) Bukarestben szolgált a múlt század első évtizedeiben, még ő írogatta be a lapszélekre, egy-egy recept jobb vagy bal oldalára saját, gyakorlati, gasztronómiai észrevételeit, megjegyzéseit. Vagy odaírta, hogy a receptben leírttal szemben még milyen összetevőkből lehet elkészíteni az illető étket.

Talán nincsenek is véletlenek, dörmögöm magamnak, amikor a kezembe veszem a több mint hetvenöt éves kiadványt. Bő hónappal ezelőtt hoztam el ugyanis Budapestről Cserna-Szabó András Mérgezett hajtűk című kötetét, amelyben külön passzus foglalkozik magával az Ínyesmesterrel, Magyar Elekkel, akinek a hangjával indult valamikor a Telefonhírmondó, és aki a múlt sázad első harmadában újságíró volt, tárcákat, budapesti históriákat is írt, de fő műve Az Ínyesmester szakácskönyve maradt. (Cserna itt még úgy tudja, hogy Magyar Elek költő is volt, és hogy Tiszavirágok címmel még egy verseskötete is megjelent 1910-ben. A szeptemberi árkosi Írótáborban azonban szóba került a könyv, és korrigált, tőle tudom tehát, biztos forrásból, hogy a Tiszavirágok szerzője – mint utóbb kiderítette –  nem Magyar Elek, hanem egy bizonyos Magyar Ernő volt.)

Mindig is nagy élvezettel olvasgattam az olyan kiadványokat, akár a gasztronómia területéről is, amelyek személyes élmények, emlékek által/révén tették még közelibbé, még olvasmányosabbá, szórakoztatóbbá, akár anekdotázva is, az egyébként alapos, praktikus, közérthető recepteket, leírásokat. Magyar Elek, az Ínyesmester itt úgy mesél, hogy magunk előtt látjuk a korabeli Budapestet, a szerző gyermek- és felnőttkorát, legyen szó a káposzta eltevéséről, az igazi tejfölről, vagy akár a túrós csuszáról. Ünnepi menük és hétköznapi ételek, magyarosak és a nemzetközi konyha remekei, egyszerűek és bonyolultak, nagy számban megtalálhatóak e megsárgult könyv lapjain. Nyelve míves, tényleg olyan, mintha regényt olvasna az ember („valójában egy receptekkel bővített, mozaikos technikával megalkotott regény. Esetleg novellafüzér." – írja Cserna-Szabó), a különböző fejezetek élén rövid, igen élvezetes, személyes hangú bevezetővel, itt-ott, elszórtan még művelődéstörténeti kuriózumokkal is. El is határozom rögtön, hogy a legközelebbi alkalommal már úgy, olyan alapanyagokkal fogom elkészíteni a marhapörköltet, ahogy azt az Ínyesmester ajánlja. Kíváncsi vagyok, hogy mit szólnak majd a mészárszékben, amikor kérek egy kevés „szíve gyökerét" is az egyebek mellé. (Fekete Vince)

 

A magány szikláján

 

Noha idősebb pályatársaktól számos legendát hallottam Gellért Sándorról, valamiért mégsem éreztem sürgősnek a Gellért-versekkel való megismerkedést – egészen addig, amíg a csíkszeredai Corvina Könyvesház antikváriumi részlegén kezembe nem akadt A magány szikláján című, Gellért Sándor válogatott verseit és műfordításait tartalmazó kötet2. Mindössze két verssort kellett elolvasnom a 168. oldalról („Véremet most írja égre / az erőnek beglerbégje”), s máris kíváncsi lettem ezekre a versekre, hiszen nem minden költő talál „véletlenül” két ilyen gyönyörű verssort. Lássuk hát, mondtam magamban, mit hozott ki Gellértből „az erőnek beglerbégje”.

Nos, nagyjából azt, ami az idézett verssorokban már benne van: egészen csodálatos strófákat olvashatunk Gellértnél („Nagyvárosi vendéglőben / csüngök a rossz hármas boron, / s egy gyönyörű táltos lóval / önmagamat lovagolom” – 58. o.; „Asztalomon táncolnak a / régi bölcs kínaiak. / Nagy lány képiben a halált / idézem e mai nap” – 65. o.; „Piros pipacs voltam, / pincevirág lettem. / Nyúlszájú holdvilág, / ne röhögj felettem” – 85. o. stb.), e strófák előtt/után viszont rengeteg bosszantó „üresjárat” – a formai egyenetlenségekről nem is beszélve. Persze, ismerve Gellért szép stílusról vallott nézetét („Nem a kihegyezett, a Kosztolányi-féle stílus a szép, hanem az, amelyik a közvetlen adottságokból ugrik elő”), egyáltalán nem meglepő ez a verselési mód. Betyáros őstehetségeskedésében („Rám nyerít egy nyitott kanca, / de nem hegyez már a hangra, / nem hegyez, csak visz az úton / csődöröm, a géniuszom” – 182. o.) mintha unná a poeta doctuskodós pepecselést: minden úgy van jól, ahogy isteni szikraként kipattant belőle, a többi már nem az ő dolga. Érdekes, hogy Gellért nem volt hajlandó „tanulni”, pedig verseinek említett hiányosságaira már a kortársak is figyelmeztették, ha csak közvetve is, mint Veress Dániel, aki Gellért 1957-es, Angyal Bandi nyomában című kötetéről írva a következő fontos megállapítást teszi az Utunkban: „Gellért Sándor verseit a részletszépségek őrzik meg bennünk”. Azt hiszem, valahol mélyebben kell keresnünk Gellért „csökönyösségének” okait. „…a magyar költősors hallgatózás az ősi szekérdübörgés után” – írja Gellért egyik, soha el nem küldött levelében, s ebből az egyetlen mondatból talán ki is hámozhatjuk a választ a kérdésünkre, hogy miért nem volt hajlandó versszerkesztést s más ilyen finomságokat tanulni. Lehet, hogy neki volt igaza. Lehet, hogy „Ázsiára” és az ősi szekérdübörgésre figyelése nem túl „korszerű”, de a mód, ahogy ezt mondja, helyenként szívszorítóan gyönyörű tud lenni: „Ki is volt a magyar, lássuk, / a múltjából ha kiássuk: / egy berúgott bolond mongol, / aki a csárdában tombol. // A csárdája Európa, / itt ivott ezer év óta, / csuda, hogy nem szakadt rája / a rossz mestergerendája” (193. o.)…

Befejezésül: Kormos István mondja A vasmozsár törője alatt című visszaemlékezésében, hogy Gellért Sándor volt rá a legnagyobb hatással. És tényleg: ha elolvassuk például Kormos Álom című versét, ugyanazt a merész gondolatkötést, ugyanazokat az erős „színeket” látjuk, mint Gellért sikerültebb strófáiban. Imhol Kormos verse (és legyen egyúttal ez a kis gyöngyszem a 95 éve született Gellért Sándor előtti tisztelgés is): „Elaludt egy fűszál hegyén / éhségiben három szegény, / szemükön rét csöndje legel, / futkorásznak álmuk egén. // Kiflit rág az egyik szegény, / perecet a kisebb legény, / a harmadik előttük áll: / cipó van a feje helyén.” (Lövétei Lázár László)

 

„EGY KEDV SZERÉNT ÍROTT LEVÉL JOBB EGY TÁNCNÁL”

 

Mikes Kelemen Leveleskönyvének3 méltatói többnyire nem múlasztják el megemlíteni, hogy szerzőjére hatással voltak a kor híressé vált francia levélírói, Madame Sévigné és Roger Rabutin Bussy. Franciaországi kényszerű időzése alatt Mikes minden bizonnyal megismerkedett a francia művelt társaságokban éppen dívó olvasmányokkal. Az olvasás szenvedélye különben élete végéig elkísérte, leveleiben számos utalás található erre. A rodostói száműzetés véget nem érő várakozásában a könyvek ideig-óráig a szabadulás kapuiként szolgáltak. Egész kis könyvtára volt ott magának a fejedelemnek is ─ aki szintén írta az ő Emlékiratait, Vallomásait ─, és a Portán sűrűn megforduló követségektől is hozzájuthattak olvasmányokhoz a száműzetésben élők. De amint Németh László találóan megjegyzi: „Mikes Kelemen nem a franciáktól tanulta el, ami a legjobb benne.”

Nem szükség arra tanulással tenni szert, ami az embernek születésétől sajátja. A fejedelem íródeákját meg lehetett fosztani mindenétől, még az annyira drága szülőföldjétől is, de ami a legértékesebbnek bizonyult számára a száműzetésben, a szülőföldje nyelvét, beszédmódját nem lehetett elvenni tőle. Azzal pedig alkalomról-alkalomra, negyvenegy éven keresztül meg tudta teremteni önmaga számára a székelyföldi ízeket, az otthonosság tünékeny látszatát, a saját különbejáratú Székelyföldjét. Nyelvével szállt szembe sorstalanságával, ha valakire, hát rá érvényes volt, hogy „nyelvében él”.

A székely nyelvjárásban folyton felbukkanó játékos szófordulatok, ironikus és önironikus megfogalmazási módok alkalomadtán elviselhetőbbé tették a nyomorúságot is. Hiszen lehetett volna siránkozni is azon, hogy még az sincs a házban, amire rendesen leülhet, de valahogy máris enyhült a szűkösség, ha ezt úgy mondhatta: „A házamban se szék, se asztal nem alkalmatlankodik. (...) Micsoda szép állapot, mikor el lehet lenni annyi sok házieszköz nélkül.” Vagy ha a hatalmas kajmakán lakomára hívta a magyar urakat, de éhesen kellett felállni az asztalától, s még inni sem adtak nekik, valamennyire csak mérsékelte a bosszúságot, ha erről epésen így lehetett számot adni: „De az italról szó sem volt. A’ való, hogy annyit ettünk, semmi szomjúságot nem okozott.” És amikor arról esik szó, hogy „az úri asszonyokat másképpen gyógyítják, mintsem a közönségeseket”, tán még a fejfejás is elővette volna jó Mikes deákot, ha hozzá nem tudja toldani: „Nyernek is rajta sokszor, mint Birtók a csíkban”. Azóta is törhetjük a fejünket, mit, hogyan és miféle csíkban nyert ez a bizonyos Birtók, hogy ily nevezetes személy vált belőle.

A magyar nyelv egyik nagymestere, Kosztolányi írja Mikesről: „...az első prózaírónk, aki társalgási nyelvünket szólaltatta meg.” El ne felejtsük hamar hozzátenni, hogy ez a nyelv, amelyen olyan jól lehetett társalogni már háromszáz évvel ezelőtt is, a magyar nyelv székely nyelvjárása. Székelyül igen alkalmatosan lehet eszmét cserélni mindenről, még a sínylődésről is, vagyis hogy arról kiváltképpen. Mintha direkt erre találták volna ki. Tömören és találóan, olykor meglepő hasonlatokat és szólásokat híva segítségül, úgy lehet vele elmondani valamit, hogy abban benne találtatik az illetőnek a viszonyulása is ahhoz a valamihez, meg úgy általában a véleménye mindenről és önmagáról, sanyarúan és sokszor mégis kacagtatóan.

Menedék is, fegyver is a nyelv. És a játéknak eszköze. Bízvást mondhatjuk, hogy ezt is tudta jó Mikes deák. Székelyül nemcsak egyszerűen kimond valamit az ember, hanem kicsit még meg is matatja. Ha éppen fogja a figurázás. Valahogy úgy (ha már ülőeszközről esett szó), mintha az ember nem ülne le első szóra egy számára szerfelett kényelmetlen székre, még ha némely hatalmak éppen erre adtak is neki elháríthatatlan parancsot, hanem előbb jól megforgatja, megbillegteti, minden oldaláról alaposan szemrevételezi, s hozzá még

gúnyos megjegyzésekkel is illeti azt a bizonyos ülőalkalmatosságot, hogy csak azután helyezze rá peckesen a hátsó felét. Mert azért így mégis más ülés esik rajta. Szinte még össze is barátkozik egymással az az ülep és szék. Ámbár a szinte és a valóban soha nem érnek össze, nem ehejt vannak azok egymástól, hanem ahajt, s úgylehet, az ülep is feszt fészkelődni fog az ilyen széken.

Hát ezt kellett megtanulnia szegény jó Mikes deáknak.(Molnár Vilmos)



1Az Ínyesmester szakácskönyve. Budapest, 1935, Athenaeum Irodalmi És Nyomdai Részvénytársulat.

2Bukarest, 1983, Kriterion Könyvkiadó. (Kereskényi Sándor bevezető tanulmányával.)

3Mikes Kelemen: Törökországi levelek. Bukarest, 1967, Irodalmi Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék