Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - November
Benedek Huszár János

Családregény

A mulandóság bizonyosságára a nagyapámék szobájában döbbentem rá kilencvenegyben, halottak napjának koraestéjén. November elsejére kicsit kiürül az egyetemi város, tömött vonatok szállítják a magyar diákokat Erdély temetői felé. A vonatról még őszi ragyogásban szálltam át az Olton túl az autóbuszra, de mikor félóra múlva, hátamon a csöves hátizsákkal nekivágtam a baconi hegynek, az ágostonfalvi pásztorgyerek már beleakasztotta horgas pálcáját a napba, s egyre erősebben húzta le az alsórákosi szoros homályába. Ahogy azelőtt és azután is, amikor hosszabb útról érkeztem haza, nagyapámékhoz mentem. Nem azért, mert közelebb esett a házuk a baconi hegy felől. Az első kilincs, amire a faluban rátettem a kezem a hosszabb, messzibb utak után, azelőtt és azután is, az övék volt, ez másképp nem lehetett. Nyolcéves koromig ők neveltek.

A kapu zárva volt, a kulcs a helyén, az udvaron már a télre várt a rend, a Budai Domokos- almafákon már sem gyümölcs, sem levél, a kicsi virágoskertben a virágok tövig visszametszve, csak a csokros krizantémok bokrai álltak még újságpapírba csomagoltan, hogy akkor este kivigyük mind, mind a temetőbe, és szétosszuk, mint minden évben, az ismerős sírokon. A veteményes a kerítések adta szigorú mértani alakzatokban felásva, a szabadon hagyott részen, az istálló ajtajához közel, a répalapi szabályos kis csomói. A pár napja felvágott tüzelő a fásszínben s a fásszín ereszében akkurátusan elrakva, a száraz bükkfakorpa öt tömött zsákban várta a téli füstölést az eresz alatt. Az istálló üres volt, az engedékeny ősz még felkínálta a csordának az alsó határt.

Tudtam, nagyapámék a mezőn vannak még, a mező az a hely, ahol mindig van, amit tenni-venni, kocsányt vágni, elkapálni néhány vakondtúrást, vaddisznótúrást, egyáltalán, a mezőről csak a hóhullás kergeti haza végleg a gazdaembert, vagy még az sem. Hány esztendőben hó üti meg a fattyúsarjú-terítést, az emberek várnak még egy-két napot, az a hó legtöbbször elolvad, és még mindig kijut az a pár nap lengébb idő, amikor ha meg nem is szárad, de legalább megfonnyad, s haza lehet hozni a szekérderéknyi takarmányt, óvatosan, meg nem tapodva elteregetni a megrokkant széna- és sarjúrakás tetején, ahol újabb pár nap alatt már tárolhatóvá szikkad.

Meleg volt még napközben, de már az az idő, mikor a falak között elkel egy-két lenge tűz esténként. Bementem a házba, s tüzet gyújtottam a konyhában. A szobában a csempekályha elég jól őrizte még a tegnapi fűtés melegét, ott csak előkészítettem a forgácsot, a száraz fát, és hanyatt vetettem magam a nagyapámék ágyán. A szobában rojtos árnyakat növesztett az alkony. Néhány, vonaton látott arc, mondatfoszlány, kolozsvári utcakép, egy tanár előadásának kockái, a tegnap esti borozás közben felhangzó nevetés, mozdonyfütty zsibongott még az agyamban pár percig, egyre vontatottabban, mintha egyszerre lassítanák és halkítanák ezt a legfrissebb filmhíradót, aztán a magam valóságában, minden dimenziómban, minden érzékszervemmel megérkeztem gyerekkorom falai közé.

A sötétedő szobában az utóbbi napokból annyira hiányzó csend addig soha nem tapasztalt mélységekbe merített, húzott magával, nem is csend volt már, hanem egy hatalmas kiterjedésű némaság, ami iszonyú sebességgel ritkult, tágult, akár a világegyetem, és teljesen szétszívott, tépett, kicsit megemelt az ágyon, majd lazán, kímélve szétszaggatott. Olyan puhán váltak le rólam egyenként a végtagjaim, az érzékszerveim, mintha csak langyos viasszal lettek volna a testemhez rögzítve, a füleim és az orrom szétlebegtek a szekrényekig, a fogasig, a szemeim a mennyezet alatt úsztak szét két átellenes sarokba, annak a hajdani tejútnak a már nem látható vonalán, amit a hatévesen, iskolába menet dühösen az asztalra csapott, s onnan a plafonon is végigfröccsenő tejeskávé ezer cseppje rajzolt saroktól sarokig, a bőröm pedig valami átlátszó, levedlett hártyaként kitapétázta a szobát, mintha pauszpapírral burkolták volna be. A szemem már csak az ablak halványuló négyszögét érzékelte a maga helyén, a többi bútor pár centivel a föld felett lebegett, kicsit ide-oda imbolyogva, és én szerre felfedeztem újra mindegyiküket, belebújtam az ágyneműtartóba, elbújtam a csempekályha mögé, négykézláb rohantam át az esztergált lábú orosz televízió alatt, a hamutálcákkal nyomtatott pokróccal letakart asztal alatt elemes lámpával ültünk öcsémmel, és a haditerveket szőttünk dédnagyapánk, az első- és második világháborús veterán katona foglyul ejtésére, aki néhány utolsó, özvegy évét a nagyobbik lányánál, nagyanyáméknál élte le. A szekrénybe bújtam kikutatni a naftalinszagú gyapjúszövet-télikabátok zsebeit, századszor is kirámoltam a cipős fiókokat, ahol nagynéném lánykori zöld és vörös lakk körömcipői, vastag fatalpú szandáljai, svédcsizmái hevertek évtizedek óta, hallottam, ahogy nagyapám ezredszer is nekifog elmondani Szép Cerceruska meséjét a mellére bújó kicsi húgomnak, míg nagyanyám már a kenyérszaggató kosárka alján lévő utolsó ráncos almácskákat hámozza és vágja egyforma cikkekre. „Vilmika – mondja aztán nagyapám –, elaludt a leánka”, nagyanyám feláll az asztal mellől, ideadja a tányért a gyorsan barnuló almacikkekkel, kötényéből kiviszi az almahéjat a télikonyhába, majd óvatosan felnyalábolja a hugicát, akinek a szájától vékony, csillogó nyálcsíkocska nyúlik nagyapám szürkés szőrökkel bozontos mellkasáig, egyre vékonyodik, aztán elszakad, s lefekteti a másik ágyba, a hugica nagyot szusszan, a másik oldalára fordul és elernyedve végleg átszáll az álmok birodalmába, én meg viháncolva ugrok be nagyapám mellé az ágyba, „nagytata – mondom –, most mondja el nekem a ravasz rókát”, nagyapám felnevet, s belekezd a faluvégi özvegyasszony tyúkjaiban garázdálkodó róka meséjébe, aztán én is rátérek az álmok útjára.

Reggel nagyapám kelt, szokatlanul komoly, ő nem ilyen szokott lenni, tél van, nyolcvanegy, „kelj fel, kicsi fiam – mondja –, fontos dolgot kell mondanom neked”, egyből kiszökik a szememből az álom, nagyapám nagyon komoly, nem csiklandoz nevetve kérges, hóseprő hideg kezével, nem huncutkodik, mint máskor, nem mondja, hogy hékás, zabba mennek a lovak, s téged vár az iskola, csak felállít az ágyban, bódultan állok, kicsi vagyok még, nyolcéves, és még nagyon álmos, de az ággyal együtt így már pár centivel nagyobb, mint ő, megcsókolja mind a két arcomat, és a szemembe nézve azt mondja: „az éjszaka meghalt kicsi nagymama”, a szája a két szokatlanul szigorú szeglete között csak egy vékony egyenes vonal, ő öltöztet fel, nagyanyám nincs sehol, kicsi nagymama meghalt, ő a másik nagyanyám, az édesapám felől való, kézen fogva megyünk ki a nagy hóban a szüleim házához, nekem nem az a házam, én nagyapáméknál lakom!, az udvaron csendes, komoly emberek, idegenek seprik a kapu elejét, az udvarunkat, a frissen hullott nagy havat széles, bükkfából hasított lapátokkal takarítják, emberek, akiket addig sohase láttam, ahogy megyünk közöttük, abbahagyják a munkát, kiegyenesednek, mind köszönnek nekem, mind odajönnek és kétfelől arcon csókolnak, és valami furcsa szavakat mondanak, amiket nem értek, mi nem mondunk semmit, csak  megyünk nagyapámmal kézen fogva a sok idegen ember között a kicsi nagymama házrésze felé, nem a konyhaajtón megyünk be, ahol mindig szoktunk, hanem a nagyszoba szintén tornácra nyíló ajtaján, amit azelőtt sose láttam nyitva, fekete posztó van az ajtó szemöldökén, már a tornácról hallom apám felől való nagynéném őrjöngő zokogását, „édesanyám, édesanyám, ne hagyj itt engem!”, rokon asszonyok fekete ruhában csitítják, sürgölődnek körülötte, vizes zsebkendőt tapasztanak a homlokára, pirulákkal és vizespoharakkal hadakoznak az arca előtt, a vizespoharakat kiönti kapálózó, reumától eltorzult kezeivel, lilán remeg a szája, meglát engem, és rám veti magát, „kicsi fiam – kiáltja, hangja rekedt, hörög az órák óta tartó őrjöngéstől –, meghalt kicsi nagymama, nincsen többé édesanyám”, megszédül, megtántorodik, a sürgölődő asszonyok elkapják, és átviszik a konyhába, akkor tárul ki előttem a szoba, nincs benn középen a megszokott, csipkés terítővel letakart asztal, nincsenek sehol a zöld kárpitos székek,  nincsen az oroszlános, faragott dívány, szőnyeg sincs a padlón, csak egy fehér lepedő, és a lepedőn szigorú arccal, talpig feketében, csuklóban összekötött, fehér zsebkendőt tartó kezekkel és felkötött állal ott fekszik kicsi nagymama.

Odamegyek hozzá, szigorú arca ezer ráncából ki szeretnék olvasni valamit, fejét szokatlanul hátraszegi, hiszen nincs alatta párna, miért nem tettek alája párnát?, s miért fektették a padlóra?, a felnőttek mindig azt mondják, ne feküdj a földre, meghúz a hideg, s most kicsi nagymamát hagyják a földön feküdni, de nem értem ezeket a dolgokat, akkor látom meg a szüleimet, azokon a zöld kárpitos székeken ülnek, amiket az előbb nem vettem észre, a fal mellé vannak állítva, apám a térdén könyököl mindkét karjával, arcára fehér zsebkendőt szorít mindkét kezével, csak a két szeme látszik, csillognak a szemei, s alattuk kicsit sötétebb a zsebkendő, lélegzete sem hallatszik, nézi az anyja arcát mereven, nem is pillant, anyám mellette ül, fél karjával átkarolja az apám vállát, az arca el van torzulva, az ő szeme is csillog, arcán folynak a könnyek, halkan sír, belőle már hallatszik a sírás hangja, és arca alatt a sárgára súrolt padlódeszkán tenyérnyi folt sötétlik. Másik nagyanyám akkor jön be a konyhából, odajön hozzám, ő is megcsókol, magához szorít, és halkan, görcsösen belesírja magát a kabátom szőrmegallérjába.

 

Ekkor hallottam meg a kakukkórát. A néma robbanásban táguló szobát egyetlen kattanással visszarántotta az időbe, az érzékszerveim visszaröpültek a helyükre, szinte csattanással kerültek a helyükre a végtagjaim, újra éreztem a hátam alatt a nagyapámék ágyát, kicsit felderengtek a szoba kontúrjai, és nem is a fülemmel, hanem az agyammal, az egész lényemmel hallani kezdtem a kakukkos óra fogaskerekeinek aprócska kattanásait,  mintha láthatatlan, fogaskerék alakú derelyevágót taszítottak volna végig lassú alapossággal a gerincemen, és a kakukkos óra százszorosan megnövekedett súlyú öntvénytoboza kibírhatatlanul a mellemre nehezült. Újra hallottam a konyhában ropogó tűz hangjait, a langyos, sötét szoba ódon tárgyaiból régi idők nehéz illata áradt, és én megéreztem, életemben először, az elmúlás szagát, igen, a szagát, és nem az érzését, nem is az orromban, az agyamban, a zsigereimben, a gyomorszájamnál éreztem egy olyan ős-nyilvánvaló szagot, amit addig még soha. Talán ha fél percig hallgathattam még az elbírhatatlan csendben az óra percenéseit, és immár tisztán láttam, tudtam, hogy nem lesz úgy, ahogyan mindig is reméltem, a közelről átélt halálesetek megtapasztalt valósága ellenére, s a bizonyosságba való beletörődéssel megtudtam, hogy még az én nagyapámék is meg fognak halni, hogy a szüleim is meg fognak halni, és egyszer én is meg fogok halni.

Egy erőteljes hó! hallatszott a kapu előtt, megérkeztek nagyapámék, és a hangokból azt is meghallottam, hogy a tehenek is hazaértek, talán már régebb is ott álltak a kapu előtt, kérőzhettek közben, bebocsátásra várva. Felálltam, és a szoba közepén állva néztem, ahogyan nagyanyám kinyitotta a kaput, először a tehenek jöttek be, lassú, ringó léptekkel haladtak hátra az udvaron, majd nagyapám hajtott be a szekérrel, hógatással fékezve a lovat, amelyik horkanva igyekezett az istálló felé, a szekér derekában néhány száraz ág volt csupán. Nagyanyám becsukta a kaput, és ő is hátrament az istállóba, segíteni nagyapámnak az estéli bajok intézésében.

Nem bírtam találkozni velük, számomra legkedvesebb emberekkel, akikről épp akkor tudtam meg teljes bizonyossággal, hogy halandók ők is, aminthogy az lettem immár én is, mert kinyilatkozott, megmutatkozott nekem is a nagy felismerés, ahogyan most vetettem számot azzal, hogy jönnek olyan halottak napják, amikor nem együtt indulunk ki a temetőbe, kezünkben a csokros krizantémokkal, zsebünkben gyertyával és gyufával, amikor nem azzal fordulunk ki házunk sarkán a Temető utcába, hogy „gyere, kicsi szolgám, hadd kapaszkodjak beléd egy kicsit, mert nagytata, nagymama már öreg, s nem bírja már úgy a hegyet, mint fiatalkorában”, akkor éreztem először, még majdnem-gyerekként és alig-felnőttként, hogy egyszer majdani fiatalemberek és majdani fiatal lányok, ha lesznek egyáltalán, kezükben krizantémokkal, zsebükben gyufával és gyertyával jönnek majd ki ugyanazon a kaptatón, talán kicsit kinnebb, mert addigra már csak kinnebb lesz a hely az erdeifenyők alatt, egy olyan kőhöz, amire majd az én nevemet írják.

Felvettem a hátizsákomat, s míg nagyapámék a csűrben motoztak a villanyfényben, kiosontam a sötét kapun, a szobájukban, az ágyukon fektemben szerzett felismeréssel az összeszorított fogaim között, mintha loptam volna valamit, valamit, amit ők már réges-rég tudnak, mintha egy barnuló almacikkely lett volna az ő tudásuk és a rég felnőttek tudásfájáról, amit otthagytak az ágyuk fáján, s én kérdezés nélkül a számba vettem, s még bele se haraptam, nemhogy elrágtam, vagy megemésztettem volna, de a számba futó nyál már egyértelműen kioldotta volna ebből a barnuló cikk almából azt a súlyos bizonyosságot, a tányérra vissza nem tehetem, megrágni még nem merem, visszaút  nincs már innen, s most viszem, lopom a sötét utcán ezt a felismerést, a fogam közé szorítva, mint törékeny ciánkapszulát, se lenyelni, se kiköpni nem merem, mert félek, a fogaim között törik el, és így is, úgy is megöl.

Nem mentem haza sem, bementem a patak partjára, egy régi búvóhelyre, s egy uszadékfára leülve csillapítottam az új felfedezés zaklatottságát. A patak látszólag változatos csilingelése mögül, néhány versnyi csobogás után, ugyanaz az egykedvű tapintatlanság bújt elő, mint a kakukkos óra fogaskerekeiből.

Egészen besötétedett, hazaindultam.

Az utcában utolértem nagyapámékat, a frissen vágott krizantémcsokrokkal igyekeztek apró, öreg lépésekkel az apámék háza felé, nagyanyám nagyapámba karolt, a hűvösödő estében az a világos színű, legalább negyvenéves, ódon, falusi szabású sárgásszürke posztókabát volt rajta, fekete kordbársony szegélyekkel a zsebe körül és a kézelőjén, ami igazából megszabta egyenes, hetvenévesen is szép tartású alakját , kicsit meggörbült, ujjnyival talán alacsonyabb nagyapámon a harmincéves bőrkabátja és a fekete esztregán bundasapka. „Jó estét!”, köszöntem, szinte kiáltottam rájuk, meglepve fordultak felém, s én mindkettőjük vállát átölelve egyszerre szorítottam az arcukhoz az arcomat, nagyanyám ki sem tudott karolni nagyapámból, egészen összepréseltem a két öreget, nyakig belefúrtam a fejük közé a fejemet, a szekrényszagú, naftalinszagú galléroknak szorítottam a szemeimet, jobb szemhéjamat bőrgallér hűtötte, bal szemem alatt posztógallér ázott, és olyan örömet éreztem irántuk, olyan hálás voltam, hogy élnek, és én megölelhetem őket ebben halottak estéli hideg utcában, mint még soha. Szabadon maradt kezükkel ők is átöleltek, kicsit imbolyog ez a hatlábú, karjaimmal egybekapcsolt torzó, a fülemben az örömük hangjai, nyakamat, fejemet csokros krizantémok simogatják.




.: tartalomjegyzék