Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - November
Xantus Boróka

„Szervusz, újépítésű ember!” (Szálinger Balázs: M1/M7)

Szálinger Balázs M1/M7 című verseskötete hét év költői terméséből készült válogatás. Ahogy a címben szereplő két dunántúli autópálya is jelzi, a kötet egy állandóan úton, mozgásban lévő, szerteágazó költészet narratíváját nyújtja. A sokféle műfaj, versforma, szerep és hang váltogatásának köszönhetően az M1/M7-et olvasva egy virtuóz, nagy verstani ismerettel rendelkező, folyamatos megújulásra képes költő arca rajzolódik ki előttünk.

Már a kötet elején lévő címadó, ars poetica-szerű vers is az úton levés és az átmenetiség inspiratív jellegét hangsúlyozza. Ez szabadít fel a középszerűség béklyói alól, s „engedi gázra lépni az Istent és a férget”. A romantika dualista emberfelfogása idéződik meg itt modern átiratban, s ehhez hasonlóan a régi és új sajátos találkozására utalnak az olyan sorok, mint „ez a száguldás korszerű palotásom” vagy „a benzinkutak hálás lóváltói a kornak”. Közben a tér- és időkijelölés is megtörténik: az autópályák összeszálazódása utáni öt kilométer és e szakasz megtételéhez szükséges két perc válik a lírai én metaforikus terévé és idejévé, amelyben szüksége szerint „eltapos” és „fölépít”.

Az M1/M7 markáns hangú, a kötet tétjét is előrevetítő nyitóverse három ciklust vezet be: a Sport, a Szőlőszínház és a Nemo plus iuris című versciklusok ebben a sorrendben követik egymást.

A Sport versei a költői pálya- és szerepértelmezés témája köré csoportosulnak: A helyi ménes és a Megnőnek a fiúk a különböző irodalmi csoportokba való beilleszkedést, a terepszemlét és a kortársak egymás közti rivalizálását érzékeltetik, a Centrált megéneklő költemény pedig a pályakezdő költő törzshely-foglalása mellett a századfordulón divatos kávéházban való írás hangulatát is megidézi: „amíg én ülök itt, a jó sarokban”. A költő és hadvezér a közéletben is szerepet vállaló költő lehetőségeit firtatja, amely azért is érdekes, mert míg a kétféle szereplehetőség Zrínyi korában békésen megfért egymás mellett, addig ma inkább furcsállást, mint rokonszenvet kelt. A Sport című költeményben viszont ez a kettősség már nem dilemmaként jelenik meg, a lírai én a közéleti költő szerepébe bújva szólal meg, és megverseli a „nemzeti múlt” egyik epizódját: a reformkor politikusait alakítja futball-játékosokká, a meccs a sikeres vagy sikertelen politikai játszmák metaforájává válik. A ciklus néhány darabja pedig a biografikus olvasat felé csábít: a Város a mólótájon, a Pest, a Fogadjisten Mária utca és az Ezeregy verseket a szerzői pálya egy-egy állomásának – Keszthely, Budapest, Kolozsvár – felelevenítéseként is felfoghatjuk.

A Szőlőszínház versei személyesebb jellegű kérdéseket vetnek fel: az otthonhoz, a kedves(ek)hez való viszonyt, a hétköznapi szakralitást tematizálják. A ciklust nyitó Csonkahegyhát felerősíti a kötet elejéről ismert utazás-metaforát: a pocsolyákat hasító, száguldó autó a közélettől eltávolodva inkább magánéleti témákat érint. Ironikusabb (Közétek dobva búcsúzom) és „tisztább” hangvételű elégiában (Hogy nem látlak természetes fényben) kap helyet nő és férfi kapcsolata, az Ez itt a pannon szonett és az Ultramontanus pedig sajátos módon jeleníti meg a költő/magánember és hazája viszonyát. Főként az utóbbi erősen hajaz Janus Pannonius verseinek beszédmódjára: a „szőrösnyakú helybeliek” között kitaszított a „nemesebb latint beszélő” lírai én. Ez a hazátlanság-érzés a kötetben többször is feltűnik, de nem negatívumként, hanem a továbbhaladás elősegítőjeként jelenik meg. A nőstény piéta, a Két katolikus és a Könnyű klarissza első olvasásra Dsida költeményeinek pozitív világlátására emlékeztetnek, arra, hogy a szürke, fásult dolgokban vagy a kilátástalan helyzetekben is jelen van a szentség. Az említett versek azonban nemcsak nyugtalanító jellegükkel, hanem a beszélő ironikus beállítottsága révén is felszámolják a vélt hasonlóságot: „Nem tizenkettő egy siratja/ S még az az egy is magát siratja.”

A harmadik ciklus, a Nemo plus iuris verseinek beszélőjeként a „korán lehullott jurátuspoéta”, Téglás Gábor jelenik meg. A valóságban is élt, és mára a házsongárdi temetőben nyugvó költő alakja úgy van megkonstruálva, hogy a szerző alteregójának is lehet tekinteni: Szálinger is ’78-ban született − csak száz évvel későbben − és Tégláshoz hasonlóan joghallgató is volt. Ebbe illeszkedik a címválasztás, a latin jogi kifejezés (Senki sem ruházhat át másra több jogot, mint amivel ő rendelkezik) és a tizenkét darabos belső ciklus, az Album, mely az ókori Róma tisztviselőinek fehér táblájára utal, melyen a hivatali év kezdetén közzé tették programjukat. Míg az alteregó játékos bevonása az olyan versekbe, mint a Tehetségmonológ vagy az Épül, épül jól működik – sőt azáltal, hogy Téglás Gáborral saját sírfeliratát is tolmácsolja, még hozzáad egy plusz csavart −, addig az Album versei megrekednek egy-egy római jogi tétel illusztrálásánál, és megtörik a kötet dinamikáját.

Az M1/M7 nagyon markáns alanyi lírát tár elénk, legfontosabb tétje egy olyan beszélő kimunkálása, amely könnyedén bújik egyik szerepéből a másikba, és úgy azonosul azokkal, hogy közben képes távolságot is tartani. Klasszikus versformákat (szonett, ekloga, epigramma) szólaltat meg, és többszáz éves költészeti hagyományokhoz nyúl vissza. Szálinger Balázs lírája, ahogy egyik interjúban fogalmazott, „nem az elmúlt ötven évhez kötődik, hanem az azelőtti négyszázötvenhez”, és talán ez különbözteti meg leginkább kortársaitól. Emellett úgy tűnik, költészetének bőven vannak tartalékai, nem fog egyhamar kimerülni. Ezért nem véletlen, hogy a kötet záróverse, az Intro nem a befejezést, hanem az „újépítésű embert” üdvözli.

Budapest, 2009, Magvető.




.: tartalomjegyzék