Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - November
Tóth-Bartos András

Észak-Erdélyt a népnek! (Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–1944)

Az erdélyi magyarság 20. századi történetének meg vannak a maga fehér foltjai, olyan időszakok, problémák, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem kutatottak. Az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntés által bevezetett négy éves periódus egyike volt ezeknek a korszakoknak. A rövid időszak a történetírás szempontjából ha nem is fehérnek, de legalábbis szürkeként[1] lehetett jellemezni: az elmúlt 10 évben indult kutatások új adatokat, összefüggéseket tártak fel, vagy helyezték újraértelmezték, árnyalták a régieket. A vizsgálatok azonban még mindig esetlegesek, hiányoznak az egymásra épülőegyes alapkutatások és az összefoglaló jellegű munkák.[2]

Ablonczy Balázs könyvhétre megjelent kötete elsősorban az imént említett változásokat összegzi, annak ellenére, hogy a szerző könyvében kijelenti: munkája „… nem az a nagymonográfia, amire a magyar történetírásnak régóta szüksége lenne.” (15. o.). A tanulmány tehát nem „világmegváltó” szándékkal, hanem a témához kötődő eddigi ismeretek és a szerző idevágó kutatásinak  összefoglalásként íródott. Műfaja is erről árulkodik: habár a tudományos munkák igényességével íródott, könnyed stílusa és a jegyzetek csekély száma az ismeretterjesztő munkák sorába állítja a könyvet. Szintén erre utal a kissé szokatlan prológus(Két baleset) is amely kevésbé illeszkedik a könyv témájához, de olvasóját ráhangolja egy kötetlen előadásmódra.

A kötet a bevezetésen (2.) és az összegzésen (13.) túl tizenegy fejezetben tárgyalja a korszak fontosabb problémáit, ugyanakkor a könyv végén a felhasznált forrásokról és szakirodalomról is találunk egy rövid bibliográfiai esszét. A fejezetek időrendben vezetnek végig a négy év történetén, de külön tárgyalják az ötven hónap fontos problémáit.  A harmadik fejezet (Harc Erdélyért) egy hosszabb időszakot (a 19. század második felétől 1940-ig) tekint át, röviden elemezve a témához kapcsolódó fontosabb összefüggéseket, eseményeket: az 1918 előtti erdélyi gazdaság- (pl. Székely Akció) illetve nemzetiségpolitikát, az 1918 utáni román berendezkedés kisebbségpolitikáját, valamint a kisebbségi kényszerpálya által generált erdélyi szemléletváltást is. Ugyanitt tárgyalja a szerző a második bécsi döntés előzményeit, az azt megelőző diplomáciai tevékenységet és magát a döntőbíráskodást. A négy éves magyar berendezkedéssel a könyv második része foglalkozik, ahol a fontosabb problémákat egy-egy fejezetben taglalja.

A magyar hadsereg bevonulásával és a katonai közigazgatás kiépülésével foglalkozó részben (Jönnek) a szerző tárgyilagosan állítja szembe a román és a magyar hadsereg által elkövetett, néhány esetben a vérontásig is fajuló atrocitásokat, valamint külön foglalkozik az egyes járások, megyék élére kinevezett katonai parancsnokok által alkalmazott gazdaság- és nemzetiségpolitikával. Három fejezet foglalkozik az észak-erdélyi gazdaságpolitikai kérdésekkel. A Bürók, rétek, villanydrótok rész Észak-Erdélynek a gazdasági modernizáció általi reintegráció kérdését taglalja, a mezőgazdaság- és iparfejlesztési tevékenységen, a gazdasági intézményrendszer kiépülésén, vagy az új szociálpolitikai irányzat alkalmazásán keresztül. Az erdélyi vidékek, már az első világháborút megelőzően óriási gazdasági lemaradást mutattak az ország nyugati vidékeivel szemben, amely 1918 után csak tovább fokozódott Nagy-Románia gazdaságpolitikája következtében. A magyar kormány által kidolgozott modernizációs politika elsősorban a két országrész (trianoni és erdélyi) közötti gazdasági különbséget kívánta kiegyenlíteni. Az ekkor gyakorlatba ültetett támogatási rendszer elsősorban a mezőgazdaság minőségi feljavítását célozta meg (pl. gazdatanfolyamok, vetőmag- és tenyészállat akciókon keresztül), de nem maradtak el az ipar fejlesztésére tett lépések sem, amelyek közül az egyik legfontosabb beruházás a szerző által is részletesen bemutatott Székelyföldi Villamosművek Rt. megalapítása volt. Szintén itt kapnak helyet, a régiónak a magyarországi közigazgatásba való beilleszkedése során kialakult konfliktushelyzetek is, mint pl. a tisztviselőkérdés, az erdélyi szövetkezeti hálózatnak a központi szervekbe való integrálása, vagy az erdélyi román földreform revíziója, amely az etnikai jellegű konfliktushelyzeten túl, magyar–magyar szinten is érdekellentétekkel járt. Az infrastrukturális fejlesztésekre külön fejezetet (Utak az erdőn túlra) szentel a szerző. Ezek közül legnagyobb erőfeszítést igénylő beruházása kétségtelenül a Déda – Szeretfalva közötti vasúti vonal megépítése volt. Ez által sikerült bekapcsolni a székelyföldi részeket az országos közlekedési hálózatába, amely a szerencsétlenül meghúzott határvonal következtében szigetelődött el az ország többi részétől.

A revitalizációval foglalkozó témák közé sorolható az idegenforgalommal foglalkozó fejezet  (A magyar Svájc)is.A címválasztás nem véletlen, hiszen Svájc, sok egyéb mellett, az idegenforgalom terén is olyan követendő példának gondolta a korabeli elit, amelyhez hasonló létesítése Erdélyben komoly gazdasági lehetőségekkel kecsegtetett. A magyar állam a négy év alatt nagy hangsúlyt fektetett az idegenforgalom fejlesztésére, szállodákat építettek, menedékházakat, rendbe tették a turisztikai utakat, és általában véve nagyon nagy hangsúly fektettek az erdélyi turizmus fellendítésére. Ablonczy megállapítása szerint a négy év turisztikai tevékenysége, egy burkolt nemzetpolitikai gyakorlatként is funkcionált, amely hosszú távon is megtette hatását: az ekkor kialakított turisztikai propagandakép (a Kolozsvár – Kalotaszeg – Székelyföld fő útvonallal és látványosságaival) még ma is élénken él a köztudatban.

Észak-Erdély politikatörténetére (ha ide soroljuk az utolsó, Frontátvonulás, fejezetetis amely az erdélyi hadszíntér történéseivel foglalkozik) hat fejezetet szánt a szerző. A régió érdekeit politikai szempontból az Erdélyi Párt (EP) határozta meg. Ablonczy hosszan tárgyalja az EP történetét (Erőterek), a kormányhoz és az országos pártokhoz való viszonyát, valamint a regionális (erdélyi) politikáját, amelyben megfogalmazódott az „erdélyi szellemnek” nevezett regionális identitás is, amely országon belül regionalizmusnak tekinthető, helyi szinten viszont az uralkodó nemzet állami eszközkészletével kívánt dominanciára szert tenni a konkurens erdélyi csoportok (románok, zsidók) fölött. A politikatörténeti részben kiemelt helyet kap a regionális dominancia és a nemzetépítő tevékenység bemutatása, amelynek logikája meghatározta az egyház- és iskolapolitikát (Templom és iskola), valamint a népességpolitikai (Rögeszmék kora, Keserű évek), vagy a gazdaságpolitikai gyakorlatot (Végvári élet). Szintén itt kap helyet a dél-erdélyi magyar közösség helyzetének a bemutatása is. Erdély megosztottsága a határ mindkét oldalán nagyban befolyásolta a belpolitikai életet. Úgy magyar, mint román részről a nemzetiségpolitikai tevékenységet a reciprocitás elvére helyezték. Az észak-erdélyi románok helyzetére a dél-erdélyi magyarokkal való bánásmódhoz képest alakult és fordítva, a retorzióra retorzióval válaszoltak a határ mindkét oldalán.

A szerzőnek nem ez az első munkája[3], amely Észak-Erdéllyel is foglalkozik, bár nem Erdély vagy a kisebbségtörténet a fő kutatási területe, hanem a két világháború közti magyar nemzetépítés társadalom- és művelődéstörténeti hátterének feltárása. A Teleki Pál életéről és munkásságáról írott nagymonográfiájában átfogóan elemezte az erdélyi folyamatokat, azokra a problémákra koncentrálva amelyekben a miniszterelnök személyesen, vagy közvetett módon érintett volt. Ennél markánsabban ragadja meg az „Erdély-képzeteket” a szerző idegenforgalmi tanulmányában. Ablonczy itt mutat rá arra, hogy az erdélyi turizmus „eminens nemzeti érdek”[4]-et képviselt, vagyis, hogy kiváló táptalajt jelentett, a nem egy esetben kirekesztő jelleget is öltő nemzetépítő tevékenységnek. A Visszatért Erdély mondanivalóját az említett munkák fő gondolatmenete határozza meg. Egyrészt az erdélyi problémák megfogalmazásában, és az ezeket kezelendő, hosszú távra kidolgozott, átfogó programok megalkotásában Ablonczy rámutatott Teleki Pál miniszterelnök személyének jelentőségére, a hangsúly viszont az idegenforgalmi tanulmányban kimutatottakra kerül: Észak-Erdély kérdése az erdélyi magyar nemzeti tér megteremtésének utolsó kísérlete. Más szóval: a második bécsi döntés egy olyan lehetőséget nyújtott, amely által társadalmi- és gazdasági pozícióit tekintve előnybe lehetett volna hozni Erdélyben a magyarságot. Részben, vagy egészben ezt célozta meg a közellátás, a gazdasági- és szociális támogatások rendszere, az oktatáspolitika, az egyes szakmákba való elhelyezkedések hatósági engedélyezése, az iparengedélyek kiadása, a birtokpolitika, a telepítések, és még sorolhatnánk. A mindent átitató nemzetiségpolitikai tevékenység és a hozzá kötődő közbeszéd dominanciája azonban ellentmondásos helyzeteket is hordoz. Ha bizonyos dolgok (fontosak vagy kevésbé fontosak), feltételeztetően függtek attól, hogy mennyire tesznek eleget a nemzeti célkitűzéseknek, akkor az erre való hivatkozás vajon milyen mértékben vált a mindennapok túlélési készletének a tartozékává? Ugyanakkor felmerül az is, hogy ez a nemzetépítő szellem milyen mélyen járta át a rendszerrel együtt járó mindennapi közigazgatási gyakorlatot? Erre jó példa a négy év alatt megejtett Szolnok-Doboka megyei telepítések egyike, ahol, amíg a telepítést bonyolító Országos Földhitelintézet hivatalnoka nemzetiségpolitikai indokokat hoz fel a telepítésre szánt birtoktest megvásárlásakor, addig az odatelepített széki családok fizetésképtelenné válásakor, a védelmükre kelő Bethlen Béla főispán által alkalmazott hasonló jellegű nemzetiségpolitikai érvelés lepergett a Földhitelintézet tisztviselőiről, ha a tartozások behajtásáról volt szó.[5]

Az összefoglaló munkákat nehéz beilleszteni a szakirodalomba, főként a feldolgozott tematika sokrétűsége miatt. Említésre került már, hogy a kérdéskört tárgyaló kutatások szétszórtak. A hatvanas években készült nagyobb összefoglalók[6] ideológiai beállítottságuk ellenére a korszak kutatása szempontjából megkerülhetetlenek, de csak egyes részkérdéseket (baloldal, revízió) dolgoznak fel. Az észak-erdélyi problematikával foglalkozó újabb tanulmányok túlnyomó része is csak egy-egy részproblémával foglalkozik, főleg a politikatörténet felől közelítve. Itt azonban hiányoznak például az olyan esettanulmányok, amelyek az erdélyi magyar politikusok tevékenységét vizsgálná országos viszonylatban. Szintén hiányosak az ismereteink az ezekben az években zajló gazdasági-, társadalmi folyamtokról is. Így például az ekkor kibontakozó támogatáspolitikát még csak egy-egy megye vonatkozásában ismerjük és nem látjuk az országos, regionális szerkezetét. Ugyanakkor kevés olyan esettanulmány készült amely egy-egy helyi problémába mélyebb betekintést nyújtana. Ablonczy kötetében van néhány szűkebb ilyen irányú hiánypótló próbálkozás: az idegenforgalmat tárgyaló esettanulmányról már bővebben szóltunk, de ott van a szerző által plasztikusan bemutatott utászok (útőrök, útkaparók) esete is. amely a kisebbségpolitikai szemponton túl, kiváló társadalomtörténeti elemzések alapjául szolgálhat. Szintén említésre méltó a székelyföldi villamossági részvénytársaság története, amely révén a helyi gazdasági iniciatívák, az állami modernizáció törekvések és a nagyvállalati üzletpolitika egybefonódásának vagy éppenséggel összeütközésének lehetünk tanúi.

A szakirodalmat tekintve tehát, a kötet magán viseli a forrásaként szolgáló irodalom hiányosságait. Ezért természetesen önhibán kívüli, hiszen az eddigi kutatások által hagyott űr túl széles még ahhoz, hogy egy rövidre szabott összefoglaló át tudná azt hidalni. Azt viszont mindenképp elmondhatjuk, hogy az Észak-Erdéllyel foglalkozó irodalom egyik leginkább hiányzó darabját több oldalról is igyekezett pótolni: az érdeklődő szakmabelieknek egy hasznos kiindulópont, de elsősorban a szélesebb közönséggel pártatlanul, olvasmányos formában ismereti, a sokszor ellentmondásokkal és stigmákkal terhes „kis magyar világot”.



[1]    A jelzőt Egry Gábor használja az Erdélyi Párt történetét tárgyaló könyvében. (Az erdélyiség „színeváltozása”. Kísérlet az Erdélyi Párt identitásának és identitáspolitikájának elemzésére 1940–1944. Budapest, 2008.)

[2]    Az 1940–1944 közötti korszak szakirodalmáról és a kutatási problémákról, lásd bővebben: Tóth-Bartos András: Észak-Erdély 1940–1944. Szakirodalmi áttekintés.In: Határhelyzetek III. Budapest, 2010. 326–346. Átfogó szakirodalmi szövegtár a témáról az Erdélyi Magyar Adatbankon: „Kis magyar világ” Észak-Erdély 1940–1944 között. (Szerk.: Sárándi Tamás – Tóth-Bartos András.) http://www.adatbank.ro/belso.php?alk=66&k=5.

[3]    Az észak-erdélyi témákat tárgyaló munkái: Teleki Pál (Budapest, 2005, Osiris. 456–491.); Teleki Pál ismeretlen memoranduma az erdélyi kérdésről 1940. In Pro Minoritate, 2004. ősz-tél. 64–85. Teleki Pál nemzetről és társadalomról – a visszacsatolások előtt és után. In A nemzet a társadalomban. Szerk.: Fedinec Csilla. Budapest, 2004, Teleki László Alapítvány. 151–173; Vendégkunyhó. Idegenforgalmi fejlesztés és nemzetépítés Észak-Erdélyben 1940–1944 között. In Történelmi Szemle 2008/4. 507–533.

[4]    Ablonczy Balázs: Vendégkunyhó. 528.

[5]    A Bethlen – Országos Földhitel Intézet vitáról lásd: Magyar Országos Levéltár, Z 892, 1. csomó, 13. tétel.

[6]    Csatári Dániel: Forgószélben. A magyar–román viszony 1940–1945. Budapest, 1968. Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938–1941. Budapest, 1967. 255–334.




.: tartalomjegyzék