Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - November
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

„ÍNSÉGES NAPOK KENYERE S A JÓLÉT FŰSZERE”

 

Találós kérdés. Nem növény, nem állat, hanem – kedvező időjárás esetén (bőséges eső, napfény stb.) – erdeinkben, mezőinken változatos formában, nagyságban és mennyiségben előforduló élőlény. Mi az? Mi más lehet, mint az erdő-mező „ingyen” ajándékaként számon tartott, közkedvelt, sokak által nagy előszeretettel fogyasztott különféle-fajta gomba.

Sok gombáskönyvet forgattam eddig, több ilyen kiadvány járt eddigelé a kezemben, van is a polcomon szinte egy tucatnyi belőlük, de olyan csak egy volt, ami használhatóságával, élvezetes, lebilincselő olvasmányosságával, alapos tudománytörténeti adatolásával, és nem csupán a hivatásos mikológusokat, a biológus szakembereket (bár ők is haszonnal forgathatják), hanem főként az erdei-mezei sportgombászokat, hobbigombászókat megcélzó tartalmával végképp a legkedveltebbjeim közé került. Le is írtam már korábban, hogy a maga nemében olyan számomra Veress Magda Gombáskönyve[1], mint a szakácskönyvek irdatlan mennyiségéből Az Ínyesmester szakácskönyve, vagy az irodalomtörténet remekei közül a Szerb Antalé. Vittem is, viszem is magammal szinte mindig, áprilistól késő őszig, amikor a háromszéki erdőket, mezőket járom egyedül vagy a családommal, esetleg a barátokkal, vagy amikor nem titkolt, sanda szándékkal újabb, a gombászatban zöldfülű, gombát még alig látott ismerőseimet kalauzolom a bálványosi, katrosai, Ozsdola környéki, akár a szülőfalum fölötti, vagy a kommandói erdőkben.

Igazából nem is a kamránk polcain sorakozó laska-, róka-, rizikegomba stb. savanyúságok, nem is a különböző, ételízesítőként használt gombaporok, vagy a szárított vargánya-, trombita- kenyérgombák stb. bespájzolása az, ami újabb és újabb ilyen gombásztúrákra hajt, sarkall, ösztönöz; nem is a gazdag vagy kevésbé gazdag zsákmány ígérete, még csak nem is a kikapcsolódás, a járás, mászkálás lélekre, testre és idegrendszerre, közérzetre gyakorolt jótékony hatásai visznek ki az erdős, lankás, dimbes-dombos oldalakra (bár ezek sem elhanyagolható szempontok), hanem a már szenvedéllyé vált időtöltés.

Amikor az ember behatóan megismerkedik a gombák világával, amikor már szinte nyugtatgatnia, fékeznie kell magát, hogy ne futva tegye meg az utat egy-egy távolról megpillantott boszorkánykör irányába, amikor az óriási fák között, az erdő semmilyen más csenddel össze nem hasonlítható csendjében megtapasztalja annak egyenletes pulzálását, életritmusát, annak a még érintetlen világnak a tisztaságát, hívását, nincs az az Isten, ahogy errefelé mondják, ami benn tarthatná a négy fal között, kora tavasz és a szinte tova december eleje közötti időszakban a lakásban, vagy a város benzingőzös terein. Közhelyesnek hangzik, de az az érzése ilyenkor az erdőjárónak, hogy majdhogynem beleolvad a tájba, mintegy azzal egylényegűvé válik. És bármilyen patetikus is (szeretem egyébként az egészséges, mértéket ismerő patetikát), de ha pillanatokra legalábbis,  szinte meg tud semmisülni a természetben. Olyanszerű, semmivel össze nem hasonlítható élmény ez, ami minden alkalommal, újra meg újra nagy-nagy gyönyörűséggel tudja megajándékozni az erdőjárót.

Mert aki egyszer beleszerelmesedett az erdőbe, ez a szerelem egy életre szól. És ezután már szinte törekszik arra, hogy másokat, leghamarabb a családtagjait, a barátait is megfertőzze (lásd sanda szándék!) ezzel a szenvedéllyel.

Talán azért is szeretem ennyire Veress Magda könyvét, mert azon túl, hogy az évszakok szerint, kora tavasztól a tél beálltáig nagyon aprólékosan áttekinti az összes felénk fellelhető gombát, azoknak aprólékos leírását, meghatározását is adja, majd a könyv végén különféle elkészítési módjait is felsorolja, és – ha közvetetten is – a fentebb általam leírt érzéssel, élménnyel ajándékozza meg az olvasóját. Nem az íróasztal mellől, nem a négy fal közül szól hozzá, hanem a természetből; és saját tapasztalataival fűszerezi, teszi olvasmányossá, élvezhetővé, akár egy igazi gombapaprikást, a maga kitűnő gombáskönyvét. És ahogy maga mondja, mindezt úgy csinálja, hogy ne hívőket neveljen a könyve által, hanem tudósokat, a gombát jól ismerőket, mert – aki gombász, az jól tudja – egy életben csak egyszer lehet gyilkos galócából belakmározni. Csak zárójelben mondom: könyvének egyetlen szépséghibáját a mellékletek, a gombákról készült sete-suta rajzok adják. (Ilyen volt akkor a technika!) De azért vannak az élethű fotókat tartalmazó, zsebben is jól elférő más gombáskönyvek, hogy ezt az apróságot korrigálhassák. (Fekete Vince)

 

Délvidéki szín

 

Percig sem kétlem, ha valaki feltenné a kérdést a mai Magyarországon: „Akarsz egy Jugoszláviát?”, akadna nem kevés hülye, aki igennel válaszolna erre.

Hát az ilyeneknek kellene elsősorban elolvasni Tari István ezen című könyvét[2] – feltéve, ha olvasnának.

Ha valakinek illúziója volt a bácskai, délvidéki magyarság huszadik századi történelmével kapcsolatban, nos, többé nem lesz a könyv elolvasása után. Szinte apokaliptikus méretű szenvedéstörténet bontakozik ki itt, és az ember csak azért nem lesz mérhetetlenül depressziós ennek olvastán, mert az egészen átsüt a kitartás, a mindig talprállás képessége. Trianon után is, a második világháború után is, Tito partizánjai után is, a legutóbbi délszláv háború után is.

Akkor is, ha meggyilkolják a férfiak javát, elhurcolják, lágerekbe zárják. Akor is, ha a magyar birtokokba, földekre szerb telepeseket ültetnek be, akkor is, amikor elveszik a fejük felül a házat.

Azért Dante művében kaphatott volna egy külön színt a délvidéki, bácskai magyarság sorsa, ez is volt olyan pokol, amilyet csak Kelet-Európában lehet kivitelezni.

Pedig Tari István visszafogottan, szerényen ír, szinte nem látszik a lejegyzett sorsok, élettörténetek mögött a krónikás: egyszerűen csak mesélnek az emberek, néha fásultan, néha szomorúan, tényszerűen. És többnyire gyűlölet nélkül, amit azért nehéz megérteni, de talán ezért is annyira különlegesek ezek a sokat próbált magyarok.

És a föld szeretete, ami lépten-nyomon bearanyozza ezeket a borzalmas „hétköznapokat”... A szülöföldé, de főként a termőföldé: az áldott földé, amely egyedül maradt hűséges a hajdani gazdákhoz, akkor is, ha más tulajdonába került: mert a föld annak adakozik, aki megműveli, szereti, gondoskodik róla.

A bácskai, bánsági magyarok pedig ezt tették: a legnehezebb, legsötétebb pillanatokban is. Mert, egy székely közmondás szerint, „árvíz ide, árvíz oda, szántani s vetni kell”.

Hát ezt aztán az aldunai székelyek is igazán tudták és tudják.

A könyv végén külön szín, és külön csendes megpróbáltatás, a riportszerű „elbeszélések” után a szerző naplója a délszláv háború idejéből. Egy halkszavú, bölcs ember napi elmélkedése, szavakba menekülés a háborús borzalmak, a nélkülözés elől. Mert emberhez méltóan csak úgy lehet élni, minden körülmények között, ha nem adjuk fel a bölcsességhez, elmélkedéshez, munkához való belső jogot.

Mert a gonosz idők csak elmúlnak egyszer, akármekkora áruk is lesz. És marad az érték, amilyen Tari István könyve is.

„Akarsz egy Jugoszláviát?” Soha többé. (György Attila)

 

„Hogy újra láthassam és átélhessem, ami volt”3

 

Miért ír valaki visszaemlékezést? A szerző igyekszik megindokolni a bevezetésben: „Mindenekelőtt azért, hogy újra láthassam s átélhessem, ami volt. Ezenfelül azonban az írott szó remélt maradandósága révén szeretnék továbbadni valamennyit abból, amivel a végállomás elérte után többé már nem rendelkezhetem.”

Rendes ember elszámol azzal, ami rábizatott, rendben adja le azt, amit átmeneti használatra kapott. A Rendkeresés szerzője ebben a könyvében rendcsinálásra vállalkozik élete első szakaszának emlékei között. Egyfajta leltárt végez kisgyermek- és iskoláskora meghatározó vagy legalábbis emlékezetes élményei körében. Ugyancsak fontos és izgalmas időszak ez, úgy tartják, hogy egy ember egyénisége tíz-tizenkét éves koráig teljesen kialakul, utána részleteiben még gyarapodhat, de lényegében már nem változik.

Mivel saját bevallása szerint naplót néhány rövid időszaktól eltekintve soha nem vezetett, így leginkább saját emlékeire kell hagyatkoznia. S az emlékezet, bár néha megbízhatatlan, nem rossz támpont: egyfajta szűrőként is működik. Hogy mit, kiről, hogyan jegyez meg valaki, az magáról az emlékezőről is sokat elárul. „Az emlékek nem egyszerűen adatok, amelyeket tárolhatunk és előhívhatunk, miként azt egy számítógép teszi.” (Daniel L. Schacter) A szubjektív tapasztalatok az emlékezetben gyakran meglepően éles lényeglátássá állhatnak össze. Valahol talán az írói létformának is ez a lényege.

Buda Ferenc módszeresen halad élete első tizenyolc esztendejének számbavételével. Az ősök, elődök „tetemrehívása” után a szülők alakjának felidézése következik ─ nem hagyva ki a „Buda” családnév érdekes etimológiáját sem ” ─ majd saját életének fontosabb állomásai: születés, kisgyerekkor, a háború, iskolák, táborozás. És a könyvek, amelyeknek külön fejezetet szentel. A szerző édesapjának rosszalló, epés szavai, amikor kisfiát már megint olvasni látta („Olvas! Már megint olvas! Regényt olvas!”), abba az irányba terelik fantáziámat, hogy mi lenne, ha manapság nem olvasásra biztatnák az erre egyre kevésbé kapható gyermekeket, hanem egyenesen tiltanák őket ettől. Talán jóval többen vennének könyvet a kezükbe, a tiltás abban a korban gyakran bír ösztönző erővel, akár a paradicsomi alma esetében: amit nem szabad, az az igazán izgató, és mihamarább ki kell próbálni.

A személyes tapasztalatok néha felülírják a bevett, immár közhelyszámba menő igazságokat. A gyermek felefedezi, hogy a szülő által az össze nem illő és kerülendő dolgok netovábbjaként emlegetett „aludtej savanyú ugorkával” együtt fogyasztva tulajdonképpen nagyon finom és kutya baja sem lesz tőle. De ami lényeges: ettől arrafelé már mindig kritikusan mérlegeli a felnőttek, később majd a hivatalos szervek kijelentéseit, finoman szólva nem mind igaz, amit azok állítanak. Bizonyos esetekben, úgy néz ki, az aludtej és savanyú uborka élesíti a látást.

Elfelejtettnek hitt emberek és dolgok elevenednek meg Buda Ferenc felidézésében, régen elhangzott kijelentések által szól a mához a múlt. Izgalmas korszak volt (második világháború, ötvenes évek), de végül is minden korszak izgalmas. Úgylehet, leginkább attól, hogy egyszeri, megismételhetetlen. S talán nem is mondható rá, hogy az már egy letűnt, végleg múlttá vált világ, mert ahogy Buda Ferenc megállapítja: „...a letűnt jelző talán nem is egészen pontos és helytálló, hisz amit valaha is megéltünk ─ ha tudunk róla, ha nem ─, bennünk él s működik tovább, s csak velünk együtt fog elenyészni.”



[1]Bukarest, 1982, Kriterion Könyvkiadó.

[2]Újvidék, 2002, Fórum Könyvkiadó.

3Buda Ferenc: Világ, világom. Budapest, 2011, Holnap Kiadó.




.: tartalomjegyzék