Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - November
Vallasek Júlia beszélgetése Dávid Gyulával

"Én nem tudok más embereket dolgoztatni..."

I.

 

– Egy személyes élménnyel kezdeném. Valamikor a 90-es évek végén Udvarhelyre utaztam. Hajnal volt, a Kolozsvár–Tövis vonalon közlekedő, fűtetlen, kivilágítatlan személyvonaton mindenki aludt. Egyetlen ember volt, aki az ablak mellett ülve, a kevéske, beszűrődő fényben egy vaskos kéziratot javított. Dávid Gyula. „Így jól ki lehet használni az időt” – mondta, amikor beszélgetni kezdtünk. Már akkor eltűnődtem azon, honnan van ez az önfegyelem? Öröklött? Tanult?

– Azt hiszem, ez természet kérdése is, az ember örökli a hajlamot arra, hogy az időt olyan értéknek tekintse, amelyet meg kell becsülni. Sok mindenen nem lehet változtatni, amit az ember örököl, többek közt ezen sem. De azt az életrendet, amelynek ez a része, a körülmények is alakítják. Én a Kriterionnál töltött több, mint húsz esztendő alatt elég sokat utaztam: főképp Bukarestbe, eleinte havonta vagy kéthavonta, aztán a nyolcvanas években már ritkábban. Később, a kilencvenes évektől meg sokat jártam Pestre, főleg autóbusszal. Olyankor mindig betettem a táskámba egy kiadói kéziratot, azzal, hogy na, akkor Pestig én ezt elolvasom, és így az idő háromnegyed részét ki is tudtam használni. Utazás közben az ember csendben van, egy dologra tud koncentrálni, nem zavarja semmi. Itthon szól a telefon, jön valaki, vagy adódik valami tennivaló. Mostanában egyébként nagyon jól tudok dolgozni éjszaka. Felébredek úgy 2 óra körül, megiszom egy kávét, leülök a számítógép mellé, két-három órát csendben, nyugodtan, zavartalanul el lehet végezni olyan dolgokat, amelyekhez egy kis koncentrálás kell.

– Mindig éjszaka dolgozott?

– Régen, nem, csak most olyan négy-öt éve. A számítógép miatt. A harmadik kötettől ugyanis Balogh Edgár rám testálta a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont, s anyagának jelentős része már gépen volt. Persze ott voltak a fiatal szerkesztő-munkatársak, akik már otthonosan mozogtak a számítógép világában. A lexikon negyedik kötetének megjelenése után azonban a munkaközösség számára már nem sikerült biztosítani az egész évre szóló ösztöndíjat, így aztán 2004 végén szétment a csapat, és én ott maradtam egy csomó gépbe írt anyaggal, amivel muszáj volt valamit kezdeni. Akkor tanultam meg – legalább alapfokon – kezelni a számítógépet, s akkoriban vezettem be az éjszakai munkát.

– Nagyon nehezen tudtuk összehozni ezt a beszélgetést. Vagy valamilyen munka szólt közbe, vagy valamilyen családi esemény. Ez a két dolog meghatározó az életében.

–  Hát bizony a szaporodó család – a szemünk láttára fejlődő négy dédunoka - egyre nagyobb helyet foglal el az életemben. Aztán meg miután a nagy munka, amely éveken keresztül lekötött, a Lexikon, illetve azt megelőzőleg az erdélyi 56-osok életrajzi adattára, amelyet közben 2004-2005-ben szerkesztettem, s amely úgyszintén folyamatos és intenzív hozzáállást igényelt, véget ért, eléggé felgyűltek egyéb, személyesebb elgondolásaim. Igaz, hogy azok még mindig nem kerültek sorra. Most egyelőre alkalmi vállalásoknak próbálok eleget tenni – elvállaltam egy előadást román egyetemistáknak a transzilvanizmusról, egy másikat a Szabédi Ház számára Domokos Gézáról, egy könyvbemutatót a Fábián Ernő-naplóról, egy visszaemlékezést Mikó Imre születésének 100. évfordulójára. Ezekre készülve belefér az életembe az is, hogy időnként átugrom a Monostori negyedbe, hogy a két éves dédunokámmal, Áronkával kimenjek két-három órára a közeli játszótérre vagy a Sétatérre.

– Könnyebb vagy nehezebb egy ilyen sétatéri kiruccanás után dolgozni?

– Nem könnyebb és nem nehezebb, egészen másfajta igénybevétel – ha lehet egyáltalán igénybevételnek nevezni. Egyébként mindig tudtam elvonatkoztatni a körülményektől. 1970-ig például egy szoba-konyhában laktunk a Pata utcában. A hajdani Pata utcában, néhány házzal lennebb, a Méhes utcai kereszteződésen túl. A régi Kolozsvárra még emlékezők számára mondom: tőlünk két háznyira volt a híres török cukrász, Izmail Daut cukrászbódéja, a gyerekeink rengeteget jártak oda. Miután a hét éves „továbbképzőről” hazakerültem, s bő egy évi szilencium után már kezdték közölni a lapok a cikkeimet, a konyhában, egy sámlira tett írógépen írtam a cikkeimet, tanulmányaimat úgy, hogy közben körülöttem zajlott az élet, a gyerekek készültek az iskolába, tanulták a leckét, jöttek-mentek. A Sztaniszlavszkij-rendszerben ezt úgy nevezték a színészek, hogy „nyilvános egyedüllét”: amikor úgy kell tudni mozogni a színpadon, mintha nem volna ott a közönség. Úgy látszik, nekem ez az élet színpadán is sikerült.

– A gyermekkori környezet is hasonló volt?

– Bizonyos szempontból igen. Mi hatan voltunk testvérek, a hatból öten együtt nőttünk fel, a legkisebbik öcsém ugyanis huszonkét évvel kisebb mint én, így őt én már csak vakációra hazajáró egyetemi hallgatóként ismergettem egy kicsit, s csak jóval később, mikor édesapámékkal együtt felköltözött Kolozsvárra, felnőttként jöttünk össze igazából. Öten viszont együtt nőttünk fel, a zakota hozzátartozott az élethez: Abban a sokféle foglalatosságban, zsivajban az embernek el kellett végeznie a dolgát.

Mi volt ez a dolog gyerekként?

– Hát elsősorban a tanulás. Kellett tudni tanulni ilyen körülmények között. Én Árapatakon születtem, az Háromszék déli szélén van, Sepsiszentgyörgy és Brassó között, akkoriban fele-román, fele-magyar lakosságú falu volt. Ma fele cigány, a másik fele meg együtt román és magyar. Édesapám volt a református lelkész, a parókiának volt egy nagy-nagy kertje, az a kert pedig mindig tele volt falubeli gyerekekkel. A ház előtt, a patak partján, az oldalon együtt ródliztunk, ha befagyott a víz együtt korcsolyáztunk. Mozgalmas környezetben nőttünk fel, és a gyerekkori pajtásokkal a kapcsolat a későbbiekben is megmaradt. Most már megöregedtünk, sokan meghaltak (édesapám 1987-ben, édesanyám 1995-ben), de volt ott egy fiatal lelkész, aki a kilencvenes évek közepétől kétévente megszervezte az elszármazottakat is visszaváró falutalálkozót, és az ilyen alkalmakra mi mindig hazamentünk, s mindig nagyon jól éreztük magunkat, nemcsak a velünk egykorúakkal, de a fiatalabbakkal is. Édesapámat ott nagyon szerették és azután is fennmaradt a kötődése a faluhoz, miután 1938-ban elkerültünk onnan Udvarhelyre. 11 éven át volt lelkész Árapatakon, oda vitte feleségül édesanyámat, s már négyen voltunk testvérek, amikor 1938-ban, őt megválasztották Udvarhelyre, ahol aztán huszonhárom évig volt lelkész. Én azonban csak 1947-ig számíthatom az udvarhelyi éveimet, ugyanis akkor érettségiztem, s utána következett életem harmadik, máig is tartó színtere: Kolozsvár. Ettől fogva én már csak vendégként járogattam haza, feleségemmel és 1952-ben született Katica lányommal, vakációkra. A hetvenes évek derekától azonban Udvarhely újra belépett az életembe: a leányunk ide került tanárnak, itt születtek az első unokáink, s nem hiába mondogatta Bálint Lajos kollégám, hogy ha engem Váradra küldenek, akkor is Udvarhely felé „rövidítek”.

Háromszék, Udvarhely, Kolozsvár. Mit jelentenek ezek a helyszínek az életében?

– Az én falum egészen a megyehatáron volt, tulajdonképpen nem is Háromszékhez, hanem az úgynevezett Királyföldhöz tartozott. Földbirtokok voltak ott, és nagyon nagy hatása volt a közeli szászságnak. Szorgalmas, munkás népe volt, életvitelükben, a gazdálkodás menetében mind érezhető volt a szászság hatása. Azon kívül ott volt a szomszédban a botfalusi cukorgyár, a földdel rendelkező gazdák jelentős része répát termelt a cukorgyárnak, őszi-téli szezonban pedig mentek be idénymunkásnak Botfaluba dolgozni. Az itt lakó románok egy része is jómódú volt: hagyományos pásztorcsaládok voltak, de ők maguk már nem is pásztorkodtak, hanem juhaik voltak szanaszét a hegyvidéken egész a Fogarasi havasokig. Az én szülőfalum egyébként arról is nevezetes, hogy egy Romulus Cioflec nevű, Cosbuc korabeli, vele jó barátságban lévő román prózaírócska is ott született. Az ő egyik regényét, amely erről a pásztorvilágról szól, én fordítottam volt le a nyolcvanas évek végén. Ebből tudtam meg én is, hogy ez a vidék a „régi magyar világban” – ahogy emlegették - roppant felkapott volt, itt csempészték át a lovakat a Regátba a havasokon keresztül. Lehet, hogy az én egyik-másik akkori román ismerősöm családjának vagyona is innen származott. Érdekes világ volt, amelyben külön voltunk ugyan, de mégsem voltunk igazán elkülönülve. Én első elemista koromtól kezdve román iskolába jártam. A református egyház 1934-re épített ugyan a faluban új elemi iskolát, de azt egy évvel azelőtt, hogy én első elemibe kerültem volna, bezárták. Így a román állami óvoda után az elemit is románul kezdtem: az osztály fele román volt, fele magyar. A tanító néni, aki első osztályban tanított minket még tudott magyarul is, az igazgató is helybeli ember volt. Nem emlékszem, hogy nemzetiségi jellegű konfliktusok lettek volna közöttünk. Amikor azonban 1936-ban másodikos lettem, odakerült két regáti tanító, akik egy szót sem tudtak magyarul. Utólag olvastam egy korabeli újságban, hogy ezek a tanítók missziós feladattal jöttek a Regátból az „elszékelyesített” megyébe: egész végzős osztályokat irányítottak székelyföldi helyekre. Ez a Glejar, a mi tanítónk is így került ide. Nagydarab, robusztus ember volt, biza, a pálca és a pofon egykettőre csattant, ha az ember akárcsak a szünetben is,  megszólalt magyarul. A falu életében, a mindennapi életben viszont – mondom - nem voltak konfliktusok, annak ellenére, hogy amolyan „mintafalunak” választotta ki a román katonai előképzős („premilitár”) szervezet: nyaranta munkatábort szerveztek a faluban, esti tábortüzekkel, félkatonai felvonulásokkal. Egyszer még Károly király is meglátogatta a falut. A helyzet 1940, a bécsi döntés után változott meg, mégpedig nagyon: Árapatak Dél-Erdélyben maradt, a fiatalság jelentős része átszökött a határon a katonaság elől, vagy iskolába (hagyományosan Szentgyörgyre, a Mikó Kollégiumba jártak a diákok). A fiúk számára 1940 után is Szentgyörgy volt az irány, a leányok közül pedig többen is, egykori osztálytársaim, Udvarhelyre kerültek a tanítóképzőbe (volt is valami egyezség a román és a magyar állam között a középiskolás diákok kölcsönös taníttatásának megkönnyítéséről). A magyarság akkor kezdett fogyatkozni Árapatakon, 1945 után pedig jött a szocializmus, a munkaképes lakosság nemzetiségre való tekintet nélkül menekült a kollektív elől, a helyükbe pedig kezdtek betelepedni a cigányok.

– És Udvarhely? Milyen volt gyerekszemmel?

– Teljesen más, mint amit addig ismertem. Nem csak a városi életforma – az, hogy a parókiához csupán egy szűk udvar tartozott, amelyet az utca felé magas kapu, a szomszédok felé magas kőkerítés zárt el. De itt úgyszólván mindenki magyar volt. Az iskolában – a harmadik elemit a tanítónőképző gyakorló elemi iskolájában fejeztem be - akkor vettem hasznát annak, hogy édesanyám otthon még Árapatakon megtanított magyarul írni-olvasni, s töméntelen Petőfi- és Arany-verset tudtam kívülről. A bécsi döntés is új atmoszférát hozott magával, cserkészcsapat szerveződött a gimnáziumban, harmadikos koromtól kötelező módon megkezdődött a levente oktatás. Volt némi nemzeti militarista hangulata az oktatásnak, noha a cserkészet azért politikailag független, s nálunk, Erdélyben a népi mozgalom ideológiájához közel álló szellemiségű szervezet volt. A leventeség viszont katonai előképzés volt: fegyverforgatás, térképolvasás, harci gyakorlatok, katonai tudnivalók. Ezeknek a szellemisége a négy év alatt eléggé beleivódott az akkori fiatalság lelkébe, most is látom, főleg a Székelyföldön, egyes öregekben fel-feltámadnak ezek a nosztalgiák.

Én aztán elég hamar, 1947 őszén elkerültem Udvarhelyről, jött az egyetem, a Móricz Kollégium, aztán 1948-tól ráadásul az ideológiai oktatás, a kommunista nevelés. És ebben a közegben teljesen más tartalmat kapott a nemzeti érzés: megtanultuk befelé élni meg a magyarságunkat. Talán ez a magyarázata annak, hogy a nemzeti hovatartozás tüntető megnyilvánulásait én valahol magamtól idegennek éreztem. A családban is idegen volt a nemzeti hőbörgés, pedig volt a családunkban olyan első világháborús katona is, aki érdemeiért vitézi címet is kapott. Különben Édesanyám Hódmezővásárhelyen született, onnan hozta édesapám Erdélybe, s arra felé is elég nagy a család. Az ő testvérei közül egy élt akkor már Kolozsváron, a többiek mind Magyarországon.

A nemzeti hovatartozás szerintem különben sem melldöngetésből áll, hanem abból, hogy az ember végezze a dolgát „a köz javára”, ha valami nagyot akarok mondani. Én a mai napig tartom magam a mondáshoz, hogy nem hősködni kell, hanem célt érni. „A magyarság bennünk – ahogy Tamási Áron írta – egyetlen állapot.” Nem valaminek a kimutogatása, hanem valaminek a megvalósítása, elérése, nemzetépítés, évtizedes távlatokra tekintve. Sajnos napjainkban igen sokan hajlamosak arra, hogy egy-egy manifeszt megnyilvánulásban kiéljék a magyarságukat, s azzal meg is elégszenek. Pedig sokszor épp a hosszú távú építésnek vágja be az útját egy-egy handabandázó „haza-pufogtatás”.

Ha már eredményekről beszélünk, szokta magában ünnepelni az elért eredményeket?

– Örvendeni persze hogy örvend az ember annak, amit elért. De sem az a világ, amelyben legnagyobbrészt éltem, sem a körülmények nem voltak olyanok, hogy nagyon veregették volna az ember vállát, ha valamit megcsinált. Én hiszem, hogy a munka jutalma az a tudat, hogy erőnkhöz képest tisztességgel elvégeztük. Hogy megcsináltam, amit elterveztem, lett légyen az egy könyvnek a megszerkesztése, vagy megírása, vagy most például most a Polis Könyvkiadó, amelyiknek az igáját már tizenkilencedik éve húzzuk néhányan. Persze az a 250-et meghaladó számú könyv se semmi, de amikor egy-egy kötet megjelenik, kézbe veszem, s az az öröm számomra a legfőbb jutalom. Felugrani a fészekről és kirohanni az udvarra, világgá kotkodácsolva a „művet” – nem az én műfajom. Ha ér valamit, amit csináltam, azt a kritikának, a közönségnek a dolga észrevenni.

Különben is, amire egy könyv – hogy csak a kiadónál maradjunk - megjelenik, az utolsó fázis már nem az én munkám, az például az a nyomda, s a nyomdával kapcsolatot tartó kolléganőm, Unipan Helga dolga. Nekem akkor már régen ott van az asztalomon a következő kézirat, a sok formálódó terv. Tudom, hogy ebben a mai világban, ahol a reklám fontosabb, mint az, amit reklámoznak, ez nem valami példamutató felfogás. De én már nem tudok kibújni a bőrömből.

– Ez a hozzáállás, hatalmas intellektuális szabadságot biztosíthatott egy nem kifejezetten szabadságpárti korszakban.

– Másképpen nem is lehetett. Most például a Kriterionnál töltött időkre gondolok, amikor az embernek évek hosszú során át nem egy olyan könyvet kellett eltennie a hátsó polcra, amelynek, értelme lett volna, de végül nem jelenhetett meg. Én akkor is azt mondtam mindenkinek, aki könyvötletekkel jött, különösen a nyolcvanas évek második felében, amikor már nagyon szorulni kezdett a hurok, hogy az a könyv, amelyiket nem írnak meg, biztos nem jelenik meg, viszont ha megírják, előbb-utóbb eljön az ideje. Tessék hazamenni és megírni. És ez be is jött: 1989 után elég sok olyan könyv jelent meg csak a Kriterionnál, amelyek így készültek el. Fábián Ernő tesz említést naplójában, valamikor 1988 körül , egy Balogh Edgár-levélről, amelyben ez áll: „Dolgozom a lexikon harmadik kötetén.” S megjegyzi, fantasztikus ez az ember, hogy a második kötet megjelenésének sincs semmi esélye, ő pedig már a harmadikon dolgozik. Így kell csinálni – teszi hozzá. 1989-ben, a Kriterion alapításának huszadik évfordulója küszöbén készített Beke György egy interjút Domokos Gézával, ő akkor vagy 60 kéziratot sorolt fel, amelyeknek semmi esélyük nem volt a megjelenésre. Nem olyan világ volt az, amelyben az ember megengedhette volna magának a luxust, hogy a szerint dolgozzék, hogy van-e konkrét értelme a munkájának, vagy nincsen.

– Ha már könyveknél tartunk: a református papcsaládoknak az volt a jelmondata, hogy multum librum et liberum. Sok könyv sok gyerek. Melyek voltak azok a könyvek, amelyekre gyerek-fiatalkori olvasmányélményként szívesen emlékezik vissza egy olyan ember, aki egész életében könyvekkel dolgozott?

–A mi családunkban a könyv annyira hozzátartozott az életünkhöz, mint a levegő. Anyai ágon a családunkban több nemzedékre visszavezethetően papok és tanárok adták át egymásnak a stafétát. Anyai nagyapám, aki az én születésem előtt öt évvel halt meg, tanár volt a hódmezővásárhelyi református gimnáziumban, s máig is előttem van a Kinizsi utca 5. szám alatti családi ház folyosó-végi nagy szobája, a plafonig érő könyvespolcokkal. Édesanyám a nemzeti klasszicizmus nagyjainak, Petőfinek, Arany Jánosnak a bűvöletében nőtt fel, s engem magyarul – ezt különben már említettem – az ő verseiken, a Benedek Elek-meséken át tanított meg. Apai részről nagyapám volt az első értelmiségi (egyébként Kelemen Lajos mondta el nekem később, hogy mint kisdiáknak, szobafőnöke volt a marosvásárhelyi református kollégiumban), teológiát végzett, de falusi papként – előbb Komollón, majd Zalánban –, bár elvégezte a lelkészi teendőit, szívesebben gazdálkodott. Édesapám a Trianon után behatárolt lehetőségek szorításában követte őt a papi pályán, s saját tapasztalatából szűrte le azt a mondást, amelyet később sokszor hallottunk tőle: „a Dávidoknak mindig későre jön meg az esze”. Teológus-korában is csak a harmadéven kezdte a tanulást komolyan venni, akkor azonban olyan eredményesen, hogy egy évi segédlelkészség után megkapott egy bázeli ösztöndíjat. Ahogy maga mesélte, németül – azon túl, amit a Mikó Kollégiumban elsajátított -  úgy tanult meg, hogy a magával vitt német-magyar szótárból, az A-betűtől elkezdte bemagolni a  szavakat, aztán mire a K-betűhöz ért, a többit már tudta gyakorlatból. Hazatérése után, 1927-ben nősült meg, és - amint egy néhány éve kezembe került levelében olvasom – másfél esztendő múlva már nem csak első szülött fiával (velem) dicsekedett egyik barátjának, hanem azzal is, hogy milyen könyveket sikerült megvásárolnia, s mindkettőt követendő példaként írta meg barátjának. Legkorábbi gyermek-emlékeimhez már hozzátartozik a dolgozószobájában álló három üveges könyvespolc (a falubeli asztalossal csináltatta őket); 1931-ben már Kálvin gazdasági etikájáról írt önállókiadásban megjelent tanulmányt, s 1932-ben saját fordításában kiadta Isten és a kenyér címmel az újreformátori teológia Bázeleben megismert három kiváló teológusának, Barthnak, Brunnernek és Thurneisennek a prédikációit. 1939-től felvállalta Kálvin János újszövetségi írásnagyarázatainak kiadását (hat kötet jelent meg belőle): ő hasonlította össze a magyarra fordított szövegeket a latin eredetivel, engem pedig befogott korrektúrázni, ez volt az én első találkozásom a könyvszakmával. 

Azt hiszem, a „Magyar remekírók képes könyvtárá”-nak teljes sorozata az édesanyám hozománya volt, meg talán a Dante Kiadó-féle Dumas-sorozat is, de édesapám is szép könyvárat gyűjtött össze, s nem csak a szakmájába tartozókat, hanem szépirodalmat is. A könyvtára különösen a „magyar világ” idején, a négy év alatt gyarapodott, amikor különböző könyvsorozat-vásárlási ajánlatokkal egymásnak adták a kilincset a pesti könyv-vigécek. Udvarhelyi papként öt gyerek mellett is megszerezte például a Hóman–Szekfűt, a négy kötetes Magyarság néprajzát, a Magyar föld magyar fajt, az Új Idők Lexikonát, a népi írók jó néhány könyvét a Püski-féle kiadásban. Ezek mind ott voltak a polcon, úgyszólván kínálták magukat. Ilyen környezetben persze az ember egykettőre lekap egy könyvet a polcról, már csak kíváncsiságból is.

Én már úgy alsó-középiskolás koromban elkezdtem kialakítani a saját könyvtáramat, persze első sorban a különböző alkalmakra kapott ajándék-könyvekből. Címkéje is volt „ifj. Dávid Gyula könyvtára”, s külön kis könyvespolc hozzá. Emellett közben elkezdtem olvasni már nem csak Jókait, Mikszáthot (meg persze Karl May könyveit), de  a népi írókat is: Féja Géza, Erdei Ferenc, Veres Péter, Kodolányi János, Sinka István, Tamási Áron munkáit – igaz, ezeket már felső gimnazista koromban. Németh Lászlót akkor még nem értettem, nem voltam olyan tudós, mint Hajdu Győző, aki Lukács Györggyel és Németh Lászlóval a mellényzsebében jött fel az egyetemre. Irodalmi olvasottságom azonban eléggé hézagos volt: másodéves egyetemista koromban fedeztem fel a világirodalmat, részben Szabédi László előadásainak a hatására, akinek volt első éven egy Romanticizmus és realizmus címet viselő kurzusa. Azon a nyáron valósággal faltam a világirodalmat Victor Hugótól Zoláig, Tolsztojtól Dosztojevszkij-ig. Egyébként az egyetemi négy év már a módszeres olvasás időszaka volt: tananyaghoz, feladatokhoz kötött. Sajnos a könyvbeszerzésem nem tartott lépést az olvasásra szánható idővel, s ma is elég sok olyan könyvem van, amelyek arra várnak, hogy egyszer majd, csak úgy, önzetlenül, minden külső indíték és cél nélkül leemelem őket a polcról.

 

– Milyen volt Kolozsvár, 1947-ben, egy Udvarhelyről érkező egyetemi hallgató szemével?

– Az egyetemmel tulajdonképpen már korábban, középiskolásként kapcsolatba kerültem. Akkoriban lendült fel a „tehetségkutatás”, s a Bolyai Egyetem több tanára fontosnak tartotta, hogy körülnézzen a középiskolákban: kiket is érdemes már idejekorán hozzászoktatni ahhoz, ami majd reájuk vár.

Az én középiskolai tanulmányaim elég furcsán alakultak. Udvarhelyen két nagy múltú iskola volt: a Római Katolikus Gimnázium és a Református Kollégium. 1926-ban azonban az előbbi bezárta kapuit, s épületeibe nagyenyedi Bethlen Kollégium mellett működő tanítónőképzőt hozták. A történelmi magyar egyházak vezetőinek a megállapodása alapján történt ez, hogy egy-egy városban ne legyen egymásnak konkurenciát jelentő két felekezeti iskola. Így kezdtem el én a középiskoláimat 1939-ben a Római Katolikus Gimnáziumban. A „magyar világ” kezdetén, 1940 őszén persze beindult a Református Kollégium is, de csak az első osztállyal, azzal az elképzeléssel, hogy majd fokozatosan kiépül az iskola. A harmadik évben aztán egyszerre megnyitották a negyedik osztályt is, és akkor mi is kollégisták lettünk, mégpedig „a nagyok”, ami rangot jelentett, de felelősséget is a kisebbek felé. A negyedik-ötödiket tehát a Református Kollégiumban jártam. Amikor azonban a front átvonulása után meg kellett nyitni az új tanévet, alig gyűlt össze egy iskolányi gyerek és tanár, így hatodikban és hetedikben megint együtt voltunk, gimnazisták és kollégisták, hogy aztán 1946 őszén, egész a nyolcadik osztályig menően, megnyíljon a Református Kollégium, ahol én is végeztem. A két iskola párhuzamos osztályaiban azonban annyira összeforrtunk, hogy az érettségi találkozókat azóta is együtt tartjuk.

De térjek most rá arra, amit tulajdonképpen kérdezett: 1945-46-ban még intenzív felekezeti ifjúsági élet folyt, megvolt az Ifjúsági Keresztény Egyesület, annak főiskolai tagozata, a FIKE, s amikor 1946-ban szerveztek Szucságon egy ifjúsági konferenciát, azon Udvarhelyről is többen ott voltunk, akárcsak 1947 nyarán Aranyosegerbegyen. Ezeken a találkozókon Balogh Edgártól Venczel Józsefig számos kiváló tanár előadásait hallgathattuk, részt vehettünk az azokat követő vitákon, s egy kicsit belekerültünk abba a világba, ami az egyetemen várt reánk. Az az időszak még a különböző világnézetek közötti nyílt viták időszaka volt (skáláját – gondolom – eléggé érzékeltettem az említett két előadó nevével), s bár az általános politikai helyzetben a baloldalnak volt nagyobb súlya, a háború után még sok minden felé nyitott világban minden előadó és felszólaló félelem nélkül elmondhatta a maga véleményét, kifejthette nézeteit.

A FIKE-konferenciák mellett azonban ott volt egy másik egyetemi ifjúsági fórum, a Móricz Kollégium, amelyik szintén igyekezett a középiskolák felé kapcsolatokat teremteni. Így történt, hogy amikor 1947 őszén – a mi osztályunkból négyen - feljöttünk Kolozsvárra, mindnyájan a Móricz Kollégiumba felvételiztünk, ami nem valami vizsgát, hanem inkább ismerkedő beszélgetést jelentett. Ketten jutottunk be, s kaptunk teljes ösztöndíjat, azaz ingyen bentlakást, és kosztot a diákmenzán. Az egyetemi élettel sőt az egész új világgal való ismerkedésem valójában itt kezdődött. A Móricz Kollégium amolyan baloldali orientációjú testület volt, akkor már Balogh Edgárék irányítása alatt, de valójában önkormányzati alapon működött. Egyébként nem csak bentlakás volt, hanem világnézeti fórum is: a Kollégium köréhez tartozó tanárok vagy meghívottak előadásokat tartottak, vitaestek is szerveződtek. A kommunista befolyás itt már erősebb volt: a Móricz kollégisták jelentős része már akkor párttag volt, ez azonban nem volt kötelező, s az előadások, viták szellemét is meglehetős nyitottság jellemezte. A fordulat 1948 után következett, amikor jöttek a „verifikálások”, s drasztikusan kiseperték a pártból „a befurakodott” osztályidegen elemeket, a nyugati fogságból hazatérteket, s a végén mindenkit, akit az egyre élesedő osztályharc nevében valamivel meg lehetett vádolni.

A Móricz Kollégium sem élte túl az 1948-as tanügyi reformot. De mindenesetre olyan induló szellemet biztosított, amely elirányította ugyan az embert balfelé, de egyrészt nem kizárólagosan, másrészt viszont hatalmas intellektuális élményt is adott. Én nem mondom, hogy ott kommunista lettem, de elfogadtam azt – sőt hittem abban -, hogy az eszme, megvalósulva, az emberiség számára egy igazságosabb világot hoz el. A mi számunkra, akik előzőleg a magyar irodalom nagyjaitól hallottuk a régi, igazságtalan világ fölött kimondott ítéleteiket, akik 15-16 évesen éltük át a háború borzalmait, ezek az új igazságok nem egyszer személyes tapasztalatokhoz is kötődtek, viszont akiknek a szavát hallottuk, akikre figyeltünk, például Szabédiék, azt is tudták, hogy van egy adott történelmi kényszerhelyzet, amely mindenfajta mozgásteret behatárol, s bíztak abban, hogy azt a súlyos történelmi konfliktust, amelybe a magyarság a háborúval került, közte az egész román-magyar viszonyt csakis a szocializmussal és a nemzetek közti egyetértéssel lehet megoldani. Ezekbe a jelszavakba a nagyoktól kezdve a kicsikig valahogy mindenki belekapaszkodott.

Valamikor, ha majd időm lesz ezt alaposan végiggondolni (és az akkori időket korabeli dokumentumok alapján végigjárni), úgy érzem, mélyebben szembe kell néznem a mi nemzedékünknek (a „huszonnyolcasoknak”) ezzel a világnézet-választásával. Erről most csak annyit, hogy én magam a marxista ideológiába az egyetem első éveiben úgyszólván belenőttem, magát a világnézetet racionálisan felépítettnek éreztem és elfogadtam. Ennek előzményeire már utaltam az előbb: főképpen Adynak, Móricznak, Szabó Dezsőnek és a népi íróknak a régi Magyarország rendszerét, a szociális igazságtalanságokat célba vevő társadalombírálatára, a magam „háború-élményeire”. Szóval nem csak tudomásul vettem, de el is fogadtam, sőt még lelkesedtem is érte. Ha kellett, még választási agitációra is jártunk: miután korán reggel leszavaztunk, elkezdtük járni a házakat, hogy na tessék elmenni szavazni.

Március 15-én elnéztem ezeket az EMI-seket, akik ugyanolyan lelkesedéssel járnak most az utcán, és viselik a kokárdát, mint amilyen indulattal mi akkor agitálni jártunk. Az ifjúságnak mindig szüksége van eszményekre, s ez fontos is. Csakhogy az ember lassan rájön arra, hogy mennyi idegen érdek rejtőzik a szépen hangzó jelszavak mögött. Emlékszem, nekem a frissen olvasott Anti-Dühring alapján még édesapámmal is voltak ideológiai vitáim, ő azonban nagyon bölcsen végeredményben nem vitatkozott velem, csak annyit mondott: „majd meglátod, fiam”. És én a saját bőrömön érezve jöttem rá bizonyos dolgokra. Most nem feltétlenül a börtönre gondolok, mert már előbb, elég korán, évekkel a magyar forradalom előtt évekkel kezdett világossá válni, hogy ez azért nem az a világ, amelyet elképzeltünk. De még mindig ott volt az az érzés, hogy itt tulajdonképpen a végrehajtásban van a hiba és nem az eszmében, mert ha az eszmét úgy hajtanák végre, ahogy kell, ez egy élhető világ lenne. Aztán az ember rájött arra is, hogy az eszme csak egy paraván, amely a hatalmi célok eltakarására és érvényesítésére szolgál. És mindezeken túl ott volt az akkori hatalmi erőviszonyok ténye, amellyel nem lehetett nem számolni: az emberiség egy jó része még a hatvanas-hetvenes években is a két nagy világhatalom rendszerében gondolkozott, mert a háború után kialakított erőviszonyokat nem lehetett tudomásul nem venni, minden általunk hasznosnak ítélt cselekvésnek csak azon belül lehetett mozgástere.

De térjek vissza a 40-es évek-végi Kolozsvárra.

A mindennapi diákélet roppant egyszerű, sőt szegényes volt. 1947-ig a Móricz Kollégium otthonául a Mátyás szülőház szolgált. Ez pedig kifűthetetlen, onnan a társaság fele a tanév végén tébécével került kórházba. Amikor én Kolozsvárra feljöttem, akkor kaptunk meg egy épületet a Fürdő-utcában, amely korábban a híres kolozsvári Rózsa drogéria tulajdonosáé volt, később az lett a Ceausescu-villa. Az meg ugye egy villa, hatalmas nagy ablakokkal, üveges ajtókkal. A tágas központi helységben volt a kályha, amelybe hol kaptunk fát, hol nem (mert a gázt Kolozsvárra csak 1948-ban vezették be – azt is mondhatnám, vezettük, mert néhányszor mi is kint voltunk az épülő gázvezeték számára a sáncot megásni). Ha elfogyott a tűzifa, elment valaki a polgármesterhez (akkor épp Veress Pál volt), ő pedig azt mondta: „Fiúk, érkezett egy vonatnyi tűzifa, ott van a kolozsvári állomáson, ha segíttek kirakni, kaptok egy szekérrel.” Tízen voltunk egy szobában, és az ablakok némelyikén csak az egyik ablakszemben (a belsőben vagy a külsőben) volt üveg, s a kettő közt lepedővel volt betömve a hézag, hogy a hideg ne jöjjön be. Egyik, később színiakadémiára került szobatársam, Bereczki Péter, egy gyergyói fiú, reggel a pokrócáról rázta le a havat.

A menza a Józsa Béla diákotthonban volt (akkor még csak bérelte a piaristáktól az egyetem, 1948-ban vették el az államosításkor, s lett belőle a Bolyai Egyetem egyik diákbentlakása). Óriási vívmánynak számított, amikor a menza vezetője, Egeresi László bevezette a reggelit. Kaptunk egy-egy csésze teát és egy darab sült málét. Az egész heti kenyéradagot egy héten egyszer adták ki, csütörtökön a vacsorához, a többi napokon egy-egy kocka sült málét kaptunk az étkezéshez. A matematikus fiúk viszont kiszámolták, hogy ebben a teában nincs annyi kalória, amiért érdemes felmenni a Fürdő utcából az Egyetem utcáig. Erre fel szereztünk néhány kantáros fazakat, s megszerveztük, hogy csak egyvalaki ment fel, és hozta el a teát mindnyájunknak. Az ebéd és a vacsora jelentős része az akkoriban gyakori nemzetközi élelmiszer segélyekből állt össze. Zsákszámra érkezett például zabpehely, amiből zabkását főztek, nagy hordókban jött a bálnaszalonna. Ezek valamennyit javítottak a koszton, ami valljuk be, elég gyenge volt. Otthonról, faluról meg mindig úgy jöttünk el, hogy egy zsák pityókát, lisztet, szalonnát hoztunk. A Széchenyi téren pedig lehetett kapni sült málét. Egy kocka málét kicsi olajjal leöntve, hagymát vágva hozzá – ezzel pótoltuk a menzát. Vékony koszton éltünk. A ruhát, cipőt pontra adták, abból is szűkösen jutott mindenkinek. Valahogy az ember mégsem érezte tragikusnak ezt a helyzetet. Túléltük a háborút, és mindenki egyformán szegény és nyomorult volt.

A mindennapokban, az egyetemisták körében sem volt ez rossz korszak. 1946-ban, amikor a román egyetemen még elég erős volt a Román Nemzeti Parasztpártnak és a Liberális Pártnak a befolyása, verekedésig menő konfliktusok alakultak ugyan ki a kolozsvári gyárak kommunista munkásságával. Ez volt az az idő, amikor a munkások szétverték az Avram Iancu Diákotthont, s amikor a Monostori úton a Sörgyárnál ki volt írva: „Pînă aici democraţia, de aici Mănăştur” (eddig tart a demokrácia, itt azonban Monostor kezdődik). A bolyaisták azonban kimaradtak ezekből a konfrontációkból. Én 1948 nyarán kerültem közvetlen kapcsolatban román diákokkal: a háború utáni években mindenféle újjáépítő brigádok szerveződtek, s ezek egyikén, az Erdélyt Olténiával ma összekötő Bumbesti-Livazényi vasútépítő munkatelepen, a „Bolyai-brigád”-ban dolgoztam együtt két, kifejezetten ide jelentkezett román diákkal, akikkel nagyon jó munkatársi viszonyban voltunk (egyikükkel több évtizedre szólóan). Aztán amikor az államosítás során elvették az egyházi iskolaépületeket, és az egykori piarista rendházból létrehozták a Józsa Béla Diákotthont, abban már román diákok is voltak: az első évben még külön: az egyik szobában csak magyar, a másikban csak román diákok, aztán később már összekeverve. Nekem két éven keresztül voltak román szobatársaim, de soha nem volt semmi bajunk egymással, sőt viszonyunk – ha összehozott bennünket valamilyen alkalom -, sok évtized múlva is szívélyes maradt. Később is, amikor a börtönben az én generációmhoz tartozó román fiatalokkal hozott össze a sors, a természetes nemzeti öntudaton túl, nem éreztem semmit, semmiképpen sem azt az indulatot, amelyet egy torz múltszemlélet segítségével aztán a Ceausescu-rendszernek 80-as években sikerült az ifjúságba beplántálni, és ami mai napig érzékelhető.

– Az Eötvös kollégiumban szokás volt az egymással való versengés, egymás vizsgáztatása. Ez a Móricz kollegisták között is létezett?

– A versengés nem annyira, a vizsgáztatás viszont igen. A felvételi egy beszélgetés formában zajlott, körültapogatták az embert az értelmi szintjéről, műveltségéről, és ennek az alapján döntöttek arról, hogy felveszik vagy sem arra a pár helyre, ami volt. Abban az évben hozták létre a József Attila Kollégiumot, amely a Kőkert utcában volt, ebbe a kettőbe lehetett bekerülni.

  Az, hogy „papgyerek” volt, nem számított hátránynak?

– Első éven ez még nem volt szempont. Másodévtől kezdve pedig ellensúlyozta, hogy a Móricz Kollégiumból jöttem. Nem voltam olyan fennforgó, hogy érdemes lett volna kitörni a nyakamat, nem lettem párttag, tehát nem is zártak ki a pártból. A Móricz-kollégiumi svunggal a hátam mögött pedig nem volt gondom egyáltalán az egyetemen. Akkor mindenki beiratkozhatott, így százhúszan kezdtük magyar szakon az első évet, és 15-en végeztünk. Sokakat kiszorítottak időközben „osztályharcos” alapon (Bálint Lajosra például, amikor az apjából otthon kulákot csináltak, kiróttak egy 40 000 lejes tandíjat, s amikor elment éjszakai korrektornak a Világossághoz és haladékot kért, hogy részletekben fizethesse ki a 40 000 lejt, a rektor azt mondta: vegye tudomásul, hogy ha kifizeti, duplájára emelik, mert neki, mint kulákcsemetének, semmi keresnivalója az egyetemen.)

Az egyetemi oktatási rendszer is egészen más volt, mint a mai, voltak kötelező alapkurzusok, amelyeket fel kellett venni, a kiegészítő tantárgyakat bármikor a négy év alatt. Én az aspirantúra kivételével akkoriban jártam a legtöbbet az Egyetemi Könyvtárba, és mivel nem volt kötelező az óralátogatás, csak azokra az órákra jártam el, amelyek érdekeltek. Voltak olyan tárgyak is a melyekből kötelező volt vizsgázni, például magyar főszakosnak egy irodalom és egy nyelvészet vizsgát le kellett tenni, francia mellékszakosként pedig vagy irodalom vagy nyelvészet vizsgát. A kiegészítő tantárgyakból valamikor a négy év alatt kellett levizsgázni. Oláh Tibor, az unokatestvérem férje, aki Zilahon, majd a kolozsvári ref. Kollégiumban volt tanár, azt a tanácsot adta nekem, hogy az első két évben vegyek fel minden kötelező melléktárgyat, hogy harmad-negyedéven nyugodtan tudjak a szakommal foglalkozni. Így volt alkalmam hallgatni a fiatal Jakó Zsigmondot, az akkor még Kolozsvárt tanító régész László Gyulát, Zörgő Benjámin állatlélektani óráit, tanultam finn-ugor összehasonlító nyelvészetet Szabóné Kispál Magdolnától. A francia tanszéken akkor még ott volt Schuller Rudolf, aki kitűnő előadásokat tartott a modern francia regényről – magyarul. Aztán kárba veszett az egész, mert másodéven megváltozott a rendszer, megszüntették a német szakot, franciát csak a Babesen lehetett felvenni (egyébként a román szakosaink is ott hallgatták a román szaktárgyakat). Én másodéven orosz szakos lettem (tanszékvezetőnk, Nina Kuznecova – egyébként diplomás fogorvos – nagy reményeket táplált irányomban), de aztán amikorra harmadéves lettem, megszüntették a két szakos rendszert is, s én, „Nina néni” nagy bánatára maradtam a magyarral. Így végeztem tiszta magyar szakon.

Ez azt is jelentette sajnos, hogy végül a románon kívül tisztességesen egyetlen idegen nyelvet sem beszélek. A középiskolában a régi román rendszer szerint első gimnáziumtól fogva elkezdődött a francia nyelv oktatása, és mire a diák az érettségiig eljutott, megtanult franciául. Ezért van az, hogy a régi román értelmiség beszélt franciául, ha nem is perfektül. Magyar rendszerben ugyanez volt a latinnal. Mi elkezdtük másodiktól tanulni a latint, harmadiktól a németet, ötödikben az angolt, hatodiktól az oroszt. Csak németül sikerült annyira megtanulnom, hogy amikor sok év múlva, a hetvenes években eljutottam egy Írószövetségi küldöttséggel Csehszlovákiába, a román kollegák konyakját és kávéját én adtam el a prágai  szállodában. Első gimnáziumban egyébként nagyon jó franciatanárunk volt, Mészáros Imre, aki olyan jó alapot adott, hogy amikor az újabb román iskolarendszer szerint hetedik-nyolcadikban újra visszahozták a franciát, elég jó alapot szereztem, s később, ha alkalmam adódott, ezt használni is tudtam. Itt-ott szótárral, de olvasni tudok franciául, bár megszólalni nemigen merek.

– Úgy tudom, egyetemi hallgatóként került először kapcsolatba a könyvkiadással.

– Voltunk egy néhányan, akik ott nyüzsögtünk az írószövetség körül már egyetemista korunkban, eljártunk a Maxim Gorkij-körbe, az Írószövetség gyűléseibe. Másodéves koromban odaadtam az Utunknak egy jól sikerült szemináriumi dolgozatomat a kuruc költészetről. Gaál Gábor végül nem közölte le, de valami olyasmit írt rá, hogy „A dolgozatnak érdekes a ... szerzője. Írjon, fiatalember, várjuk az írásait.” Harmadéves koromban, nyáron Bajor Bandi, aki akkor az Állami Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségében volt állásban,  szabadságra ment, s engem behívtak egy hónapra helyettes szerkesztőnek. Salamon László volt a szerkesztőség vezetője, ott dolgozott már Földes Laci, Kiss Jenő, korrektorként Császár Károly. Veress Istvánéknak egy, a gyümölcstermesztésről szóló könyvét adták ide nekem stilizálni. Veressék ugye értettek a gyümölcstermesztéshez, de nem tudtak írni: Én pedig annyit értettem a gyümölcstermesztéshez, hogy nagyanyámnál Boldogfalván volt egy gyümölcsöskert is, tehát nemcsak ismertem a gyümölcsöket, de meg is dolgoztuk a kertet: metszeni, oltani, szemezni akkoriban már az elemi iskolában megtanítottak, a kerti munkát pedig Boldogfalván gyakorlatban tanultam meg. Szerettem is mindig. Ezért nem volt nekem bajom később, a börtönévek alatt sem a munkával, csak a Duna-deltai éghajlatot nem bírtam.

Az a nyári hónap a kiadóban eltelt, amikor aztán 1951-ben, amikor önállósult az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, s annak Kolozsvárt Földes lett a főnöke, ő elkezdett összetoborozni egy fiatal szerkesztői gárdát. Először odakerült Bustya Endre, ő még 1950 decemberében, aztán 1951 februárjában én, júniusra meg voltunk már vagy nyolcan: Fodor Sanyi, Keresztesi Éva, Jutka, a Bajor Bandi felesége, Kacsir Mária, Székely János, később az Állami Magyar Színház igazgatói székéből kiheppentett Marosi Péter és Kacsó Sándor bácsi, akit az akkor már fölöslegessé vált Magyar Népi Szövetség elnöki székéből menesztettek. Jó társaság volt, jó nagyokat gombfociztunk, mert nem volt sok kézirat, jól éreztük ott magunkat. Ha már állás volt, nagy lelkesen, márciusban meg is nősültem, kilenc hónap múlva pedig megszületett Katica lányom. Ezzel már bent is voltam a mélyvízben.

Elvégeztük a negyedévet mindketten, a feleségem is ugyanabban az esztendőben, ő román szakon, én pedig magyaron. Felvetődött a kérdés, hogy mi lesz tovább. Akkor Szemlér Ferenc volt a bukaresti magyar szerkesztőség, jobban mondva az egész magyar osztály vezetője. Akkoriban még megkérdezték a végzőstől, hogy na és hova akar menni, hol akar elhelyezkedni? Mondtam, hogy semmilyen különleges kívánságunk nincs, azon kívül, hogy legyünk egy helyen. A kiadó pánikba esett, hogy ők összetoboroztak egy fiatal gárdát, és most mi lesz. Megmondtam Szemlérnek, hogy én oda megyek, ahova a feleségem fog kerülni. Ha elintézik, hogy Kolozsváron kapjon állást, itt maradok, ha nem, megyek oda, ahová kihelyeznek. Végül a feleségem a Kakasos templom melletti általános iskolában kapott egy román katedrát, én pedig kiszabadultam a tanügy kötelékéből. Később persze kíváncsiak voltunk, mi lett volna , ha elmegyünk, kiderült, hogy Szeben tartományban, Újszékely és Magyarzsákod helységekbe helyeztek volna ki.

Három évet töltöttem a kiadóban, 1953 nyarán a Bolyain meghirdettek két irodalomtörténeti és két nyelvészeti ösztöndíjas aspiránsi helyet, az egyiket megpályáztam. A másikra Varró János jutott be, a nyelvészetiekre pedig Lakó Elemér és Zoltán Ildikó. Három éven keresztül nem volt semmit más dolgom, mint olvasni, meg néhány vizsgát letenni, és a dolgozatommal haladni. Tolnai Lajos marosvásárhelyi éveivel foglalkoztam, elég sok levéltári anyagot sikerült összeszednem. Tolnai Lajos akkor igen nagy becsben volt: az Ady-nekrológ, majd Móricz Zsigmond „Zászlóhajtás”-a a 19. század klasszikusai közé emelte. Vásárhelyi 16 éves papsága alatt sok baja volt a híveivel, jó néhány feljelentés is volt ellene kíméletlen igazmondásával megsértett helyi hatalmasságok részéről. Mindezt persze csak önéletrajzi regényéből, A sötét világból volt ismert. Én elkezdtem kutakodni az egyházi levéltárakban, s megtaláltam előbb a Református Egyházkerület levéltárát, amiről senki nem tudta, hol van, mert 1944-ben, bevitték az Egyetemi Könyvtár egy bombabiztos pincéjébe, és aztán mindenki elfeledkezett róla, aztán az Egyetemi Könyvtár alagsorában raktározott ládák kibontogatása során a Tolnai Lajos egyházi pereire vonatkozó anyagot. Izgalmas nyomozás volt, az Igaz Szóban lett belőle egy nagyobb dokumentumközlés, s a Kiadó marosvásárhelyi fiókja által felvállalt Tolnai-sorozat (pontosabban két kötet:  A sötét világ és az Urak, mert a további – részben előkészített – kötetek már nem kerültek kiadásra, közben ugyanis az én egyetemi karrieremre is pontot tett a börtön.

Ennek meg az az előzménye, hogy 1956 szeptemberében, amikor már lehetett „külföldre”  utazni, Varró Jánossal és Lakó Elemérrel kimentünk Pestre, kiegészíteni a disszertációinkhoz elindított kutatásokat. Én a Széchényi Könyvtárban kutattam hozzá a dolgozatomhoz, de arra már nem volt lehetőségem, hogy befejezzem. Itthon várt a tanársegédi kinevezés: Jancsó Elemér mellett kellet szemináriumokat tartanom a felvilágosodás és a reformkor magyar irodalmából és a Csehi Gyula által előadott irodalomelméletből első és másodéven. Én viszont a 19. század második felére készültem magamat szakosítani, irodalomelméletet pedig sosem tanultam. Csehi Gyula kurzusából tehát készülnöm kellett óráról órára előre, hogy azért valamivel mégiscsak többet tudjak, mint a diákjaim. A tizennyolcadik századi irodalmat pedig Szauder József frissiben megjelent jegyzetéből, szintén óráról órára készülve tanítottam, mivelhogy Jancsó Elemér, aki 1956 őszén szintén kint volt Magyarországon, ott rekedt a forradalom eseményei miatt, s amikor hazakerült, nagylelkűen rám hagyta, hogy akkor már vigyem végig ezt a félévet.

Végül azonban – a Tolnai-téma szempontjából az egész dolog, a börtönt is leszámítva, jól sült el, hiszen mire hazakerültem, az irodalomtudományban már új szelek fújtak: az irodalmat kezdték nem a társadalmi-történelmi események, vagy pláne a politika leképezésének tekinteni, hanem alkotásként nézni: a mű belső világa, megépítettsége vált fontossá. Nekem tehát újra kellett olvasnom Tolnait is, s újragondolni mindent. Így aztán az 1974-ben megvédett disszertációmat sem kell szégyellnem a mai nap sem.

Az egyetemi kollegáim különben nagyon rendesek voltak. Az aspirantúráról ugyan 1958-ban exmatrikuláltak, de miután hazakerültem a börtönből, s ismét engedték, hogy a saját nevemen közöljek, Csehi Gyula és Jancsó Elemér bíztattak, hogy felvételizzünk újra (ekkor már nem volt ösztöndíjas az aspirantúra), s fejezzük be a dolgozatainkat. Így is történt:Varró Jánossal ketten 1967-ben újra felvételiztünk, újra letettük az akkor kötelező vizsgákat, s szabad volt az út a dolgozataink megvédése felé. Lakó Elemérnek nem volt erre szüksége, mert ő időre befejezte a maga disszertációját, s már letartóztatása előtt lektori kinevezést is kapott. Az egyetemre persze ő sem került vissza.

 Szabadulásomkor a szamosújvári börtön politikai tisztje engem is azzal bocsátott el, hogy jelentkezzem korábbi munkahelyemen, de amikor tavaly a CNSAS-tól megkaptam a dossziémat, abban ott volt egy másik „elbocsátó szép üzenet”, amelyben az állt, hogy „semmiféle felelős állásba nem helyezhető”. Daicovici volt 1964-ben az időközben egyesített Babes-Bolyai Egyetem  rektora, persze szóba se állt velem, amikor jelentkezni próbáltam.

– Mi vonzotta a 19 századi irodalomban?

– Szerintem a tizenkilencedik századdal kezdődik igazából a magyar irodalom. Addig  vannak magyar írók, nem is kevesen és nem is akármilyenek, de az irodalmi életnek az az intézményekből és olvasóközönségből álló közege , amelyik az alkotás nélkülözhetetelen feltétele, a tizenkilencedik században alakul ki, a reformkorban. Tényleg az a nemzeti klasszicizmus, nemcsak esztétikai minősítésben, de fogalomként is.

– Akkor tekinthető afféle örömmunkának a Petőfi Erdélyben illetve a Jókai Erdélyben?.

– Feltétlenül. Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy ha értelmes irodalomtörténeti kutatómunkát akar az ember végezni, itt, Romániában, magyarul, olyan témákat kell találnia, amelyeknek anyagához csak itt, nálunk lehet hozzáférni vagy amelyekhez az erdélyi látószögből valami újat lehet hozzáadni. A Jókaival – Jókai erdélyi tárgyú műveinek elemzésével - ezt próbáltam először, de az még a szilencium korszakban íródott. A Petőfi Erdélyben, amelynek apropóját az 1973-as Petőfi-évforduló kínálta, másfajta megközelítésben szintén valami „erdélyi pluszt” akart adni. Néhány évvel azelőtt jelent meg új, és filológiailag is gondozott kiadásban Hatvani Lajos hatalmas dokumentum-korpusza, az Így élt Petőfi. Viszont amikor Mikó Imrével arra gondoltunk, hogy mégsem ártana valami eredetit is hozzáadni az ott összehordott életrajzi anyaghoz, megszületett a gondolat: járjuk végig a helyszíneket, nézzük meg, mi is van most ott, ahol egykor Petőfi járt, ahol az első világháborúig szobrokkal, emléktáblákkal örökítették meg az emlékét, ahol élt valamiféle Petőfi-kultusz. El kellett tehát menni Székelyhídra és Bihardiószegre, ahol vándorszínészként megfordult, Erdődre, ahová Júlia után járt, Szatmárra, ahol barátai, eszmetársai voltak, Koltóra, legboldogabb heteinek színhelyére, vagy az 1849-es erdélyi hadszíntér csatahelyeire. A helyszínekkel való találkozások itt-ott ismeretlen Petőfi-dokumentumokat is felszínre hoztak, de az a plusz, amit azt hiszem, sikerült belevinnünk a könyvbe, a személyes élmény volt, még ha vajmi kevés volt már meg azokból a régi tereptárgyakból, amelyeket Petőfi láthatott. Koltón a Telekiek egykori urasági kocsisa, Sebők Mihály bácsi szép kis múzeumba hordta össze az államosított kastélyból megmentett tárgyakat, Fehéregyházán 1969-től ott állt a Hunyadi László-faragta kút, de az erdődi obeliszken hiába olvastuk a szöveget: „Állok a tó partján, szomorúfűz mellett” – ott ma már se tó, se fűzfa, csak egy száraz, tavaszi áradások idején vízzel megtelő gödör, a piski hídnak, amelyért Bem véres csatát vívott, csak a cölöpei állnak ki. Végigjárni a költő mindent összeadva másfél évet kitevő erdélyi tartózkodásának útvonalát, majd mindezt megírni, nagyon szép, örökké megmaradó emlék lett számunkra. Szellemi munkát végezni pedig csak úgy lehet, ha az embernek magának is öröm és élmény az, amit csinál.

 

II.

 

Az elmúlt évtized nagy közösségi szenzációit okozták az úgynevezett „szekusdossziék”, megfigyelési dossziék feltárásai.

– Engem nem nagyon hoztak izgalomba a szekusdossziéim. Amikor előkerültek, Bukarestbe kellett leutaznom, hogy láthassam őket, s mivel alig két-három napot tudtam ott ülni, ez csak arra volt idő, hogy egy regesztát készítsek az egészről, s a teljes anyag kézbevétele utánra hagytam a böngészést. Első látásra is voltak benne érdekes dolgok, s amikor a másolati kérést beadtam és megkérdezték, akarom-e a fedőnevek feloldását, azt mondtam, engem az nem érdekel. Mert véletlenül szembe megyek az utcán valakivel, akiről tudom, hogy jelentéseket írt rólam, mit csináljak vele? Boruljak a keblére, hogy megbocsátok? Vagy szembe köpjem? Vagy kikerüljem? Elismerem, ez nem példamutató magatartás, de annyi minden derült ki azóta a hivatalos terminológia szerint „hálózati személy” névvel jelölt és fedőnév alá rejtett jelentésírók „műveinek” keletkezési körülményeiről, hogy igazából ezt tartom a legkevésbé fontosnak az egész történetben. Azt viszont tényleg izgalmas dolog volna tudni, hogy az intézményeknél kik voltak azok, akik rendszeresen tájékoztatták a szerveket, s főképp, hogy a beszerzett információkat a szervek miképpen hasznosították adott esetben csak megfélemlítésre, de sokkal inkább arra, hogy bele tudjanak avatkozni az illető intézmény életében. A tartótisztek összefoglaló jelentéseiből, utasításaiból, kiértékeléseiből lehet az igazán érdekes dolgokat kiszedni.

Egyébként a dossziémat lapozgatva, bizonyos szempontból megváltozott a véleményem a Securitatéról. Olyan rendes, a legapróbb részletekig kiterjedő adminisztráció volt e mögött a cég mögött, mintha az Osztrák-Magyar Monarchiában tanulták volna a bürokráciát. Ott vannak például a dossziéimban még azok a küldőcédulák is, amelyekkel a vizsgálati időszakban egyik cellából a másikba helyeztek. És ott vannak, 1959 május 26-ától, amikor  az első politikai fogolycsoporttal kivittek dolgozni a Duna-deltába, egészen az 1964-es szabadulásig, a munka-nyilvántartási kartotékok:  melyik hónapban mennyit dolgoztam. Be vannak írva ide a normateljesítés után 1960 nyarától kapott levelezőlapok, amelyekkel csomagot kérhettünk hazulról, büntetést kaptam volna, azt is beteszik, mert megvan az erre szolgáló rovat. Amikor ezt valakinek elmondtam, azt válaszolta: miért csodálkozol? A Szekuritatét a szovjet belügy képezte ki, az meg a cári ochranától, az ochrana pedig a németektől tanulta a hivatali bürokráciát.

– V.J: Úgy lehet olvasni a szekus-dossziékat, mint egy naplót, amelyet valaki más írt meg helyettünk?

– Én most úgy olvasom, mint egy emlékezetfelfrissítő eseménytárt. Mindabból, ami az emberrel történik, sok minden kihull az emlékezetből, bekerül a mész alá, nos, rengeteg ilyen elsüllyedt részletet lehet ezekből az iratokból rekonstruálni.

De érdekesek a történész számára is. Csak egy példát a sok közül:

Én tulajdonképpen a Házsongárdi temetőért kaptam a hét évet. Ennek az előzménye, hogy amikor 1956 október elején hazakerültem Magyarországról s szembesültem a tanársegédként reám váró feladatokkal, amelyekre egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy egy kis időt nyerjek a felkészülésre, vagy három magyarórán elvittem a másodéves magyar szakos évfolyamot néhány olyan helyre, ahol az irodalom más vonatkozásaival is megismerkedhetnek: az Egyetemi Könyvtárba, egy városközi sétára, ahol az emléktáblákat, emlékhelyeket vettük számba és a Házsongárdi temetőbe. Itt azt láttuk, hogy van egy csomó, meglehetősen elhanyagolt állapotban levő író-sír. Azt mondtam: mért ne lehetnénk mi a gazdái a Házsongárdban levő elhagyott írósíroknak, a hozzátartozói azoknak, akinek már senkijük nincs. November 1-e előtt vagy kétszer voltunk kint takarítani, és természetes volt, hogy1-jén, halottak napján is kimentünk világítani.

Közbejött azonban a magyar forradalom, ismerőseink, barátaink voltak benne a forgatagban, némelyeknek a halálhíre is megjött. Ettől függetlenül is volt a diákság körében egy olyan hangulat, hogy akkor most emlékezzünk a forradalomban elesettekre. Előkerültek a fekete szalagok, állítólag egyik-másiknak a kabáthajtókája mögött a piros-fehér-zöld is ott volt. Rengeteg diák jött ki aznap délután a Házsongárdi temetőbe, nemcsak az a huszonvalahány leány és fiú, akikkel én kimentem. Én nem vagyok az az érzéseimet kiplakátozó fajta, de voltak más csoportok, amelyekben akadt, aki nem fogta vissza magát: Bartis Feri például, aki egy másik csoport élén a Reményik-sírnál szavalt is. És ebből kerekedtek ki a legendák. Dobai István, aki szintén kint volt aznap délután, azt írja, hogy ő kint járt a Hősök temetőjében is, ahol több ezer ember gyűlt össze, s nem csak gyertyát gyújtottak, de a magyar himnuszt is elénekelték, s hogy elől Dávid Gyula beszélt. Nem tudom, honnan szedte, mert az biztos, hogy én aznap délután nem voltam a Hősök temetőjében és nem beszéltem. Ez minden esetre a valóságtól való elrugaszkodás egyik változata.

Az minden esetre érdekes, hogy két nappal később a Szabad Európa rádió már bemondott egy hírt a Házsongárdi temetői tüntetésről.

A történészek számára érdekes lehet a Házsongárdi temetőben történtek szempontjából az „ellenforradalmi, nacionalista tüntetés” kapcsán összehozott per, amelynek keretébe én és Bartis hét-hét évet kaptunk. A Szekuritate forgatókönyve alapján ugyanis az én nyakamba varrták mindazt, ami november 1-én a temetőben történt, holott november 1-én a temetőben ott nyüzsögtek a Szekuritáte emberei is. A dossziéimban benne is van néhány jelentés, amelyeket a temetőbe „erősítésül” kivezényelt tartományi pártiskolások készítettek, akik pontosan leírták, melyik csoportot követték, s hogy az a csoport mit csinált (mondanom sem kell, hogy ezekben a jelentésekben ezres tömegről és Himnusz-éneklésről szó sincs). Ott részletesen megvan, hogy melyik sírnál voltunk, hol mi történt. A Securitate tehát 1956 novemberében pontosan tudta, melyik sírnál mi történt, 1957 májusában mégis összekutyulták az egészet, és bűnbaknak találtak, nem is csak egy diákot, hanem egy tanársegédet, aki méghozzá szeptemberben Budapesten volt, osztályellenség gyereke volt, diák korában cserkész volt satöbbi. Olyan szépen kikerekedtek ennek a koncepciónak az elemei, hogy Isten ellen való vétek lett volna lemondani a szép konstrukcióról. Nem voltak ezek a szekusok buta fiúk, csak éppen rosszra használták az eszüket. Ha az ember megnézi ezeket az akkoriban zajlott pereket, hát mind tipikus, koncepciós perek. Ebből a szempontból érdekesek és fontosak tehát a szekus-dossziék, persze tudni kell bennük olvasni.

Sokan sokfélét elmondtak a különböző 1956-ra történő visszaemlékezéseken. Az egyiken mondott valami olyasmit, hogy a börtönben nagyon sokat tanult. Mi kell ahhoz, hogy az ember a börtönben tanuljon? Elég fiatalnak és kíváncsinak lenni? Mit tanult a börtönben?

– D.GY.: Ami engem illet, első sorban élettapasztalatot. Én huszonkilenc éves voltam, amikor bekerültem, lényegében egy naiv tapasztalatlan gyerek. Ott volt a négyéves kislányunk már, de ahogy az egyik szomszéd mondta, amikor egy alkalommal elindultunk a kislányunkkal a városba: „Jé, ennek a két gyereknek már gyereke van?”

A börtönben az ember csupa olyan helyzetbe kerül, amilyenben addig nem volt, csupa olyan emberrel van hetekre, sokszor hónapokra összezárva, akikről addig fogalma sem volt: magyarokkal, románokkal, németekkel, szerbekkel, zsidókkal, régi vágású katonatisztekkel és havasi mócokkal, papokkal, sőt püspökökkel, és mindenféle szekták megszállott képviselőivel. Egyik barátom és sorstársam, a Dobai-perben 6 évre ítélt Dobri János mondta: „Tiszt úr, (mert ez volt a szavajárása), ha azt akarja, hogy túlélje ezt az egészet, próbálja megfigyelni a dolgokat.” És ez nagyon igaz: Azzal, hogy az ember szenvedőből megfigyelővé válik, kiszakítja magát abból a kontextusból, amelyben él. Később sokszor sikerült – benti nehéz helyzetben is - ilyen pozícióba helyezkednem: elkezdtem megfigyelni, mi is történik, mi is van velem. Mikor egy-egy kihallgatás után pánikba estem, hogy akkor ez most mi akar lenni, mi lesz belőle, elkezdtem gondolkodni, megfigyelni.

Az első időszakban nagyon érdekelt, hogy kik azok, akikkel összehozott a sors és ki miért van bent. Ha az ember nincs kihallgatáson, valamivel agyon kell ütni az időt, hát beszélgettünk, elmeséltünk ezt-azt az életünkből, a kinti világból. Én elég lelkesen és naivan meséltem arról, hogy miket tapasztaltam 1956 szeptemberében Magyarországon, milyen előjeleit láttam annak, hogy valami történni fog, s hogy valójában – szemben a hivatalos, „ellenforradalmazó” propagandával, mi is történt. Később persze ezek mind bekerültek a vádiratomba és az ítéletbe, „bizonyítandó”, hogy aki így vélekedett, az nem valami ártatlan kegyeleti sétára ment ki a Házsongárdi temetőbe.

Az előbb Dobri Jánost említettem. Reá visszatérnék egy rövid kitérő erejéig, mert egyrészt rengeteget tanultam tőle odabent, másrészt mert az ő története is igen jellemző arra a világra, amely életem negyedik stációja volt. 1942-ben kerültem a közelébe, mint kisdiák, ő akkor utolsó éves teológus és az erdélyi cserkészkerület főcserkésze volt. 1944-ben mint tábori lelkész, fogságba került, a Szovjetből, a hadifogságból hazatérve és ott szerzett orosz nyelvtudásával orosz nyelvet és keleti egyháztörténetet tanított a teológián. Mindjárt hazatérése után letartóztatták, mert a hazatérés örömére valahol összejött volt cserkész-társaival, s valaki kitalálta, hogy újra akarnak szervezni egy „fasiszta szervezetet”. Rábizonyítani azonban semmit sem sikerült, így néhány hónap elteltével szabadon engedték. Többszörös tapasztalata volt tehát, s azokat szívesen osztotta meg a magam-fajta újoncokkal. Azok közé az emberek közé tartozott, akiket már korábbról is tiszteltem. 1957-ben, a Dobai-memorandum kapcsán újra bekerült a börtönbe. Már a kihallgatás során egy cellába kerültünk a kolozsvári Szekuritatén. Ma is kérdés számomra, hogy akkor éppen kit figyeltek, mert a 16-os szobában, hárman voltunk magyarok, Dobri, a szintén Dobai-ügyben letartóztatott László Dezső kolozsvári lelkész (édesapám teológus-kori barátja) és jómagam. Aztán volt ott még egy pünkösdista, egy jehovista, és egy görög katolikus pap, meg egy román színinövendék. Mindnyájan túl voltunk a kihallgatás időszakán. Utólag érdekelne, vajon ki volt közülünk az „érdekes személy”, mert valaki ebből az együttesből biztosan annak számított, azért raktak így össze bennünket. Dobri Janóval később újra összekerültem, ő is benne volt abban az első csoportban, akiket 1959 májusában kivittek a Duna-deltába. 1960 novemberében aztán én hastífuszt kaptam, és bekerültem Konstancára a kórházba s ezzel elszakadtam ettől a társaságtól. Janóval azonban szabadulásunk után ismét összejöttünk: felesége hat gyerekkel megvárta itthon, Kolozsvárt kapott előbb egyházkerületi titkári állást, majd a Kerekdombon lett lelkész, templomot épített, gyülekezetet teremtett. Elpusztíthatatlan optimizmusa sokunkban tartotta a lelket nehéz helyzetekben.

Szabadabban lehetett beszélgetni bent, a börtönben, mint kint?

– Nem tudom, hogy lehetett-e szabadabban, mert biztosan nem mindenki volt olyan szamár mint én, aki a kérdezősködésekre válaszolva arra gondoltam, hogy ezek szegények le vannak tartóztatva, természetes, hogy érdekli őket az, ami „kint” van. Közben azok közt, akikkel a Szekuritatén az ide-odaköltöztetések során összekerültem, ketten is voltak cellabesúgók. Közülük az egyik 1945 óta volt letartóztatva, katonaként kísérője volt a több száz zsidó halálát „eredményező” iasi-i halálvonatnak. Biztosan nem véletlenül kapott 16 évet. A másik, egy Dumitru Climescu nevű vasgárdista, tíz évre volt ítélve, ebből – ahogy mondta - kilencet már leült. Nemrég olvastam a pitesti-i átnevelésről egy könyvet, abban benne van a neve, tehát nemcsak vasgárdista volt, de ebben az átnevelő programban is részt vett. Ők kérdezgettek, aztán fent összefoglalták az én „helyzetértékeléseimet”. Volt egy harmadik is, azt a jelentéseit olvasva máig sem tudom beazonosítani.

Az időtöltésül folytatott magántermészetű beszélgetéseknek azonban van egy másik vonatkozása is. Miután a 16-osban töltött napok alatt Dobri Janóval beazonosítottuk az első cella-„kihallgatóimat”, egyszer az jutott eszembe, hogy ha én nagyon kérdezgetem a cellatársakat a dolgaik felől, az illetőnek az a gondolata támadhat, hogy azért kérdezek, mert fent be akarok számolni arról, amit megtudtam. Attól kezdve, ha valaki magától mesélt akár magáról, akár az ügyéről, én meghallgattam, de magamtól már nem kérdeztem.

A cellaélet a Szekuritátén egészen más, mint a börtönben: itt ketten, maximum hárman voltunk egy cellában, napközben csak suttogni volt szabad, s egész nap az ágy szélén kellett ülni, minek következtében a vaságy matractartó pereme bevágott az ember horgasinába. Legfeljebb sétálhattunk, de ahhoz eléggé szűk, alig pár lépésnyi volt a hely. A múltkor, a buszmegállóban várakozva, s fel-alá sétálgatva egyszer csak az jutott az eszembe, hogy az öt-hat lépés oda – ugyanannyi vissza épp az a táv, amely a cellában rendelkezésre állt. És azóta több, mint 50 év telt el.

A cellában, a kihallgatások időszakában egyébként állandó stresszállapotban van mindenki, az ember sosem tudja, mikor hívják, mivel hívják, mit tudnak, mit nem. Az én kihallgatásomon az adatfelvétel után az első kérdés az volt, hogy „mikor találkoztam utoljára Nagy Imrével és milyen utasításokkal jöttem haza?” Innen kezdtük el az igazság felé lealkudni a dolgokat. Az ember tehát folytonosan keresi, hogy mi következik. Néha volt, hogy egy hétig nem jöttek, akkor meg azon töprengtem, vajon miért nem visznek fel? Az ember szeretne hamarabb megszabadulni attól, amitől muszáj. A cellaéletben ugyancsak súlyos következményekkel jár az, hogy miután az ember az odafenti nyomás után végre visszakerül a cellába, és kérdezősködni kezd a szomszéd, hogy mi történt, már csak a feszültséget feloldandó is elmondja. És van olyan is, aki azt is elmondja, amit fent nem mondott el, hogy „jaj, istenem, ezt meg ezt kérdezték, vajon miért”. Ezek mind értékes információk a kihallgató tiszt számára. Annak a három embernek a kilenc jelentése, amelyeket én nemrég megkaptam a dossziémban, ebből a szempontból is érdekes. Hogyan kapcsolódik össze a fenti kihallgatás a lentivel?

Én 1957 március 12-től voltam bent, áprilisban már vége volt a kihallgatásnak, mindent elmondtam, amit el lehetett mondani. Május 22-én volt az első, 29-én a második tárgyalás. Utána viszont nem vittek vissza Szamosújvárra, holott ez lett volna a szabályos, ott tartottak Kolozsváron, részben a Szekuritatén, majd mivel ott már nagyon sokan voltunk (akkor volt bent vagy harminc görög-katolikus pap, az egyik mócvidéki faluból legalább ötvenen, meg a különböző szektákhoz tartozók tucatjával), részben a Honvéd utcai Törvényszéki Fogház második emeletén, ahol a Szekuritate főleg olyanokat tartott, akiknek a kihallgatása vagy akár már a tárgyalása is lejárt első fokon, de valamiért még nem akarták elküldeni Szamosújvárra. Itt jóval könnyebb volt az élet, nem pince volt, hanem második emelet, tehát világos volt, lehetett hangosan beszélni, az ágyon nap közben is végigfeküdni, több volt a sétaidő is. Én ezt az utat, egészen ’58 januárjáig, ide-oda többször is megjártam, akkor nem tudtam miért, mert nem kérdeztek semmit. Csupán utólag derült ki, hogy Varró Jánosékkal kapcsolatban tartottak talonban.

Varró János, akivel együtt voltunk kint Magyarországon, az egyetemi ifjúság kedvence volt. Engem nem nagyon ismertek: ’51-ben végeztem, tehát elég távol voltam már azoktól, akik akkor egyetemisták voltak, aspiránsként nem is volt kapcsolatom a diáksággal. Varró viszont ’53-ban végzett, még megvolt a baráti köre, amellett tevékeny közösségi ember volt, az a típus, aki mindenütt ott van, mindenkivel kapcsolatot teremt. 1954-55-ben már jöttek  hozzánk kutatni magyarországi aspiránsok, például Varga József aki Ady erdélyi kapcsolatai nyomában járt, Czine Mihály a Móricz Zsigmondét kutatta, aztán a történészek közül Varga János, Csatári Dániel. János rögtön kapcsolatba került velük, s ennek köszönhetően jutottunk el 1956 szeptemberében, budapesti tartózkodásunk idején olyan helyekre, ahol a köznapi életnél sokkal jobban lehetett érzékelni, hogy mi minden történt, történik és fog történni. Én nem tudtam, hogy Varrót és Lakó Elemért akkor még nem tartóztatták le, viszont attól kezdve, hogy engem letartóztattak, figyelték őket. Lejártak a kihallgatások, talán már a vádiratot is összeállították, s egy szép napon teljesen váratlanul megint nyílt az ajtó, az én kezembe nyomta az őr a vakszemüveget s felvittek egy egészen más kihallgató tiszt elé, aki nagyon kemény, rámenős hangnemben elkezdett kérdezgetni, hogy mi az, amit nem vallottam be. Fogalmam nem volt, de kérdéseivel rávezetett, hogy azt akarja hallani, milyen beszélgetéseink, milyen terveink voltak Varró Jánossal arra az esetre, ha 56 őszén háború tör ki a forradalmi Magyarország és Szovjet mellett elkötelezett Románia között. Nekem akkor jutott eszembe az, hogy még a második szovjet intervenció előtt egy este bent maradtunk az egyetemen Jánossal és Elemérrel, és János előadta, hogy itt előbb-utóbb kitör a háború, Románia belép Szovjetunió oldalán, és előfordulhat, hogy harcolni kell a magyar forradalom ellen. Gondolkodnunk kell, hogy ez esetben mit csinálunk. Azt beszéltük, hogy semmiképpen nem harcolnánk a magyar forradalom ellen, hanem ha behívnak katonának, megpróbálunk elhúzódni a hegyekbe. Egy világ omlott össze bennem, mert akkor már volt annyi tájékozottságom, hogy tudtam: ez nem „lázítás”, hanem „fegyveres szervezkedés”. Eleinte nem akartam emlékezni, de a tiszt rám ordított, hogy: „Ide hozom azt a Varrót, köpjön szembe, amiért gyáva vagy és nem vállalod azt, amire készültetek.” Mivel nekem kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy ők is le vannak tartóztatva, beismertem beszélgetést és végül aláírtam a vallomást, bár szóban kitartottam amellett, hogy szó sem volt fegyveres felkelésről, egyszerűen egy beszélgetés volt, és a témára többé sosem tértünk vissza. Szörnyű három-négy nap következett, amikor erről a kihallgatásról visszajutottam a cellába, mert nem csak azt gondoltam végig, hogy mi is következik most, hanem azt is, hogy ezek szerint én lettem volna az, aki őket lebuktatta?

Ma visszaidézve az egészet, egy valamit azt hiszem nem alaptalanul feltételezek, azt, hogy Varró János időközben valakivel még folytathatott hasonló beszélgetést, akinek révén aztán eljutott az információ a Szekuhoz. A valóságban azonban nem történt több annál az egy – feltételes – beszélgetésnél, s ezt a Szeku is tudhatta, hiszen Varrót utána még több, mint egy éven át figyelték, mielőtt 1958 augusztus 23-a előestéjén letartóztatták. A következményeket Varró írta meg Erdélyi sorsvallató címmel halála után kiadott visszaemlékezéseiben.

Engem közben ’58 január 30-án elvittek Szamosújvárra, ott voltam október elejéig, amikor is kiemeltek a „békés”, szamosújvári börtönéletből és visszavittek a Szekuritatéra. 1959 februárjáig a kutya se kérdezte, mit keresek ott. Néhány nappal a Varróék tárgyalása előtt vittek fel újra s kérdeztek rá megint erre a „fegyveres szervezkedésre”. Akkor ott is, és a Varróék tárgyalásán is, kitartottam az egyszeri beszélgetés mellett. A dolog háttere egészen későn, már a szabadulás után rakódott össze: a Varróék megfigyelésének volt egy olyan szála, amely összekötötte őket Dobaiékkal. Ők személyesen nem ismerték ugyan egymást, de Varga László, a Dobai-per életfogytiglanra ítélt másodrendű vádlottja és Varró igen. Dobai részben a Varga tájékoztatása nyomán, egy noteszbe összeírta, kik azok az emberek, akikre ők számítanak, és ebben a névsorban Varró is benne volt, a noteszt pedig megtalálták Dobainál. Nem tudom, János kiknek beszélt még erről a dologról, hogy vajon mit csinálunk, ha kitör a háború, valakivel nyilván beszélt. Ennyiből azonban már ki is alakult a koncepció, hogy Varró a Dobai-féle, Erdély elszakítására irányuló hazaárulási akció katonai szárnya, annál is inkább, mert ráadásul puskája is volt: az édesapja annak idején Kemény János belső gazdasági embere volt, és ha már Kemény Jánosék vadásztak annak idején az „átkosban”, miért ne vadászhatott volna Varró János is a szocializmusban?

A Varró-per tárgyalását követő napon a vádlottakat és a tanukat berakták egy dubába, és elvittek együtt Szamosújvárra, ahol bekerültünk az egyik, kb. 40-es létszámú „karanténszobába”. Az ilyen helyeken biztosan voltak besúgók, hiszen a szekuritatésok tapasztalatból tudták, hogy amikor egy csoportot a tárgyalás után összeeresztenek, az egymás ellen vallomásra kényszerített emberek egymásnak esnek, és kibeszélnek olyan dolgokat is, amelyek addig nem derültek ki. Az, hogy Varrót, Lakó Elemért, Vastag Lajost és Pál Lajost meg a tanúkat: Vargát, Dobait és engem összetettek egy szobába, annak biztos megvolt az oka, lehet, a Varró dossziéjából előkerül az erre vonatkozó jelentés is. A mi esetünkben azonban a számítás nem vált be: az első napon, miután bevonultunk a batyuinkkal s megkaptuk az ágyainkat, leültünk és bemutatkoztunk egymásnak, mert Dobai senkit sem ismert, Varga is csak Varrót, és engem még az egyetemi évekből. Dobai akkor tartott egy nagy beszédet, amelynek során egy adott fordulatában kijelentette, hogy ő a magyar nemzet nevében megbocsátja, hogy együttműködtünk a kommunistákkal, mert most már itt, a börtönben le fogjuk vezekelni a bűneinket. Amire Varró nemes közvetlenséggel elküldte őt az édesanyjába. Ettől kezdve megszűnt köztük mindenféle beszélgetés, s ha lett volna valami, az sem derülhetett ki. Az informátorok biztos tépték a hajukat.

De bocsánat, amiért ahelyett, hogy a kérdésre felelnék, most miden féle börtön-történetekkel traktálom. Térjek tehát vissza  arra, hogy mit is miképp lehet odabent tanulni.

A Szekuritaté után a szamosújvári börtön egy másik világ volt. Én 1958 januárjában kerültem oda, Páskándi Gézával, Várhegyi Istvánnal és László Dezsővel együtt, egy szállítmánnyal. Az egyik első emeleti nagyszobába osztottak be, 120-an voltunk, csak politikai elítéltek, de összekeverve. Voltak köztünk különböző szervezkedések tagjai, volt politikai személyiségek, katonatisztek, egyetemi tanárok, püspökök, de a pártszerveknek panaszlevelet írók, s a levelekben foglaltak miatt lázítónak minősülők: „pártunk és kormányunk levelező tagjai” – ahogy Dobri Janó nevezte őket. De bőven voltak tiltott határátlépési kísérleten rajtaveszett „bokorugrók” (ez is politikai kategóriájú vétségnek minősült), meg fél-analfabéta parasztemberek is, akinek az volt a bűnük, hogy egy éjszakára szállást, ételt adtak valami ismeretlennek, akiről később kiderült, hogy szökésben lévő politikai üldözött, s akiből aztán naptári pontossággal kiverték, hogy hol rejtőztek, ki adott nekik egy darab kenyeret. Rengeteg jehovista, pünkösdista is volt bent, akkoriban mentek rá intézményesen a különböző neoprotestáns szektákra, amelyek addig szoros kapcsolatot tartottak az amerikai hitsorsosaikkal.

Egy ilyen vegyes társaságban természetesen kialakulnak a kisebb csoportok. Mi Várhegyi Pistával, László Dezsővel, Páskándi Gézával négyen kerültünk egy szobába, ott baráti kapcsolatba kerültünk egy Virág Ágoston nevű, alcsíki emberrel, aki az első Felső-Háromszéki kollektív ellenes lázadás (a Pusztai-Jeges-féle csoport) egyik elítéltje volt, akkor már 8 éve börtönben. Ez volt a törzsközönsége annak a legfelső ágyak tetején fészket vert „szabadegyetemnek”, amelyen egyik nap László Dezső tartott egyháztörténeti előadást, másnap én irodalomtörténetet, harmadik nap Páskándi adta elő saját verseit vagy novelláit, a negyediken Várhegyi beszélt különböző történelmi témákról, végül Virág Ágoston számolt be a Felső-háromszéki partizánakciókról A szomszédos ágy tetején egy társaság egy tankos ezredes motorismertetőit hallgatta – az előadó mészdarabbal rajzolta a motor alkatrészeit egy sötétkék köpeny hátára. Egy agrármérnök tanfolyamot tartott a korszerű mezőgazdaságról, egy másik a juhtenyésztésről, egy alcsíki falusi bácsi az Előhangtól az utolsó strófáig kívülről tudta a Toldit. Óriási közönségsikere volt például egy bukaresti fiatal operarendezőnek aki egy-egy egész délelőtt sorra végigmesélte, végigdúdolta  az operairodalom egész sor remekét. Mint egy amfiteátrumban, fürtökben lógtak a három emeletre felrakott ágyakról az emberek. A fontos az volt, hogy valamiképp elteljen az idő a reggeli és az ebéd illetve az ebéd és a vacsora között. Szinte minden szobában volt egy – vagy több - kör, ahol idegen nyelvet lehetett tanulni (legnagyobb divata a franciának és az olasznak volt) – a szavakat a tanulók vékony mészréteggel bevont orvosságosüvegekre írták s onnan tanulták meg – ennek az volt az előnye, hogy az időnkénti razziák jöttével egy mozdulattal letörölhető volt a „bűnjel”.

Voltak egészen más természetű foglalatosságok is: volt, aki elbontott gyapjúpokrócból mellényt kötött (a kötőtűnek használt drótot az élelmesebbek lopták a sétálóudvar tetején kifeszített szögesdrótból), mások ugyanonnan, a sétálóudvar kerítésdeszkáinak hasadékait elfedő vékony deszkalapokból römi-kockákat készítettek, annak, aki – akárcsak a mellényt – meg tudta fizetni. A rabok egy része ugyanis a tárgyalásról érkezett ide, ahol a friss elítélt kaphatott ruha- és élelmiszercsomagot, az ételnek, cigarettának pedig nagy értéke volt ott bent: egy-egy, már idősebb rab cigarettáért, egy-egy darab szalonnáért, vagy amikor más nem volt, kenyérért, máléért a lelkét is eladta volna.

Mindez talán idillinek tűnik, de a razziakor megtalált tárgyakért, az ágyak körüli nagyobb csoportosulásért, akárcsak a rabok között olykor tettlegességig fajuló vitákért vagy a szobák között – a fűtőtesteken lekopogott morze vagy a zsalugáterek között  kinyújtott kézzel, süketnéma abc-vel folytatott beszélgetésekért - büntetés járt: abban az „idilli” időben „csak” három, öt vagy hét napi zárka, harmadnaponkénti meleg étellel, különben 10 deka kenyérrel és egy csésze vízzel.

Ez a fajta börtönélet 1958 nyarán, pont a francia forradalom évfordulóján Szamosújváron kitört börtönlázadás után változott meg gyökeresen. A történetnek az az előzménye, hogy egyre nagyobb lett a zsúfoltság (a három emeletre feltornyozott ágyakban már lassan ketten aludtunk), emiatt az  idegesség és az ablakokat eltakaró zsalugáterek miatt a levegőtlenség. És egyre romlott a koszt is. A börtönparancsnokság egy adott pillanatban kitalálta, hogy a srégen megdöntött zsalugátereket egészen a falig húzták, s így nemcsak kommunikálni nem lehetett, de a levegő is kevesebb lett. Fulladoztunk a hőségtől és a zárt levegőtől. Ráadásul a börtönparancsnokságnak az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy büntetéskategóriánként rendezték át a börtönszobákban az elítélteket. Ez azért bizonyult végzetesnek, mert a politikai elítélteknek volt egy külön kasztja, a határátlépők, akik között rengeteg szedett-vedett népség akadt. Őket a velünk átellenben, a másik szárny első emeletén levő nagy cellában zsúfolták össze. Pontosan nem tudom, hogyan érlelődött odáig a helyzet, ám egyszer csak nagy kiabálást hallottunk onnan, hogy „le Goiciu-val!” (ő volt a börtönparancsnok), „Ételt akarunk! Levegőt akarunk!”. Majd repülni kezdtek a zsalugáterek, eloldották az őket tartó drótokat, ledobálták a fatáblákat. Amikor pedig az őrök be akartak menni, „rendet csinálni”, eltorlaszolták a bejárati ajtót. Késő délutánig tartott a cirkusz, az udvaron megjelentek az intervenciós alakulatok gépfegyverrel, de más cellákban, így a miénkben is elkezdték ledobálni a zsalukat. A mi cellánkban egy iasi-i egyetemi hallgató kiállt az ablakba és elkezdte énekelni a Marseillaise-t. Közben az őrök persze jöttek-mentek a folyosókon, a kukucskáló ablakokon („vizeta”) keresztül figyelték, mi történik a szobákban, kik azok, akik a leghangosabban ordibálnak, vagy zsalukat vernek le. A határátlépők szobájában előbb tűzoltófecskendővel próbálták lecsitítani a bent lévőket, majd sikerült betörniük az ágyakkal eltorlaszolt ajtót, s az egész társaságot lehajtották a földszintre, miközben a lépcsőkön kétoldalt felsorakozott őrök széklábakkal, vizescseber-rudakkal, gumibotokkal felfegyverkezve agyba-főbe vertek mindenkit. Aztán szobáról szobára járva, kiemelték azokat, akiket az őrök korábban kiszemeltek, vagy olyanokat is, akik aznap ugyan az égvilágon semmit nem csináltak, de az őröknek korábban szemet szúrtak. Ők is, ugyanezen az úton, agyba-főbe verve jutottak le a földszintre. Ott hevertek hasra fektetve, vérbe fagyva egész éjszaka a belső udvarban. Ezután terrorkorszak kezdődött Szamosújváron, egy hónapon keresztül nem vittek ki a levegőre, a zsalukat persze behúzták, az étkezés még rosszabb lett, és elkezdődtek a szigorú motozások.

A börtönlázadás után megszűnt a büntetés korábbi „szelíd” formája, a zárka, s ettől kezdve csak verés volt: 5-10 bottal kezdték, és 40-50-ig is felmentek. Én ebből a pokolból szabadultam meg 1958. október 6-án, amikor, a Varró Jánosék letartóztatása után, visszahoztak Kolozsvárra, a Szekuritátéra. 1959 februárjában, amikor velük együtt újra visszakerültem, még mindig tartott a terror-rendszer. Így aztán az, hogy 1959 május 25-26-án, az első munkára küldött politikai csoporttal elvittek a Duna-deltába, több szempontból is megkönnyebbülésnek számított.

Egészen más helyzetet találtam 1961 őszén, amikor a Brailai szigetről, Stoinestiről visszahoztak. Persze én is igyekeztem kijutni a börtönhöz tartozó bútorgyárba, dolgozni. Később, amikor egy építkezés során kicserélték a börtön egész kanálisrendszerét, én is átkerültem a csatornázó csoportba: falat törtünk, gödröt ástunk, csöveket cipeltünk. Ez a fél esztendő börtönéletemnek megint egy emlékezetes időszaka volt, mert miközben alkalmam volt bejárni a börtön minden szege-likát, testközeből láthattam Erdély egyetlen épségben megmaradt reneszánsz épületegyüttesét: a börtön 2. számú épületének nevezett Martinuzzi kastélyt, a – persze üres – kápolnával, a bútorfényező műhelynek otthont adó csodaszép lovagteremmel, a kapubejárat fölött az építés adatait megörökítő emléktáblával. Van aztán ott az egykori várárok fölött átvezető hídon túli kaputorony falán egy János Zsigmond emléktábla, a 3. számú épületnek nevezett gazdasági épület pedig – egy harmadik emléktáblával bizonyíthatóan – I. Rákóczi György korában épült. Ezt az egészet fogja körbe az 1859-ben, a Bach korszak végén épített új börtön, amely az útról, a vonatról is látszik. Az udvaron átmenve, nem egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer csak megnyílik a kastély udvar felőli zárt erkélyének ablaka, s kinéz rajta valamelyik 16-17. századi úrhölgy.

Mit dolgoztak odakint a Deltában?

– Miután egy hónapon át tartottak elkülönítve Szamosújváron, 1959. májusában először a Duna-delta északi (Chilia) ágán lévő Peripravának egy Grind nevű, börtönkolóniának épült kis telepére kerültünk. Barakkjaink akkor épültek, érkezésünkkor még ott voltak a köztörvényes rabok, akik építették: földszintes deszkabarakkok voltak, kátránypapírtetővel. Kukoricát kapáltunk májustól szeptemberig.

Most nézem a Google-térképen, légi felvételről a helyszínt: Ott van Periprava, megjelölve, mint turisztikai nevezetességek: „az egykori rabok uszályhajói számra kialakított móló”, „az adminisztratív épületek romjai”, valamivel délebbre két ponton is „a volt kommunista láger romjai”. Ezeket a romokat találták meg 1996 nyarán, egy „nosztalgia-kirándulás” alkalmával odalátogató barátaim. A helyi lakosok viszont, akiktől közelebbi értesüléseket szerettek volna szerezni, konokul állították, hogy valami tévedés lehet, soha itt kényszermunkatelep nem volt. A fiúknak azonban még a kovácsműhelyt is sikerült azonosítaniuk, ahol az egyikük dolgozott. Az útról a velük utazó Tófalvi Zoltán készített akkor dokumentumfilmet.

Mezőgazdasági szempontból különben roppant érdekes technikája volt az egésznek: először is kiválasztották a Delta (vagy a Brailai nagysziget) magasabban fekvő részeit, amelyeket az árvíz is csak ritkán öntött el, és azt körülvették egy futógáttal. Aztán azon belül kitermelték a nádat, majd felszántották a földet és bevetették kukoricával. A gáton belül volt egy párezer hektáros hatalmas kukoricatábla, amelyben a kukorica odaérkezésünkkor egy tenyérnyi lehetett, a nád meg már araszos, mert a szántásnál a gyökerek ottmaradtak a földben és a nád persze gyorsabban nőtt, mint a kukorica. Minket aztán május végétől augusztusig ötször-hatszor végigmentünk ezen a területen, s mindig kivágtuk a nádat. Augusztus végére akkora volt a kukorica, hogy feltartott kapával sem látszottunk ki belőle. A kapálás sem volt könnyű ezen a terepen, de rettentő meleg volt a nyár. Én szerencsére nem nagyon égtem meg, s nem volt idegen szerszám számomra a kapa sem, de kapálni csak szaporátlanul, amolyan városi, piszmogó módra tudtam., nem úgy, mint a mellettem lévő sorra került moldovai ortodox pap, aki egyet ütött jobbra vagy balra, egyet lépett, s ment előre, mint egy gép. A bajt a Duna-víz okozta, ami ott állt a parcellák végén, hordókban – néha egy-két napig a napsütésben -, ettől kaptam azt a hasmenést, amely miatt, a disztrófiás állapotig lefogyva, három hét után menni is alig bírtam. De azért erőltettem, mert mégiscsak más volt kint lenni a szabad levegőn és dolgozni, s megint más „24-es normával” bent ülni a kolónián. Végül egy napon Páskándi Géza a fejemre idézte József Attilát („nem igaz fájdalom kell, hanem festett vérzés”), így felbátorítva aztán földhöz vertem magam, és amikor odajött az őr, megmondtam, hogy nem bírok felállni. Erre rám terített egy sátorlapot, s abban a munkanap végeztével bevittek a kolóniára, és mint a halott Lázárt Krisztus lába elé, letettek a kapuba az őrmesternél, aki a bejáratnál ellenőrizte a brigádokat. Az kihívta az orvost, befektettek a betegszobába, ott feküdtem aztán vagy két hétig. Gyógyszer az nem volt ott, de volt a konyhán egy jehovista rab, egy Erdős nevezetű koronkai kovács, aki hozott nekem, és a jehovista betegtársamnak szénné égett puliszkát, s ugyancsak ő tanácsolta azt a gyógyszert, amitől aztán kigyógyultam: a lósóskát, amiből aztán teát főztek és azt ittam, amíg szép csendesen rendbe jöttem. Augusztus közepén már megint jártam ki dolgozni, jól lefogyva, de azért már erőben. Addigra már nem is volt olyan rettentő meleg, a kukorica is megnőtt, árnyékot tartott.

A Periprava-grindi nyárnak egy váratlan esemény vetett véget: augusztus 23-a küszöbén, egy reggel, mielőtt kimentünk volna a mezőre, érkezett egy tiszti küldöttség, és felolvastak egy névsort, azzal, hogy akik a nevüket hallják, maradjanak bent. Persze odakint egész nap ezt tárgyaltuk. Tudnivaló, hogy amikor az ember bekerül a börtönbe, az első dolog, ami izgatni kezdi, hogy mikor lesz amnesztia. Tele van a börtön amnesztia-hírekkel, a rendszer megannyi „ellensége” jobban számon tartja a nagy nemzeti ünnepeket mint a kintiek. A feltételezésnek annál is inkább volt alapja, mert amikor este hazakerültünk, a bent maradók már civilbe voltak öltöztetve, elkülönítve, és másnap el is vitték őket. Ez volt az első csoportja azoknak, akik amnesztiával, helyesebben egyéni kegyelemmel szabadultak. Főleg kollektivisták voltak, mert Gheorghiu-Dej akkoriban jelentette be, hogy Romániában megvalósult a kollektivizálás, létrejött a szocialista mezőgazdaság, tehát őket hazaengedték. Mi ezt akkor persze nem tudtuk, lázasan számolgattuk, kik is vannak benne, és kisütöttük, hogy 10 évig mindenféle kategória akad, határátlépő, lázító, minden, következésképpen 10 évig általános amnesztia van. Szeptember első napjaiban aztán kijött hozzánk Peripraváról a központi tábor parancsnoka, egy ezredes, kiosztották a civil holminkat, leadtuk a rabruhát és elindítottak Peripravára a Duna-kikötőbe. Ott várt egy uszály, abba felszálltunk. Teljes volt az eufória, hogy akkor most megyünk haza mi is. Aztán a hajónk kikötött Salcián, a Brailai sziget délkeleti csücskében, mi kiszálltunk, és számunkra az egész ősszel-télen-tavasszal tartó második szezon.

A Google-térképen most hiába keresem a deltaiakhoz hasonlóan megjelölt egykori kényszermunkatelepeket. Salcia ott van, tőle délre – emlékeimhez képest meglehetősen nagy településként – Agaua, tőle délnyugatra Stoineşti, jó néhány kilométerrel nyugatabbra, a Duna főága mellett Băndoiu, átellenben, a dobrudzsai parton Dăieni és Gârliciu, de sehol egy „emlékhely”-jelzés. Igaz, már a hetvenes évek elején úgy írt valaki A Hétben egy cikket a Brailai nagyszigeten folyó modern mezőgazdálkodásról, hogy épp csak a kezdetekről nem szólt: arról, hogy az egész területet annak idején rabokkal kezdték művelhetővé tenni.

Salcián a reánk váró munka gátépítés volt. A még 1953-54-ben épült, alig egy méteres első gátat kellett felmagasítani kb. három méterre. Egész ősszel kubikos munkát végeztünk: minden kiscsoport kapott egy parcellát, onnan ki kellett ásni és a gátra feltalicskázni a földet, amelyet aztán egy traktor nyomtatott le. Hárman alkotunk egy csoportot: Páskándi Gézával és egy Simon nevezetű szatmári zsidó emberrel. Általában felváltva végezték az ásást-lapátolást és a talicskázást, de Géza kérte, hogy ő egyedül talicskázhasson, mert – mondta – út közben (fel a gátra és vissza) tud gondolkozni. Aztán amíg a kubikgödör szélén állt s várta, hogy megrakjuk a talicskáját, rendszerint elmondta közben kitalált novelláját, dráma-jelenetét.

Addig dolgoztunk, amíg meg nem fagyott a föld, mert a fagyott föld már nem enged a taposásnak, azzal már nem lehet gátat csinálni. December elejétől aztán egész télen át vízelvezető árkokat ástunk, csákányolni ugyanis lehet a fagyott földet is, tavasszal pedig kezdődött újra a mezőgazdasági munka. Salcia nagy kolónia volt, ott már voltunk vagy kétezerötszázan. A rendre érkező csoportokban voltak újabb bolyaisták, ott voltak a kolozsvári református és evangélikus teológusok. Tőlük tudtuk meg azt hogy felszámolták a Bolyai Egyetemet, s azt is, hogy miképpen. Tavasszal a szomszédos kisebb kolóniákról is sokan átkerültek, többek között Lakó Elemér. Vele együtt kerültünk át júniusban a Brailai sziget déli végében lévő Luciu-Giurgenibe. Itt egy fedélzetén francia zászlót lobogtató uszályhajón laktunk, s egy rizstelepen kellett dolgoznunk, az azonban annyira lepusztult volt már, hogy szinte nem is volt értelme  megművelni. A rizsnek van egy hozzá nagyon hasonló gyomnövénye, amelyet románul mohornak neveznek, magyarul talán kakaslábfű (?). Azt kellett kigyomlálni, de miután egy-egy táblán végigmentünk, a vízből már alig-alig állt ki rizs. Ennek láttán született meg az egyesek által tökélyre fejlesztett módszer: ehhez le kellett ülni a vízbe törökülésben és csak araszolni előre fenéken, a parcella egyik szélétől a másikig. Mivel a vízből semmi nem látszott már ki, a reánk felügyelő őrök pedig nem mentek be a vízbe, ellenőrizni, az eredmény tökéletes volt. Csak ne lett volna a víz tele piócákkal – ez volt az oka annak, hogy csak kevesen próbálkoztak ezzel a módszerrel.

Ebben a munkában egyébként az volt a kellemetlen, hogy a napsütéstől, a folytonos vízbe való nyúlkálástól az embernek felcserepesedett, megégett a keze, nyaka. Felszerelkeztünk tehát: a sapkához varrtunk hátul egy rongydarabot, olyan volt, mint a trópusi sisak, a hosszú ujjú ing ujja végére pedig még varrtunk egy toldást, hogy amikor az ember kivette a kezét a vízből, ne érje a nap, mert ha nem, hólyagosra égett a fül, a kézfej és a lábfej.

Október közepén volt vége ennek a munkának, akkor átvittek egy újabb kolóniára, Grădinára, ahol az őszi betakarítás volt a dolgunk. Itt azonban én már nem jeleskedtem, mert beütött a tífusz, és én is elkaptam. Pár napot feküdtem, olykor 39-40 fokos lázzal a betegszobában, amíg reám is sor került, s a  Konstancáról kijáró orvos a legsúlyosabb betegek között engem is bevitt az ottani járványkórházba. Konstancán két napig még magas lázzal feküdtem, aztán mintha elvágták volna, elmúlt. Egy Bacalbaşa nevezetű orvosnő volt a szekció vezetője, ő és az ápolónővérek végtelen szeretettel bántak velünk. A Szekuritátéról kirendelt őr ott ült a lépcsőfeljárónál, de ami bent történt, az teljesen a doktornő és a nővérkék fennhatósága alá tartozott, akik mindent megtettek azért, hogy valahogy talpra állítsanak. Általában 21 láztalan nap kellett ahhoz, hogy valakit gyógyultnak nyilvánítsanak, ennek nagy részét én gyógyult állapotban élveztem végig. Nemsokára Pál Lajit, akivel Periprava-Grind óta együtt voltunk, szintén behozták. A nővérkék valakitől megtudták, hogy képzőművész és hogy az apja korondi fazekasműhelyében agyagból már elemista korában kicsi agyagmedvéket gyúrt, erre elkezdték behordani neki a gyurmát, Laji pedig egész állatseregleteket gyúrt nekik. Persze, hogy tejbe-vajba fürösztötték.

Amikor gyógyultnak nyilvánítottak, rendre átvittek egy elkülönített kolóniára, Stoineştire, ahová az összes kolóniáról mind összegyűjtötték a volt tifuszosokat. 1960 karácsonyát már ott töltöttük és szinte az egész 1961-es évet, eléggé szegényes, de más vonatkozásban igen kellemes körülmények között. Ott már volt egy kicsi könyvtár is, és mivel ezen a kolónián nem volt kötelező dolgozni, hát végigolvastam mindent, ami benne megvolt: Martin Andresen Nexö Hódító Pellé-jét, Moliere drámáinak egyetlen meglévő 3. kötetét, s az Odüsszeiát román fordításban háromszor is. Ott voltam együtt Erdő János professzorral, meg egy Georg Scherg nevű szász íróval, a szebeni egyetemi fakultás tanárával.

Késő ősszel hoztak vissza  Szamosújvárra, ahol már normalizálódott a helyzet. Egyébként már Stoineşti-en is érezhető volt a megváltozott légkör: az egyik legnagyobb verekedő őrmester, egy Grecu nevezetű, amikor nyár közepén visszatért valamiféle fejtágítóról, az első esti számláláskor előadta nekünk az egész tananyagot: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legnagyobb büntetés egy elítélt számára, ha nyilvánosan megdorgálják az egész tábor előtt.” Amikor aztán visszakerültünk Szamosújvárra, kiderült, hogy mindenütt megváltozott a börtön-beli légkör. Említettem, hogy hamar kikerültem munkára, a bútorgyárba: a bútorfényező műhelybe (munkanyilvántartó lapomon az első szamosújvári bejegyzés 1962. március 8.), a szállásunk pedig a Martinuzzi kastély emeleti szobáiban volt. Akkor már elkezdődtek az átnevelések, amelyek azonban nyilván mások voltak, mint a hírhedt pitesti-i „reedukáció”. Aki a gyárban dolgozott, az munka után kikölcsönözhetett egy-egy könyvet a Martinuzzi kastély kápolnájában berendezett könyvtárból, amelyet egy Nicolescu Remus nevű művészettörténész vezetett. A könyvtárba járt a központi pártsajtóból a Scinteia és a Scinteia Tineretului, meg az Élet és Tudományhoz hasonló Stiinta si technica című folyóirat. A főépület nagycsarnokában vetítettek egy-egy filmet is: a híradóban láthattuk néhány képsort Kennedy elnök meggyilkolásáról.

Ez alatt az idő alatt milyen gyakran sikerült kapcsolatba kerülnie a családjával?

– Rólam a tárgyalás után nem tudott semmit a család. A feleségem eléggé nehéz helyzetben volt: harmadik hónapos, veszélyeztetett terhességgel, állás nélkül, épp a letartóztatásomat követő napokban kellett volna felülvizsgálatra mennünk. Valaki azt tanácsolta neki, hogy ha tudni akar rólam valamit, postázzon minden börtönbe 50-50 lejt, mert elvileg az elítélteknek jár ennyi negyedévenként vásárlásra, s ahonnan a pénz nem jön vissza, ott vagyok. Így történt, hogy az egyik nap – ez még 1957 nyarán történt -, a kolozsvári Törvényszéki Fogház írnoka levitetett az irodába, s közölte velem, hogy kaptam postán 50 lejt. Persze politikai lévénnem vásárolhatok vele, de beteszik a civil holmimba. A feleségem így még két küldeménnyel szerzett rólam tudomást, aztán amikor elvittek Szamosújvárra, a Kolozsvárra küldött pénz isvisszament. Közben 1957. októberében megszületett a fiam, persze hogy fiú, azt akkor nem tudtam, csak majd egy év múlva, Lakó Elemérnek köszönhetően, aki, miután őt letartóztatták, mindenkinek elmondta, akivel együtt volt a Securitátén, hogy ha valaki találkozik velem, mondja meg a hírt.

Hogy a gyermekek miképpen dolgozták fel a hiányomat, az külön téma lehetne. Kislányunk, Katica számára az, hogy az apja börtönben van, számos alkalommal hátrányos megkülönböztetést jelentett, amit a tanítónője, Ruzsa Margit nagy tapintattal próbált kezelni: amikor már – mint jó tanuló - pionír lehetett volna és nem lehetett, azzal magyarázta az osztálytársaknak a kimaradását, hogy neki kistestvére van, akire vigyáznia kell és nem járhat pionírgyűlésekre. Gyula fiam engem csak hallomásból ismert, de a szobában a falon függő pasztellrajz alapján, amelyet még középiskolás koromban készített rólam rajztanárunk, Haáz F. Rezső, valamilyen képe csak kialakult rólam, s hogy milyen, az nemrég, közel ötven év után derült ki: időnként hallotta emlegetni a felnőttektől, hogy engem egy Király nevű szekus „vitt el”. Ennek alapján ő elképzelte, hogy bejön a Pata utcai kapun a király, piros palásttal a vállán, hátra jön az udvar végébe, a lakásunkba, amelyet egészen betölt piros palásttal borított hatalmas termetével, engem kézen fog és kivezet a kapun. Teljesen elképedtünk, amikor ezt így,  néhány hónappal ezelőtt elmesélte.

Felségemet – a mi tárgyalásunkat követően – a Varróék tárgyalásán láttam először, ugyanis megtudta, hogy be vagyok adva tanúnak, s a Várhegyi Pista feleségével ketten egész nap, sötétedésig ott várták a február eleji hidegben az utcán, hogy mikor vezetnek elő. A tárgyalóterem előterébe is csak akkor engedték be, amikor minket elővezettek. Persze az egész találkozás annyiból állt, hogy látott engem, én is őt, és azt mondta, hogy „jól vagyunk, van egy fiad, édesapádék felköltöztek Kolozsvárra”. Persze, amint említettem, én már ősszel tudtam, de a feleségem szájából, és főleg, hogy láttam is őt, mégiscsak másképpen hangzott. Ezután 1960-ig semmit nem tudtak rólam, én viszont Varróéktól részletes beszámolót kaptam arról, ami odakint történt. Aztán 1960 nyarán Luciu-Giurgeniben megkaptuk az első levelezőlapot, s bár csak annyit lehetett rá írni, hogy „Jól vagyok, egészséges, kérek egy öt kilós csomagot a következő tartalommal: cukor, szalonna, cigaretta stb.” ennek alapján mégis elküldhettek egy csomagot, amelynek a tetején – a felbontáskor derült ki – ott volt a fiam fényképe. Rögtön mondtam a csomagvizsgálatot végző őrmesternek, hogy ki ő és mi a helyzet, de persze a fényképet nem adta ide. „Betesszük – mondta – a civilcsomagodba, aztán amikor szabadulsz, majd nézheted, amennyit akarod.” (És tényleg ott volt, szabaduláskor a szamosújvári politikai tiszt a többi civil holmimmal, s a postán érkezett 150 lejjel együtt a kezembe nyomta.)

Másodszor egy év múlva, 1961-ben, Stoineşti-en kaptunk levelezőlapot. Volt ugyanis egy csoport, akik kijártak dolgozni, és amikor a közelükben folyó cséplésnél a tarló kigyulladt, ők segítettek az oltásban, az asztagok megmentésében. Jutalmul az egész kolónia kapott levelezőlapot. Aztán 1962-től, amikor visszakerültem Szamosújvárra és a bútorfényezőben dolgoztam, rendszeresítődtek a hazaírások: amikor elhatároztuk, hogy „normázunk”, két-három hónapig folyamatosan volt levelezőlap, aztán „pihentünk”, és egy hónapig nem volt. A szövegen persze nem lehetett variálni, s arról, hogy mi van odahaza, arról csak a csomagba betett „beszédes jelek”-ből lehetett következtetni. .

1963-ban aztán mellőlem szabadult Böjte Sándor, Páll Lajosnak már kintről jó barátja, a Csaba atya édesapja, s ő tanította ki a feleségemet, hogy miképpen lehet levelet becsempészni. Ő amúgy kolozsvári munkásfiú volt, aki bejárogatott a Gaál Gábor körbe, verseket is irogatott, s ezek miatt az írásai miatt volt elítélve. Az első csomagban aztán, amit kaptam, volt egy műanyag palack méz, a palack fenekére pedig egy nylonzacskóban oda- ragasztva egy pár mondatos levélke. Én éjszaka, nehogy meglássa valaki, elvágtam a palackot, s kiszedtem a levelet. Vagy kétszer kaptam levelet így, mézes palackban, közben azonban egy fertőző sárgasággal bekerültem a börtön kórházába, s a levelezésnek vége szakadt. Amikor hazakerültem, akkor tudtam meg, hogy Bőjte Sándor meghalt közben.

Szokott a börtönről álmodni?

– Érdekes módon nemigen. Emlékezni sokat emlékszem vissza, de az odabent történtek elviselhetetlenebbik része valahol elsüllyedt. Azt az érzést, amit egy ilyen helyzet kiválthat, nem tudom felidézni. Pedig voltak meredek helyzetek. Engem ugyan nem bántottak, de a szamosújvári lázadás után ott mellettem vertek embereket agyba-főbe, aztán a „főkolompos”-nak minősítetteket visszadobták a cellákba, kékre-zöldre verve, bilincsben. A kolónián is, ha nem teljesítettük a normát, este kapunál kiszúrtak egy-két embert és megverték őket, Salcián egyszer szegény Páskándi Gézát is. De sokkal élénkebben maradtak meg bennem a pozitív élmények. A Martinuzzi kastély gyönyörködtető látványáról már beszéltem. De mondok egy másik példát is: A salciai gátépítés egy szakaszán, a gát közelében volt egy kis falu, Agaua, annak a gáthoz legközelebb eső házában lakott egy család, egy olyanforma kislánnyal, mint amilyen a mi Katicánk volt. Emlékszem, mindig olyan jó érzés volt, amikor a talicskával felértem a gátra, és láthattam a kislányt a ház előtt, az udvaron vagy a virágos kertben. Az ilyen dolgok sokkal mélyebben megmaradtak bennem, mint a rossz. Talán azért, hogy erőt meríthessünk belőlük más dolgok elviselésére.

Volt-e olyan nehéz perce, amikor azt hitte, soha nem fog hazatérni?

– Nem. Soha. Az első időszakban meg voltam győződve arról, hogy ez egy átmeneti állapot, hogy ha van is a forradalom leverése után egy kis feszültség, az el fog múlni. Hiszen a Sztálin halála után élre került szovjet vezetők is nyilvánosságra hozták a törvénytelenségeket, a terrort, s fogadalmat tettek, hogy ilyesmi többé soha nem történik. A visszarendeződés tehát, amelynek mi is az áldozatai vagyunk, csak átmeneti lesz. A kihallgatások után, a főnök, egy Gruia nevű kapitány behívott, leültetett, kérdezett ezt-azt, családról, mindenről, aztán egy adott ponton felvetette, hogy nem kell leülni az egész büntetést, ott maradok náluk, s bizonyos szolgálatok fejében néha láthatom a feleségemet, a családomat. Én gondolkozás nélkül elutasítottam az ajánlatot. „Mi az? Itt akarsz megdögleni?” - kérdezte. „Nem, biztos vagyok benne, hogy rövidesen szabadulok.” – mondtam, amire mintha megcsípték volna, felugrott: „Talán várod az amerikaiakat?”, „Nem, én biztos vagyok abban, hogy maguk fognak engem kiengedni.” Még egy ilyen ajánlatot kaptam Szamosújváron, 1962-ben, de akkor már „kifelé mentem az erdőből”, tehát még könnyebb volt visszautasítani. Viszont érdekes, hogy a megfigyelési dossziémban van egy papír, épp az említett Gruia aláírásával, 1962. június 21-i dátummal, arról, hogy a kolozsvári Securitate engem is egy kegyelmi listára való felvételre ajánl. Csakhogy mellette ott van a felettes hatóság ellenvéleménye: „Nu suntem de acord” (nem értünk egyet a javaslattal). Így töltöttem el a hét évet – igaz, nyertem három napot, mert az „év” a törvény szerint 365 napból áll, az én hét évemben viszont volt két szökőév.

Mi volt az első civil tette, miután kiengedték?

– Még Szamosújváron, az említett fertőző sárgaság után néhány hónapra egy lábadozó szobába kerültem. Ott ismertem meg többek közt Tisza Kálmán unokaöccsét, gróf Tisza Györgyöt, akit a 40-es évek végén marosvásárhelyi kényszerlakhelyre telepítettek, s aki akkor eléggé rozzant fizikai állapotban volt. Szabadulásom időpontja közeledvén, mivel akkoriban még létezett „szabadulószoba”, ami azt jelentette, hogy egy héttel a szabadulás előtt az embert kiveszik a munkából, elkülönítik, és kvázi elkezdik szoktatni a kinti élethez, az utolsó szamosújvári hetemet én is ott töltöttem, mégpedig Gyuri bácsival, akivel egy napon kellett szabadulnunk. A politikai tiszt persze rám bízta, hogy kísérjem el Kolozsvárig, ott pedig legyen gondom rá, hogy jó vonatra üljön, és tudjon hazamenni Marosvásárhelyre. Mire megérkeztünk Kolozsvárra, már este 7-óra volt, Vásárhely felé nem volt, csak éjszakai vonat, így hát Gyuri bácsival bementünk a parókiára édesapámékhoz, én pedig onnan haza, a Pata utcába. Gyuri bácsi bevette magát egy „igazi” fürdőszobába, s másnap reggel Anikó húgom rakta fel a vásárhelyi vonatra. Már az 1989-es változás után ismertem meg a fiait, tőlük tudtam meg, hogy Gyuri bácsi sok évvel ezelőtt meghalt.

Az én rehabilitálásom egyébként azzal kezdődött, hogy a feleségem reám testálta a szülői értekezletekre való járást, aminek következtében a fiam óvodai ballagásán én képviseltem a családot. Ezzel párhuzamos volt, hogy néhány nap múlva táviratot hozott a posta a Korunktól a Balogh Egdár aláírásával: „Kérlek, keresd fel szerkesztőségünket.” És attól kezdve aláírást nem igénylő apró „kenyérmunkákat” már kaptam a Korunktól.

 

III.

 

1970-ben került a Kriterion Könyvkiadóhoz. Milyen volt az ottani munka?

– A kiadó 1969 végén történt megalakulásának előzményei mára már ismertek. 1968-ban javulni látszottak a dolgok, Ceausescu ígéretei nyomán számos magyar kulturális intézmény jött létre: a Román Televízió magyar adása, A Hét, a Kriterion, a Iorga Intézet egy nemzetiségtörténeti kutatócsoportja, a bukaresti egyetem Magyar Tanszéke, a tanügyminisztériumban magyar államtitkárság, stb. Ezek aztán a hetvenes évek során, de a nyolcvanas években is rendkívül fontos nemzetiségmegtartó szerepet játszottak. Emlékszem, amikor elindult a magyar adás, hétfő délutánra, amikorra Bodor Pálnak sikerült összetömörítenie az addig több napra szétszórt adás-perceket, nem lehetett semmit szervezni, mert mindenki a televízió előtt ült és azt nézte. Ez ma már sehol nincs. Ami a Televízió műsorában a hetvenes években lement, vagy ami A Hétben megjelent, jelentős kulturális eredmény volt. Ilyen kontextusban alakult a Kriterion Könyvkiadó. Azelőtt már működött az Irodalmi Kiadó egy kis kolozsvári szerkesztőséggel, Kacsó Sándor nyugdíjazása után Kerekes György vezetésével, ezen kívül még ott volt az Ifjúsági Kiadó, Dáné Tiborral az élen, és volt egy tudományos könyvkiadói részleg is. Egyébként decentralizációs folyamat zajlott az egész könyvkiadásban: ekkor hoztak létre olyan, regionális kiadókat mint Kolozsváron a Dacia, Temesváron a Facla és mások Iaşiban, Craiován. Ennek az átszervezésnek része volt a nemzetiségi kiadó, mint újdonság, amelynek szükségessége már a magyar értelmiségiek 1956. szeptember végi értekezletét követően felvetődött, de aztán a magyar forradalom leverését követő visszarendeződés miatt lekerült napirendről. Ettől függetlenül a magyar könyvtermelés szétszórtsága nem szűnt meg: az első években 16 romániai kiadónak voltak magyar könyvei, de a különböző szakágazatok néhány év alatt feladták a szerkesztő híján meglehetősen nyűgös babrálást a magyar könyvekkel, így a 80-as évek közepére a Kriterion mellett mindebből mindössze a kolozsvári Dacia és Bukarestben az Albatros meg a Ion Creangă ifjúsági illetve gyermekkiadó maradt.

A Kriterion élére Bukarestben Domokos Géza került, mellette Bodor Pál volt egy ideig a magyar szerkesztőség vezetője. A kiadó átvette a kolozsvári technikai szerkesztőséget, Bálint Lajossal, Deák Ferenccel, Hatházi Ferenccel korrektorként ekkor alkalmazták végre Mező Piroskát, szerkesztőnek pedig odakerültünk ketten Mikó Imrével. Aztán fokozatosan bővült-változott a szerkesztőség: rövid ideig ott dolgozott itt Páskándi Géza, aztán Bukarestből ide került Csíki László, bejött néprajzi szerkesztőnek a Budapesten végzett Salamon Anikó, majd az ő halála után Szabó Zsolt, Hatházi pedig műszaki munkatársból előlépett a kézikönyvek szerkesztőjének. Később, miután Csiki Laci elment tőlünk az Utunkhoz, a helyére rövid időre Németi Rudolf majd 1980-tól Egyed Péter került.

A kolozsvári szerkesztőség megléte azért is volt fontos, mert az írók nagy része Kolozsváron és környékén élt. Kacsó Sándor nyugdíjba menetele után volt egy leépülő korszak pár évre csökkent a kiadott könyvek száma, viszont már az Irodalmi Kiadónál történtek olyan kezdeményezések, amelyeket aztán a Kriterionnál bontakoztatott ki. Ilyen volt a Csehi Gyula által kitalált, és Mikó Imrével közösen szerkesztett Téka-sorozat, 1961-től létezett a Romániai Magyar Írók sorozat és a Forrás, amely azóta irodalomtörténeti rangot nyert.

1970-től ebben az új intézményi keretben a teljes erdélyi magyar kultúrában szellemi nyitás következett be, lehetőségek is inkább adódtak, mint korábban. Világos, hogy a kommunista rendszer a könyvkiadásnak és sajtónak a világnézeti átnevelésben fontos propaganda-szerepet szánt (ezért részesítette jelentős anyagi támogatásban), de ezen kívül a 60-as évek második felétől ezek egyfajta kirakat-intézményekként is működtek, a külföld felé irányuló politikai céllal. Ám azok az intézmények, amelyekre ilyen célra szánt pénzt bíztak, ezt a pénzt egészen más célokra használták: komolyan vették a kultúra-építés nagy hangon reájuk bízott feladatát. Maga a rendszer is csapdahelyzetbe került: hogy csak a Kriterion példájánál maradjunk, a nyugati propaganda szempontjából nagyon jól ki lehetett használni, hogy itt van egy virágzó, magyar könyvkiadás és sajtó, ezért fontos volt ez a kibontakozás, amelyet a sorra megjelenő irodalmi, történeti, művészettörténeti, néprajzi stb. könyvek, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon és a többiek jelentettek. Tartalmilag természetesen mindez zavarta a rendszert, de nem tudott tenni ellene. A kiadó pedig kihasználta ezt a hátszelet, és egyre inkább belement a rendszer számára már nem igazán szimpatikus, de tolerálni kényszerült munkák kiadásába. Csak a 80-as évekre erősödött meg belülről a Ceauşescu-rendszer, hogy kiépítve a maga apparátusát, teljes erőbedobással hozzákezdhetett az 1971-es „mangáliai beszéd”-ben foglalt program végrehajtásához.

A román kultúrában ugyanez a folyamat zajlott, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján megnyílt a világ, mégpedig nemcsak a kortárs nyugati kulturális- és irodalomszemlélet, de a román nemzeti hagyomány felé is. Érzéseim szerint ezt a szellemet nehéz volt visszagyömöszölni a palackba, ehhez kellett egy teljesen új apparátus, amely a 80-as évekre nőtt fel oda, hogy kezébe vette az egész rendszert és megkezdődhetett a szellem visszagyömöszölése a palackba. Emlékszem, még a hetvenes évek végén is voltak olyan, a kiadói főigazgatóság égisze alatt szervezett „fejtágító tanfolyamok” (Bukarestben, Szinaján, Iaşi-ban), ahol az előadók teljesen más dolgokról beszéltek, mint ami a főigazgatóságtól jövő, fanyelvű ideológiai utasításokban volt. Nem egyszer volt az az érzésem (akkor és nem most), hogy az egész kulturális vezető apparátus összekacsint a hatalom háta mögött: elmondták azokat a szövegeket, amelyeket el kellett mondani, de közben csinálták azt, amit a román kultúra szempontjából jónak ítéltek. A visszarendeződés magyar vonatkozásban is a nyolcvanas évek elején kezdődött: először A Hét „derékba törése”, majd a televízió magyar adásainak és a vidéki rádióstúdióknak a megszüntetése révén.

A Kriterionnál is érezni lehetett a megszorításokat. 1983-84-ben a Központi Bizottság kirendelt egy ellenőrző brigádot (Mihai Dulea vezetésével), s az – előre beszerzett denunciáns „szakvélemények” alapján több hónapon át zaklatta, többek közt „múltba fordulással” vádolta a kiadót. A kiadónál dolgozó bukaresti kollégák, Szilágyi Sándorral az élen mindenféle „ellenstatisztikákat” készítettek a vádakkal szemben, dokumentálandó, hogy a Kriterion igenis a párt ideológiai nyomvonalát követjük. Az igazi célt, a felszámolására keresett ürügyet nem találták meg, de az is a célok közé tartozott szerintem, hogy megfélemlítsenek. Amikor a „Dulea-brigád” (amelynek magyar tagja Szilágyi Dezső, az Előre főszerkesztője volt) megérkezett Kolozsvárra, s egyenként számon kérték mindenkitől, mit miért tesznek, nálam például rákérdeztek az 1983-ban Kántor Lajos-gondozta Reményik-kiadásra. Én ugyanis többek közt a Romániai Magyar Írók sorozatot szerkesztettem, amelyhez volt egy elképzelt teljességre törekvő listánk, s ebből minden esztendőben azt vettük elő, amit lehetett. És persze, amihez akadt, aki megírja a bevezető tanulmányt. Így írt Szőcs István bevezető tanulmányt Makkai Sándor-művek sorát megnyitó Ördögszekeréhez, Kincses Emese, aki Gulácsy Irén munkásságából doktorált, a Fekete vőlegényekhez. A Reményik-kiadás előzménye az volt, hogy az 1977-ben kiadott hazai XII-es tankönyvben volt egy fejezet Reményik Sándor költészetéről is, s utána, 1980-ban Pesten, az Irodalomtörténetben megjelent Imre Lászlónak egy tanulmánya Reményik Sándor költészetének utolsó korszakáról, amely a Korszerűtlen versek felől vizsgálta Reményik pályáját. Ezekkel már lehetett érvelni, ugyanúgy, ahogy hivatkozni lehetett – egy másik esetben -  Bányai Lászlónak a Studii-ban még 1968-ban közölt tanulmányára, amelynek tárgya Bánffy Miklós és Iuliu Maniu 1943-as titkos bukaresti tárgyalása volt a háborúból való közös kiugrással kapcsolatban. Bányai ennek a – végső fokon kudarccal végződött – tárgyalásnak a történetét írta meg, Bánffy így kezdett „szalonképessé” válni. Az más dolog, hogy noha már a 70-s évek elején beindítottuk a Bánffy-művek kiadását a RMI-sorozatban, azt folytonosan kitanácsolták a tervből: előbb azzal, hogy „nem kell Bányai elvtársat terhelni egy előszó megírásának feladatával”, aztán meg hogy „Szemlér Ferenc előszava nem elég súlyos az újraértékelést illetően”. Végül 1982-ben sikerült megjelentetni az életmű-sorozat nyitó kötetét (két viszonylag súlytalan kisregényét, Sőni Pál bevezető tanulmányával).

De térjek vissza a „Dulea-brigádra”. Tőlem többek közt a Reményik-kötetre kérdeztek rá, hogyan kerülhetett a kiadói tervbe az irredenta Reményik Sándor? Mire én azzal húztam ki az egész dolog méregfogát, hogy miután részleteztem a „Korszerűtlen versek antifasizmusát”, megjegyeztem, hogy „különben is benne van a XII-es középiskolás magyar irodalomtörténet tankönyvben”. Erre már nem voltak felkészülve, hiszen nyilván nálam is jobban tudták, hogy a tantervek és a tankönyvek jóváhagyása igencsak szigorú szűréseken át történik. Arról persze hallgattam, hogy a szóban forgó, Marosi Péterrel és Szász Jánossal közös középiskolás tankönyvnek – amelynek címlapján Kós Károly és Gaál Gábor nézett szembe egymással - én írtam a Reményik-fejezetét.

Mi kell ahhoz, hogy egy irodalomtörténészből jó szerkesztő és jó tankönyvíró legyen?

D.Gy: Amikor 1951-ben odakerültem az ESPLÁ-hoz Földes László keze alá, még teljesen tudatlan voltam. Emlékszem, Földes elsőnek Somlyai László egy drámavázlatát nyomta a kezembe, amit én elkezdtem stilizálni. Ennyire nem értettem a szerkesztéshez. Aztán évek telnek el, s beletanul az ember, bizonyos szempontból maguk a kéziratok is tanítják. Én világéletemben szerettem szöveget bogarászni, a legjobb szerkesztményeim, azt hiszem, a jegyzetelt kiadások voltak: elsőnek 1972-ben a Marosi Ildikó-gondozta A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája, utána a Kovács Erzsébet-szerkesztette Gaál Gábor- levelezés, majd A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája, a Kuncz Aladár és Benedek Elek levelezése. Ezeken szerettem a leginkább dolgozni, akkor sikerült kifejleszteni azt a jegyzetelési technikát, ahol a jegyzetekbe, a jegyzetelendő szöveg mögé, rengeteg mindent lehetett beépíteni, olyasmit is, ami főszövegben biztos lebukott volna. De az volt a tapasztalatunk, hogy ott többet engedhetünk meg magunknak, mert a jegyzeteket a cenzor kevésbé figyelte. Persze a kiadói szükséglet szerint másfajta könyveket is szerkesztettem (még Forrás-köteteket is), de talán kevesebb szakmai hozzáértéssel.

A tankönyvírás viszont teljesen véletlenül adódott. A tanügyminisztériumban periódusonként változott az elképzelés arról, hogy ki is tud tankönyvet írni. Egy időszakban középiskolai tanárokra bízták ezt a feladatot, a hetvenes évek elején pedig az volt az elv, hogy írókkal kell megíratni az irodalomtörténet tankönyveket. A régi magyar irodalom tankönyvet Kócziány László írta meg, a 19. századot Antal Árpád, a 20.-ikat Láng Gusztáv, a romániai magyar irodalomra pedig hármunkat kértek fel. Így lettem én tankönyvíró. Nekem a két világháború közti korszak erdélyi magyar irodalmának megírása jutott. Középiskolában az utolsó éveket tankönyv nélkül, magyartanárunk, László Béla tömör szövegei alapján végeztük, és az egyes íróportréknál arra törekedtem, hogy olyan szöveget írjak, amelyeket egy rossz diák aláhúzásokkal akár a felére, negyedére tud csökkenteni. Egy tankönyv persze nem önálló alkotás, nagyrészt a pályakép összefoglalása, korábbi irodalomtörténeti eredmények, értékelések középiskolás szintű leszűrése.

A Kriterion egyik, talán leghíresebb kiadványa a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. Hogyan is készült?

– 1968-ban alakult az első szerkesztőség, én még akkor kerültem be a csapatba, majd kiadói szerkesztője és munkatársa lettem a lexikonnak. A második kötet megjelenése után (ez a kötet egyébként már 1983-ban teljesen készen állt, de az akkori szélfúvás miatt semmi esélye nem lett volna arra, hogy átmenjen a cenzúra szűrőjén, így csak az 1989-es változás után vettük elő és adtuk ki, „TILTOTT KÖNYVEK – SZABADON” átkötőszalaggal), Balogh Edgár bejelentette, hogy átadja nekem a munkát. Igaz, még a harmadik kötet anyagának egy jelentős részét is nagyrészt ő hordta össze, de pótolni kellett a sokféle lehetőség és igénybevétel miatt szétszóródott munkatársi gárdát. Én akkor megpróbáltam a magyar szakon frissen végzettekből fiatal munkatársakat verbuválni, olyan embereket, akikkel tovább lehetett dolgozni, s akik vállalják az adatgyűjtögető „apró kézimunkát”. A nagy, értékelést igénylő szócikkek megírását persze nem lehetett volna reájuk bízni, akkor találtam ki, hogy tekintettel arra, hogy mivel az első két kötet értékeléseit igencsak „romlandóvá” tette az ideológia, ezeknél a címszavaknál helyettesítsék az értékelést a korabeli kritikákból vett idézetek. Mert amit például Hajdu Győző Szabó Gyula Gondos atyafiságáról 1958-ban, hírhedt Zászló tövében árnyék a mérce című cikkében leírt, az mára irodalomtörténet. Viszont arra törekedtünk, hogy a címszavakhoz minél teljesebb bibliográfiát kínáljunk, s ehhez megint az „aprómunkára” használható és azt vállaló munkatársak voltak a legalkalmasabbak. Balogh Edgár álma az volt, hogy minél olvasmányosabb legyen a lexikon, minél kevesebb nehézkes adat, minél több érdekes leírás legyen benne. Vele ellentétben én úgy gondoltam, hogy egy lexikont nem azért vesznek elő, hogy valaki este, ágyban párnák közt olvasgassa mondjuk az ábécéskönyv, az ars poetica vagy Arad magyar irodalma szócikket, hanem azért, mert adatokat keresnek benne. A harmadik kötettől kezdve ezt az elképzelésemet egyre inkább tudtam érvényesíteni.

Most már lezárult a lexikon. Egyelőre ami kritikai visszhang az utolsó kötetről megjelent, mind arról szól, hogy pótolni kell a hiányokat, és nem arról, hogy mit ér az, ami benne van. De nem tudom, hogy az első kötetek esetében harminc éves hiányok pótlására ki fogja az adatokat összehordani. Időnként éjszaka eszembe jut, mi is lehetne ennek a módja, a technikája, tehát még mindig foglalkoztat a kérdés. De az egész ott kezdődik, hogy kellene legalább három ember, akik legalább három évig havi fixet kap azért, hogy összegereblyézze a hiányzó adatokat. Ezután viszont egy esztendei munkával meg lehetne csinálni a pótkötetet. A jelen anyagi helyzetben azonban nem látom a fedezetét egy ilyen munkának.

A kilencvenes évek elején fontos és nagyon sok munkával járó közéleti szerepeket is vállalt, többek közt az EMKE elnökségét. Milyen tapasztalatokat szűrt le ebből a munkából?

– Ebbe is úgy csöppentem bele, mint a tankönyvírásba. 1989 után az volt az érzésünk, hogy most meg lehet váltani a világot, mindenki lelkesen részt vett mindenben. Én is mindjárt 90-ben bekerültem az RMDSZ Kolozs megyei bizottságába, fél éven keresztül saját erőből, sokszorosítva megjelentettem egy kis román sajtófigyelőt: a friss román sajtó magyar vonatkozású cikkeiből 10-20 soros rövid ismertetőkkel. Abban a káoszban – úgy érzem ma is – hasznos volt: magam küldtem szét magyar lapoknak, a közéletben részt vevőknek. A vásárhelyi véres eseményekről kiadott dupla-tripla száma ennek a sajtófigyelőnek azt hiszem dokumentum-értékű forrás. Aztán voltam választási agitátor, Eckstein Péterért agitáltunk a Mezőségen a legelső választások idején.

Még a marosvásárhelyi „fekete március” előtt volt egy érdekes megbízásom. Kapcza Imrével ketten voltunk a megyei RMDSZ „pártközi kapcsolatokért” felelős megbízottjai. A Vatra Româneascănem sokkal azelőtt alakult meg, s egy szép napon jelentkeztek, hogy szeretnék felvenni a kapcsolatot az RMDSz-szel. A megyénél nagy vita volt erről, végül elfogadták az érvelésünket, hogy megpróbáljuk megtudni, mit akarnak. „Eszmét cserélni” – mondták. Erre megállapodtunk, hogy ki-ki visz magával magnót, mindkét fél felveszi a beszélgetés szövegét, de bármit csak közös megállapodás alapján hozunk nyilvánosságra. Érdekes „párbeszéd” volt, mondhatom, és a mából visszatekintve tanulságos is lenne, csakhogy a mi szalagjaink időközben elvesztek (valaki ellopta őket – nyilván nem a szöveg, hanem a szalag, mint nyersanyag kellett neki). A dolognak egyetlen pozitív következménye volt, az, hogy amikor a Vásárhelyen történtek után a második napon híre futott, hogy a CFR-től  és a GUG-tól román tömegek készülnek a belvárost megtáncoltatni, a néhány nappal azelőtti partnerekkel összejőve és a helyzet súlyosságát megbeszélve, a – ha igaz a központ felé tartó – tömeget visszatérítették. Így „fekete Kolozsvárra” nem került sor.  

Ezután én lassan kivonultam az „aktív” politizálásból. Következett az EMKE, amelynek felélesztését Domokos Gézáék kezdeményezték, Brassóban volt az újjáalakuló kongresszus és én lettem az elnöke. Közben 1992 augusztusára tervbe volt véve a Magyarok Világszövetségének az új időkhöz illő kongresszusa, az azt előkészítő pesti gyűlésen alakult egy ideiglenes elnökség, amelyben minden országból volt egy képviselő, és Romániából engem választottak bele. Így abban az évben, augusztusig minden hónapban fel kellett utaznom Pestre a Világszövetség újjászervezésének problémáit megbeszélni. Az augusztusi kongresszuson aztán megválasztották a végleges elnökséget, amelyből aztán én kimaradtam. Nem hiányzott, mert közben ott volt az EMKE, az Erdélyi Múzeum-egyesület, ahol az Erdélyi Múzeum és az Erdélyi Tudományos Füzetek újraindításán, szerkesztésén fáradoztunk Benkő Samuval. Az EMKÉ-nek főleg a szórványokban újraéledt magyar kulturális önszerveződés szempontjából volt nagy jelentősége, akárcsak az első korszakban. Az az elképzelés, amelynek kidolgozásában Kötő József játszott nagy szerepet, az volt, hogy az EMKE úgy legyen ernyőszervezet, hogy ugyanakkor megfelelő önálló mozgásteret biztosítson a helyi erőknek. És ez bevált. A tömbmagyarság körében, a Székelyföldön a művelődési életnek egészen más keretei, egészen más közönségelvárásai vannak. Ott „hatalmi helyzetből” lehetne tenni sok mindent. És nem utolsó sorban egy ilyen helyzetből nem csak külföldi, hanem hazai szórvány testvértelepüléseket is keresni-támogatni.

Úgy tűnik, ön tipikusan az az ember, aki képtelen másokat dolgoztatni, és mindig dolgozik valamin. Lehet-e ezt úgy csinálni, hogy az ember közben nem csalódik, nem ábrándul ki, nem kedvetlenedik, nem fárad el? Vagy amikor bekövetkeznek ezek a pillanatok, hogyan lehet átlépni rajtuk?

– Azt hiszem, az igazi vezető ember az, aki tud másokat dolgoztatni. Az ilyenekből lesznek a nagy emberek. Erre viszont én képtelen, de alkatilag alkalmatlan is voltam, még a kiadói munkában is. A Kriterionnál például én voltam a kolozsvári szerkesztőség főnöke, ám ez a főnökség abban nyilvánult meg, hogy ha hivatalos helyre kellett menni, én mentem. Egyébként mindenki végezte a maga dolgát, könnyű volt főnöknek lenni. Én abszolút nem tudok más embereket dolgoztatni, idegesít, amikor valaki piszmog, és ilyenkor inkább elvégzem helyette a munkát. Ebből persze az következik, hogy olyasmikkel szaporodik az ember dolga, amelyek nem is reá tartoznak, amiket más is jól el tudná végezni.

A tennivalók különben egymásból adódnak, nincs idő elfáradni. Az egész olyan, mint mókuskerék, vagy az egysínű vasút, amelyet a sebesség tart egyensúlyban. Ha leáll, eldől a pályáról.

Ha valaki professzionális olvasó, akkor Dávid Gyula az. Szinte egy életet töltött el szövegeken dolgozva. Ha nem munkának, hanem szórakozásként vesz le egy könyvet a polcról, milyen könyvet választ?

Azok közül választok, amelyeket azzal a céllal szereztem meg, hogy majd elolvasom. Rengeteg ilyen könyvem van, akár egy fél élet is kellene a „mulasztások” pótlására. De közben mindig bejön valami. Így az „öncélú” olvasás számomra még mindig a jövő zenéje.

Azt mondta egyszer, hogy az volna az Ön számára az igazi ajándék, ha a nap nem 24 hanem 48 órából állna. Ha véletlenül így alakulna, milyen tervei volnának a plusz órákra?

– Akkor biztos azt kívánnám, hogy álljon 96 órából! Az én nagy feladatom, amely egy idő után már nyomasztott is, a lexikon volt. A megjelenése óta kicsit légüres térben vagyok, megvannak a nagy elképzeléseim, de azok kivitelezésére csak lelkileg készülgetek, egyelőre nem fogtam hozzá.

Az egyik a szekus-dossziémmal való szembenézés lenne. Aztán ott vannak az elkezdett, résztanulmányokban megírt munkáim, amelyeket szeretnék befejezni, például a Kriterion előtti időszak, majd a hetvenes évekbeli nagy fellendülés előtörténetének megírása. Az Igevár megjelenése után Domokos Géza azt mondta, hogy nekem kell megírnom a Kriterion dokumentált történetét. Az 1989-ig terjedő anyag érdemleges része ott van a Kriterion iratmappáiban, újabb – és számomra is meglepő – anyag a Domokos Géza (és nyilván még mások) szekus-dossziéiban.

Aztán a Bánffy-kiadások kapcsán belepillantást nyertem a Bánffy-életmű különböző részleteibe, jó lenne szintetizálni ezeket. A Reményik Sándor összes verseinek és válogatott kritikai írásainak kiadása is megnyitott egy csomó, ehhez köthető feladatot. Aztán ott van az életem során körülöttem felgyűlt rengeteg papír, cikkek, félrerakott újságok, levelezés. Ezeket is rendbe kellene tenni, mert a rendetlenséggel, amit az ember maga után hagy, más sokkal nehezebben boldogul, ha egyáltalán rászánja magát.

Mindezenközben persze időt – és egyre több időt – kellene szentelnem a család felcseperedő negyedik nemzedékére, ami nem csak az időt tekintve, de lelki tartalmánál fogva is, minden papírmunka legnagyobb konkurenciája.

Tehát ha megadná az Úr a 96 órás napot, biztosan a dupláját kérném.




.: tartalomjegyzék