Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Július
Fekete Vince

Köd

– Garaczi László: Arc és hátraarc[1]

 

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy miért is nem voltam én jó viszonyban eddig Garaczi László nevű prózaíróval. Illetve az ő prózájával. Mi volt az, ami eltántorított, elriasztott bő tizenvalahány évvel ezelőtt, hogy aztán ne vegyek kezembe egyetlen Garaczi munkát sem. Megfuttatom a könyvespolcomon a G betűnél, de Garaczi egyetlen könyvét nem találom. Pedig hosszú ideig megvolt – ha jól emlékszem, a Nincs alvás!, vagy a Pompásan buszozunk –,de aztán ellett valahová; talán falura vittem, a hétvégi házba, amikor egy nagyobb válogatást, szelektálást végeztem valamelyik nagyobb ünnep (karácsony, húsvét) előtti általános nagytakarításkor. Számomra Garaczi tizenvalahány évvel ezelőtt – egy-két erőtlenebb olvasási kísérlet után – belekerült egy jelképes, sarokba félre rakott dobozba, és többet nem nagyon vevődött onnan elő. Hiszen amúgy is olyan rövid az ember élete, gondolhattam, hogy a remekművek elolvasására sem futja ebből az időből. Aztán a „posztmodern irodalom képviselője” címke (kritikusi bélyeg?) is mint valami félelmetes szörny riasztott, és nem enyhített ezen a riadalmamon semmilyen odaátról jövő, Garaczit fontos, jelentős írónak tartó értékelés, lobbi sem. Megmondom kerek perec: amolyan divatos, az akkori divatot meglovagoló, annak szárnyán vagy farvizén utazónak képzeltem, aki majd aztán, a divat lejárta után szépen ki is megy ebből a divatból, és eltűnik a süllyesztőben. Hála istennek, csalódtam. És nem kicsit: nagyot. Ez év elején került a kezembe a Színház című folyóirat egyik száma, benne – mellékletként – Garaczi (egyik) darabjával. Belekapott a szemem, és az aztán nem hagyta magát letenni. Szinte egy ültömben olvastam végig; megragadott az a könnyedség, amivel a nyelvet, a magyar nyelvet kezeli. Pontosabban: az a könnyedség, amilyenné Garaczi tollán a magyar nyelv válik. Virtuozitás, bravúr, szövegintenzitás, belső izzás stb. – ilyen egykor tanult baromságok, irodalomelméleti közhelyek jutnak hirtelen eszembe róla. Aztán – előtte?, utána?, vagy éppen közben? – ott láttam állni a tévében, két másik író társaságában, valamilyen díjazáson, és lelkem mélyén – bizonyisten! – nem neki drukkoltam. De talán ez még a színmű olvasása előtt volt. Nem sokkal azután került a kezembe aztán ez a legújabb könyve, amit akkor kellett volna díjazzanak. Erről akarok most beszélni.

Katonakönyv, ezt már tudtam azelőtt is, mielőtt kézbe vettem volna. Ottlik, Musil, Vargas Llosa stb. Beavatás, férfivá és felnőtté válás, lelki és fizikai terror, különféle alá- és fölérendeltségek, hierarchiák, próbák és megpróbáltatások, túlélők és belerokkanók, megalázók és megalázottak, kiszolgálók és kiszolgáltatottak, a hatalom és annak a kerekei közé esett emberek, akiket – mint egy húsőrlőben – valamiféle egyenpapivá, húspasztává akarnak darálni ebben a kérlelhetetlen, kegyetlen és velejéig romlott valamiben, amit jobb híján életre nevelésnek, az igazi életre való felkészítésnek, vagy minek, neveztek akkoriban.

Azonban, szemben Ottlik meg a többiek munkáival, a szocializmus, a javában dúló kommunizmus évtizedeinek az idején – azt hiszem – teljesen másképpen tevődtek fel bizonyos kérdések. Mert más volt a szavak jelentése. A vasfegyelem és feltétlen engedelmesség a hatvanas-hetvenes években azt jelentette, hogy „mostantól nem lesz vasfegyelem és feltétlen engedelmesség.” (54. oldal) Tudták ezt a hierarchia legalsó fokán és annak magasabb, felsőbb fokozatain elhelyezkedők is. Csak mindenki úgy csinált, mintha. Úgy tett, mintha. A sorkatona mintha igazi sorkatona lett volna, a tisztek mintha igazi tisztek lettek volna, és mindannyian úgy tettek, mintha ez az egész színjáték egy igazi sorkatonai szolgálat lett volna. Amit valahogy túl kell élni, amit valahogy le kell tölteni, vagy amitől valamilyen áron, szinte bármi áron, meg kell szabadulni. Csakhogy, a másik oldalon, ott volt az is, úgyszólván benne volt abban a szocialista-katonaságos pakliban, hogy egyeseknek ebbe akár bele is lehet rokkanni, halni stb.

Amikor a történet hőse, Csont tizenkilenc évesen bevonul alkotmányos kötelezettségét teljesíteni, a férfivá válás színhelyére, a laktanyába táposnak, azaz tizenegy hónapra „nyamvadt, előfelvételis állománynak”, tüzérújoncnak – még „rágja a körmét”, „a lába izeg-mozog”, könnyen elpirul, és „még nem volt soha nővel” – él benne (még) az angyalbőrhöz, a katonasághoz fűződő „hősi csaták romantikája.” Az a fajta romantikus elképzelés, amikor a hősnek ki kell ragadnia az előtte lehanyatló kezéből a zászlót, és tovább kell vinnie azt, egészen a győzelemig, ha kell, vagy még tovább.

De.

Névsorolvasás, hajnali ébresztő, reggeli torna, körlet, ágyazás, szekrényrend-ellenőrzés, imperializmus és hazaszeretet, őrség és pihenés, tisztelgés a Jurinovics-emlékkőnél, kötelező levélírási idő, gyakorlópálya és sorakozó, menetgyakorlat és harcászati kiképzés, őrtornyok és kerítések, fegyver szét- és összeszerelés, eltáv és szirénaszó, klóros víz és brómozott tea – ezek várnak rá; a korábbi civil élet meg a hősromantika helyett valami egészen más, mint az addigi szabad élet, olyan katonaélet, amelyben az amúgy nem könnyű mezőgazdasági munka is a szabadság levegőjét nyújthatja a bent lévőnek.

Hamar megtanulják mindannyian, hogy: „A lényeg: nem látszani. Terepszín. Mimikri. Kivonod magad a forgalomból. Kerülöd a feltűnést, feloldódsz a tömegben. Megbújni, sose légy szem előtt, láb alatt. Legjobb, ha fogalmuk sincs, hogy létezel.”(45. o.)

A bevonulást követő kezdeti időszak után pedig szinte csak egyetlen egy dolog motiválja Csontot, hogy hogyan, miképpen élhető túl ez az egész, vagyis hogyan menekülhet meg innen? A katonaság számára nem csak „az egyedüllét hiánya a testiség felfokozott élményével párosulva”, és igazából nem is a személyiség megszűnése, hanem annak megsokszorozódása. A megszállottan gyűjtött különleges szavak a remény táplálói, hogy majd egyszer kap egy levelet ilyen különleges szavakkal, amelyek elmondják, hogy „ki ő, és mit kell tennie”. Énje pedig a lélekölő, egyneműsítő katonaság tortúrái alatt nem beolvad, hanem mintegy megszaporodik: egyik oldalán egy meztelen, szakállas öreg, másikon pedig egy lemur, egy Madagaszkáron honos, egérhez hasonlító majomfajta tűnik fel egyre gyakrabban. A karácsonyi eltávozása után már hárman (együtt) indulnak vissza a szolgálatba, egyetlen katonakönyvvel.

Nem is a katonaság esztelen, tragikus és komikus, groteszk helyzetei, a lombosítás például, amikor vissza kell a kiképzőtér fáira ragasztaniuk a lerázott leveleket, mert úgyszólván meggyalázták a természetet, összezavarták a ritmusát; nem is az, hogy be akarták szervezni spiclinek, ami arra készteti, hogy különböző, a, b vagy c terveket eszeljen ki az innen való megszabadulásra, a ráéhezéstől a vérköpésig, vagy a vakulás színleléséig, hanem a hősben, eltávozásakor, otthon megfogalmazódott sarkalatos vágy a döntő: hogy  végre „egyedül lehessen”. Semmi egyebet nem akar már, csak egyedül lenni, olvasni és szavakat gyűjteni. És onnan kikerülni, mindenképpen, szándékosan eltört, eltöretett ujjal, éhezéssel, véres köpettel, vaksi szemmel is, csak ki onnan.

Pitralontól és fogkrémtől vörös, duzzadt szemekkel hunyorog, valamiféle szürke ködön át érzékelve a világot várakozik újabb és újabb kihallgatásokra, amelyeken a leszereléséről dönthetnek. És ez a furcsa, tejszerű köd telepedik a regényre is, szürkeség és elmosódott formák, nyomasztó lég és súlyosan az olvasókra ereszkedő, nehezedő színnélküliség. Mintha egy fekete-fehér filmben lennénk, ahol a kontrasztok még súlyosabbak, még jobban kirajzolódnak. Mint egy nagyon jó fekete-fehér filmben. Vagy csak mint egy nagyon jó regényben.



[1]Budapest, 2010, Magvető Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék