Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Július
Máriás József

„körmünk alá néz az idő”

Cseke Gábor: Szerpentin vándora* –          

 

A költői intés ott lebeg mindannyiunk feje fölött. A felszólítás elől senki sem futhat el: „tegyétek ki a praclikat a padra / jár jár szúrós tekintettel közöttünk / pálcát suhogtat nem tudhatom / mit szól az én kezemhez csak / ha jól odapörköl”. (körmünk alá) Ez a figyelmeztetés indította Cseke Gábort arra, hogy verseinek újabb válogatott kötetét oly szigorúan szűkre szabta? Ennyi lenne „eddigi költői tévelygései felvállalt summája”? A kötet versanyaga – a szürke rímek–ciklust kivéve – olvasható, hozzáférhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent kötetben: Révkalauz. Szigorúan válogatott versek 1967–2008. (http://mek.oszk.hu/07700/07743) Válogatott verseinek 2005-ös kiadásában – Tükörterem Válogatott versek 1962–2004 –, bőkezűbb volt. A múló idővel arányosan növő igényesség, bölcs belátás, aszketikus szigorúság rejlik szavai, szándéka mögött? Avagy a kritikus dolgát könnyíti azzal, hogy maga állítja össze a „leltár” legjavát, lecsupaszítva költői termését az általa vélt leglényegesebbekre, arra, amit öt évtizedes alkotói terméséből hangsúlyozottan vállalnia érdemes? Kötetét lapozva, verseit újra s újra olvasva próbáljuk felépíteni magunkban azt a költői világot, amely öt évtized alatt formálódott, amely e kötetben konkretizálva áll előttünk.

Cseke Gábor mint minden ifjú költő, csodálatos álmokat sző, de álmait hamar földre rántja a kortársai arcán kirajzolódó valóság: „sápadtak, / horpadt mellűek vagytok / pergamen–arcotokra hosszú / litániákat írt a sötét, / a koppanó víz, / az elemlámpa, / riasztócsengő.” (kortársak) Sorsa – szerpentinek vándoraként – arra ítélte, hogy életútján „fizetett szószaporító”–ként szembesüljön az őt körülvevő világgal. Miközben fejünk fölött szivárványosra festették az eget, a költő érzékeny szeizmográfként érzékeli, hogy alatta „silányat gajdol ez a föld”. (szitok, ima) A múló idő meghozza a személyes csalódásokat, melyeket feledni szeretne: „borotválom már beretválom a lángoló pofonok helyét”. (borotválom már) Hamar ráébred, az emlékektől szabadulni, a társadalomból kilépni korántsem egyszerű. A szándék – „elhatároztam hogy / szabad leszek / bármi áron megfosztva magam minden / köteléktől” — csupán költői ábránd maradhat. Döbbent léghajósként ugyan eldobhatunk magunktól mindent, az életünket is, de bőrünkből akkor sem bújhatunk ki, zuhanásunkban is bennünk reked egy velőt rázó sikoly. (sorban miként a döbbent léghajós) A lelki válságból adott egy másik kivezető út is: a kivándorlásé: „irataidon is ott a pecsét / le is út fel is út”. De a távozni készülő arcán kiüt a páni félelem. „ó még csak egy hetet / néhány napot még […] amíg megbarátozol / a gondolattal / hogy az ajtó döndülve becsapódik mögötted / s ott állsz a világhuzatban / meztelenül / ágyékra szorított kézzel” – „megszabadulva” mindentől: emlékeitől, önmagától is. (ágyékra szorított kézzel) Mit tehetne mást? Marad örök fogoly „aki harcát feladta / mosolya álca míg erőt gyűjt alatta / újabb szökéshez de hová merre”? (örök fogoly) Maradjon, erre biztatja egy álombeli kincses Erdély képe: „menekülnék de fog de nem hagy / békém nyugalmam végleg elhagy / állok fogolyként mintha bilincsben / derékig érő égi kincsben”. (derékig kincsben) Ez a kalózöböl, hova a portyáról megtérni lehet, ez a liget, ahol a rá sűrűsödő gondok ellenére leülhet a valóság építőköveire, ahol a szabadság pincehomályában „azt éneklik neked / de azt éneklik és csak azt / hogy harcolni kell kell kell kell / foggal körömmel / valami ellen ami beléd szorult / és bárhogy szeretnéd / jól érzi magát odabent / nem hagy el”. (éjjeli bár) Szép költői vallomás, helytállásra biztatás. Korántsem kockázatmentes vállalkozás, hisz szavaival „mindent tudva és semmit sem remélve / hívom ki magam ellen a sorsot”, mely kutya képében láncszakadásig acsarkodik, vicsorog rá. De tudva tudja – kifejező metaforába sűríti –, hogy „nem kutya van a kertben, a gyűlölet / kopói cirkálnak álcásan, szabadon, vajon melyik irányból / törnek rám hangtalan, lassított iramodással / illeszkedő, vigyorgó fogsorukkal, mely sose csattog / mint a metróajtó, menthetetlenül összecsukódik”. (lassított iramodás)

A költő tudja: a társadalom alakulása nem önmagától adott folyamat, rajtunk is múlik. Mennyivel jobb lenne, „ha mindenki kitöltene egy űrlapot / s elmondja benne mily / elégedetlen magával”. (vallomás) Ő megteszi, kortársait is erre biztatja. Beismeri, bevallja – mintegy megelőlegezi az évtizedek múlva megírt, őszinte kitárulkozást megtestesítő munkáját: Jelentések magamról (2009) –, hogy az élet szerpentinjein néha maga is eltévelyedett: „hibát hibára halmozva éltem / gyermeki szívvel gyanútlanul / olykor hazugságokat meséltem / és pofonok érkeztek válaszul”. Sőt annál is nagyobb árat kell fizetnie érte: „s minden vétkem ma visszaszáll / szétszednek lassan rámtalálnak / dögöt az osztozó legyek”. (osztozó legyek) Az elkövetett vétkektől szabadulni nem lehet. „utánam nyúl a tegnapi bűn / hiába lettem jobb szelídebb / mint minden öregedő hóhér / aki hegedűn / játszik megbékélve valamennyi / áldozatával”. (öregedő hóhér) Az idegen állomás megafonja is mintha őt szólítaná. „mit veszthettem el nem tudom / s azt sem ki tart nyilván / e tájon / ülök magamban roskatag / válaszra várón”. Válasz nincs, újrázás sem. A kétség, a kérdés marad. „szívemben az a megafon / mindent kihangosít”. (megafon)

A mögötte maradó évtizedek terhe, gondja nemcsak lelkét mardossa, fizikailag is próbára teszi. A rá törő betegség, a kórházi ágy magánya, kénytelen tétlensége, az oxigénmámor–hiány szomjas pillanatai, a „még megvagyok azért még megvagyok” bizonyossága csiholják ki belőle az önnön sorsa, az élet értelme fölött meditáló költeményeket, a számvetés finom csiszolású sorait, strófáit, verseit. Ezek nyitányaként olvashatjuk a márványlégiós című szép versét.  „nem mardos többé a barna bánat / az elveszett ifjúság fölött / mely végleg múlt időbe öltözött / nem zavarnak már se szürke se zöld se hófehér falak / nem fáj hogy nap nap után fogva tartanak […] nem bánkódom sorson magányon / derűsen fekszem a kórházi ágyon / mintha napfényben emlékek sugarában / őszi gallyerdőn botorkálna lábam / remélvén hogy a világon kiüt végre a jóság / és vágyainkra rímel a valóság”. A négy fal közé szorított lázas napokon legfőbb vágya, hogy a maga ura maradhasson, hogy „én én legyek ne más / ne hamis fuvolás”. Legyen a kórház udvar fái közt rejtekező márványharcos szobrához hasonló, aki már nem hadakozik, már nem megy a győztes légió után. Olyan ez mint a sakkjátszma, melyben hatvannégy négyzetén sorra kaszabolódnak gyalogok, tisztek, de mindenek ellenére „még egérutat nyerhet a vezér / él a remény is s végső esetben / minden újrajátszható” (játszma) A nincs többé föltápászkodás reménytelenségét fölülírja az élet. A fasor, melyben nem akarnak elfogyni a fák, nyugalomra int: „nem sietni akkor sem sietni / ha nem bírod az életet tovább  // csak sétálni kedvedre mintha tavasz / csalt volna ki fái madarai közé / nézelődni meg–megállva tűnődve / fényt vet a lomb remegő ajkad fölé”. (fasor) Sőt, azon is túl! A dombon levő templom csodaszép, mély gondolatokat megjelenítő költeménye – templom a dombon – szimbólumáig: „épültem legmagasabb pontra / a falu fölötti dombra / hogy a tenger ima a tornyon át / megtalálja az isten magát”. A szakrális épület maga is árva, elhagyott, cintermében vadzab lengedez, szemérmes kökény és árvalányhaj hajladoz a szélben, de harangja hívó, intő szava messze száll; a templom mentsvár, mely békét kínál: „mit érsz vele mond mire juthatsz / magad elől csak hozzám futhatsz / lépj belém lépj hát befogadlak / magadnak végre visszaadlak”. Önmagának, mely akkor válik igaz értékké, ha nem csak magában viaskodik az élettel, hanem része egy tágabb közösségnek, akolnak. Ezt ismeri fel, foglalja fájdalmasan szép sorokba a golgotán utánad című költeményben: „ki–ki a bánatával / botorkál önmagával / szenvedve hogy a másik / sorsába belejátszik / és meg se tudja lesni / hogyne hagyja leesni / pedig már itt vagy érzem / reszket belé a térdem / te le s én felvonulva / zavartan elpirulva / hordjuk egymást halálig / új s újabb golgotákig”. A golgota a szenvedés szimbóluma, a halál közelségéé, mikor percek alatt évek peregnek le az emlékezés képernyőjén. Petőfi képzeletbeli szibériai fogságát idézve mondja maga is: „ha még egy verset tudnék írni / csak egyet legalább / akár meg is halhatnék nyomban / eldőlve mint a fák” (vodka az asztalon) De vajon mi lesz a megírt költemény sorsa? A szoros fakabát – testi mivoltunk – az enyészeté lehet. Eléghet mint fa a lángban, mely illanó meleget ad. Az élettől búcsúzó költő küzd, nem adja fel: „szedném is nem is lábamat / menekülnék a lángtól // de nem lehet de nem szabad / ég veled világ ittmarad / ami megéghetetlen //  belőlem néhány látomás / vakvágány vasútállomás / egy rozsdás drótkeretben”. (vasajtó)

A kötet sokszínű palettáján – nem véletlenül élünk e képzőművészetre utaló szóval – ott találjuk Cseke Gábor csodálatosan szép tájverseit, természetleíró, elégikus hangulatú költeményeit, harmóniát és feloldódást jelző strófáit. Gondoljunk csak a mókushajnal szép soraira: „mókus inal át a hajnalomon / szökellve bátran könnyedén /akár egy dallam ütemébe zártan / hogy inal! / bokortól bokorig / a csönd tisztásán keresztül / az alig kiserkent tavaszi gyepen…” Társítsuk mellé az esik rövid pergő sorokkal induló képsorait – „esik / a cseppek / lelkemre hullnak / cseppre csepp / halkan halálig / aztán eláll // esik eláll / szeszély / alternatív tény / c’est la vie // én is akár / az időjárás / jövök / megyek” –, melyek a költemény záró strófájában  már túllépnek a természeti kép keretein: „esőm vagy essél áztass / felhődbe visszaszállhass / cikkanva mint a villám / permeted úgy zúdul rám / akár a sors szeszéllyel / reggel nappal és éjjel / fölöttem vagy vigyázol /esőm vagy s te is ázol”. Több költemény az élet napos oldalát, a gyermekkort (csak a szőlőt), a szülők emlékét (kitalált ölelések), a társkapcsolat éltető és örömöt fakasztó csodáját (otthon, érintés, révkalauz, antarktisz: oda-vissza) idézi. A verscsoda érzékeltetésére idézzük az indulás előtt című versénekletisztult, közhelyektől mentes sorait: „vonat az állomáson / lám lám betolat // szabadul mindjárt a lépcső / s te felrakod cókmókodat // szoknyád meglendül / feszülő lábad fölött // utadat jól bemérték / víg vasúti mérnökök // óránkra nézünk / öt perc és elrobog a vagon // hiába szólnék / hát ülünk hallgatagon”. A közéjük települő csönd mindennél beszédesebben fejezi ki egymáshoz tartozás szép érzését.

A költemények tematikus csoportosítása a kötetet olvasó kritikus szabta kaloda. A válogatást szigorú ítészként összeállító költő bölcsebb. Az idősíkok szeszélyes váltakozása, egymást keresztezése, a versélmények, gondolatok, érzések hullámmozgása különös dinamikát ad a kötetnek, mintegy jelezve az élet bonyolultságát, összetettségét, ébren tartja az olvasó érdeklődősét, arra biztatva, hogy folyton előre– és visszalapozzon, keresse a rejtett összefüggéseket. Megannyi puzzle–lapocskaként illesztjük egymás mellé, míg kitartásunk gyümölcseként elénk tárul az a költői világ, amely gondolatiságában, változatos és hatásos művészi eszközeivel az alkotót jeleníti meg előttünk, azt a márványszobrot, amely költészetének jellegzetes vonásait örökíti meg.

Előresiettünk. Hisz a kötettestben külön részként jelennek meg a Szürke rímek finom csiszolású miniatűrjeiről – az eredeti 199 darabból 80 – még nem szóltunk. A teljes sorozat a Kóválygások a Hyde parkban; Szürke rímek címmel olvasható a világhálón, a http://mek.oszk.hu/08500/08559 jelzet alatt.

S ha már megemlítettük az elektronikus kötetet, szóljunk pár mondat erejéig a képzeletbeli Hyde–parkban tett „utazás” tapasztalatairól. A költő képzeletében az „egy vágyott valóság földi mása”–ként jelenik meg, ellentéte a kerítésen kívül levő „láncra vert idő”–nek. A ciklus huszonnégy költeménye tárja elénk a látványt: a parkban sorra jönnek – XXI. századi tetemrehívásként – s szólalnak meg az élet perifériáján élők: a piktor, a füstölgő, a szúnyogszelídítő, a tisztasági ügynökség embere, a virágszámláló, a tűzevő és tűzíró, a tévelygő, a kontratenor, a nyelvész, a gyíkleső, a zsonglőr, a torzonborz, az olvasó, az ikreket tologató kismama, a kéregető, a fotós… Ki–ki sorolja a maga álmait, a maga bánatát, a maga csalódásait. A versekben könnyedség és játékosság, humor és szatíra keveredik, a felszabadultság érzése lengi be a sorokat.

A szürke rímek ciklus az előbbiekkel egy időben született. Darabjait egy miniatűr akvarellekhez vagy fotókhoz hasonlíthatnánk. Egy–egy ecsetvonás, egy–egy felvillanó kép látványát idézik elénk a pár soros költemények. Hangulatképeknek is nevezhetnénk, melyekben a költő rendkívüli tömörséggel, a költészet eszköztárának birtokában, játékos könnyedséggel önti formába az elé táruló, a képzeletében felvillanó látványt, a képzettársítást. A sorok mögül életderű, lelki kiegyensúlyozottság, bölcsesség, nyugalom árad – mondhatnánk: a harmadik életkor jellemzői. A napi küzdőterektől távol immár jut idő és nyugalom a szemlélődésre, meglátni azt is, ami mellett a napi hajszában észrevétlenül szaladt el. A primér élmény kiváltotta asszociáció néha visszavezet a gyermekkorba: „hallom az éjszakát / kergeti a reggel / hűs fénye csípős vessző / apám ilyennel vert el / (igaz, csak egyszer)”; az álomvilágba: „az utcakő most fázik és rideg / lassan repeszti a tartós hideg / tavaszra tán fölenged egy kicsit / tócsákba oldva porló álmait”. A könnyed játékosság a gyermekversikék hangulatát idézi: „könnyen elkap a mélységiszony / akár iszom akár nem iszom / mert tele a pohár mély hogyha tele / vagy ha nem töltenek bele / ez egy nagyon furcsa viszony / ezért inkább eszem–iszom”. Figyelmét megragadják az élet apró mozzanatai: „ludacska siklik az égen / nálunk élt nem is olyan régen / ideje kitelt vissza se néz már / te jó ég milyen boldogan száll”. A képzelet játéka is versbe kívánkozik:  „a ködben megvillant valami / odanyúltam de csak a semmi lángja / lobogott egy bagoly szemében / csőrét a kezembe vájta”. A természetből ellesett idill is megragadja: „mókusok lesnek minden ágról / mint mozdulok és rezdülök / körben csupa izzó szem világol / mit bánom én tovább ülök”. A szögen függő zsák az idő múlását idézi: „százados zsák a falon egy maga / érzik még rajta a búza szaga / hátán folt csupa könny / felitta a szürke közöny / nem cipeli már többé senki se / tegnapi súlya ma könnyű pihe”. Az utazó emberben is rögződnek emlékezésre méltó képek: „az állomáson csönd csak a galambok / lesik hogy változott–e a menetrend / a vendéglőnél élénk kutyahangok / reklamálják az elégett flekkent”. A játékosság része a szójáték: „hallomásból vallomásba / vallomásból villanásba / villanásból villamosba / majd egyenest a Szamosba”. Ugyanerre utal az az eljárás, ha a verszáró sor a novellákból ismert csattanóval zárul: „a vén lúd ma átrepült a kerítésen / régóta próbálgatja istenem de régen / sikerébe más keze is jól belefér / a kerítést tegnap ledöntötte a szél”; „a csurgóból a víz egyet csurog / habosan hűvös gyöngyözve buzog / mikor fogy el nem tudja senki sem / de ezt a korsót még hazaviszem”.

A kötetbe foglalt versek híven érzékeltetik Cseke Gábor költői világának tartalmi és művészi sokszínűséget. Ötven alkotó esztendő sűrítményeként jelzik azt a magaslatot, ahova följutott, a szerpentineket, melyeken haladnia adatott, a tengerparti napsütést és a mostoha őszi időket, melyekben része volt. Stíluseszközeinek tárháza szinte kimeríthetetlen. Csodálatosan szép költői képek – metaforák, hasonlatok, megszemélyesítések –, a szabad–vers kínálta lehetőségek s a kötött, klasszikus versformák egyaránt biztos kezű művelőre vallanak.

            A kérlelhetetlen, mindent számon kérő és számon tartó idő botsuhintása előtt mindannyian elmondjuk a magunk mentségét. A költő – bár a világ sokszor rútul bánt vele – a verseiben kiporciózott lét határtalan világát tárja elénk. A lelkét, melybe e kötet versei által mi is betekinthetünk.

                                                                                                                        Máriás József

                                                                                                                                   

           

(x)Cseke Gábor: Szerpentin vándora  Szigorúan válogatott versek  1967–2010  Polis Könyvkiadó 2010



*Szigorúan válogatott versek 1967–2010. Kolozsvár, 2010, Polis Könyvkiadó. Szeretettel köszöntjük a 70 éves Cseke Gábort. (A Szerk.)




.: tartalomjegyzék