Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Július
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

MOLOCSMÁJA

 

Rónay Ernő egyike volt azoknak a nagyszámú „ismeretleneknek”, akik a múlt század első évtizedeiben, az első világháború idején a frontról hadifogságba kerültek és sok ezer társukkal együtt, kényszerűségből, végigjárták Nagy-Oroszországot, „megismerkedtek” az ottani állapotokkal, kivették a részüket a szibériai hadifogolytáborok életéből, majd pár év hányódás, szenvedés és távollét után – saját szakállukra! – nekivágtak a hazaútnak, és – csak igen kevesekkel egyetemben – szerencsésen haza is jutottak a szülőföldjükre. Csakhogy Rónay Ernő annyiban különbözik a többi sok ezertől, hogy ő az oroszországi élményeit papírra is vetette1, és bekopogott vele Tabéry Gézához, hogy nézné meg, érdemes-e kötetben is kiadni a munkát. A Mester – amint azt az Előszóban kerülgetés nélkül megírja – eléggé kedvetlenül és bizalmatlanul fogadja, hiszen mi újat lehet mondani húsz évvel az első világháború után (és – tehetjük hozzá mi – majdhogynem a második világégés előszobájában) egy olyan témáról, ami lerágott csont volt már akkoriban a magyar és világirodalomban egyaránt. Kedvetlenségét (az elején) tetézi az is, hogy „Rónay úgy ír, amint hétköznapi alkalmakkor beszélni szoktunk: – nem válogatva a kifejezések közt, pongyolán és kissé fittyet hányva annak a követelménynek, hogy mondatainkat kifogástalanra ötvözzük. (Kisebb mértékben igaz, Markovits Rodion is így cselekedett a »Szibériai Garnizonban.«)” De – azt mondhatjuk –, hogy hála a Fennvalónak, Rónay nem próbálta meg mondatait a kor irodalmi elvárásai szerint sem megemelni, sem „kifogástalanra ötvözni”, és a „megírás technikáját” sem akarta semmilyen vélt/várt mintához igazítani. Úgynevezett „pongyolasága” – hetven év távolából – egyenesen mesterkéltség és modorosság nélkülinek, természetesnek, eredetinek hat, ami – egyik – nagy, ha nem a legnagyobb értéke a munkájának.

A történet idején a húszas éveit alig taposó fiatalember majdnem még egy ugyanannyi év távolából, negyvenévesen a saját sorsáról, az általa megélt élményekről olyan sodró erővel ír, akkora intenzitással vezeti végig olvasóját a mintegy háromszáz oldalnyi (negyven fejezetre tagolt) munkán, hogy szinte mintegy magába szippantja az embert a könyv, a mélybe, a magasba, abba az örvénylésbe-kavargásba, azokba az újabb és újabb koncentrikus körökbe, amelybe a szerző, a mű hőse mintegy négy évnyi oroszországi „utazása” során akarva-akaratlan belekerül.

Pár heti békéscsabai kiképzés, pár hónapi tiszti iskola után (a Central Offiziers Schule Pilsenben) a menetszázadba kerül, majd onnan a harctérre; ugyan egy diftéria után lehetősége volna felmentetni magát, de ő inkább bevonul az ezredéhez a Tatárszorosba, ahonnan egy nem túl hosszú harctéri epizód közbevetésével fogságba kerül és végigjárja a Volga melletti Pensa gyűjtőtáborától Ufa, Tockoe, Cseljabinszk, Krasznojarszk (Voennij Gorodok) állomásokon keresztül a gyűjtő- és hadifogolytáborokat, majd egy munkatábor szedett-vedett társaságát otthagyván megszökik, hogy gyalog és vonatokon, szénszállítmányon és víztartályokban utazva, hazafelé végigutazza Oroszországot, egészen Pétervárig, ahonnan végül hazakerül az akkor már Romániához tartozó Nagyváradra.

Élményszerű, hiteles, izgalmas olvasmány. Rónay mindenhol nyitott szemmel jár, a harctéri kegyetlenkedések leírásánál, a fogolytábori élet megelevenítésénél, de akár a szibériai piacokon, bazárokban, városokban és falvakban, polgárok és az egyszerű emberek között. Összeveti az ottani erkölcsöket a hazaiakkal, amiből az orosz nők igen jól jönnek ki, hiszen – szerinte – sokkal emancipáltabbak, természetesebbek az otthoniaknál; híven tájékoztat a szibériai bennszülöttek, a kirgizek, kozákok, a hazájuktól távolra szakadt magyarok életéről, szokásairól, mindennapjairól, a fehérek és vörösök közötti kegyetlenkedésekről, az úgynevezett testvérháborúról, a szibériai télről, de amúgy mindenről, ami szeme elé kerül. A táborélet leírása pedig igazi csemege azoknak, akiknek fogalmuk sem volt addig a szibériai hadifogolytáborok világáról. Színház, kávéházak (török, német magyar, ez utóbbi cigányzenével), éttermek, Tábori Újság, Magyar Párt, Segélyegylet s Jóléti Bizottság, szabóműhely, cipőüzlet, likőr-, kefe-, cigaretta-, szappangyár, fürdő, könyvtár, egyetem stb., szinte minden volt a tábor területén belül, mert (a németeket kivéve, akik hadifogolyként is megmaradtak katonáknak) mindenki dolgozik, csinál valamit, hogy elüsse az időt, az unalmat, és hogy hasznosnak tudja/tegye magát.

Molocsmája, ez a neve Ufában, tartózkodása egyik első állomásán a kávéház és a cukrászda keverékének számító vendéglátó egységnek. Se nem egyik, se nem másik tehát. Valahol a kettő között helyezhető el. Rónay Ernő műve is ilyenszerű munka: a regény és az emlékezés között lebegő, lebilincselő, izgalmas olvasmány. Nyugodt szívvel tehető az ismertebb, a maga idejében nagysikerű (világsikerű) Szibériai garnizon mellé. (Fekete Vince)

 

Kozákvirtus

Ami azt illeti, a kozákok egészen szimpatikus népség lennének, ha nem gondolunk például Petőfire, vagy ’49-re.

Vagy – mondjuk – nem gondolunk a második világháborúra, vagy a hírhedt pogromokra, s ha már így belemelegedtünk, akkor tulajdonképpen egyáltalán nem szimpatikus népség, bármennyire is „az oroszok székelyei” lennének.

Mindez Gogol Tarasz Bulbája2 kapcsán jut eszembe. Nemrégiben láttam a filmadaptációt, remek egy darab, van benne minden, ami egy jó kis kosztümös, történelmi filmbe kell – olyannyira, hogy kedvem is támadt elolvasni az eredeti Gogol-művet, pedig egyszer már megfogadtam anno, hogy Gogolt békén hagyom.

Jobb is lett volna. Így, utólag, csak azt tudom mondani, hogy minimum ukránnak kéne lenni, vagy orosznak, és abból is az elvetemültebbjének, hogy ezt a kisregényt élvezetesnek, mi több: „remekműnek” találjuk.

Gogolnak maga a stílusa sem egy matyóhímzés, én kifejezetten unalmasnak, egyhangúnak, esetlennek találom: ha gyerekkoromban adják a kezembe, lehet, egy életre megutáltam volna az orosz irodalmat, pedig mekkora kár lett volna!

De a stílus egyhangúsága tulajdonképpen a legkisebb baj.  Sokkal bosszantóbb, hogy az egész Tarasz Bulba, és kozák nemzeti eposz, voltaképpen semmi másról nem szól, mint hogy néhány ezer szociopata csak úgy úri passzióból elmegy Lengyelországot felprédálni, kirabolni, aztán meg ők vannak felháborodva, hogy a koma visszaütött. A kozák harci erények nagyjából kimerülnek az általános fosztogatásban, ipari mennyiségű alkohol fogyasztásában, valamint a keresztény hit azon védelmezésében, hogy ki tud több zsidót megverni.

Tényleg, ezt nem szívesen ecsetelem, mert se pro, se kontra, de kötve hiszem, hogy a Tarasz Bulbánál antiszemitább „széppróza” létezne a világnak ebben a felében – ezen még az sem változtat, hogy legalább annyira utálják benne a lengyeleket is, a tatárokat is, a törököket is, az asszonyi nemet is, és egyáltalán mindenkit, aki nem méltóztatott kozáknak születni.

Humorérzékük azért mégiscsak volt, mint általában a szociopatáknak – kár, hogy Gogolnak például egyáltalán nincs ebben az esetben. A kozák humorérzéknek legjobb példája – és ezennel bemásolom ide, hogy ne csak rosszat mondjak róluk – a török szultánhoz írott levelük. Sokkal szebb, mívesebb, gyönyörteljesebb, mint az egész Tarasz Bulba, úgy, ahogy van.

„A zaporozsjei kozákok a török szultánnak!

Te – török sátán, az átkozott ördög testvére és rablótársa, magának Lucifernek titkára! Az ördögbe is, hát milyen lovag vagy te, ha csupasz seggel még egy sünt sem bírsz agyoncsapni? Az ördög kiszarja, a sereged meg felzabálja. Nem vagy te jó arra, hogy keresztény fiak éljenek alattad, a seregedtől nem félünk, földön és vizen megütközünk veled. Te babilóniai szakács, makedóniai kerékbetörő, jeruzsálemi serfőző, alekszandriai kecskebaszó, a Nagy és Kis Egyiptom disznópásztora, örmény disznó, tatár tegez, kamenyecki hóhér, podolszkiji gonosztevő, a világ és alvilág bohóca, magának a viperának unokája és a faszunk görbülete. Te disznópofa, te kancasegg, te hentes kutyája, te kereszteletlen tökfej, hogy baszom az anyádat.

No, imígyen szóltak hozzád a zaporozsjeiek, te takony. Még a keresztények disznajait sem fogod te terelgetni. Most befejezzük, mivel a dátumot nem tudjuk, kalendáriumunk nincs, a Hold az égen (…), az év az évkönyvben, a nap meg ugyanaz, mint nálatok. Ezért seggbe is csókolhatsz minket.

Aláírók: Iván Szirkoezredatamán és az egész zaporozsjei sereg.”

Hát ennyit a kozákokról. (György Attila)

 

SZORTÍROZOTT SÁRKÁNYFAJZATOK

 

A sárkányok helye a közhiedelem szerint a mesékben van, esetleg bizonyos népek mitológiájában. Szakkönyvet eddig még senki nem merészelt összeállítani róluk. Sárkányölő dalia még csak találtatott imitt-amott, de sárkányokról szóló enciklopédiát gyártó délceg hős csak legújabban lépett színre.3

Kicsit mindig is misztikus homály övezte a sárkányok kilétét, aminek az sem ártott, ha időnként valamelyiküknek levágták a három, hét vagy tizenkét fejét. Az alkalmi Sárkányölő Szent-

Györgyök buzgólkodása nem jelentett veszélyt a faj létére, amely a titokzatosság árnyékában zavartalanul virult. Viszont egy enciklopédia keretében végbevitt rendszerezésük, kategorizálásuk, fő- és alosztályokra való tudós felosztásuk, anatómiájukkal, történelmükkel, földrajzukkal, gazdaságukkal és nyelvükkel való átfogó bíbelődés, és mindennek szemérmetlen közzététele a széles olvasóközönség számára, balsejtelemmel tölt el: hogyan fogja mindezt a sejtelmesség homályából kiszakított sárkány-populáció túlélni? Merthogy egy sárkánynak lételeme a maszatolás, az elkenés, a tisztánlátást nehezítő miazmás gőzökben való gyanús üzelmek folytatása. S akkor megjelenik a modern sárkányölő, aki nem lándzsát szegez nekik, hanem precíz leltárba vétellel támadja őket.

A különböző sárkányfajták leírásánál (hogy csak néhányat említsek: a zugolyderes sárkány, az agyaras sárkány, a sárkánykutya-fajzat, az ázsiai sárkány, a mioritikus sárkány, a sárkányok sárkangya, stb.) a valóságos, már-már aprólékosan realista elemek a legnagyobb természetességgel keverednek a legvadabb fantázia termékeivel, különös egyveleget alkotva. De társadalmi berendezkedésükről, kézműiparukról, művészetükről is sok érdekes, olykor hátborzongató, máskor nevettető dolgot tudhatunk meg. Nemcsak anatómiájuk hanem jellemük is megkülönbözteti a különféle sárkányfajtákat. A szerző szerint egyvalami azért mindőjükben közös: „A sárkányok az árulást szükségszerűnek tartják, minél fogva nagyban pártolják.”

A kötet végén tíz történet található a sárkányokról, mintegy segédeszközként eme szakkönyv olvasatához, hogy a sárkány-témában búvárkodó szobatudós is életszerű képet kaphasson kutatása tárgyáról. Az ezekben a történetekben szereplő versbetétek néha egészen szabályos költemények, máskor viszont egyfajta halandzsa-nyelven íródtak, s mint ilyenek, a román avantgarde egyik legeredetibb de eléggé elfelejtett költőjének, Urmuznak a szövegeire emlékeztetnek.

Némiképp J.R.R.Tolkien hatalmas írói vállalkozását (A Gyűrűk Ura, A hobbit, A szilmarilok) is idézi kicsiben Cărtărescu könyve. Tolkien is megalkotta az általa kitalált, kalandokban bővelkedő világ sajátos földrajzát, történelmét, még egyfajta mesterséges nyelvet is kreált hozzá, külön nyelvtannal. De Cărtărescu sárkányos könyve mégis más.Bármennyire is szabadon engedi gazdag fantáziáját, mégsem egy teljesen kitalált világ jelenik meg nála. Minél extrémebb dolgokat állít a sárkányokról, valahogy annál emberibbnek tűnnek. Minél inkább sárkányokat emleget, annál inkább emberek jutnak eszünkbe. Fanyarul, gúnnyal, ironikusan megrajzolva. Mintha holmi ember-karikatúrákat látnánk. Vagy nem is csak mintha. Ez egy ilyen enciklopédia. Hiszen: „A sárkányok intelligens állatok, távoli rokonai az embereknek.”

A könyv virtuóz magyarítása a fordítók, Gergely Zsuzsa és Szőcs Géza nyelvtudását, nyelvtehetségét dicséri. Feltétlenül szólni kell a könyvet illusztráló Tudor Banuş elbűvölő, színes és aprólékosan kidolgozott rajzairól, amelyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó fogalmat nyerhessen a sárkányok emberi, vagy ha úgy tetszik, az emberek sárkányi mivoltáról.

Úgy vélem, ez az az eset, amikor szöveg és illusztráció annyira kölcsönösen és találóan egészíti ki egymást, hogy nehezen képzelhetők el egymás nélkül. Ebben pedig, vagyis hogy a könyv nemcsak gondolati, hanem vizuális élményeket is nyújt az olvasónak, hogy öröm benne lapozgatni, a Bookart Könyvkiadó szakembereinek mesteri munkája is szerepet játszik. (Molnár Vilmos)



1Krasznojárszk. „Grafica” Oradea Könyvkiadó, 1939.

2Ny. V. Gogol: Tarasz Bulba. (Fordította: Áprily Lajos.) In: Uő: Kisregények és elbeszélések. Bp., 1957, Európa Könyvkiadó.

3Sárkányok enciklopédiája. Összeállította: Mircea Cărtărescu. Rajzolta: Tudor Banuş. Fordították: Gergely Zsuzsa és Szőcs Géza. Csíkszereda, 2011, Bookart Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék