Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Február
Gottfried Barna

A Székely hadosztály, 1918-1919 (II.)

Remény: a székely önkéntesek

A parancsnokság vezető tisztjei magukévá tették a terveket. A fiatal székely tisztek parancsot, menetlevelet, pénzt és téli ruházatot kaptak. Zágoni István öccse – szintén tartalékos tiszt – azonnal útnak indult, ő készítette elő a többiek Székelyföldre érkezését. November 28-án már Baróton voltak, a szervezkedés központjában. A tisztek egy része Erdővidéken széledt szét, a többiek Háromszékbe és Csíkba mentek tovább.
Miért Erdővidéken kezdődött a toborzás és miért Barót lett a központ, Mit írt erről Zágoni? „Nemcsak azért, mert mi, a szervezés elindítói, idevalók voltunk, hanem több más okból. Jól ismertük Erdővidék kultúrában magasan fejlett és nemzeti önérzetében kemény, áldozatkészségben elszánt népét, ezért bizton számítottunk rá, hogy a felhasználható, igen rövid idő alatt fel-tétlenül eredményt tudunk elérni.”
Erdővidék olyan zárt földrajzi, gazdasági egység, amely távol esett a székely városoktól, így az ottani pártvillongásoktól is. A szorosokon benyomuló ellenség nem lephette meg a szervezkedőket. Baróton és az Udvarhely megyéhez tartozó településeken volt telefon, a vasúti fővonal is közel esett (Ágostonfalva).
A szervezők a nagyobb városokat és a hivatalokat elkerülték. Tevékenységük a megyei és az egyéb hatóságok ellenállásába ütközött. Ennek egyik oka a Székely Köztársaság kikiáltása érdekében indított megyei mozgalom volt. Hiszen, egyrészt felmerült az önálló székely hadügyminisztérium megszervezésének gondolata, másrészt egy önállóságát deklaráló, új állam polgá-rai nem harcolhattak egy másik állam hadseregében. Mások azt tették és azt látták helyesnek, amit Budapesten tettek és engedélyeztek.
Bibarcfalváról döcögtek november 30-a éjjelén az első szekerek az önkéntesekkel az ágostonfalvi vasútállomásra. Aztán jöttek a hermányiak, olasztelkiek, baconiak, füleiek, bardóciak, Erdővidék megmozdult.
Micsoda történelmi pillanat 1918. december 1.! A gyulafehérvári román nemzetgyűlés napja, ahová és ahonnan a magyar kormány különvonatai szállították az erdélyi románságot. És Bocz százados páncélvonata, amely a családjukat, szülőföldjüket, hazájukat féltő erdővidéki székelyeket vitte fegyvert fogni Kolozsvárra.
A kincses város fellegvárában elhelyezett és folyamatosan gyarapodó székelyekből megalakult az első székely zászlóalj. Az ideiglenes parancsnok Zágoni István lett, majd tőle Berde Gábor őrnagy vette át a parancsnokságot. Később, a már Kolozsváron ezreddé szervezett alakulat elöljárójának Nagy Pál ezredest nevezték ki. December elején sorban érkeztek a vonatok Kolozs-várra, később jöttek, ahogy tudtak Csíkból és Háromszékből az önkéntesek. Felszerelésük és felfegyverzésük nem ment könnyen. Ruházattal a székelykocsárdi raktárakból el tudták látni az alakulatot, fegyvere azonban még karácsony előtt is csak a legénység felének volt.
Meg kell azt említenünk, hogy a belgrádi katonai konvenció által kijelölt demarkációs vonalakon túli területekről, a katonai parancsnokság kísérletet tett az ott lévő hadianyagok evakuálására. Az egymásnak ellentmondó jelentésekből azonban annak eredményéről nem kapunk tiszta képet. Egy biztos, a hágókon át benyomuló román csapatok egy része az ottmaradt készletekből szerelt fel.
A románok már december 2-án átlépték a „belgrádi” demarkációs vonalat. 16-án Vix ezredes a magyar kormánynak is tudtára adta, hogy az Antant engedélyezte ezt, ill. egyes stratégiai pon-tok (Máramarossziget, Dés, Kolozsvár, Nagyenyed, Gyulafehérvár stb.) megszállását.
December 16-án, Kratochvil arról értesítette a demarkációs vonalon álló csapatait, hogy azt szükség esetén fegyverrel is tartani kell. Két nap múlva ezzel ellentétes parancs érkezett, a vérontás elkerülése okán a kormány megtiltotta a harc felvételét, a fegyverhasználatot. A demarká-ciós vonalhoz érkező Fényes László (a nemzetőrség kormánybiztosa), Apáthy István, Kratochvil Károly ezredes, a 38. hadosztály vezető tisztjei úgy értékelték a helyzetet, hogy a csapatokat vissza kell vonni a megszállásra kijelölt városok mögé. Véleményük szerint az alakulatok létszáma, felfegyverzettsége, fegyelmi helyzete nem tette lehetővé az eredményes ellenállást.
A hadügyminiszter december 18-i rendelkezése szerint a magyar fegyveres erők egy része a románok által megszállt területeken maradhatott. Esetleges lefegyverzésük ellen az Antantnál óvást emelhettek, ha az mégis megtörtént volna, akkor a lefegyverzés idejéről, az átadott fegyverek minőségéről és mennyiségéről jegyzőkönyvet kellett felvenni. Ennek a rendeletnek a végrehajtása a csekély magyar haderő teljes kivéreztetését jelentette volna. Erdély polgári és katonai vezetői erre nem voltak hajlandóak.
Kratochvil parancsot adott arra, hogy a 21. ezred Kolozsvártól nyugatra vonulva a nagyváradi vasútvonalat biztosítsa. A 32. dési ezredet Zsibóra, a székely huszár századot Tasnádra vonták vissza. A fellegvárban elhelyezett székely zászlóaljakat – további feltöltés és felszerelés okán – tartalékként Nagyváradra, majd Szatmárnémetibe szállították.
Bár felmerült Kolozsvár védelmének gondolata, azonban azt lehetetlenné tette a városban elhelyezett román zászlóalj és nemzetőrség, amelyet a magyar kormány szerelt fel és látott el pénz-zel.
A kis létszámú és gyakran fegyelmezetlen magyar legénység kétségbe esve vette tudomásul a harc nélküli visszavonulás és Kolozsvár kiürítésének tényét. Voltak, akik már ekkor teljesen reménytelennek látták a helyzetet, mint pl.: a 21. ezred egyik zászlóalja, amely kérte, hogy családjaik védelmére engedjék őket vissza Csík megyébe. Lefegyverzésük megtörtént és útjukra bocsátották őket.
A fellegvárban elhelyezett székely zászlóaljak maguk döntöttek sorsukról, Cseke Mihály fő-hadnagy így emlékezett erre: „Nagy Pál ezredes délután összehívta a Kolozsváron lévő székely csapatokat. Feltárta a legénység előtt a helyzetet. »Válasszatok – mondta – vagy itt maradunk úgy, hogy nem gördítünk akadályt az oláhok bejövetele elé, és akkor velük együtt kell itt lennünk, minden gyalázatot el kell majd tűrnünk, míg lefegyvereznek majd, vagy ellenállunk és ha kell mind egy szálig elhullunk, vagy visszamegyünk, tovább folytatjuk a munkát, a szervezkedést, s ha majd erősek leszünk, kiverjük őket. Döntsetek, én veletek fogok tartani, s ha kell veletek együtt halok meg a hazáért.« Kevesen voltunk, szervezetlenül, fegyver és muníció nélkül; tudta ezt a legénység is. Egyhangúlag döntöttek: »menjünk vissza, készüljünk a harcra.«”
December 22-én a székelyek elhagyták Kolozsvárt. Az első zászlóalj baj nélkül bevagonírozott, elutazásuk híre azonban a polgári lakosság körében óriási izgalmat, zavart okozott. Tüntető csoportok járták be a várost és annak védelmére szólították fel a lakosságot, valamint a még ott lévő másik zászlóaljat. A már elszállított alakulat visszahozatalát követelték Nagy Pál ezredestől, aki azt megtagadta. Erre egy mozdonnyal megpróbáltak utánuk menni, ezt a vasutasoknak sikerült megakadályozniuk. Az állomásról éjfél körül oszlott el a tömeg, akkor tudták a második zászlóaljat elindítani. Az elkeseredett, ekkor már részeg legénység lőtt útközben mindenre, ami mozgott.
A magyar közigazgatás és a katonai parancsnokság Kolozsváron maradt. Rövid idő után azonban a románok Apáthyt letartóztatták, Kratochvil előbb Bánffyhunyadra, majd Nagyváradra, később Debrecenbe tette át székhelyét, ott működött a fegyverletételig az Erdélyi Kerületi Parancsnokság.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a románok nemcsak a kijelölt stratégiailag fontos pontokat, hanem a demarkációs vonal és az érintett városok közötti területet is megszállják. Január elején jött létre az ún. Apáthy–Berthelot-féle egyezmény, amely értelmében az elfoglalt stratégiai pontoktól nyugatra egy 15 km széles semleges zónát hoztak létre. A románok ezt nem tartották magukra nézve kötelezőnek, 1919. január elején Zsibó irányába átlépték a semleges zónát, majd birtokba vették Zilahot is. Kratochvil ezzel egyidőben olyan jelentéseket kapott, hogy a románok a karácsonyt (ortodox) Nagyváradon akarják megünnepelni. Egyrészt a Zsibó-Zilah vonal mentén keletről, másrészt Aradon keresztül délről készültek elfoglalni a várost.
Januárban, Festetics hadügyminiszter rendelete értelmében a 38. hadosztály, a Székely Hadosztály elnevezést kapta. Ugyanekkor parancs érkezett a további román előrenyomulás megállítására, a harc felvételére. Kratochvil intézkedései a következők voltak: a 21. ezredet és a támogatására rendelt nagyváradi nemzetőrséget Csucsára rendelte, a Király-hágó lezárására; a 24. ezred és a zilahi nemzetőrség a Maros völgyét zárta le; míg a 32. a Szamos völgyét. Így jött létre a Csucsa-Zilah-Máramarossziget védelmi vonal.
Január 20. és április 16. között többé-kevésbé nyugalom volt a fronton. A hadosztály parancsnoksága ezt az időt a csapatok feltöltésére, felszerelésére használta fel. A hadügyminiszter a hadosztály számára hadkiegészítési területül a front és a Tisza közötti területet jelölte ki. A kiegészítés toborzás útján, önkéntes alapon történt. A létszám gyarapodott a megszállt területek nemzetőrségeivel, csendőrségével, az erdélyi és a partiumi részek lakosságából jelentkezőkkel, ill. a budapesti Székely Nemzeti Tanács által a fővárosban összeszedett és onnan a frontra irányított székely katonákkal.
Az Alföld lakossága apátiával figyelte az eseményeket, a toborzás a passzív lakosság körében nem volt túlzottan eredményes. Kivételnek és komoly eredménynek számított, hogy a Hajdúságban sikerült felállítani a 39. dandárt (3. és 39. ezredek). A hadosztály parancsnokságának toborzó munkáját segítette a Debrecenben működő Székely Nemzeti Tanács.
A korabeli hangulatot jól érzékeltetik a Debreceni Újság cikkei. Január 30-án a következőket írták: „Elveszítettük fegyvereinket, elveszítettük nemzeti érzelmünket, elveszítettük életösztönünket, sőt, elveszítettük még hangunkat, az élni vágyás hangját is. ...Tűrtük ezt, mintegy dermesztő álomba merülten, mint aki álmában veszélybe jut, de tagjai megtagadják a szolgálatot és felkiáltani nem képes. De az álom, egy varázsütésre megszűnt! Keleti testvéreinknek lelkes agitációja és néhány pár székely katona hősies ellenállása visszaadta hangunkat, visszaadta életkedvünket, visszaadta reménységünket. ...Bocskai hadi népe! Most tétovázni, téli álmot aludni nem szabad, ajtótokon kopogtat az ellenség és hív erdélyi testvéreink jelszava.”
A 39. gyalogezred zászlóavatása febr. 7-én volt Debrecenben, az új egységeket folyamatosan vezényelték a csucsai frontszakaszra.
A toborzás munkájába, a zászlóavatók felemelő ünnepségeinek hangulatába disszonáns hangok is vegyültek. A lakosság többségére jellemző közöny (amely általában passzív magatartást jelent) mellett felismerhetőek olyan jelenségek, esetek, amikor kifejezetten lebeszéltek bevonulókat a hadosztályhoz való csatlakozásról. Nagyobb probléma volt ennél a budapesti katonatanács magatartása.
Pogány József január és február elején, amikor csak alkalom volt rá és tehette, támadta a Székely Hadosztályt, ill. annak tisztikarát. Reakciós és ellenforradalmi alakulatnak minősítette őket, lefegyverzésüket követelte.
A 21. gyalogezred katonatanácsa 1919. január 16-án hozott határozatai csattanós választ adtak Pogánynak. Kinyilvánították, hogy egy céljuk van: az ország megmentése, amit csak fegyelmezett hadsereggel lehet végrehajtani. Kimondták ezért az ezredben a statáriális állapotot a fegyelem helyreállítására és az elharapózott rablások meggátlására. A büntetések formái a botozástól a főbelövésig terjedtek. A fegyelem ellen súlyosan vétőket az újságokban megbélyegezték, ill. a büntetést kihirdették az érintett szülőfalujában. Főbelövés járt a rablógyilkosságért, a sorozatos rablásért, hazaárulásért, kémkedésért.
Ezek az intézkedések nem harmonizáltak túlzottan a katonatanács hadosztályt szétziláló szándékaival. Arra is utalnak, hogy a 21. ezred fegyelme még ekkor sem állt az optimális szinten.
A 21. ezred katonatanácsa elvi határozatokat is hozott, amelyek szintén figyelemreméltóak. Kérték a további visszavonulások beszüntetését, a csapatok megerősítése után a támadó hadműveletek megkezdését, amelyek célja a román hadsereg visszanyomása a demarkációs vonal mögé. Annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a megszállt területek „az önmagával tehetetlen Magyarország”-hoz a béketárgyalások útján soha vissza nem kerülnek. A román csapatokat nem ismerték el antant alakulatoknak, hódítóknak tekintették, akik Nagyrománia megvalósítására törekednek.
A 32. ezred is csatlakozott az előbbiekben ismertetett állásfoglaláshoz, s kijelentették: „... mert a határt nem ismerő oláh inváziót nem a folytonos tiltakozások nevetségességig menő sorozata, hanem egy felszerelt és egy fegyelmezett hadsereg állíthatja csak meg.”
Pogány február elején hangoztatott ellenforradalmi vádjaira válaszolva kijelentették, hogy ellenforradalmat nem tűrnek meg a soraikban. Kifejezték a kormánnyal szembeni bizalmukat, viszont követelték Pogány eltávolítását. Azét a kormánybiztosét, akinek tevékenységét károsnak ítélték. Példát is említettek: „A demarkációs vonalat hosszabb időn át védő különítmények és csapattestek teljesen lerongyolódtak és fehérnemű hiányában eltetvesedtek. A kormánybiztos úr volt az, aki a különféle ruhák és fehérneműk kiadását és elszállítását megakadályozta.” Az idézett példa mellett megemlíthetjük a Jancsó Benedek által leírt esetet. Böhm Vilmos had-ügyminiszter tüzérségi lövegeket utalt ki a hadosztály számára. Ezek
berakását – Pogány nyomására – a vasúti személyzet megtagadta, ezért a Székely Nemzeti Tanács emberei vagonírozták be. A szállítás közben azonban Pogány megbízottai az irányzékokat leszerelték, gyakorlatilag használhatatlanná tették az ágyúkat.
Böhm hadseregszervezési kísérlete, melynek során megpróbálta leszerelni a legfiatalabb korosztályokat, ill. önkéntes hadsereg létrehozását tűzte ki célul, kudarcba fulladt. A Székely Hadosztály tekintetében annyi változás következett be, hogy kiemelték a belgrádi katonai konvenció által előírt hat hadosztályból – reménykedve azok felállításában – és különítménnyé szervezték. Ettől kezdve a neve Székely Különítmény lett, az ezredeket csoportokká keresztelték át, a sorszámukat viszont megtartották. Március végére a következő hadrendet érték el:
1. székely csoport, parancsnokai: Nagy Pál ezredes, majd Csekő Ágoston alezredes, 41/2 zászlóalj, a Székelyföldön toborzott, Szatmárnémetiben feltöltött alakultatok;
21. székely csoport, parancsnokai: Kubay Lajos, Csekő Ágoston, majd Schuppler Ferenc alezredes, 5 zászlóalj, a 21. gyalogezredből és a 32. székely vadászezredből alakult;
24. székely csoport, parancsnokai: Mjazovszky Géza alezredes, majd Gombos Zoltán alezredes, 5 zászlóalj, a 24. gyalogezredből és a 12. gyalogezredből alakult;
Verbőczy-csoport, parancsnoka: Verbőczy Kálmán százados, 13 gyalogszázad, tiszti különítményekből, a kolozsvári nemzetőrségből, hadapród iskolásokból, csendőrökből alakult;
1. székely huszár osztály, parancsnoka: Percs Aladár alezredes, 2 század és egy géppuskás század.
Ezeket az alakulatokat egészítette ki két tüzérezred, öt tüzérosztály, összesen 16 üteg; és a 7. repülő osztály 4 használható géppel.
A tisztek száma 650, a legénységé 9000.

Mi székely katonák ünnepélyesen esküszünk, hogy a Magyar Köztársasághoz és alkotmányá-hoz hűek leszünk, teljes függetlenségét megvédjük, a köztársasági kormánynak és az általa ki-nevezett minden elöljárónknak és feljebbvalónknak engedelmeskedünk…” hangzott fel az eskü szöveget Szatmárnémetiben, 1919. II. 1-én. Azok a székely zászlóaljak tettek fogadalmat akkor, amelyek magját a Székelyföldön toborzott legénység alkotta. A hadosztály átszervezésekor ők kapták az 1. székely csoport hadrendi számot és elnevezést. Ekkor volt a zászlószentelés is. A parancsnok és a város vezetői díszszemlét tartottak az egységek fölött, majd a város leány és asszony képviselői koszorúzták meg a zászlót. Az ünnepi beszédek után a zászlószögek beverésére került sor. Károlyi és Berinkey Dénes nevében Kossaczky László tette ezt meg, a „Nem! Nem! Soha!” jelszóval.
Egy hónap múlva újabb ünnepélyes pillanat következett be az alakulat életében, az ideiglenes köztársasági elnök tartott szemlét fölöttük Szatmárnémetiben. Károlyi beszédet intézett a katonákhoz, amelyben megköszönte nekik azt, hogy a hosszú háború után ismét fegyvert fogtak az egész ország érdekében. A világ népeihez szólva kijelentette, végső szükség esetén fegyverrel fogják felszabadítani Magyarországot. Azt hiszem erre is azt mondta volna Apáthy István, amit Zágoninak felelt: „Ne mind mondja s ne beszéljen annyit, hanem csinálja meg.” Szatmáron rendkívüli lelkesedés, kitörő éljenzés fogadta Károlyi szavait.
Pogány József is jelen volt és beszélt a felsorakozott egységekhez. Annak a nézetének adott hangot, mely szerint Magyarországot csak a szociáldemokrata eszmék menthetik meg. Az internacionalizmus jegyében összefogásra buzdította a román, magyar, tót, orosz, francia és angol elnyomottakat.
Az elhangzott szónoklatokban érződött az a kettőség, amely a hatalmon lévő erőket jellemezte. Egyrészt a formailag csúcson álló Károlyi és a körülötte csoportosult polgári demokrata erők. Másrészt a radikalizálódó szociáldemokraták, valamint az egyre erősödő kommunisták. Utóbbi-ak – a társadalmi, gazdasági élet és a külpolitika területén csődöt mondó – polgári erőktől a ha-talomgyakorlás legfontosabb informális eszközeit 1919 tavaszára átvették.
Az eskütétel, zászlószentelés és a hivatalos látogatások előtt és után, a frontvonalon tapasztalható viszonylagos nyugalom ellenére, kisebb-nagyobb összecsapásokra rendszeresen sor került. Ezek kialakulásának egyik oka, az Apáthy-Berthelot egyezmény be nem tartása volt. A románok már január elején Zsibó irányába előrenyomultak és elfoglalták azt, majd Zilah feladását kényszerítették ki. Megállapodtak a Zilahon állomásozó 24. ezreddel a város átadásában.
A források nem egyértelműek abban a tekintetben, hogy a megállapodás ellenére miért alakult ki a cigányi ütközet. Mindenesetre a cigányi vasútállomásra kirendelt két géppuskás szakasz és egy gyalogszázad a beérkező román csapatokat szállító vonatot tűz alá vette, majd megrohamozta. Később egy zászlóaljnyi erősítést kaptak és így tartották fel az ellenséget, amíg a 24. ezred kiürítette Zilahot. Feltételezhetően az vezetett az összetűzéshez, hogy a románok a várost még a magyar ezred elvonulása előtt birtokba akarták venni.
Január 14-én vonultak be a románok Zilahra. Egy hónap elteltével a várostól nyugatra állomásozó magyar alakulatok között – amelyek zilahi, szilágysomlyói, tasnádi, krasznai nemzetőrök-ből álltak – az a hír terjedt el, hogy a románok rekvirálnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak a városban maradt magyar lakossággal. A zászlóaljparancsnokuktól a város megtámadását, visszavételét követelték, hiszen sok tisztnek, a legénység tagjainak a családja a városban maradt.
Gyurotsik őrnagy – a hadosztály értesítése nélkül – II. 22-én megindította a támadást. A kitűzött cél Zilah visszafoglalása mellett, Zsibó és a Meszes-hegység gerincének birtokbavétele volt. A támadás megindulása után a parancsnok elveszített kapcsolatát a harcoló egységekkel, így csak 23-án hajnalban észlelte a részsikert, amikor a református templom tornyán meglátta a magyar zászlót. Éjszaka a táncmulatságot tartó románok a támadás hírére elmenekültek, az ál-lomáson álló szerelvény is a magyarok kezére került. A város birtokbavétele mellett, a kitűzött célokat az akció nem érte el (Zsibó, Meszes), hiszen arra a csapatok kísérletet sem tettek. Ittak, mulattak, ünnepeltek a felszabadított Zilahon. Ezzel újra megpecsételődött a város sorsa. A Meszes-gerincet birtokló románok tüzérséggel kezdték lőni a várost, és 25-én már újra ők állomásoztak ott, a nyugat felé vezető utak pedig megteltek magyar polgári menekültekkel. Gyurotsik Mihály ellen haditörvényszéki eljárás indult, április 1.-én került vissza alakulatához.
A frontvonal másik neuralgikus pontja Csucsa környéke volt. Január 16-án a románok kisebb erőkkel még sikertelenül, néhány nap múlva már eredményesen támadták Bánffyhunyadot. Csucsát azonban nem sikerült elfoglalniuk, sőt a 21. ezred január 23-28-án eredményes ellentámadást indított. A demarkációs vonal ezekkel az összecsapásokkal rögzült.
1919. március 20-án kapta kézhez a Károlyi-kormány Vix ezredestől azt a jegyzéket, amely új, politikai határvonalnak tekintett demarkációs vonalat és semleges zónát jelölt ki. Utóbbi határa keleten: Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad; nyugaton: Vásárosnamény, Debrecen, Szeged volt. Másnap a kormány lemondott, átadta a hatalmat a szociáldemokratákból és kommunistákból álló tanácskormánynak.
A Székely Hadosztály tisztikarának, legénységének nem volt, nem lehetett a hatalomváltással kapcsolatban egységesen elutasító vagy támogató állásfoglalása. Remény, kétely, bizonytalanság jellemezte az első időszakot. A Vix-jegyzék elutasítását kifejezetten pozitív lépésnek tekin-tették. A tehetetlen Károlyi-kormány után határozott lépésnek tartották, bíztak a haderő gyors fejlesztésében, a támadó hadműveletek megindulásában. Szemléletesen érzékelteti ezt a hangulatot Nagy Pál ezredes március végén elmondott beszéde, amelyet a korabeli sajtó így idézett: „Mikor 10 nappal ezelőtt az entente újabb területet követelt, belátták, hogy nem megy tovább. Szakítani kell a régi renddel, és meg kell tagadni minden engedelmességet az ententevel szemben. A székelység lelkesen veszi tudomásul a Kormányzótanács elhatározását és hűséget, kitartást, engedelmességet ígér a vállalt nagy munkához.” Az ezredes azt kérte Garbai Sándortól, a kormányzótanács elnökétől, hogy hagyják őket az erdélyi fronton, hadd szabadítsák fel ők Er-délyt. Ígéretet tett arra, hogy a szülőföld visszafoglalása után alárendelik magukat a vörös hadseregnek, és ott szolgálnak, ahol szükség mutatkozik rájuk.
Hamar csalatkozniuk kellett azonban. Szinte ugyanezen a napon Kun Béla külügyi népbiztos, a Neue Freie Presse tudósítójának a következőket mondta: „… az antant magatartása nem változott velünk szemben. Semmi sem mutat arra, hogy katonai intézkedéseket tett volna ellenünk. A kormány a béke álláspontján áll, mert a népek megértését keresi: – Mi nem állunk a területi integritás alapján – mondotta – nem vagyunk hadiállapotban az antanttal.”
Hasonló tartalmú beszédekkel szembesült a legénység is. Szintén III. 30-án, a III/1. gyalogzász-lóalj helyzetjelentésében a következőket olvashatjuk: „A legutóbbi politikai változások a csapat régi, fegyelmezett szellemére bénítólag hatottak. A közelmúltban a szatmári direktórium kiküldöttjeinek – a 3 népbiztosnak – a következő kijelentései: »Mi nem vérontással, fegyveres erővel, hanem a bolseviki eszmék elhintésével akarjuk az országot megszálló csapatokat legyőzni.«”
Ezek a megnyilatkozások nem a reményeket, ellenkezőleg a kételyt és a bizonytalanságot erősítették. Ehhez jött még a rendfokozatok és rendjelek viselésének betiltása, ill. a bizalmiakat felváltó politikai megbízottak tömeges megjelenése. Megkezdődött a bolsevik szellemű ideológiai átgyúrás. Képzett és főleg képzetlen agitátorok járták a csapatokat és gyömöszölték a fejükbe az új világot teremtő, megváltó ideológiát. Gyakran a tisztek mentették meg őket a felkoncolástól, ill. voltak, akik – a székely legénység által székely körvasútnak nevezett – Szamosban végez-ték. Az új eszmék – vélhetően – nem erősítették a székely csapatok egységét, rendjét, fegyelmét. Amelyet Cseke Mihály főhadnagy így jellemzett: „A fegyelem a nem székely alakulatokéhoz hasonlítva jó, de tényleg nagyon gyenge volt.”
Április 16-án, francia felhatalmazással megindult az általános román támadás a teljes frontszakaszon. A kordonszerűen felállított ellenséges hadosztályok rövid idő alatt jelentős eredményeket értek el. Csucsánál, ahol a 21. ezredet ekkor váltotta fel két nemzetközi vörös zászlóalj, áttörtek a románok. Az internacionalista alakulatok csucsai ténykedésüket rablással kezdték, majd eszeveszett, céltalan lövöldözéssel folytatták, aztán – az első ellenséges puskalövésre – bősz futással fejezték be. Erdély kapuja ezzel elveszett, a 39. dandár sem tudta feltartóztatni a románokat.
Hasonlóan súlyos következményekkel járt, hogy az 1. és a 24. székely csoportok között, Erdőd és Királydaróc környékén egy román lovasoszlop észrevétlenül átjutott. A magyar csapatok hátában megtámadta és megsemmisítette a 21. ezred egyik zászlóalját.
A széttöredezett frontszakaszon a hadosztály-parancsnokság fölösleges véráldozat elkerülésére, lassú visszavonulásra vonatkozó utasítását sem lehetett végrehajtani. A románokat az eredeti állásaiknál feltartóztató székely alakulatoknak is folyamatos harc közben, gyorsan kellett visszavonulniuk, hiszen a bekerítés veszélye fenyegette őket.
Bebizonyosodott, hogy a visszavonulás egy hadsereg rendjének, fegyelmének legnagyobb pró-bája. A hadosztály tisztikarának nem sikerült az összes alakzatot katonai rendben hátra vinni. A cél a csoportok viszonylag szűk térben való összpontosítása volt. A holtfáradt, lerongyolódott, reményüket vesztett katonák a legnagyobb nehézségek árán tudtak Nyírbátor, Mátészalka térségében gyülekezni.
A visszavonulás során bekövetkezett súlyos személyi veszteségek legnagyobb tételét nem a halottak, sebesültek és foglyok jelentették. Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagyvárad elvesztése után több alakulat, így pl. a 12. szatmári gyalogezred két zászlóalja egyszerűen feloszlott, szét-széledt.
Április 19-én a hadosztály hátraküldött vonatait és a kísérőszemélyzetet a vörösök Debrecenben és Nyíregyházán megtámadták, a készleteket elrabolták. Vaján a vörösök lefegyvereztek egy székely géppuskás századot. Vesztükre, egy később érkező század – parancs nélkül – megtámadta őket. Heves és rövid harc alakult ki, amelyben nyolc vörös halt meg, a többiek a sínek mentén, futva menekültek Nyíregyházára. Ezeknek az eseteknek a hatására, a hadosztályparancsnokság minden összeköttetést megszakított a hadügyi népbiztossággal. Később, Nyírtura térségében a székelyek két tűz közé kerültek, a románok elölről, a vörösök – egyes vélemények szerint tévedésből – hátulról tüzeltek rájuk.
Március végén, április elején, a román támadás előtt, a hadosztály parancsnoka kísérletet tett a fegyverszünet kieszközlésére. Ezzel Kratochvil célja az volt, hogy a fegyverszünetet kihasználva Budapest, a tanácskormány ellen fordítsa csapatait. Az ötlet nagy valószínűség szerint politikai tanácsadójától, a Károlyi-kormány volt belügyminiszterétől, a Szatmárnémetiben lakó Nagy Vincétől származott. A hadosztály parancsnoka több kísérletet tett a tűzszünet elérésére. Megbízottai eljutottak Iuliu Maniu-hoz, az Erdélyi Kormányzótanács elnökéhez és Gondrecourt francia tábornokhoz Aradra. Kinyilvánították, hogy a Székely Hadosztály nem bolsevik alakulat. Feltették a kérdést: milyen magatartást tanúsítanának a románok és a franciák, ha a hadosz-tály a tanácskormány ellen fordulna? Maniu azt válaszolta, hogy ők csak az Antant parancsára támadnak. A franciák válaszukban biztosították arról Kratochvilt, a románok nem támadnak addig, amíg a székelyek be nem fejezik a kommunisták elleni hadműveletet. Ez utóbbi értesítés csak a román támadás után jutott el a hadosztály parancsnokához, ami egyébként is okafogyottá tette az egész tervet.
Kratochvil Nagy Vince közvetítésével is kereste a közvetlen kapcsolatot a román csapatok pa-rancsnokságával. Ez a vállalkozás a tisztikar elutasító magatartásán bukott meg, a parlamenterek el sem indultak a román parancsnokságra. Más források arra utalnak, hogy a legénység sem lett volna hajlandó egy Budapest elleni támadásra.
A székelyek és vörösök közötti torzsalkodások, villongások, fegyveres összetűzések, a szertefoszlott ellenforradalmi tervek a hadosztály vezetése, tisztikara, a legénység egy része számára kilátástalanná tette a helyzetet. Cseke Mihály főhadnagy így emlékezett akkori gondolataira: „Egyébként az elkeseredés nőttön nőtt. Az oláh ismét kerülgetett elölről, a vörös hátulról. És most már el kellett készülve lennünk arra, hogy a vereséget megbosszulandó a vörösök egész nyíltan lépnek fel, és így két tűz közé jutva kell elpusztulnunk. Ellenségünk az oláh, ellenségünk a vörös. Mit akarunk mi? Mit védünk? Miért harcolunk? Kommunista érdekekért? Jobban utáltuk őket, mint az oláhokat. Mi vár ránk, ellenforradalmárokra, a kommunista Magyarországon? Talán akasztófa. Mit tegyünk? Érdemes ezt a fegyvert kézben tartani? Igen, de csak úgy, ha saját magunk ellen fordítjuk.«”
A fegyverszüneti tárgyalások közben a mátészalkai ütközet ismét az április 16. után már jelentkező problémát mutatta. Olyan irányból lepték meg a románok a székelyeket, ahonnan nem vártak támadást. Ebben az esetben a Nyírbátornál késlekedő Schuppler-csoport miatt alakult ki kritikus helyzet. Miért nem csatlakoztak időben a Mátészalkánál harcoló erőkhöz? A válasz rendkívül prózai. Rugonfalvi Kis István, a debreceni Székely Nemzeti Tanács elnöke felvetette a csoport tisztikarának, hogy tegyék le a fegyvert. Amíg a parancsnokok tétováztak, addig a ro-mánok délről megtámadták a harcoló alakulatokat.
A kialakult helyzetben a hadosztály-parancsnokság más megoldást nem látott, mint a fegyverletételt. A fegyverszünettel kapcsolatos tárgyalások április 18-án kezdődtek, 25-e körül fejeződtek be. A megállapodás feltételei a követők voltak:
– azonnali fegyverletétel
– a csapatok internálása addig, amíg a román hadműveletek tartanak
– a székely különítmény hozzátartozóinak élet- és vagyonbiztonságát, szabadságukat a románok garantálták
– a román katonai akció után a tiszteket és a legénységet szabadon bocsátják

A megállapodást Nyírbaktán [ma Baktalórántháza], 1919. április 26-án írták alá. A fegyverleté-telre Demecserben került sor.


.: tartalomjegyzék